Jézus tudja, hogy a tanítványok mind csődöt mondanak Jézus szenvedését és halálát látva. Jézus meg is mondja nekik, hogy megbotránkoznak Őbenne, nem bírnak el maguktól ekkora erőpróbát. Most pedig, ahogy Jézus bejelentésére reagálnak, abban különösen kitűnik értetlen vakságuk és hitetlenségük Jézus iránt. Márk most is és később is hangsúlyozza, hogy a tanítványok mind cserben hagyják Őt (27).
Ezt itt Jézus Zakariás prófétával igazolja (Zakariás 13,7), amellyel mindazt, ami vele történni fog, Isten tervének és akaratának körébe vonja (27). Jézus olyan „vezető” volt, akiben Isten szerető, pásztori hatalma mutatkozott meg: csakis Őbenne bízva lehetünk egymás lelkipásztorai, viszont enélkül a krisztusi, pásztori lelkület nélkül szétszéled a nyáj, mint ahogy minden szanaszét hever manapság; illetve mivel a gyarló ember a pásztori szeretettel visszaél, ezért csakis szigorú hatalommal lehet fenntartani a rendet. Szép dolog a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélni, mindannyiunk szíve megdobban ezekre; csakhogy mindenkor az a kérdés, hogy ezek miként ölthetnek testet ebben a világban… Először Jézus Krisztusban újjá kell születni, a pásztori szeretet csak úgy lehetséges. Ugyanakkor a pásztori szeretet lenne az egyetlen megoldás, ezért szükséges nekünk újjászületnünk (János 3,7).
Ugyanakkor a „megvert pásztor” Jézus harmadnapra feltámad a halálból. Ezt is kijelenti Jézus a tanítványoknak, ezzel biztatja őket. A feltámadott Jézus összegyűjti és újjászüli az elszéledt tanítványokat, és ezzel a tanítványság új korszaka kezdődik. Minket, szétszéledteket, a feltámadott Jézus Krisztus gyűjtött egybe, és Ő jár előttünk, miközben szolgálatunkat végezzük minden ember felé. Egymás pásztorai lehetünk szerte a világon – erre utal Galilea tartományának említése –, ugyanakkor ez a boldog lehetőség csak Jézus Krisztusban adott.
Márk Péter fogadkozását kiterjeszti a tizenkét tanítványra, hangsúlyozva, hogy ugyanígy beszéltek a többiek is (31). Péter vak önhittséggel önmagát a többiek fölé emeli, miközben Jézussal is szembeszáll, és magabiztosságában még azt is állítja, hogy Jézusért a mártíriumra is kész. Péter ezzel a tanítványság torzójává lesz, aki önmaga erejében, hősi elszántságában bízik, és nem abban, aki őt tanítvánnyá tette (29–30). Már ezt az önhitt vakságot minden tanítványra kiterjesztve hangsúlyozza, hogy a többiek sem különbek, és számukra is csak egy reménység van, Jézus, aki „előttük megy” (28). Ez nekünk, mai tanítványoknak is alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk saját tanítványságunk csődjét és egyetlen reménységét (31).
