ILYEN EZ A HASADT VILÁG! Folytassuk a tegnapi gondolatokat. – 4. Saul unokáját, Mefibósetet nemhogy nem bántotta, hanem komolyan felkarolta Dávid, az új király (9. fejezet). Most Mefibóset szolgájától, Cibától kell meghallania Dávidnak, hogy Mefibóset, az alkalmas pillanatot látva szembehelyezkedett a királlyal, remélve, hogy a lázadás okozta zűrzavarban visszaszerezheti trónját (3). – 5. Persze nagy játékos ez a hízelgő Cibá, aki a menekülő Dávidnak ajándékot, élelmet kínál. Ez sem az őszinte hála tiszta kifejezése, hanem valami más (1–2). – 6. Ebben a helyzetben már meggyökerezik a gonosz, és Siemi szidalmai által teljesen össze akarja törni Dávidot (5–9). – 7. Gyököt kell vonni mindenből, nem lehet bízni senkiben, csakis az Úrban. Dávid ezt teszi (10–14). Jézus Krisztus ezekért az aljas gyarlóságainkért halt meg, felvitte azt a keresztre, hogy megszabaduljunk azoktól és valósággal újjá legyünk. Bizony mindennel visszaélünk! Igét olvasunk, imádkozunk egy beszélgetés előtt is, aztán a következő pillanatban már támadunk is egymásnak, jönnek a pimasz megjegyzések, a pletykák, a védekezések, az üzengetések, a gyarló hűtlenségek, feljelentések, amelynek során, még az egyházban is mindenki oda csapódik, ahol úgy muzsikálnak, ahogy ő fütyül. Mi ez az egész? Hol itt a Krisztus?

ILYEN EZ A „HASADT” VILÁG. – 1. Ahogy megszűnt a stabilitás, mert Dávid király menekülni kényszerült, mindenki meg akarta találni a számítását. Még azok is ellenségesen, az érdekeik szerint viselkedtek Dáviddal szemben, akik korábban nagy nyomorúságukban felkarolták őket. Igen, ilyenkor azonnal cincognak az egerek. – 2. Emberileg felháborító ez a gyarló hálátlanság, pontosabban fogalmazva az, ahogy a megsegítettek adott pillanatban durván visszaélnek a segítő szeretettel. Az Úrra kell bízni mindezek értékelését. De mindent nem lehet szó nélkül hagyni. Ezért hiszem, az Úr Szentlelke még ebben a világban is megadhatja, ha jónak látja, hogy képmutatás és indulat nélkül, építő szeretettel, de mégis az aljasul viselkedő szemébe mondhatjuk gyarlóságát. Erre bizonyos helyzetekben szükség van, vállalva a következményeket is, mert egyébként minden összedől. – 3. Dávid kényszerű menekülése látszólag nemcsak Absolon idejét hozta el, hanem a sauli uralkodócsalád idejét is, vagyis utat nyitott a Saul és Dávid uralkodócsaládja közötti küzdelem folytatásának… (Holnap innen folytatjuk…)

Cselekedetek 9,19b–30

31. zsoltár

LEGYEN MEG AZ ÚR AKARATA! (Máté 6,10) – 1. Legyen meg az Ő akarata a nyomorúságban! A sajátjai támadnak Dávid ellen, élükön tulajdon fiával! Dávid ebben a helyzetben is túllát a „körein”, és féltő szeretet emészti az Úr ügyéért (János 2,17). Krisztusi vonás ez. A vele lévőkkel együtt a megváltó Úrra bízza magát, és azt, hogy lesz-e számára visszatérés (24–26; 30). – 2. Legyen meg az Úr akarata a küzdelemben! Aki teljesen az Úrra hagyatkozik, az soha nem tétlen, hanem az adott helyzetben, szíve utolsó dobbanásáig mindent megtesz a rá bízott ügyben; – de csak Istennek kedves eszközökhöz folyamodva. Kétlem, hogy ez a cseles, hazug módszer, amiről itt olvasunk, Isten kedves eszköze lehetne a küzdelemben (31–37). – 3. Legyen meg az Úr akarata a győzelemben! Dávid valóban az Úr választottja volt, akárcsak Jákób, mert sok csalással terhelt ez az Úrnak odaszánt élet, amit csak az Úr kegyelme hordozhatott, mindezek ellenére győztesen! Ez a győzelem Jézus Krisztusban legyőzte a halált is, hogy mindenkor reménységünk lehessen, mert nem a másik legyőzése az igazi diadal! Istent szeretve, szeretni a másikat, túl a saját köreinken is (Máté 22,37–40). De lehetetlenül nehéz!

Cselekedetek 9,10–19a

463. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

LEGYEN MEG AZ ÚR AKARATA! (Máté 6,10)

– 1. Legyen meg az Ő akarata a nyomorúságban!

A sajátjai támadnak Dávid ellen, élükön tulajdon fiával!

Nincs ennél nagyobb nyomorúság.

Dávid ebben a helyzetben is túllát a „körein”, és féltő szeretet emészti az Úr ügyéért (János 2,17).

Krisztusi vonás ez.

Dávid visszavonul, sírva, böjtöt, bűnbánatot tart, a szent ládát is visszaküldi a városba, mert az Úr jelenléte nem ettől függ.

A vele lévőkkel együtt a megváltó Úrra bízza magát, és azt, hogy lesz-e számára visszatérés (24–26; 30).

– 2. Legyen meg az Úr akarata a küzdelemben!

Aki teljesen az Úrra hagyatkozik, az soha nem tétlen; hanem az adott helyzetben, szíve utolsó dobbanásáig mindent megtesz a rá bízott ügyben; – de csak Istennek kedves eszközökhöz folyamodva.

Kétlem, hogy ez a cseles, hazug módszer, amiről itt olvasunk, Isten kedves eszköze lehetne a küzdelemben (31–37).

– 3. Legyen meg az Úr akarata a győzelemben!

Dávid valóban az Úr választottja volt, akárcsak Jákób, mert sok csalással terhelt ez az Úrnak odaszánt élet, amit csak az Úr kegyelme hordozhatott, mindezek ellenére győztesen!

Ez a győzelem Jézus Krisztusban legyőzte a halált is, hogy mindenkor reménységünk lehessen, mert nem a másik legyőzése az igazi diadal!

Istent szeretve, szeretni a másikat, túl a saját köreinken is (Máté 22,37–40).

De lehetetlenül nehéz!

– Ma szőlőt ültettem, és talán többet tettem, mintha „papoltam” volna?

Szeretem a jegenyéket. A magas, sudár fákat messziről látni. Ezek a legvégsőkig ellent állnak mindenféle szélnek, egy ideig hajlékonyak, de nem törnek meg. Végső esetben összetörnek, a földre zuhannak holtan, de nem adják meg magukat. Az ember „szíve” más! AZ EMBER NAGYON HAJLÉKONY, befolyásolható, érdekei által vezérelt, még a legszentebb helyzetekben is. Az emberi „szív” gumiból van. Ennek tényszerű megállapítása az, ahogy a hírnök közli Dávid királlyal, hogy Isten népének nagy része elhajolt tőle, mégpedig a saját fiához, aki ellene szervezkedett. Ez csak a nyomorúság látható tünete, mert annak forrása az, hogy Isten népének szíve az Őt kiválasztó Úrtól is sokszor elhajolt „szebb és tekintélyesebb istenekhez”. Minden elhajlás gyökere ez. Sokféle elhajlás következik ebből: elhajlunk egymástól, családtól, baráttól, ügytől, feladattól, rendtől, értéktől; – mert elhajoltunk az üdvözítő Istentől. Olyan ez, mint amikor a drótkerítésből kihajlik egy kis darab, nem illeszkedik a rendbe, és sebez, bök, felsért, súlyos bajt okoz. Dávid most élete tévesztéseinek jogos büntetését hordozza, saját fia elől menekülve (13–16). Isten azonban büntetésében is kegyelmes, mert nem mindenkinek hajlott el a szíve, vannak hűségesek is (17–22).

Cselekedetek 9,1–9

467. dicséret

Döbbenetes szembesülni azzal, hogy a legnemesebb és legszentebb ügyek kapcsán is ÖNZŐEN TÖBBNYIRE CSAK RÓLUNK VAN SZÓ! – 1. Absolon semmit nem változott. Sőt, a benne feszülő agresszivitás csak nőtt. Ügyesen embereket kezdett toborozni maga mellett. Kezdte néhánnyal (1), majd ügyes trükkökkel és ígérgetésekkel növelte a hozzá csatlakozókat, akik átélték az összetartozás örömét, amire mindenkinek szüksége van; – főleg, ha befolyásolható, magányos, saját területén kudarcos, vagy sérült személyiség az illető. Sok ilyen ember van (2–6). – 2. Absolon szép lassan belopta magát az izráeli emberek szívébe (6). Igen, minden ilyen trükközés valójában lopás; – meglopjuk Isten dicsőségét, és a másik embert a saját hatalmunk és érdekeink mentén. – 3. Ezt az aljasságot csak növeli az a tény, hogy Absolon a saját ügyébe belekeveri az istentiszteletet, az Istent, az Úrnak tett fogadalmát. Hányszor hivatkozunk ezekre, amikor valójában csak rólunk van szó (7–9).

Cselekedetek 8,26–40

183. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Döbbenetes szembesülni azzal, hogy a legnemesebb és legszentebb ügyek kapcsán is ÖNZŐEN TÖBBNYIRE CSAK RÓLUNK VAN SZÓ!

– 1. Dávid visszafogadta Absolont, de inkább külső nyomásra tette ezt, valójában nem a megbocsátás vezérelte ebben (14,21–33).

Absolon pedig semmit nem változott. Sőt, a benne feszülő agresszivitás csak nőtt.

Ügyesen embereket kezdett toborozni maga mellett.

Kezdte néhánnyal (1), majd ügyes trükkökkel és ígérgetésekkel növelte a hozzá csatlakozók számát, akik átélték az összetartozás örömét, amire mindenkinek szüksége van; – főleg, ha befolyásolható, magányos, saját területén kudarcos, vagy sérült személyiség az illető. Sok ilyen ember van (2–6).

– 2. Absolon szép lassan belopta magát az izráeli emberek szívébe (6).

Igen, minden ilyen trükközés valójában lopás; – meglopjuk Isten dicsőségét, és a másik embert a saját hatalmunk és érdekeink mentén.

– 3. Ezt az aljasságot csak növeli az a tény, hogy Absolon a saját ügyébe belekeveri az istentiszteletet, az Istent, az Úrnak tett fogadalmát.

Hányszor hivatkozunk ezekre, amikor valójában csak rólunk van szó (7–9).

– 4. Sokan vannak, akik Absolonhoz csatlakoztak (10–12).

Két végletet emeljünk ki ebből a csoportból.

Először azokat a jóhiszemű embereket, akiket ez az aljasság szintén megtévesztett, akik nem tudtak a dologról semmit, de belekeveredtek.

A másik „végén” pedig „említést érdemel” Absolon tanácsadója, Ahitófel, hiszen minden ilyen gyalázat mögött sokszor láthatatlan tanácsadók állnak. De az Úr látja őket is.

– 5. Nagy kérdés, mikor lehet a törvényes rend ellen szervezkedni, és mikor nem.

Sokkal többször nem, mint igen.

Egyszerűen azért, mert ezekben többnyire mindig csak rólunk van szó, nem az Istenről és nem a másikról, noha mindegyiket gyakran emlegetjük önzésünk lejtőin is.

Dávid az ügyes színjáték ellenére megpróbálta rendezni a dolgát erőszakos, méltatlan fiával, Absolonnal. Erre azonban inkább a külső kényszer vitte rá. Hitben még nem állt készen arra, hogy megbocsásson neki. Fontos a megbocsátás, de akkor lehet áldottan elindulni ezen az úton, ha Isten indított el azon, az Ő erejével és szeretetével. Addig talán jobb, ha a haragosok kerülik egymást. Ezért hazajöhetett (21–24) ugyan a szép szál legény Absolon (25–27), de nem mehetett apja közelébe (28–30). Ebből is látszik, hogy Dávid valójában még nem bocsátott meg, így ő is CSAK HÚZZA A PROBLÉMÁS HELYZETET. Mindig ebből fakad a baj. Vagy nézzünk szembe a problémával, vagy határozott szeretettel oldjuk meg azt. Mindkettőt Isten erejével tegyük. De nyújtani, kenni, kerülni a problémát a legnagyobb ostobaság, és egyben még nagyobb baj forrása.

Cselekedetek 8,9–25

485. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

HÁROM SZEREPLŐJE VAN ENNEK AZ IGESZAKASZNAK.

– 1. Az ügyeskedő Jóábról már szóltunk.

Az egész ügyeskedés arra irányult, hogy Dávidot megbékítse vélt utódával, Absolonnal.

Mi tudjuk azonban, hogy Isten gondolata egészen más volt Dávid utódjával kapcsolatosan.

Bizony az emberi ügyeskedések mindig csak a gyarló emberi akaratot képviselhetik.

Isten azonban ezek ellenében is mindig megvalósítja az Ő akaratát.

– 2. Dávid az ügyes színjáték ellenére megpróbálta rendezni a dolgát erőszakos, méltatlan fiával, Absolonnal.

Erre azonban inkább a külső kényszer vitte rá.

Hitben még nem állt készen arra, hogy megbocsásson neki.

Fontos a megbocsátás, de akkor lehet áldottan elindulni ezen az úton, ha Isten indított el azon, az Ő erejével és szeretetével.

Addig talán jobb, ha a haragosok kerülik egymást.

Ezért hazajöhetett (21–24) ugyan a szép szál legény Absolon (25–27), de nem mehetett apja közelébe (28–30).

Ebből is látszik, hogy Dávid valójában még nem bocsátott meg, így ő is csak húzza a problémás helyzetet.

Mindig ebből fakad a baj.

Vagy nézzünk szembe a problémával, vagy határozott szeretettel oldjuk meg azt.

Mindkettőt Isten erejével tegyük.

De nyújtani, kenni, kerülni a problémát a legnagyobb ostobaság, és egyben még nagyobb baj forrása.

– 3. Absolonban olyan tehetetlenség és feszültség, valamint keserűség halmozódott fel, miközben saját maga nem változott, hogy agresszív természete újabb rombolásokat végzett (28–30), amely kikényszerítette ugyan azt, hogy apja színe elé járulhasson, de mindezekből senkire nézve sem származott áldás (31–33).

– Mindhárom szereplő tévedett itt, nem Isten színe előtt, nem az Úr bölcsességével kezelték a helyzetet, ezért minden megérett arra, hogy robbanjon a bomba.

Vegyük észre, ha ilyen helyzetben vagyunk.

Urunk, adj világosságot, bölcsességet, erőt, szeretetet az ilyen helyzetekben.

Életmentően szükséges, hogy A DOLGOK ALAPVETŐEN MÁS FORDULATOT VEGYENEK.* – 1. Jóáb, Dávid hadseregparancsnoka is látta, hogy nagy a feszültség Dávid király, és a fia, Absolon között. Ez a feszültség lekötötte a király minden gondolatát és erejét (1).** – 2. Jóáb elkezdett intézkedni. Ez az emberi intézkedés azonban igen gyarlóra sikerült. Jóáb felbérelt egy asszonyt (18–20), aki kitalált tanmesével, szószátyár módon hízelegve próbálta a királyt rávenni arra, hogy béküljön meg a fiával (2–17). Ez az asszony tipikus „néprajzi jelenség” (egyházi folklór).*** – 3. Jóáb Nátán próféta módszerét másolta le, amely a király életét valóban más irányba fordította. A prófétát azonban az Úr küldte. Jóáb ehhez képest csak gyengén ügyeskedik, így az egész jelenet mesterkéltsége szinte nevetséges. Az egyház is csak az Isten hatalmának cselekvésében bízhat, és nem gyarló, hatni akaró módszerek ügyeskedésében. – 4. Csak az Úr ereje képes arra, hogy alapvetően más fordulatot vegyen az életünk, ahogy ezt Ő megmutatta Jézus Krisztusban. Van út a halálból az életbe, Őáltala.

Cselekedetek 8,1–8

380. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Valahogy úgy, ahogy a végállomáson a vonatot ellenkező irányba fordítják, mert tovább nincs sín, vagyis lehet haladni tovább is, de az iszonyatos pusztításokkal jár.

** Mivel Jóáb Absolonra úgy tekintett, mint a király utódjára, Amnón halála után különösen, ezért úgy látta, hogy nem mehetnek így tovább a dolgok.

*** Az asszony tökéletesen játszotta a szerepét, amelyben megmaradt fiának kérte a király védelmét haragosainak vérbosszújától. Az asszony azonban túljátszotta a szerepét, és a király gyanút fogott.

Gyakran bíztatjuk így a másikat: Ne vedd annyira a szívedre! Absolon is így bíztatta Támárt. Pedig éppen az ellenkezőjére lenne szükség! Vegyük a szívünkre azokat, amik történnek velünk! De ne úgy, mint Absolon, aki bosszút forralt, hanem úgy, hogy a mi megváltó Urunk elé visszük életünket, és benne a saját nyomorúságainkat. Csak így adatik bocsánat, megoldás, oltalom. Vegyük szívünkre azt, amit Isten bűnnek nevez! MILYEN A BŰN? – 1. Agyafúrt (3). Döbbenetes, ahogy a ravasz és agyafúrt unokatestvér, Jónádáb segít Amnónnak, hogy megerőszakolhassa Támárt (1–6). – 2. Testiségében lelketlen (15–19). Látjuk ezt Amnón vágyakozásában, féltestvére Támár után, majd annak eltaszításában.* – 3. Irgalmatlanul agresszív és erőszakos, ahogy Absolon megöli Amnónt, a féltestvérét, szintén csellel, rászedve az apját, Dávidot is, és kivárva a megfelelő pillanatot (23–29).** – 4. Rejtetten valós indítékok által mozgatott, hiszen az egész történet hátterében mégiscsak a Dávid utáni trónöröklés harcait látjuk a "királyfiak" között (30). Dávid sem lát még tisztán, és gyászolja az elsőszülött Amnónt, mert nem látja még az Úr valódi választottját (30–39).

Cselekedetek 7,54–60

426. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – Érzékletes az ellenállhatatlanul feszítő testi vágy erejének leírása, és a kielégülés után a vágy tárgyának meggyűlölése és eltaszítása.

– Nem akadály az sem, hogy azt kívánom meg, aki nem lehet az enyém.

– Nem számít az sem, hogy utána nem válallom fel felelősen azt, akivel testben eggyé lettem.

– Pedig kitörölhetetlen nyomot hagyunk egymásban testileg is.

– Hányszor érhető tetten ez a lelketlen testiség mosolyban, tekintetben, röhögésben, megjegyzésben, pótszerek hatása alatt, munkahelyeken és bulikban, az élet minden színterén.

** Az erősebb kutya esete ez, és testi szemekkel azt látjuk, hogy erre épül a világ.

Leejtettem egy szegeket, csavarokat, kapcsokat tartalmazó dobozt, amelyben minden szépen a helyén várta hasznosulását. Egy pillanat alatt az egész összekeveredve, kiválogathatatlanul feküdt egy kupacban. Meg sem próbáltam egyesével kiválogatni, mi hova való az ezernyi kisebb–nagyobb elemből, hanem ömlesztve beleszórtam őket egy másik dobozba. Hát ilyen ez a fejezet. RENDETLENSÉG, ZŰRZAVAR, HALÁLOS, KÁROS KÁOSZ MINDENÜTT. – 1. Mi történt? Olvassuk csak el a fejezetet!* – 2. Ebben a fejezetben megszegik Istenünk törvényének legfontosabb szabályait (5Mózes 22,13–21), pedig ezek a szabályok értünk vannak, nem ellenünk. Ezeknek megszegése tűrhetetlen gyalázat, mert alapjaiban borul minden (7–14) és jajveszékelve belehalunk abba (19). – 3. Olyan ez, mint amikor egy repülőgép elkezd lángolni és zuhanni, így onnantól kezdve nincs mentség. Ki tudja, mit élnek át a bent lévők, amíg meghalnak, és mi van utána? – Az Úr Jézus Krisztusban nemcsak bűnbocsánatunk van, hanem Őbenne védelmünk is, hogy soha ne kezdjünk el így zuhanni. Ő hordoz, óv, megtart.

Cselekedetek 7,44–53

25. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – Dávid paráznaságának nyomorúságos következményeit olvassuk ebben a fejezetben, hiszen házanépe is csúfos paráznaság és erőszak színtere lesz (12.10).

– Olyan ez a fejezet, hogy az ember megretten: ilyen mélyre is lehet süllyedni?

– Dávid elsőszülött fia, Amnón beleszeret a féltestvérébe, Támárba, csellel magához hívatja, megerőszakolja, majd ellöki magától. Ezért Absolon jó ürügyet talál, hogy megölje féltestvérét, Amnónt, hiszen a háttérben itt már Dávid király utódlásáért is folyik a harc.

Vannak magasabb rendű szempontok, amelyek túlmutatnak az egyes ember itteni életén, és Isten megváltó, ÜDVÖSSÉGET AJÁNDÉKOZÓ TERVÉNEK MEGVALÓSULÁSÁT SZOLGÁLJÁK. Istent az emberi bűn sem téríti el attól, hogy ígéreteit beteljesítse, és a bűnös embert megszabadítsa. A hívő ember tudja ezt, valamint naponta ennek a bizonyosságnak erősödéséért imádkozik. Lám, Dávid evett, ivott, Betsabéval hált, és éppen Betsabétól született Salamon, akit szeretett az Úr, és aki által Jézus Krisztus felé közeledett a világ (24). A történelem az Úr Jézus Krisztusban éri el végcélját. Az irányt, a gyeplőt az Úr tartja kézben. Innen nézve gyarló és szánalmas vetélkedés Jóáb harca, majd Dávid győzelme az ammóniak fővárosa felett, ami nevet szerez Dávidnak itt (28), és sok szenvedést okoz másoknak (31). Az egész eseménysor, úgy, ahogy van: Jézus Krisztus után kiált (26–31); – pont azért, mert ebben a világban nem lehet másként: győzni, vagy legyőzetve senyvedni. De jó tudni: Isten más irányba tereli ezt a világot, és ebből nem enged. Ezt jelzi az is, hogy Dávid Nátán prófétára bízta Salamont (25).

Cselekedetek 7,17-43

114. zsoltár

Kegyelmet kaphatunk, de BŰNEINK ITTENI KÖVETKEZMÉNYEIT HORDOZNUNK KELL. Micsoda igazságtalanság, mondhatnánk, hogy Dávid parázna tetteiért a kisgyermekét veri meg az Úr (2Mózes 20,5). Ez a szófordulat, hogy „megverte az Isten”, valójában azt jelenti, hogy jelzést kaptunk, mert nem az élet ösvényén járunk, hanem a halál útján; – aki pedig erre az útra lép rá, az mindig magával ránt másokat is. Nehogy azt gondoljuk, hogy például a mi bármiféle botlásaink nem tették „beteggé” a gyermekeinket, a körülöttünk élőket, amit aztán akár egész életük során is hordozniuk kellett. „Isten verése” rámutat valós állapotunkra! Vigyázzunk, ez nem azt jelenti, hogy egy konkrét betegség valami konkrét bűn büntetése lenne; – de azt igenis jelenti, hogy a betegség jelzi bűnös, nyomorult, kegyelemre szorult állapotunkat. Dávid kegyelmet kapott, de ennek a kegyelemnek nagy ára volt, amit más fizetett meg helyette. Az evangélium éppen az, hogy ezt az árat Isten, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban végérvényesen kifizette.*

Cselekedetek 7,1–16

425. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – Aki ezt a kegyelmet elfogadta, többé nem folytat „önkínzó” böjtöt, hanem elengedi bűneit, eszik, iszik és teszi a dolgát, mert ez a kegyelem többé nem engedi őt elhajlani (20–23).

– A kegyelmet nyert ember azt is tudja, hogy a dolgok igazából soha nem itt, hanem majd csak odaát fognak megoldódni, de ott bizonnyal: „Én megyek majd őhozzá…” (23).

ILYEN A PRÓFÉTAI BESZÉD, mint Nátán próféciája. Az egyház négy fontos szolgálata: a tanítás, az evangéliumi ébresztés, a bíztatás és a prófétálás (2Timóteus 4,8). – 1. A prófétát az Úr küldi (1), világos üzenettel, amit a próféta hűséggel és bátran továbbad, még a „királynak” is. Vagyis a próféta Isten akaratát hirdeti és képviseli egy adott, konkrét helyzetben (7–10). – 2. A próféta meghirdeti az Isten konkrét ítéletét, hiszen az Úr nem nézheti el a bűnt, mert akkor igent mondana arra. Keservesek Dávid bűnének következményei, rettenetesen keservesek, amelyek rámutatnak arra, hogy a mi bűneink miatt sokan szenvedhetnek, lehetnek áldozattá. Bizony így van ez ma is. Nem is kell ehhez teológiai felismerés, csak tapasztalat. Nem az a kérdés, hogy ez így igazságos-e, hanem az, hogy mikor döbbenünk rá végre arra, hogy felelősek vagyunk egymásért (10–13).  – 3. A próféta egy példabeszéddel vezeti be mondandóját (1–6), hogy annál leleplezőbb legyen a prófécia (7), és túl a leleplezésen, összezúzzon, így valóságos bűnbánatra, megtérésre segítsen, odavezessen a kegyelmes Úr színe elé (13).*

Cselekedetek 6,8–15

242. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – Kegyelmet kaphatunk, de bűneink itteni következményeit hordoznunk kell (14).

– Bizony, halk a prófétai szó az egyház ajkán.

MI TÖRTÉNT DÁVIDDAL? Mindenesetre itt látjuk Isten kijelentésének, Igéjének igazságát, amely még Dávid nagy nyomorúságait sem hallgatja el, sőt, jelzi, hogy milyen hatalmas és felfoghatatlan az Úr kiválasztó kegyelme. Ez a kegyelem hordozza és nem engedi el Dávidot, de nem is menti fel (27). Ilyet ugyanis nem lehet csinálni, egy királynak végképp nem, a másik feleségét elvenni, ezért ölni, hazudni. Nem megyek bele a részletekbe. Isten nem megfosztani akar bennünket valamitől, amikor ezt tiltja, hanem éppen védeni kíván, hiszen Dávid életében is minden borult ettől kezdve, és rengeteg nyomorúságot okozott másoknak is. Sajnos, a valóságban nemcsak arról van szó, miszerint hemzseg az élet hasonló esetektől, hanem még inkább arról, hogy a paráznaságnak számos változata lehetséges, amikor külső szerepeinkben hívő, makulátlan emberek vagyunk, és mégis kiéljük parázna vágyainkat, még a hitéletben is. Ebben mesterek vagyunk. Csak az Úr Jézus Krisztus kegyelme tart meg...

Cselekedetek 6,1–7

455. dicséret

AKKOR KEZDŐDIK A BAJ MINDIG, amikor az ember nem ott van, ahol lennie kellene. Dávid nem megy harcra az embereivel, hanem otthon marad Jeruzsálemben (1). Pedig a királynak a nehéz helyzetekben is vezetnie kell népét. Amíg ezek életveszélyben küzdenek, azalatt Dávid elszereti az egyik emberének, Uriásnak a feleségét (2–4). Annak az Uriásnak a feleségét veszi el a király, aki még a király parancsára sem megy haza a harc idején, hanem királyának küszöbén alszik, szolgáival együtt, mert amíg a társai mostoha körülmények között senyvednek, addig neki sem lehet jobb. Milyen döbbenetes, hogy Uriás ezt tudja, a király meg nem (5–13). Kegyelmi állapotban vagyunk, mert az Úr úgy alakította életünket, amelyben nem engedte meg, hogy egy határon túl gyalázatos dolgokat kövessünk el: a külsőnk, az élethelyzetünk, a történések, az Őtőle kapott hitünk és erőnk sem tették lehetővé, hogy elhajoljunk, és paráznává, gyilkossá legyünk. De nem vagyunk különbek mi sem, csupán kegyelem alatt vagyunk, Jézus Krisztusban vagyunk.

Cselekedetek 5,33–42

154. dicséret

A JÓSZÁNDÉK IS BÖLCSESSÉGGEL EGYÜTT LESZ ÁLDÁSSÁ. – 1. Megkértek, hogy segítsek. Segítettem, és bajba kerültem, mert azonnal mennek a hírek: ki, miért, minek, hol mozog, kinek az oldalán, kiknek az ügyében... Nem is beszélve azokról a helyzetekről, amikor mi ütjük az orrunkat olyan ügyekbe, még ha jószándékkal is, amihez semmi közünk sincs. – 2. Dávid az ammóni király apjának, a korábbi király Náhásnak halálakor vigasztaló követeket küldött a gyászoló királyi családhoz. Az új királynak, Hánúnnak rossz tanácsadói voltak, akik bizalmatlanul kémeknek tartották a követeket, és megalázva küldték vissza őket Dávidhoz (1–5). Dávid higgadt maradt, de jószándéka által mégis olyanba bonyolódott, ami véres harcokat eredményezett, még ha győzteseket is (19). Valóban szükség volt erre a sok áldozatra (18), mindkét oldalon? – 3. Egyébként azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy miért kell mindenre reagálni? Alig tűrünk el valamit. Jézus Krisztustól nem ezt tanultuk (1Korinthus 13,7, 1Korinthus 6,7). Persze Ő nem is világi dicsőséget ígért nekünk, hanem valami sokkal többet.

Cselekedetek 5,17–32

240. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

A JÓSZÁNDÉK IS BÖLCSESSÉGGEL EGYÜTT LESZ ÁLDÁSSÁ. 

– 1. Megkértek, hogy segítsek.

Segítettem, és bajba kerültem, mert azonnal mennek a hírek: ki, miért, minek, hol mozog, kinek az oldalán, kiknek az ügyében...

Ezt már sokszor megtapasztaltam. 

Nincs mit titkolni, de nem is lehet, mert mindenki mindent azonnal tud. Senkiben sem lehet megbízni. 

Azóta már ugrásra készen állok: vajon mibe keveredek, ha valaki segítséget kér.

Persze, tudjuk a határokat, de a határokon belül is leverik az emberen a jóindulatot.

Bizony a jószándékú cselekedetekből is mekkora baj lehet.

Nem is beszélve azokról a helyzetekről, amikor mi ütjük az orrunkat olyan ügyekbe, még ha jószándékkal is, amihez semmi közünk sincs.

A mai igeszakasz erről szól.

– 2. Dávid az ammóni király apjának, a korábbi király Náhásnak halálakor, vigasztaló követeket küldött a gyászoló királyi családhoz.

Az új királynak, Hánúnnak rossz tanácsadói voltak, akik bizalmatlanul kémeknek tartották a követeket, és megalázva küldték vissza őket Dávidhoz (1–5). 

Dávid higgadt maradt, de jószándéka által mégis olyanba bonyolódott, ami véres harcokat eredményezett, még ha győzteseket is (19).

Az ammóniak ugyanis megijedtek, hogy Dávid megharagudott rájuk, ezért sereget toboroztak, az arámiak, és más népek közül is, amire Dávidnak már reagálnia kellett, Jóáb és Abísaj hadvezérei által (6–19).  

Ezek mindent megtesznek, okosan, mégis az Úrban bízva (12); – és győzelmet szereznek.

Valóban szükség volt erre a sok áldozatra (18), mindkét oldalon? 

– 3. Egyébként azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy miért kell mindenre reagálni?

Alig tűrünk el valamit.

Jézus Krisztustól nem ezt tanultuk (1Korinthus 13,7, 1Korinthus 6,7).

Persze Ő nem is világi dicsőséget igért nekünk, hanem valami sokkal többet.

– 4. Szóval visszatérve az ószövetségi, logikus, gyakorlati, leföldelt gondolathoz, állapítsuk meg a szentenciát! 

Bizony az Úr bölcsessége kell ahhoz, hogy helyesen mérjük fel, vajon jószándékunk egybeesik-e az adott összefüggésekben, az Úr akaratával; – vagyis azzal, hogy van-e a szóban forgó területen illetékességünk, keresnivalónk; – miközben tegyük fel azt a kérdést is, hogy a pártfogoltunk számára nyújtott segítségünk nem okozhat-e lehetetlen helyzetet másoknak?

A jószándék is nem csupán gyarló érdekeken alapul?

Szóval, észen kell lenni; – ez Isten akarata minden helyzetben, az erő, szeretet és józanság Lelke által vezérelten (2Timóteus 1,7).

EZ A KEGYELEM! – 1. A kegyelem visszaemlékezik ígéreteire, és szövetségi hűséggel (1), maradéktalanul megtartja azt. Isten ezt tette egyszülött Fiában, nem hagyott bennünket bénultságunk nyomorúságában, nem hagyott bennünket tisztátalan, döglött kutyaként az útfélen (8), ahogy Dávid sem feledkezett el Jónátánnal, Saul fiával kötött szövetségéről (1Sámuel 20,14–17), és gondoskodott Jónátán még élő, béna fiáról, Mefibósetről (2Sámuel 4,4). – 2. A kegyelem érdemektől függetlenül határtalan, ahogy itt Dávid, Jónátánért, barátjáért bőséggel könyörül annak fián, Mefibóseten. Tehát ezért Mefibóset nem tett, nem is tehetett volna semmit, amit Mefibóset töredelmes szívvel meg is vall (8). – 3. A kegyelem házunk népéről sem feledkezik el (9). Kegyes gőggel sokan lebecsüljük a vér szerint ránk bízottakat. Pedig nem hiába imádkozunk és cselekszünk értük. Itt van az ígéret erre nézve is, amely az Újszövetségben folytatódik (1Korinthus 7,14). Persze ez nem a mi dolgunk, de tekintsünk már a mieinkre, a hit terén is a legnagyobb reménységgel. Tudom, nem mondhatom ki: Nem érezném jól magam az üdvösségben nélkülük.

Cselekedetek 5,12–16

115. zsoltár

* A teljes igemagyarázat:

EZ A KEGYELEM!

– 1. A kegyelem visszaemlékezik ígéreteire, és szövetségi hűséggel (1), maradéktalanul megtartja azt.

Isten ezt tette egyszülött Fiában, nem hagyott bennünket bénultságunk nyomorúságában, nem hagyott bennünket tisztátalan, döglött kutyaként az útfélen (8), ahogy Dávid sem feledkezett el Jónátánnal, Saul fiával kötött szövetségéről (1Sámuel 20,14–17), és gondoskodott Jónátán még élő, béna fiáról, Mefibósetről (2Sámuel 4,4), egész háza népével és szolgáival együtt (5–7).

– 2. A kegyelem érdemektől függetlenül határtalan, ahogy itt Dávid, Jónátánért, barátjáért bőséggel könyörül annak fián, Mefibóseten.

Tehát ezért Mefibóset nem tett, nem is tehetett volna semmit, amit Mefibóset töredelmes szívvel meg is vall (8).

Isten hűsége így könyörül rajtunk, Jézus Krisztusért (7), utánunk nyúl (1–4), elveszi félelmeinket és kiszakít a nyomorúságból (7), végezetül határtalan, „maradéktalan bőséggel” ajándékoz meg bennünket (9–13), mégpedig házunk népével együtt (9).

– 3. A kegyelem házunk népéről sem feledkezik el.

Ez most külön ki kell emelnünk.

Kegyes gőggel sokan lebecsüljük a vér szerint ránk bízottakat.

Pedig nem hiába imádkozunk és cselekszünk értük.

Itt van az ígéret erre nézve, amely az Újszövetségben folytatódik (1Korinthus 7,14).

Persze ez nem a mi dolgunk, de tekintsünk már a mieinkre, a hit terén is a legnagyobb reménységgel, imádkozzunk értük, hitelesen cselekedjünk értük…

Tudom, nem mondhatom ki: Nem érezném jól magam az üdvösségben nélkülük.

MI AZ ISTEN ÁLDÁSA? Ez lenne, amit itt olvasunk? – 1. Dávid minden környező népet legyőzött. A fejezet összegzi ezeket a győzelmeket és felsorolja a legyőzött népeket (1–14). A győzelmeknek mindenütt része a kegyetlenkedés (2). A szentíró leírja a tényeket és nem érzelmi alapon nyúl a történésekhez. – 2. Dávid győzelmei stabilitást jelentettek saját népére nézve. Sem korábban nem volt, és a salamoni idők után sem lett ilyen nagy kiterjedésű, egységes az ország (15–18). Lám, a mi stabilitásunk a mások instabilizálása, legyőzése által érhető csak el. Na, de ez érzelmi megközelítés. – 3. Mindezeket a győzelmeket a szentíró Isten áldásának tulajdonítja (6; 14). Ha a szentíró nem teszi, mi se érzelmi alapon közelítsük meg az itt leírtakat. Ilyen a világ, folyik az adok–kapok, és ebben Isten népe is ugyanúgy részt vesz, mint bárki más. Jézus Krisztusban azonban kimondhatjuk, hogy Őáltala az Isten áldása már alapvetően mást jelent: nem a másik, hanem önmagam legyőzését és a másik felemelését. Sőt, az Isten áldása ennél is sokkal több, üdvösség és örök élet. Csak ennek ragyogásában érdemes itt is élni, csak Őbenne adataik esély és remény. Ez pedig tény és nem érzelmi kérdés.

Cselekedetek 5,1–11

403. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

MI AZ ISTEN ÁLDÁSA? Ez lenne, amit itt olvasunk?

– 1. Dávid minden környező népet legyőzött.

A fejezet összegzi ezeket a győzelmeket és felsorolja a legyőzött népeket: filiszteusokat (1), móábiakat (2), arámokat (5–6), ammóniakat, amálékiakat, edómiakat (12–14), és sok kisebb városállamot (3–4; 9–10)).

Az itt felsorolt népek utódai egy kis utánajárással könnyen beazonosíthatók, és máris a mai Közel–Keleten találjuk magunkat.

Dávid a hadi zsákmányt nem tartotta meg magának, hanem az Úrnak szentelte, vagyis bevitte az Úr sátrába (11).

A győzelmeknek mindenütt része a kegyetlenkedés (2), vagy az ellenség támadása esetén a könyörtelen leszámolás (3–4).

A szentíró leírja a tényeket és nem érzelmi alapon nyúl a történésekhez.

– 2. Dávid győzelmei stabilitást jelentettek saját népére nézve.

Sem korábban nem volt, és a salamoni idők után sem lett ilyen nagy kiterjedésű és egységes az ország: jog és igazság, rend és békesség uralkodott mindenütt, amelyben ékes és szép rendben, tisztán folyt az Isten tisztelete is.

A szentíró felsorolja a főbb tisztségviselőket is. A hadsereg parancsnoka Jób volt, a főtanácsos Jósáfát, a főpapok pedig Cádók és Ahimelek voltak, a kancellári tisztet Szerájá töltötte be, Benájá sedgítségével (15–18).

Lám, a mi stabilitásunk a mások instabilizálása, legyőzése által érhető csak el. Na, de ez érzelmi megközelítés.

– 3. Mindezeket a győzelmeket a szentíró Isten áldásának tulajdonítja (6; 14).

Ha a szentíró nem teszi, mi se érzelmi alapon közelítsük meg az itt leírtakat, mert az sokszor félrevezet.

Ilyen a világ, folyik az adok–kapok, és ebben Isten népe is ugyanúgy részt vesz, mint bárki más.

Jézus Krisztusban azonban kimondhatjuk, hogy Őáltala az Isten áldása már alapvetően mást jelent: nem a másik, hanem önmagam legyőzését és a másik felemelését.

Sőt, az Isten áldása ennél is sokkal több, üdvösség és örök élet.

Csak ennek ragyogásában érdemes itt is élni, csak Őbenne adataik esély és remény.

Ez pedig tény és nem érzelmi kérdés.

DÁVID ÍGY IMÁDKOZOTT: – 1. Az imádság, Isten előtt, mindig valóságos önismeretből bomlik ki. Dávid és valahányan rádöbbenünk arra, valamint megvalljuk azt, hogy milyen kicsik vagyunk (18). Nincs mire hencegnünk. Amink van, az Úr adta, Ő végezte el általunk nagy dolgait. Az Úr kegyelme emelt fel bennünket, hogy az Ő ügyét szolgáljuk (19–21). – 2. Az imádság ezután mindig Isten nagyságának beismerésével, megvallásával folytatódik. Isten az egyetlen Úr, aki kicsiny, méltatlan népét kiválasztotta, elhívta, felemelte és kiváltotta sokféle halálos szolgaságból, minden nép szeme láttára, sokak üdvösségére (22–24). – 3. Isten nagyságos szeretetéből fakadó ígérete garantálja, hogy bármily „piciny” az Ő népe, mégis örökké az Ő népe marad (24). Ebből a bizonyosságból az imádság végére olyan áldás fakad, amely mindenre elégséges (25–29).

Cselekedetek 4,23–37

2. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Ma Budapest felé haladva, a balatonvilágosi körforgalomnál a kristálytiszta kékségű eget, ezernyi apró felhőcske csipkézte ki, amelyeket csak kiemelt a mögöttük ragyogó napkorong. Az Isten által teremtett világ még mindig gyönyörű.

Dávid imádsága még ennél is gyönyörűbb, mert konkrétan kimondja azt, amit ez a látvány csak sejtetni képes. Nem az ég és a felhők alatt, hanem valójában az Úr előtt állunk, az Ő Igéje előtt, amikor így imádkozunk, ahogy ezt Dávid teszi. Ez nem meghat, mint a teremtett világ szépsége, hanem „felvértez”, megszilárdít.

A templom épülete fontos, mint ahogy a látható egyház látható gyülekezetei is nélkülözhetetlenek. A TEMPLOMÉPÍTÉS SORRENDJE azonban itt olvasható. – 1. Először megszólítja népét, gyülekezetét, rendelt vezetőit az Úr. Tehát mindig az Úr kezdeményez, nem mi.* Ez a megszólítás arra irányul, hogy vegyük észre, kik vagyunk, mivé lehettünk, és mire akar használni bennünket a mi Urunk, az Ő dicsősége és népe javára (8–10). – 2. Ezek után az Úr felépíti a mi életünk házát, gyülekezeti életünk házát, a lelki házat. Jézus Krisztusban látható módon megújít, rendbe hoz, szolgálatba állít bennünket kiválasztó, elhívó és megváltó kegyelme által (11). – 3. Csak ezek után következhet a tényleges templom, a „kőház” építése, akkor és azok által, amikor és akikkel ezt az Úr jónak látja. Itt világos a kijelentés. Dávid nem építhet templomot, ezt a feladatot fiának, Salamonnak jelölte ki az Úr. Dávid építse a „lelki házat” (12-16).** – A feladat pedig akkor is, ma is, mindig ugyanaz: utat készíteni az örökkévaló királynak, Dávid utódának, Jézus Krisztusnak (16).

Cselekedetek 4,13–22

393. dicséret

Hozzűfűzés az igemagyarázathoz:

* – Ez a megszólítás, mint itt is, többnyire elhívott prófétái által történik (17).

– Ebben a megszólításban figyelmeztet bennünket az Úr arra, amit Ő tett értünk!

– Mindent Ő cselekedett, ha mi valamire juthattunk ebben a világban.

** – Ez nem azt jelenti, hogy Salamon alkalmasabb lett volna a feladatra, hiszen mindketten „látványos” bűnöket követtek el, hanem mert az Úrnak így tetszett.

– Persze, aki gyülekezetet és templomot építhet, azt látványosan meg is fenyíti az Úr, hogy minden nyomorúsága ellenére egyre alkalmasabbá lehessen a feladatra (14).

Az ember felől induló TEMPLOMÉPÍTÉSI SZÁNDÉK mindig összetett indítékokból áll. Dávid király cédruspalotában lakik, az ország békességben él, nyugalom és jólét veszi körül Isten népét (1–3). Ekkor, pontosan ekkor áll elő mindig az a lélektani pillanat, amikor már nem kell minden fronton a túlélésért küzdeni, hogy csináljunk valami maradandót. Ebbe aztán szeretjük belekeverni az Istent is, valójában azonban magunknak akarunk emléket állítani. Igen, ez egy „lélektani pillanat”, mert többnyire a mi gyarló lelkünk terméke. Talán valami baj van az örök életbe és a Jézus Krisztusba vetett hitünkkel? Elsősorban nem templomok kellenek, hanem élő, szolgáló, hitvalló, krisztusi nép kell: a szükséges infrastruktúra majd meglesz „magától”. Sajnos mi pontosan fordítva gondoljuk, akárcsak itt.* Nem vonjuk kétségbe Nátán és Dávid jószándékát, valamint templomépítő eleink áldozathozatalát, de az Úr válasza, erre a templomépítési szándékra egyértelműen: „nem!” (4–7) Az Úr sátorlapokban is jól érzi magát ebben a világban, mert igazi lakhelye a gyülekezet, Isten hívő népe, egyháza.**

Cselekedetek 4,1–12

468. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Amikor már nincs egyéb gondunk, és egy kicsit unatkozunk, akkor esetleg templomépítéssel is értelmet akarunk adni az életünknek.

** Döbbenetes például Németország, ahol a legkisebb faluban is pazar, gyönyörűen felújított templomok, szinte „katedrálisok” köszönnek ránk; – de a kőházak üresek…

AZ ISTENFÉLELEM VALÓBAN KIŰZI A FÉLELMET az Úr népe köréből, és a gyülekezet tagjainak szívéből (1János 4,18). – 1. Az élő Isten félelme azonban valóban megrettenéssel és megrendüléssel kezdődik, amely rádöbbent bennünket arra, hogy por és hamu vagyunk az Úr nélkül, bárkik vagyunk is egyébként (1Mózes 18,27). – 2. Ehhez a konkrét megrettenéshez mindig áldozatokat követelő események vezetnek el bennünket. Mielőtt értetlenkednénk Úzzá halálán (6–8), vegyük tudomásul, hogy vannak olyan területek, ahol már nem a mi dolgunk megoldani a „problémákat”, bármilyen kínosak is azok, mert az Úr nem adott azokban illetékességet nekünk. Az „Oly sokáig szerettelek” című filmben egy orvos anya halálba segíti rákos beteg, nagy kínokat átélő hatéves gyermekét. Mindent értünk és átérzünk, de ezeket a kérdéseket nem lehet emberi logikával, bölcsességgel és érzelmekkel megközelíteni, hanem csakis Isten kijelentése felől, miszerint itt már nincs illetékességünk. Nem nyúlhatunk bele a szuverén Isten szent dolgaiba. – 3. Ez vezeti el Dávid királyt, mint vezetőt is a teljes megrendülésig, a tényleges istenfélelemig, az Úr minden szavának komolyan vételéig (9–11), és aztán tényleges áldásokig és örömökig (12–23) .

Cselekedetek 3,11–26

286. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

AZ ISTENFÉLELEM VALÓBAN KIŰZI A FÉLELMET az Úr népe köréből, és a gyülekezet tagjainak szívéből (1János 4,18).

– 1. Az élő Isten félelme azonban valóban megrettenéssel és megrendüléssel kezdődik, amely rádöbbent bennünket arra, hogy por és hamu vagyunk az Úr nélkül, bárkik vagyunk is egyébként (1Mózes 18,27).

– 2. Ehhez a konkrét megrettenéshez mindig áldozatokat követelő események vezetnek el bennünket.

A szent ládát nem szabályszerűen szállították Jeruzsálembe (4Mózes 4,4–15); nem vállon, hanem szekéren (2–4). A zötyögő szekérről pedig majdnem lezuhant a láda.

Szegény Uzzá, védve a ládát, hozzáért ahhoz, ezért az Úr haragja lesújtott rá, és szörnyethalt (6–8).

Mielőtt értetlenkednénk, vegyük tudomásul, hogy vannak olyan területek, ahol már nem a mi dolgunk megoldani a „problémákat”, bármilyen kínosak is azok, mert az Úr nem adott azokban illetékességet nekünk.

Az „Oly sokáig szerettelek” című filmben egy orvos anya halálba segíti rákos beteg, nagy kínokat átélő hatéves gyermekét.

Mindent értünk és átérzünk, de ezeket a kérdéseket nem lehet emberi logikával, bölcsességgel és érzelmekkel megközelíteni, hanem csakis Isten kijelentése felől, miszerint itt már nincs illetékességünk. Mi pedig mindig az érzelmeink és gyarló bölcsességünk felől értelmezzük az egész világot…

Nem nyúlhatunk bele a szuverén Isten szent dolgaiba.

– 3. Ez a rettenetes esemény vezeti el Dávid királyt, mint vezetőt is a teljes megrendülésig, a tényleges istenfélelemig, az Úr minden szavának komolyan vételéig (9–11).

– 4. De ezután világossá lesz a lényeg, hogy egyedül az élő Isten féleleme az:

– amely aztán megerősíti Isten népét, sok ifjat ad (1);

– látható, közös örvendezést ajándékoz nekünk Isten dicséretében (5; 16);

– sőt, minden külső, irigységből fakadó megvetés helyett is hitelességből fakadó tiszteletet ajándékoz népének az Úr félelme (20–23);

– nem is beszélve arról a sok konkrét áldásról (12), amiben Isten népének tagjai a gyülekezet és saját házuk népe közösségében részesülnek, még a próbatételek idején is (17–20).

VANNAK MEGOLDHATATLAN PROBLÉMÁK, amelyek újból és újból előtolakodnak. – 1. Isten népe számára ilyenek a „filiszteusok”, akik folyamatosan lesben állnak, támadásra készen. Hányszor tapasztaljuk, hogy konfliktusok hosszú évek után is előtolakodnak; sebek váratlanul felszakadnak; sértődések és vetélkedések pusztítanak folytonosan. Ugye, vannak olyan tapasztalataink, hogy bizonyos konkrét problémák akár a halálig is elkísérhetnek bennünket (17–18).* – 2. Dávid azonban az Úrhoz fordult, jeleket kért és kapott, hogy felvonuljon-e a filiszteusok ellen (19). Az Úr hatalmas győzelmet adott népének, mit amikor a víz áttöri a gátakat; – így sodorta magával a filiszteuskat az Úr, bálványaikkal együtt (20–21).** – 3. Csak az Úr által adatik győzelem. Megkérdezni az Urat, azt jelenti, hogy Őbenne bízunk, akárhogyan válaszol is (22–25). Jézus Krisztus legyőzte a halálos problémát, ezért az újból felbukkanó, mindennapi problémákkal többnyire már nem sok dolgunk van. Sokkal gyakrabban legyinthetnénk ilyenkor élő hittel, hiszen nem kell mindig felvenni a kesztyűt.

Cselekedetek 3,1–10

9. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Főleg, ha valaki egy időre „magasabbra” jutott ebben a gyarló világban, mint itt Dávid, akkor azonnal számos ellenség kerülhet elő…

** Aztán a filiszteusok ismét támadtak, és Dávid ismét megkérdezte az Urat, jelet kapott, valamint újabb győzelmet.

DÁVID SOKFÉLE ARCA: – 1. Dávid kivárta az Úrtól rendelt időt, amikorra országa egyesülhetett. Hét évig csak Júda, azaz egy törzs és a déli rész királya lehetett. Bizony, valamikor hosszú éveket kell várni az Istennek kedves időre (1–5). – 2. Dávid, fejlődő hite ellenére korának embere volt, hiszen saját korától senki sem szakadhat el. Isten kegyelme a saját korunk, adott kultúránk, mindennapi életünk eseményei közepette szólít meg bennünket, majd közben formálja rajtunk keresztül a saját korunkat is. Dávid eszerint központosította egységesülő országát, eszerint „vett magának sok feleséget”, eszerint fogadta a szomszédok félelemmel teli hódolatát (6–10). – 3. Egyetlen, valódi igazolása Dávid minden tettének csakis az Úr! Hiszen önmagukban ezek gyarló kulturális és hatalmi játszmák (11–12). Csakis azért történhetett mindez Dáviddal, hogy Dávid utódjában, Jézus Krisztusban elérkezzen közénk az Úrnak igazán kedves „Fejedelme”, aki nem úgy győz, hogy valakiket legyőz (Máté 11,5).

Cselekedetek 2,37–47

16. zsoltár

* A teljes igemagyarázat:

DÁVID SOKFÉLE ARCA:

– 1. Dávid kivárta az Úrtól rendelt időt, amikorra országa egyesülhetett.

Hét évig csak Júda, azaz egy törzs és a déli rész királya lehetett.

Bizony, valamikor hosszú éveket kell várni az Istennek kedves időre.

Ekkor azonban a többi törzsek vezetői elmentek Dávidhoz, és kinyilvánították összetartozásuk fontosságát, valamint azt, hogy Dávidra úgy tekintenek, mint vezetőjükre, pásztorukra, Isten akarata és kiválasztó kegyelme szerint.

Lényeges: Dávidot keresték meg, és nem Dávid ügyeskedte ki a „lehetőséget” (1–5).

– 2. Dávid, fejlődő hite ellenére korának embere volt, hiszen saját korától senki sem szakadhat el.

Isten kegyelme a saját korunk, adott kultúránk, mindennapi életünk eseményei közepette szólít meg bennünket, majd közben formálja rajtunk keresztül a saját korunkat is.

Dávid eszerint központosította a egységesülő országát, a terület meghatározó városában, Jeruzsálemben, amit akkor a jebusziak laktak. Ezeket sántáknak és vakoknak nevezi az Ige. Ki tudja, hogyan érthetjük ezt a megállapítást; talán lehetett valami kollektív gyengeségük, fogyatékosságuk, hiszen egy népnek is lehet ilyen? Dávid könyörtelenül elűzte őket lakóhelyükről. Bizony a másik elűzése, bárkire, bármire hivatkozva is problémás kérdés.

Dávid saját korának gyermeke volt, hiszen sok feleséget vett magának, mert áldás a sok gyermek, és a korabeli „férfijogú” rendszerben a több feleség bevett gyakorlata volt annak a kultúrának.

Dávid saját korának fia volt abban is, ahogy a szomszédos királyok félelemmel teli hódolatát fogadta (6–10).

– 3. Egyetlen, valódi igazolása Dávid minden tettének csakis az Úr!

Hiszen önmagukban ezek gyarló kulturális és hatalmi játszmák.

Dávidot az Úr tette naggyá, saját népe javára és azon keresztül sokak javára (11–12).

Csakis azért történhetett mindez Dáviddal, hogy Dávid utódjában, Jézus Krisztusban elérkezzen közénk az Úrnak igazán kedves „Fejedelme”, aki nem úgy győz, hogy valakiket legyőz; aki nem rekeszti ki a vakokat és a sántákat, és semmiféle testi és lelki „fogyatékosságúakat” sem, hanem meggyógyítja azokat; aki nem elűzi, hanem Isten népének tagjai közé fogadja őket (Máté 11,5).

VAN ITT NYOMORÚSÁG BŐVEN. – 1. Nagy nyomorúságot jelent először is az a két ember, akiket korábban, Saul ideje alatt valamiért elűztek a lakóhelyükről (3). Ők voltak a beérótiak. Most eljött az ő idejük, mert Saul halála után bosszút tudtak állni üldöztetésükért. Ezt a bosszút Saul fián, Ísbóseten, különös kegyetlenséggel hajtották végre. A bosszú bármiféle lelkülete nagy nyomorúságokat okoz (5–7). – 2. A nyomorúságot csak fokozza az, hogy a bosszúállók mindezt Dávid király előtt, az Úrra hivatkozva, úgy állítják be, mintha Dávid üldöztetéséért álltak volna bosszút, amit Saul király ideje alatt kellett elszenvednie. Bizony kegyes ember is hányszor emlegeti az Urat, miközben valódi indítékai egészen mások, és még a szeretet látható cselekedetei mögött is gyakran elégtétel után liheg (8). – 3. A legnagyobb nyomorúság azonban az, hogy a megtorlás mindkét oldalról barbár (9–12). – Bizony szükségünk van az élő Úrra, aki kiszabadít minket ezekből a nyomorúságokból. Jézus Krisztusban ezt cselekedte velünk az Isten. Nincs más esélyünk, csak Ő (9).

Cselekedetek 2,29–36

352. dicséret

A teljes igemagyarázat:

* VAN ITT NYOMORÚSÁG BŐVEN.

Ebből a fejezetből kiderül, hogy milyen nagy szükség van arra az élő Úrra, akiről Dávid bizonyságot tesz, mert egyedül csak Ő válthat ki bennünket minden nyomorúságból.

– 1. Nagy nyomorúságot jelent először is az a két ember, akik mindenféle portyázó csapatok vezérei és akiket korábban, Saul ideje alatt valamiért elűztek a lakóhelyükről (3).

Ők voltak a beérótiak. Most eljött az ő idejük, mert Saul halála után bosszút tudtak állni üldöztetésükért.

Ezt a bosszút Saul fián, Ísbóseten, különös kegyetlenséggel hajtották végre.

A bosszú bármiféle lelkülete nagy nyomorúságokat okoz; – és bizony sokunkat vezet, gyakran leplezetten, ez a lelkület (5–7).

– 2. A nyomorúságot csak fokozza az, hogy a bosszúállók mindezt Dávid király előtt úgy állítják be, mintha Dávid üldöztetéséért álltak volna bosszút, amit Saul király ideje alatt kellett elszenvednie.

Már-már az Istent káromolják, amikor hazug módon Dávid király mellett vallanak színt, és véres tettüket az Úrra hivatkozva igazolják.

Bizony, a kegyes ember is hányszor emlegeti az Urat, miközben valódi indítékai egészen mások, és még a szeretet látható cselekedetei mögött is elégtétel után liheg (8).

– 3. A legnagyobb nyomorúság azonban az, hogy a megtorlás mindkét oldalról rettenetes.

Ezek a portyázó beérótiak ugyanúgy barbárok, mint ahogy Dávid sem viselkedik a megtorlást illetően különb emberként.

Egyébként ő is az Isten nevét emlegeti! (9–12)

Ahol Jézus Krisztust nem ismerik, ott sajnos a barbárság megszokott módja „dolgaink elintézésének”.

Jézus Krisztus nélkül ne is számítsunk irgalomra.

Fel sem fogjuk, hogy mi „az irgalom kultúrájában” élhetünk.

Ez az irgalom, erre a világra nézve a keresztyénség nagy ajándéka, beleértve minden emberséget, nyitottságot, ide sorolva az alapvető szabadságjogokat.

– 4. Ezekhez képest az a nyomorúság, amit Saul unokájának kellett elszenvednie, aki mindkét lábára megbénult, mert a dajka gyerekkorában leejtette, szinte észrevétlen eseménynek tűnik.

Pedig ennek a Mefíbósetnek a nyomorúsága minden testileg és lelkileg korlátozott ember alapnyomorúságának, és az ebből fakadó összes szenvedésnek szimbóluma is lehetne (4).

Márpedig sokféle testi-lelki korlátozottságunk van, még látszólag egészségesen is.

– Bizony szükségünk van az élő Úrra, aki kiszabadít minket ezekből a nyomorúságokból.

Jézus Krisztusban ezt cselekedte velünk az Isten. Nincs más esélyünk, csak Ő (9).

ELÉG NEHÉZ KIHÁMOZNI itt a neveket, személyeket, történéseket a szövegből, hát még az üzenetet. – Dávid bizalommal fogadta Abnért, Saul egykori hadseregének vezetőjét, aki az ország egységéért munkálkodott. Áldott az, aki az egységért munkálkodik. – Jóáb azonban beleavatkozott a dolgok menetébe. Dávid tudta nélkül, csellel visszahívatta Abnért, és orvul megölte. Nincs áldás azon, aki önzően aljas indokból, bármilyen módon „kezet emel” a másikra. – Dávidot megrendítette Abnér halála, akit gyászdalban siratott el. Áldott az, aki még képes megrendülni… – Dávid már fölkent király volt, mégis gyengének tartotta magát. Ez az érzés áldás, amely látja a feladat nagyságát, és a maga kicsiségét. – Dávid félt Jóábtól és Abisajtól, Cerújá fiaitól, ezért nem bántotta Jóábot, hanem tehetetlenségében megátkozta ezt az Abnérra féltékeny orvgyilkost, és az Úrra bízta Jóáb sorsát, a maga, valamint az ország egységének ügyét is (31-39). Dávid kiengedte a gőzt, ez volt az átokszó; – de nem cselekedett átoktól fűtött indulatból, hanem az Úrban bízott. Boldog az, aki az Úrban bízik. 

Cselekedetek 2,14–28

349. dicséret

A teljes igemagyarázat:

* ELÉG NEHÉZ KIHÁMOZNI itt a neveket, személyeket, történéseket a szövegből, hát még az üzenetet.

– 1. Dávid bizalommal fogadta Abnért, Saul egykori hadseregének vezetőjét, aki az ország egységéért munkálkodott.

Áldott az, aki az egységért munkálkodik, de az ilyen ember mindig életveszélyben van.

– 2. Jóáb beleavatkozott a dolgok menetébe.

Valósággal megdorgálta Dávidot Abnérral kapcsolatos jóhiszeműségéért.

Szerinte Abnérról semmi jót nem lehet feltételezni.

Dávid tudta nélkül, csellel visszahívatta Abnért, és orvul megölte. 

Jóáb tettét a szentíró és Dávid is vérbosszúval magyarázza, miszerint Jóáb testvéréért, Aszáélért vettek elégtételt.

Micsoda hazugság, hiszen Abnér éppen, hogy nem akarta megölni Aszáélt, hanem kérte, hogy ne üldözze és provokálja őt (2,19-23). 

Jóáb tettének oka sokkal inkább féltékenységében keresendő. Féltette a Dávid mellett elfoglalt helyét Abnértól, ezért ölte meg (20–27).

Nincs áldás azon, aki önzően aljas indokból, bármilyen módon „kezet emel” a másikra.

Mik a valódi indítékaink? Mik a történések igazi mozgatórugói?

Hisszük-e, hogy az Úr tartja a szálak végét a kezében?

– 3. Dávidot megrendítette Abnér halála, akit gyászdalban siratott el. 

Áldott az, aki még képes megrendülni…

Dávid már fölkent király volt, mégis gyengének tartottan magát.

Ez az érzés áldás, amely látja a feladat nagyságát, és a maga kicsiségét.

Félt Jóábtól és Abisajtól, Cerújá fiaitól, ezért nem bántotta Jóábot; – hanem tehetetlenségében megátkozta a féltékeny orvgyilkost; – és az Úrra bízta Jóáb sorsát, a maga és az ország egységének ügyét is (31-39). 

Dávid kiengedte a gőzt, ez volt az átokszó; – de nem cselekedett átoktól fűtött indulatból, hanem az Úrban bízott.

Boldog az, aki az Úrban bízik.