Folytatódik a népek elleni próféciák sora, Arám és fővárosa Damaszkusz ellen (23–27); – majd az arab sivatagban élő nomád törzsek ellen, kiemelten Kédár izmaelita nomád törzs ellen (28–33); – aztán Élám ellen (34–39). Most ezt az utóbbit emeljük ki. Élám Babilontól keletre feküdt, a mai Irán területén. Ez a prófécia Cidkijjá júdai király uralkodásának kezdetén hangzott el (Kr. e. 597). Isten megígérte, hogy összetöri Élám haderejét, azaz „íját”, amelyet a legfőbb erősségének nevezett. Ezzel Isten alázatra kényszeríti a perzsákat. Majd trónját itt állítja fel az Úr, hitre vezeti őket, az utolsó időkben pedig jóra fordítja sorsukat (38–39). Tudjuk, hogy a későbbiekben éppen az ellenkezője történt, mert Élám a Perzsa Birodalom központi része lett, amely később Babilont is legyőzte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Jeremiás üzenete és Isten Igéje tévedett volna. Ez a prófécia eszkatológiai értelmű. Eljön majd az az idő, amikor az Úr előtt minden térd meghajol (Filippi 2,10–11), és az Úr megváltó szeretete összetöri az íjakat, legyőzi a bűn minden következményét, a gonosz hatalmát, és jóra fordítja ennek a sokat szenvedett világnak a sorát. Erre várunk.

János 5,19–23

416. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.30. 04:00 komment

Gád és Rúben törzsének határán feküdt az igeszakaszunkban olvasható Hesbón városa, amely eredetileg Rúben törzsének öröksége lett volna. Hesbón városát azonban határvárosként Móáb (48,34), és Ammón is a magáénak tudta (3). Isten büntetése azonban nem ezekért éri el Ammónt, hanem azért, amiért a többi népet is, meg a saját népét is elérte ez a büntetés: – hiszen mindegyik nép elbizakodottan csak magával dicsekedett, saját kincseiben bízott, hitetlenül élt (4). Ez a bűn. Ennek konkrét megnyilvánulása, hogy minden négyzetméterért, minden fillérért, minden elismerésért ádáz harcot vívunk, nem engedünk, mint ahogy itt Hesbón városáért is folyamatosan viaskodtak egymással a közelben élő népek. Ezért feddi meg Isten az ammónitákat is. Áldás olvasni a hatodik versben a reményteli megoldást, Isten szavát: „De végre jóra fordítom Ammón fiainak a sorsát…” (6). Jézus Krisztusban történt meg ez a fordulat, aki megváltott bennünket, és aki örök helyet biztosított nekünk az Ő országában, ahol már nem kell „múlandó városokért” és kincsekért veszekedni. Addig azonban – valljuk meg őszintén – ebben a harcos világban nehezen értelmezhető Jézus Krisztus követése. A krisztusi embert ugyanis „megeszik” itt… Jöjj, Uram Jézus (Jelenések 22,20).

János 5,10–18

180. dicséret

 

Január 29. – A teljes igemagyarázat

(3) „Jajgassatok Hesbón miatt…” (Jeremiás 49,1–22)

A más népekre vonatkozó próféciák sora folytatódik itt Jeremiás könyvében.

Ezek a beszédek a 46–51. fejezetekben Egyiptomra, Móábra, Ammónra, Edómra, Arámra, az arab és perzsa területekre és Babilonra vonatkoznak.

 

Az ammóniak a Jordán folyótól keletre, és Móábtól északra laktak.

Ezek szövetségre léptek Júdával Babilon ellen, bár történelmük során a két nemzet általában szemben állt egymással.

Az ammóniak királya biztatta fel a dávidi utód Jismáélt Gedaljá helytartó megölésére, és ezzel teljesen tönkretette a még otthon maradt júdaiak erősödni kezdő életét (40,14–15).

 

Gád törzsének ősi területe, a Jordántól keletre, szomszédos volt az ammóniakkal.

Ezeket a gádi városokat már az asszír uralom idején bekebelezték az ammoniták.

Erre kérdez rá a próféta: – Miért vette birtokba Gádot Milkóm? Ugyanis Milkóm egy ammonita isten volt (1).

 

Gád és Rúben törzsének határán feküdt az igeszakaszunkban olvasható Hesbón városa, amely eredetileg Rúben törzsének öröksége lett volna.

Hesbón városát azonban határvárosként Móáb (48,34), és Ammón is a magáénak tudta (3); – noha Isten terve a saját népének szánta ezt a várost.

 

Isten büntetése azonban nem ezekért éri el Ammónt, hanem azért, amiért a többi népet is, meg a saját népét is elérte ez a büntetés: – hiszen mindegyik nép elbizakodottan csak magával dicsekedett, saját kincseiben bízott, hitetlenül élt, papjaival és vezetőivel együtt (4).

Ez a bűn.

Ennek konkrét megnyilvánulása, hogy minden négyzetméterért, minden fillérért, minden elismerésért ádáz harcot vívunk, nem engedünk, mint ahogy itt Hesbón városáért is folyamatosan viaskodtak egymással a közelben élő népek.

Ezért feddi meg Isten az ammónitákat is.

Ezért rombolja le Isten a fővárosukat, Rabbát, és hurcolják fogságba népüket, tehetetlen bálványistenükkel, Milkómmal együtt (2–3).

 

Áldás olvasni a hatodik versben a reményteli megoldást, Isten szavát: „De végre jóra fordítom Ammón fiainak a sorsát…” (6).

Jézus Krisztusban történt meg ez a fordulat, aki megváltott bennünket, és aki örök helyet biztosított nekünk az Ő országában, ahol már nem kell „múlandó városokért” és kincsekért veszekedni.

Addig azonban – valljuk meg őszintén – ebben a harcos világban nehezen értelmezhető Jézus Krisztus követése.

A krisztusi embert ugyanis „megeszik” itt…

Jöjj, Uram Jézus! (Jelenések 22,20)

Szerző: refdunantul  2019.01.29. 04:00 komment

Döbbenetes változásokat élünk meg. Arra sincs időnk, hogy ebbe belegondoljunk, reflektáljuk. Ennek a változásnak csak egyik apró jele, hogy indulatosak vagyunk, kiabálunk egymással, letorkoljuk a másikat. A napokban Budapesten két fiatal hölgy minősíthetetlenül üvöltözött egymással egy parkolóhely miatt. Egyre több ember mellett nem is lehet szóhoz jutni. Mondja, mondja, szinte levegőt sem vesz, ezzel is kifárasztja és megadásra kényszeríti a másikat. A hangos, lármás beszédben van valami letaroló, domináns, uralkodó, halálosan fárasztó energiavámpírság. A hangos beszéd gőgös, vagy bizonytalanságot leplez (29), féktelen és hamis (30). A lármázás lehet léha kurjongatás, hétvégi bulizás; – de lehet a mindent beindázó és leszüretelő, határtalan birtoklási vágy és ezzel együtt a felelőtlen tékozlás (32–33). Minden uralkodóan, kurjongatóan lármás beszéd valójában lázadás az Úr ellen (42), amely ugyanakkor embereket tesz tönkre. Mivel egyre többen vagyunk ilyenek, egyre gyakrabban üvöltözünk egymással; – nemcsak parkolóhelyért... Csendesedj el az Úrban! (5Mózes 27,9; Jób 33,1; Zsoltárok 37,7) Egyébként nincs menekvés, és jogos a rettegés, elnyel a verem, kárhozatosan fogva tart a gonosz csapdája.

János 5,1–9

226. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.28. 04:00 komment

– 1. Uram, a Te Igéd iránti tisztelet miatt remegve fogalmazzuk meg, mint a veled alkudozó Ábrahám, hogy szinte agyonnyom bennünket a sok ítéletes, pusztulással fenyegető szó, amit Jeremiásra bíztál, népe és minden nép temérdek bűne miatt (1–6; 8–9; 12–15; 19–25).

– 2. Köszönjük, hogy a Szentlélek által beláthatjuk, igazad van, mert pont úgy van, ahogy mondod. Mi olyanok vagyunk, mint Moáb népe volt:

– Alkotásainkban és kincseinkben bízunk, papjainkkal és vezetőinkkel együtt. De a köznép, aki ezeket bírálja, semmivel sem különb (7).

– Legfontosabb, életet ajándékozó „dolgunkat”, az Úr dolgát hanyagoljuk (10).

– Gondtalanul élünk, élvezzük önmagunkat. De olyanok vagyunk, mint a seprőn hagyott, lefejtés nélküli bor, amely túl édes lett, majd megbuggyant (11).

– 3. A prófétának nem okoz örömöt az ítélet hirdetése. Nem saját kegyesen frusztrált agresszivitása dühöng itt, hanem az Úr szava szól általa. Ezért a próféta, miközben ezt hirdeti, szánakozik, siratja őket, és megtérésért, megmenekülésért, megváltásáért imádkozik (17–18; 28; 31; 34–39). Könyörögve kérünk, Urunk, hogy hadd halljuk meg az üzenetből kegyelmes szándékodat, amelyet Jézus Krisztusban készítettél (47).

János 4,46–54

71. zsoltár

 

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Legfontosabb, életet ajándékozó „dolgunkat”, az Úr dolgát hanyagoljuk.

Ellentétes értelmű képpel fejezi ki ezt a próféta.

Ezzel jelzi, hogy az Úr dolgaival kapcsolatos hanyagságunk halálos.

Olyan restek vagyunk ebben az „életes, üdvösséges” dolgunkban, mint amikor a katona kíméli a kardját a harcban, pedig ott a harc lenne a dolga, éppen az életért, mert egyébként hanyagsága a halálát okozza (10).

 

Röviden Moáb népéről…

Moáb Ábrahám rokonának, Lótnak fia, az idősebb lányától (1Mózes 19,37).

A Moábtól származó nép országa a Jordántól keletre terült el (4Mózes 21,13–15).

Moáb megtagadta Izráeltől, hogy Kánaán felé vonulva átmenjen a földjén (Bírák 11,17–18).

Moáb bízta meg Bálámot, hogy átkozza meg Izráelt (4Mózes 22–24).

Dávid leigázta a moábitákat (2Sámuel 8,2).

A próféták gyakran feddték meg Moábot (Ézsaiás 15–16; Jeremiás 9,26; Ezékiel 25,8–11; Ámósz 2,1; Zofóniás 2,8–11).

Ruth, aki Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában is szerepel (Máté 1,5) moábita nő volt (Ruth 1,4).

Szerző: refdunantul  2019.01.27. 04:00 komment

– 1. A próféta Egyiptom után a filiszetusok ellen prófétál, akik mindig fenyegették Isten népét. Babilon azonban most őket is letarolta, elfoglalva a filiszteus nagyvárosokat. A próféta a babiloni hódítást áradáshoz hasonlítja, idők végezetét láttató paták csattognak, rettenetes harci zaj kíséretében (1–4).

– 2. A próféta azonban nem kárörvend. Jeremiás szavaiban részvét rezdül, imádkozva azért, hogy az Úr kardja csillapodjon Filisztea kapcsán. A próféta még állandó ellenségeikre tekintettel is kéri az Urat, hogy számukra is adasson megmaradás (5–6).

– 3. Jézus Krisztus is könyörgött ellenségeiért (Lukács 23,34), de keresztre is ment érettük, érettünk mindnyájunkért, feltámadt, megváltott. Ne firtassuk kikért igen, kikért nem. Ezt bízzuk Őrá, tökéletes akaratára (7).

– 4. Nekünk, az Úr követésében csak ezzel a lelkülettel lehetne jelen lennünk a világban. Legalább egymás iránt lehetne nagyobb a „tapintatunk”, ha már az ellenségeink felé nem megy. Ehelyett leplezni próbált káröröm böffen fel belőlünk, a másik kudarcát látva, még ha könnyek között imádkozunk is az illetőért.

János 4,43–45

464. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A filiszteusok, ha egy kicsit megerősödtek, a tengerparti síkság felől máris szorongatni kezdték Júda hegyvidékét. Dávid leigázta őket (2Sámuel 8,1), de Isten népének kettészakadt, polgárháborús országában újra erőre kaptak.

Szerző: refdunantul  2019.01.26. 04:00 komment

– Ezt megúsztam! – Gyakran kiáltunk fel így, és „üzérkedünk” tovább, nem adunk hálát, nem törünk össze, nem látjuk a kegyelmet… Az ember azt hiszi, megúszta, és újra elbízza magát, nem tér meg, hanem folytatja ott, ahol abbahagyta. Ugyanez a népek története is. Egyiptomot ugyan legyőzte Babilon Kr. e. 605-ben Karkemisnél, de nem hódította meg teljesen. Egyiptom továbbra is elbizakodott maradt. Isten kijelentése egyértelmű: Nem úsztad meg, „Egyiptom”, csak kegyelmi időt kaptál, de te ezt nem látod. Ezért Babilon jön, és teljesen leveri Egyiptomot, bálványaival együtt (13–19). Csak Isten népe „úszhatja” meg, csak Isten gyermekei menekülhetnek meg, és mindazok, akik az Úr kegyelméhez menekülnek, meghallva az Úr megváltó szavát: – Veled vagyok, neked nem vetek véget! (27–28) Jézus Krisztus feltámadása minden nép, minden nagyhatalom számára örömhír. Az egyetlen működő „politika” is csak Jézus Krisztus megváltó kegyelmének óhajtása lehetne, és az abból következő „etika”. – Ma úgy éreztem, hogy nekimegyek valakinek, mert már mindennel arcátlanul visszaélt! Ebből az illető semmit nem vett észre. De én egy könyörgő kiáltássá lettem: Teljes megváltás kell…

János 4,39–42

239. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Olyanok a hódító nagyhatalmak, mint a hízott borjak, végezetül vágásra valók.

De addig is böglyök kínozzák őket, mert állandó viaskodás minden önző hatalmi pozíció, amelyben egymást is tönkretesszük (20–24).

Szerző: refdunantul  2019.01.25. 04:00 komment

AZ ÚR NAPJA.

– 1. Olyan az ember, olyanok a népek, olyan a bűn önzése, mint a Nílus, amikor árad: zúg, eláraszt, elborít, elpusztít (7–8). Félelmetes és határtalan az ember nyomorúsága; – amely egyszerre szenved saját magától, saját testi és lelki bajaitól; – ugyanakkor szenvedést okoz másoknak, mert nem „fér a bőrébe”, állandóan készülődik valamire (3–4).

– 2. De az Úr a népek és a történelem Ura is. Az Úr napja az ítélet napja a bűn és a bűnösök felett. A népeknek mindent elárasztó hódításait előbb–utóbb megállítja az Úr (5–6; 9–12). Nékó fáraó seregét megverte Nebukadneccár, babiloni király (1–2; Kr. e. 609).

– 3. Az Úr ítélete jogos, ugyanakkor az Ő ítéletében mindig ott csírázik a kegyelem, mint ahogy a Nílus mindent elpusztító áradása nyomán támadt az élet a „megöntözött” földön. Az Úr napja számunkra a feltámadott Jézus Krisztus napja, a megváltás és az üdvösség napja, túl minden ítéleten.

– 4. Mennyi „apró nép” bízott Egyiptom hatalmában (9). Imádkozz mindenkiért, de csak az Úrtól remélj valóságos segítséget (Zsoltárok 122,1), és csak azokban bízz, akiket tényleg Ő állított melléd.

János 4,31–38

396. dicséret

 

Január 24. – A teljes igemagyarázat

(10) „De ez a nap az Úré…” (Jeremiás 46,1–12)

AZ ÚR NAPJA.

– 1. Olyan az ember, olyanok a népek, olyan a bűn önzése, mint a Nílus, amikor árad: zúg, eláraszt, elborít, elpusztít (7–8).

Félelmetes és határtalan az ember nyomorúsága, amely egyszerre szenved saját magától, saját testi és lelki bajaitól, ugyanakkor okoz szenvedést másoknak, mert nem „fér a bőrébe”, állandóan készülődik valamire (3–4).

Ez a nyomorúság a bűn.

Amikor egy csoport, egy nép magatartásában jelentkezik látványosan ez a nyomorúság, az maga a megállíthatatlan rettenet.

 

– 2. De az Úr a népek és a történelem Ura is.

Az Úr napja az ítélet napja a bűn és a bűnösök felett.

A népeknek mindent elárasztó hódításait előbb–utóbb megállítja az Úr (5–6; 9–12).

Nékó fáraó seregét megverte Nebukadneccár, babiloni király (1–2; Kr. e. 609).

 

– 3. Az Úr ítélete jogos, ugyanakkor az Ő ítéletében mindig ott csírázik a kegyelem, mint ahogy a Nílus mindent elpusztító áradása nyomán támadt az élet a „megöntözött” földön.

Az Úr napja számunkra a feltámadott Jézus Krisztus napja, a megváltás és az üdvösség napja, túl minden ítéleten.

 

– 4. Mennyi „apró nép” bízott Egyiptom hatalmában:

– Majd Egyiptom segít a nagy Babilont legyőzni!

Júda mellett a kúsiak (Dél–Egyiptom és Szudán), pútiak (Líbia), lúdiak (Kis–Ázsia nyugati része) is Egyiptomtól vártak segítséget (9).

Imádkozz mindenkiért, de csak az Úrtól remélj valóságos segítséget (Zsoltárok 122,1), és csak azokban bízz, akiket tényleg Ő állított melléd.

Szerző: refdunantul  2019.01.24. 04:00 komment

A DEPRESSZIÓ ELLEN.

– 1. Bárúk leírta egy könyvbe Jeremiás próféta beszédeit. Áldottak legyenek azok, akik a háttérben odaadóan segítik az Úr szolgáinak munkáját (1).

– 2. Bárúkra is hatott az üzenet, ahogy leírta Jeremiás próféciáit, Isten jogos ítéletéről, a fogságról; – hiszen Jeremiásnak főként erről kellett szólnia. Bárúk kedvetlenné lett az üzenet miatt; – nyugtalanságról, fájdalomról, megfáradásról panaszkodott. Ki ne élt volna át hasonlót? Már maga az emberlét is ítéletes: sok gyarlóság között gyötrődünk, a végén pedig ott a halál, addig is ki tudja mi vár ránk. Emberileg érthető a sóhaj (2–3).

– 3. Isten azonban nem engedi, hogy egyéni, önző, önsajnálkozó érzéseink uralkodjanak el rajtunk. Meginti Bárúkot is az Úr. Most népek szenvednek, most népek ügye dől el, most történelmi idők vannak; – te pedig a saját sebeidet nyalogatod, Bárúk; – neked saját kívánságaid vannak; – magaddal foglalkozol most? (4–5)

– 4. Ugyanakkor az Úr szava nemcsak megfedd, hanem rámutat az Ő szabadítására, az ajándékba megnyert életre, amit Jeremiás is hirdetett (5). Micsoda kegyelem: Bárúk személyes ígéretet kapott, azért hogy elhagyja egyszer és mindenkorra a személyes nyavalygást!

János 4,27–30

293. dicséret

 

Január 23. – A teljes igemagyarázat

(5) „…de te ajándékul kapod az életed…” (Jeremiás 45)

HATHATÓS GYÓGYSZER AZ EGYÉNI ÉRZELGŐSSÉG ÉS DEPRESSZIÓ ELLEN.

 

– 1. Jójákim király negyedik esztendejében (Kr. e. 605–604) Bárúk leírta egy könyvbe Jeremiás próféta beszédeit.

Ez is nagy munka volt.

Áldottak legyenek azok, akik a háttérben odaadóan segítik az Úr szolgáinak munkáját, akár névtelenül is.

Különösen legyenek áldottak a hűséges lelkészfeleségek (1).

 

– 2. Bárúkra is hatott az üzenet, ahogy leírta Jeremiás próféciáit, Isten jogos ítéletéről, a fogságról; – hiszen Jeremiásnak főként erről kellett szólnia.

Bárúk kedvetlenné lett az üzenet miatt, jajgatott, sóhajtozott; – nyugtalanságról, kínról, fájdalomról, megfáradásról panaszkodott.

Ki ne élt volna át hasonlót?

Már maga az emberlét is ítéletes: sok gyarlóság között gyötrődünk, a végén pedig ott a halál, addig is ki tudja mi vár ránk.

Emberileg érthető a sóhaj (2–3).

 

– 3. Isten azonban nem engedi, hogy egyéni, önző, önsajnálkozó érzéseink uralkodjanak el rajtunk.

Meginti Bárúkot is az Úr.

Most népek szenvednek, most népek ügye dől el, most történelmi idők vannak; – te pedig a saját sebeidet nyalogatod, Bárúk; – neked saját kívánságaid vannak; – magaddal foglalkozol most?

Nem helyes ez!

Az Úr rászól Bárúkra. (4–5)

Az Úr minket is megint gyarló szomorúságunkban.

Más emberi érzelmektől vezetetten szomorúnak, kedvetlennek lenni, nyavalyogni; – és más megszomorodni.

Az előbbi kapcsán int meg minket az Úr.

 

– 4. Ugyanakkor az Úr szava nemcsak megfedd, hanem rámutat az Ő szabadítására, az ajándékba megnyert életre, amit Jeremiás is hirdetett (5).

Ezt is halld meg Bárúk!

Isten az életért gyomlál (4).

Micsoda kegyelem: Bárúk személyes ígéretet kapott, azért hogy elhagyja egyszer és mindenkorra a személyes nyavalygást!

Szerző: refdunantul  2019.01.23. 04:00 komment

Isten Igéje az Egyiptomba menekült júdaiaknak szólt, akikre KI FOG ÁRADNI AZ ISTEN HARAGJA.

– 1. Ahogy az istentelenség miatt rommá lett Júda és Jeruzsálem, úgy lesz rommá Egyiptom is, és mindazok, akik oda menekültek (1–14). Isten népe Egyiptomban jóllakott, ezért az egyiptomi ég királynőjének tömjénezett. Szerintük ugyanis éheztek, amikor nem tömjéneztek Egyiptom isteneinek. Ezért újra az ég királynőjének hódoltak (15–19). Ez a tömjénezés, ez a gondolkodás az Úr haragjának oka, amely rommá teszi a „húsra” indító, „húsos szívre” hizlaló Egyiptomot is (20–30).

– 2. Felismerjük! Ma is mindent ez irányít, ez a gyarló pszichikai, nem szentlelkes hadviselés. Isten népének körében is valójában mindent ez mozgat: jóllakni, élni, jobban élni, többet és még többet elérni, megélni. Még a kegyesség buzgóságát is ez a gyarló több „pörgeti”: – több hitet, több ébredést, több lángolást, több szívet, több alkalmat; – nem elég, ami van, nem jó, éhezünk; – több kell, jobb kell, más kell! Micsoda ítéletet érdemlő lelkület ez!

– 3. Mégis itt is, felragyog az Isten megtartó kegyelme, mert néhányan, népének tagjai közül, megmenekülhetnek majd (14; 28). Jöjj, Uram Jézus (Jelenések 22,20).

János 4,19–26

165. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.22. 04:00 komment

A megmaradt nép imádkozni akart, Isten emberétől Isten Igéjét akarta hallani. De ez a vágy nem a Szentlélektől való volt, hanem nagyon is emberi indulatból fakadt. A saját gyarló lelkünkből, érzelmeinkből feltörő kegyesség olyan, mint egy szerelmes dallamokat éneklő, mögötte zavaros emberi vágyakat hizlaló musical. Az ember a hamis kegyességben is saját akaratát, énjét táplálja, Istenre, Igékre, imákra hivatkozva. A megmaradt nép nem mert itthon maradni, félt a bosszúálló babiloniaktól, ezért Egyiptomba menekült. Jeremiás hiába hirdette most azt, hogy Isten akarata most az, hogy a maradék maradjon itthon, éljen hitben, és az Úr velük lesz, megáldja őket. „Ezek” azonban zsigerből megindultak (1–3), összeszedtek mindenkit, még Jeremiást és Bárúkot is, és elindultak az egyiptomi húsosfazekakhoz (4–7). Egyiptom azonban olyan, mint a mai nyugat: „mítoszának” vége, húsosfazekas jólétéből istentelenség, bálványimádás, határtalan szabadság következett. Ezért ellepi majd őt az „idegen” Babilon, és kitetvezi, mint pásztor a ruháját (12); – eltünteti „bálványozó élettereit” (12), mint dózer a szemétkupacot (8–13).

János 4,11–18

237. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.21. 04:00 komment

A megmaradtak, ebben a helyzetben azért is félhettek Babilon királyától, mert Gedalja megölését könnyen a birodalom elleni lázadásnak vehette a király, és alappal attól tarthattak, hogy rajtuk torolja meg azt. Félnek, bizonytalanok, és végre imádkozni akarnak. Az imádság azt jelenti, hogy az ember belátja tarthatatlan állapotát, és azt, hogy emberileg nincs megoldás, így az Úrhoz menekül. Milyen kegyelem, ha már arra indulunk, hogy az Úrra hagyatkozva imádkozzunk. És milyen kegyelem az is, hogy ott van mellettünk egy „Jeremiás”, aki segít ebben, aki tényleg az Úr követe, hivatalosan és elhívottan (1–6). Mindkettő fontos, a szent ember egyszerre legyen „hivatalos” és „elhívott”. Elég volt a rengeteg önjelölt buzgó „prófétából”, akiket hivatalosan senki nem küldött; – aki a saját hivatalos helyén „kikéri magának”, ha beleszólnak a dolgába, de az egyházban mindenbe belekotyog. Ám elég volt azokból a hivatalos szolgákból is, akiknek az egyház egy remek keret saját céljaikra; – csak éppen az Ige és az Isten dicsőségének szolgálatára, a megváltás evangéliumának képviseletére nincs elhívásuk; – egyébként minden mást csinálnak… – Kár, hogy a megmaradt nép életében csak fellángolás volt az imádságos lelkület!

János 4,1–10

19. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.01.20. 04:00 komment

Gedaljá, Babilonhoz hű helytartó ideje alatt a maradék nép körében egyre elevenebb lett az élet. Jismáél azonban a Babilon ellenes politika híve volt, és a szomszédos ammóniak támogatásával orvul megölte Gedalját, és a vele lévőket. Gedalját hiába figyelmeztették, hogy vigyázzon, mert az életére törnek (40,13–16). Asztalközösségben voltak egymással, a békesség közösségében, amikor Jismáél az orv mészárlást elkövette (1–3). Ezután Jismáél tovább öldökölt népe körében, a szomszédos ammóni király mögé bújva. Jismáél zarándokokat vágott le, akik gyászolva indultak a hetedik hónapban, az őszi ünnepek idején is a lerombolt templom felé (4–9). Lám, éppen megelevenedett a maradék nép körében az élet, és a kegyesség, amikor Jismáél tarolni kezdett. Jismáél ezután a maradék népet, köztük Jeremiást is, foglyul akarta vinni az ammónitákhoz, amikor Jóhánán, a megmaradt nép haderejének vezetője ezt megakadályozta. Ekkor Jismál gyáván elmenekült (10–15). Mi volt Jismáél célja, mi hajtotta őt? Milyen ügy igazolhat ennyi galádságot? Márpedig, csak gondoljunk bele, a mi életünk sem különb? Mire, kire hivatkozunk? Mi mozgat valójában bennünket? Uram, irgalmazz!

János 3,31–36

234. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.19. 04:00 komment

Látszólag Jeremiás, népének árulója volt, mint aki az ellenséges Babilónia oldalára állt, próféciáiban hirdetve a Babilon elleni lázadása hiábavalóságát. Ezért is emelték ki a láncra vert foglyok közül, ezért kapott választási lehetőséget, hogy Babilonba menjen, vagy pedig a még az országban szétszóródott népe között maradjon, Gedalja helytartóval, Micpában (2–5). Hogyan értékelnénk mi Jeremiást, csak úgy a történeti tények ismeretében? Hogyan értékeljük egymást a nyers események láttán? Vigyázzunk! Micsoda kegyelem! A testőrparancsnok pontosan emlékszik Jeremiás szavaira, aki az Úr Igéjeként, az Úr büntetéseként hirdette az eseményeket, minden szándékos aktuálpolitikai felhang nélkül. Persze az Igének ma is lehet aktuálpolitikai áthallása, de azt bátran vállalni kell, noha mi csakis az Úr üzenetéhez vagyunk hűségesek (2–3). Emberi megítéléssel nem foglalkozunk. Az igazi lánclevétel csakis a krisztusi megváltás! A „többi” átmeneti libikóka: – hol fent, hol lent; – hol láncok nélkül is megkötözve; – hol láncokkal is szabadon; – majdnem mindegy, mert egyik sem jó, noha hittel elhordozható. De megváltás, tényleges szabadulás kell!

János 3,22–30

286. dicséret

 

Január 18. – a teljes igemagyarázat

 

(4) „…leveszem a kezedről a láncot.” (Jeremiás 40)

 

A próféta sorsa egy a népével. Jeremiást is láncra verték, és vitték a foglyok között Babilóniába (1). A próféta nem igényel magának külön bánásmódot, noha éppen ő volt az, aki hűséges igehirdetésével éppen ezt a nyomorúságos helyzetet akarta megakadályozni.

Isten kegyelmének érvényesülése akkor ugyanis a város feladása lett volna. Mi azonban utolsó markolásig ragaszkodunk szerzeményeinkhez; – Isten akaratának ellenében is ragaszkodnánk azokhoz. Amikor Gedalja helytartó összeszedi az otthon maradottakat, az is ennek az emberi erőlködéssel való ragaszkodásnak, hamis reményekkel megtöltött, csalfa lufija (7–12); – amit, ennek jelzéseként, azonnal éles tárgy, „pukkanás”, azaz gyilkos merénylet fenyeget (13–16).

A prófétát is láncra verték, de Jeremiás mégis, és ez a „mégis” a kegyelem, láthatóan megtapasztalta azt a kegyelmet, amelyet ő maga, még az ítéletes próféciákban is hirdetett: Levették róla a láncot, megszabadult (4).

Látszólag Jeremiás, népének árulója volt, mint aki az ellenséges Babilónia oldalára állt, próféciáiban hirdetve a Babilon elleni lázadása hiábavalóságát. Ezért is emelték ki a láncra vert foglyok közül, ezért kapott választási lehetőséget, hogy Babilonba menjen, vagy pedig a még az országban szétszóródott népe között maradjon, Gedalja helytartóval, Micpában (2–5).

Hogyan értékelnénk mi Jeremiást, csak úgy a történeti tények ismeretében? Hogyan értékeljük egymást a nyers események láttán? Vigyázzunk!

Micsoda kegyelem! A testőrparancsnok pontosan emlékszik Jeremiás szavaira, aki az Úr Igéjeként, az Úr büntetéseként hirdette az eseményeket, minden szándékos aktuálpolitikai felhang nélkül. Persze az Igének ma is lehet aktuálpolitikai áthallása, de azt bátran vállalni kell, noha mi csakis az Úr üzenetéhez vagyunk hűségesek (2–3). Emberi megítéléssel nem foglalkozunk.

Az igazi lánclevétel csakis a krisztusi megváltás! A „többi” átmeneti libikóka: – hol fent, hol lent; – hol láncok nélkül is megkötözve; – hol láncokkal is szabadon; – majdnem mindegy, mert egyik sem jó, noha hittel elhordozható. De megváltás, tényleges szabadulás kell!

Szerző: refdunantul  2019.01.18. 04:00 komment

Mennyi életre vezető intést kapott a Jeruzsálemet utolsó leheletével védelmező Cidkijjá király és népe, hogy engedjék el Jeruzsálemet, úgy kapaszkodjanak az Úrba. Életet nyerni döntő helyzetekben úgy lehet, ha elengedjük azt, amivel tele van a kezünk és a szívünk, hogy csakis az Úrra hagyatkozhassunk. Életünk ajándék, kegyelem, mint ahogy az Úrra való hagyatkozásunk is kegyelem. E kegyelem nélkül nyomorultul elveszíthetünk mindent, ahogy ezt Cidkijjá király és a vele lévők megtapasztalták; – sőt, elveszhetünk mi magunk is. Ezek meg akarták nyerni az életüket, és elvesztették azt (1–10; Lukács 17,33). Jeremiás és Ebed-Melek élete, szolgálata, hűsége mutatja, hogy hitünket, hűségünket, szenvedésben is engedelmes szolgálatunkat, a földi világon túlmutató örök életünket ajándékba kaptuk, az Úrtól (11–18).

János 3,1–21

323. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.17. 04:00 komment

EGY LELKIGONDOZÓI BESZÉLGETÉS alakul ki a király és a próféta között.

– 1.  A királyt nem is érdekli a város! Ez döbbenetes. Őt csak saját maga érdekli. Ha fogságba kerül, akkor attól fél, hogy egykori politikai ellenfelei közé kerül, a már fogságban lévő, magukat megadó júdai vezérek közé.

– 2. Jeremiás még határozottabban fogalmaz, hogy a királyt kimozdítsa ebből az önző látásmódból; – hiába: – Feleségeiteket és gyermekeiteket is elviszik, ki tudja, mit művelnek majd velük? – A várost felperzselik. – Téged pedig, király, mindenki cserben hagy majd, még a legjobb barátod is (19–23)

– 3. Cidkijjá azt kéri, hogy a próféta mindezt tekintse lelkigondozói beszélgetésnek, ne adja tovább, üsse el az érdeklődést. A palotában ugyanis minden kiderül, jönnek majd kíváncsiskodni… Jeremiás, most lelkigondozóhoz méltóan hallgat, de ez csak egy epizód.

– 4. Jeremiás továbbra is próféta maradt, aki egy ember ügye helyett Isten egész népét látta maga előtt, és nem hallgatott, hanem szólt (24–27); – szava pedig be is teljesedett (28).

János 2,13–25

153. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jeremiást ismét megmentik a haláltól, kihúzzák a kútból, a sárból, amibe szép lassan beleveszett volna.

Ennek ellenére a próféta továbbra is hűséges maradt a feladatához…

Cidkijjá király már harmadszor kér tanúk nélkül kijelentést a prófétától (37,3–10; 37,17–21;). De a király most sem kap más választ, mint amit Jeremiás eddig is, nyilvánosan hirdetett: Akkor maradhatnak meg, ha feladják a várost, ha megadják magukat; – vagyis, ha meghallják Isten szavát, és alávetik magukat Isten Igéjének, most éppen ítéletének (17–18).

Szerző: refdunantul  2019.01.16. 04:00 komment

Jeremiás egy föld alatti üregben raboskodott sokáig (37,16), majd a király megkönyörül rajta, és a börtön udvarán tartották fogva a prófétát (23). Jeremiás azonban nem volt lojális, hanem a börtön udvarán már kiabálva hirdette a rá bízott Igét, nevezetesen, hogy Isten a babiloniak kezére adja a várost, tehát nincs értelme ellent állni. A még megmaradt harcosok elcsüggedtek Jeremiás hallatán. Lehetetlen helyzetbe került a király: visszaéltek jóságával, a próféta továbbra is ellene dolgozott. Melyikünk örülne egy ilyen helyzetnek? Jeremiást likvidálták, bedobták a város főemberei egy üres kútba, ahol belesüllyedt a sárba (1–6). Mi nem iktatnánk ki Jeremiást, ha mi lennénk a király? Még Isten is lojalitást kíván népétől: Megszabadítottalak, hálából tégy úgy ezután, ahogyan én mondom azt neked. Jézus Krisztusban világossá lett, hogy Isten szeretete ennél sokkal több. Legyünk lojálisak, vagy ne? Ebed Melek azonban közbenjár a királynál Jeremiásért (7–8), így Jeremiást kihúzzák a biztos halált jelentő ciszternából (9–13). Soha ne felejtsd el, hogy ki húzott fel a halál ciszternájából. Meghálálni nem tudod, de hűséges életet élhetsz, Isten megváltó szeretetét tapintatos határozottsággal hirdetve.

János 2,1–12

436. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.01.15. 04:00 komment

ISTEN SZOLGÁJÁNAK HŰSÉGE.

– 1. Jeremiás hűséges a rá bízott üzenethez. Miközben Babilon ostromolta Jeruzsálemet, Egyiptom felvonult Babilon ellen. A babiloni király szüneteltette a város ostromát, amíg le nem győzte Egyiptomot. Remény támadt sokakban, hogy talán megmenekültek. Jeremiás azonban hűséggel csak azt az üzenetet mondta, amit az Isten rá bízott (9–10; 17): Babilon elfoglalja és fölperzseli a várost (1–10).

– 2. Ebben a hűségben akkor sincs szünet, amikor a próféta a saját ügyeit intézi. Ez, emberileg talán a legnehezebb ebben a szolgálatban, nincs magánügy, privát szféra. Jeremiást éppen akkor fogják el, amikor saját dolgait intézi (11–12).

– 3. Jeremiás a fogságban is hűséges, noha tudja, ha a vizes tömlöcben hagyják, hamarosan meghal. Kéri az enyhítést, de nem változtat azon az üzeneten, amit az Isten neki adott (13–21).

– 4. Isten népére egyetlen üzenet bízatott, amely független a kor történéseitől: Isten megváltó szeretete a Jézus Krisztusban (Bonhoeffer); – vagyis, ha Isten jogos ítélete fel is perzselné az életünket; – nem hagy bennünket elveszni, újjáépíti azt. Isten kezében vagyunk, nem idegen hatalmak kezén! (17)

János 1,35–51

183. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ezért a reménytelinek tűnő helyzetben hívatta Cidkijjá király Jeremiást is, hátha megváltozott az Úr üzenete…

Milyen érdekes provokáció, hiszen Cidkijjá nem volt istenfélő, mégis kíváncsi lenne az Úr szavára?

Szerző: refdunantul  2019.01.14. 04:00 komment

TÉNYLEG ELREJT AZ ÚR?

– 1. Hiszen nyilvánosságában olyan „kiszolgáltatott”, mindenféle emberi indulatnak „kitett” az Úr szolgálata, Isten meghasadt, okoskodó, gyakran hűtlen népén belül, és azon kívül egyaránt.

– 2. Nem rejt el az Úr átvitt értelemben sem, mert szolgálatunk látszólag gyakran tele van kudarccal, pedig oda szántuk az egész életünket: Jeremiás szavaira nem térnek meg, az üzenetet tartalmazó tekercset elégetik (20–23), a próféta és írnoka ellen hajtóvadászatot indítanak (25–26).

– 3. Gyakran nem rejt el az Úr konkrétan sem, hanem kiszolgáltat az ellenségnek. Most ugyan még megmenekült Jeremiás és Báruk, de a következő fejezetben már elfogták és börtönbe vetették a prófétát (37,15–16).

– 4. A szent elrejtettség mégis áldott tapasztalata a hívő embernek és Isten hívő népének, mert Jézus Krisztusban vagyunk. Ő minden „nyilvánosság szemétdombján” is elrejt bennünket. Amikor újra kell kezdeni valamit, akkor Ő még többet ad a romokon (27–32). Ha nem rejt el az Úr, ha meghalunk is, akkor is az örök élet szent elrejtettségében vagyunk, ahonnan kivirágzik majd az életünk, ahogy a tulipán tavasszal feltámad a gumóból.

János 1,19–34

36. zsoltár

 

Január 13. – A teljes igemagyarázat

 

(26) „De az Úr elrejtette őket.” (Jeremiás 36,20–32)

 

TÉNYLEG ELREJT AZ ÚR?

 

– 1. Hiszen nyilvánosságában olyan „kiszolgáltatott”, mindenféle emberi indulatnak „kitett” az Úr szolgálata, Isten meghasadt, okoskodó, gyakran hűtlen népén belül, és azon kívül egyaránt.

 

– 2. Nem rejt el az Úr átvitt értelemben sem, mert szolgálatunk látszólag gyakran tele van kudarccal, pedig oda szántuk az egész életünket:

– Jeremiás szavaira nem térnek meg;

– nem hallják meg beszédében az isteni szót;

– nem tartják azt Isten Igéjének;

– nem rettenek meg;

– nem tartanak bűnbánatot (24);

– az üzenetet tartalmazó tekercset elégetik (20–23);

– a próféta és írnoka ellen hajtóvadászatot indítanak (25–26).

 

– 3. Gyakran nem rejt el az Úr konkrétan sem, hanem kiszolgáltat az ellenségnek.

Most ugyan még megmenekült Jeremiás és Báruk, de a következő fejezetben már elfogták és börtönbe vetették a prófétát (37,15–16).

 

– 4. A szent elrejtettség mégis áldott tapasztalata a hívő embernek és Isten hívő népének, mert Jézus Krisztusban vagyunk.

Ő minden „nyilvánosság szemétdombján” is elrejt bennünket.

Az Úr a testi szemekkel látható kudarcokon keresztül is az Ő ügyét munkálja általunk.

Amikor pedig újra kell kezdeni valamit, akkor még többet ad a romokon (27–32). Amikor a tekercset újra le kellett írni, még sokkal több üzenet került ahhoz (32).

Ha nem rejt el az Úr, ha meghalunk is, akkor is az örök élet szent elrejtettségében vagyunk, ahonnan kivirágzik majd az életünk, ahogy a tulipán tavasszal feltámad a gumóból.

Szerző: refdunantul  2019.01.13. 04:00 komment

Jeremiás kapta az Igét, és továbbadta, amíg csak tehette, amíg élt, amíg volt ép értelme és szája… Amikor akadályoztatva volt a próféta (5), akkor is szólt, lediktálta a rá bízott üzenetet, és saját hűséges munkatársai segítségével vitte tovább az Igét. Csak az Ige szóljon! (1–6) Csak legyenek hűséges munkatársak! Csak merjünk közben imádkozva mindent az Úrra bízni (7), és nem az eredményre tekinteni! Itt is elérte az Ige a célját, megmozgatta a vezetőket és a királyt (11–19). Ha gyanakvó, vagy agresszíven elutasító is a válasz (20–26), mi maradjunk meg a hűséges szolgálatban. Mi mindig kezdjük újra az Ige szolgálatát, az Úr követését, amíg csak tehetjük, amíg csak maga Isten meg nem akadályoz (27–32), mert a körülmények önmagukban nem jelenthetnek akadályt (5).

1János 1,14–18

309. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Kr. e. 605-ből való ez a prófécia, amikor Egyiptom vereséget szenvedett és Babilon befolyása nőtt.

Szerző: refdunantul  2019.01.12. 04:00 komment

A RÉKÁBIAK ÖRÖK PÉLDÁJA.

– 1. Korábbi esztendőben történtekre emlékeztet a próféta, amikor a rékábiak hűségét hozza elő (1–11). A babiloniak támadása elől a nomád rékábiak is Jeruzsálembe menekültek (11). A rékábiak ősei is Izráel Istenét tisztelték. Ezek akkor is az Urat hitték, amikor Isten népe hűtlenül bálványokat imádott (12–17). A rékábiak a városban is ragaszkodtak őseik hitéhez, életformájuk gyökereihez, őseik szokásaihoz és törvényeihez (18–18). Hűségük megmaradt Jeruzsálemben is, noha a letelepült, földművelő, majd városi életmóddal eleve együtt jár a „modernitás” szabad istentelensége és hűtlensége.

– 2. Isten Igéje más népekre mutat, akik hűségesebbek hitükhöz és önazonosságukhoz, gyökereikhez, és ebből növekedett kultúrájukhoz, mint mi. Ma más népek, más vallások és más kultúrák esetében is kiemelhető ez a hűség, látva a mi hűtlenségünket a saját „értékeinkhez”.

– 3. Ezt a hűséget kéri számon Isten Igéje Jeremiáson, Isten népén és rajtunk is. Aki mindvégig az Úrban bízik, megmarad (18–19; Jelenések 2,10). Hűségünkkel, az Úrba vetett hitünk gyümölcsével csünghetünk mindenkor az Úr kezén.

János 1,9–13

308. dicséret

Január 11. – A teljes igemagyarázat

 

(14) „…engedelmeskedtek ősük parancsának…” (Jeremiás 35)

 

A RÉKÁBIAK ÖRÖK PÉLDÁJA.

 

– 1. Korábbi esztendőben történtekre emlékeztet a próféta, amikor a rékábiak hűségét hozza elő (1–11).

A babiloniak és szírek egyesült támadása elől a nomád rékábiak is Jeruzsálembe menekültek (11).

A rékábiak ősei is Izráel Istenét tisztelték.

A rékábiak egy olyan korban is az élő Istenben bíztak, amikor Isten népe már hűtlenül bálványokat imádott (12–17).

A rékábiak a városban is ragaszkodtak őseik hitéhez, nomád életformájuk gyökereihez, őseik szokásaihoz és törvényeihez, amelynek része volt egyfajta názír fogadalom (4Mózes 6,3), a minden erjesztett italról, így a borról való lemondás (18–18).

A rékábiak hűsége megmaradt Jeruzsálemben is, noha a letelepült, földművelő, majd városi életmóddal eleve együtt jár a „modernitás” szabad istentelensége és hűtlensége.

 

– 2. Isten Igéje más népekre mutat, akik hűségesebbek hitükhöz és önazonosságukhoz, gyökereikhez, mint mi.

Az élő Istenben hívő rékábiak esete tényleg kiemelt példa erre.

Nem feltétlenül a nomád életmódjuk, hanem a hitükhöz, és ebből növekedett kultúrájukhoz való hűségük a példa.

Ma más népek, más vallások és más kultúrák esetében is kiemelhető ez a hűség, látva a mi hűtlenségünket a saját „értékeinkhez”.

Most itt nem maga az egyes kultúra a kiemelt érték, hanem az ahhoz való hűség a döntő.

 

– 3. Ezt a hűséget kéri számon Isten Igéje Jeremiáson, Isten népén és rajtunk is.

Aki mindvégig az Úrban bízik, megmarad: Nem szégyenülhetünk meg! (18–19; Jelenések 2,10)

Nem a fogadalmak tartanak meg bennünket, hanem csakis a megváltó Úr!

Hűségünkkel, az Úrba vetett hitünk gyümölcsével csünghetünk mindenkor az Úr kezén.

Ha a fogadalmak, a szabályok megtartása segítenek minket hűségesnek maradni, még mindig jobb, így kiskorú hűségben élni, mint az a nyomorult és halálos hűtlenség, amiben most nyögünk.

Szerző: refdunantul  2019.01.11. 04:00 komment

Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadítására (3,26). Vannak olyan Isten által minősített alkalmak, amikor az ember elengedi a dolgokat; – azt is mondhatnám, amikor az ember „feladja”. Persze elviselhetetlen, „tilos” kifejezés ez a hitetlen ember számára. Pedig ez a „megadás”, ha hitből fakad, és nem érdekből (8–16), akkor annak megvallása, hogy törékeny, gyarló, halandó, bűnös emberek vagyunk, akik mindenestől az Isten kegyelmére szorulunk, és Őtőle várjuk a megoldást, nem pedig magunktól, nem emberi erőlködéstől, ügyeskedéstől és kreativitástól… Ez a „megadás” csak látszólag „feladás”. Valójában a legnagyobb győzelemről van itt szó, amelyben az ember csakis Isten akaratára hagyatkozik. Pedig aki mindent átadott az Úrnak, akit az Úr Jézus Krisztusban megváltott, az tud „gyarapodni” itt is (Példabeszédek 10,27). Ez a gyarapodás örök, noha e-világi megtestesülése változó. Cidkijjá királynak most fel kellett volna adnia a várost, Isten akarata szerint (1–6). Éppen ez jelentette volna a megoldást, a görcsös ragaszkodás pedig a pusztulást hozta el (17–22). Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), taníts meg minket üdvösségesen „elengedni”!

János 1,1–8

319. dicséret

Január 10. – A teljes igemagyarázat

 

(2) „Ezt a várost Babilónia királyának a kezébe adom…” (Jeremiás 34)

 

Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadítására (3,26).

Vannak olyan Isten által minősített alkalmak, amikor az ember elengedi a dolgokat; – azt is mondhatnám, amikor az ember „feladja”. Persze elviselhetetlen, „tilos” kifejezés ez a hitetlen ember számára.

Pedig ez a „megadás”, ha hitből fakad, és nem érdekből, akkor annak megvallása, hogy törékeny, gyarló, halandó, bűnös emberek vagyunk, akik mindenestől az Isten kegyelmére szorulunk, és Őtőle várjuk a megoldást, nem pedig magunktól, nem emberi erőlködéstől, ügyeskedéstől és kreativitástól…

Ez a „megadás” csak látszólag „feladás”. Valójában a legnagyobb győzelemről van itt szó, amelyben az ember csakis Isten akaratára hagyatkozik.

Ez a „megadás” igazából nem is fakadhat érdekből, csak hitből. Hiszen, ha érdekből fakad, akkor képmutatás, egy ideig tart, aztán hamar kiderülnek, kirobbannak a bajok. Lám, Isten népe is ijedtében, gyorsan meg akarta tartani Isten törvényét, és szabadon engedte a „rabszolgáit”, amit az Úr hétévente megparancsolt nekik. De hit nélkül az ember nem tudja elengedni a dolgokat, legfeljebb csak egy ideig, látványosan, de nem valósan; – és azonnal kap utánuk (8–16).

Pedig aki mindent átadott az Úrnak, akit az Úr Jézus Krisztusban megváltott, az tud „gyarapodni” itt is (Példabeszédek 10,27). Ez a gyarapodás örök, noha e-világi megtestesülése változó.

Cidkijjá királynak most fel kellett volna adnia a várost, Isten akarata szerint (1–6). Éppen ez jelentette volna a megoldást, a görcsös ragaszkodás pedig a pusztulást hozta el (17–22).

Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), taníts meg minket üdvösségesen „elengedni”!

Szerző: refdunantul  2019.01.10. 04:00 komment

MAJD ISTEN…

– 1. Jeruzsálem védői elkeseredetten küzdenek. A város védői szó szerint minden követ megmozgatnak, hogy a betolakodókat megállítsák. Bizony, mindenre képes az ember, csak ő győzhessen. De ennek az emberi erőlködésnek az eredménye pusztulás és halál, Isten ítéleteként (4–5).

– 2. Megváltó fordulat következik: „Én majd…” – mondja az Úr. Ezután következik egy hosszú felsorolás, amit nem részletezünk, olvassák el a szakaszt (!). Ez a megváltó fordulat, a Bibliai üzenete, minden teológiai gondolkodás tengelye és szíve. Ha mi erőlködünk az halál! Ha Isten cselekszik, az gyógyulás, az „igazi béke”, az egyetlen megoldás (6–13).

– 3. Isten cselekvése azonban túlmutat az e-világban meg nem szűnő nappalok és éjszakák ritmusán (25; 1Mózes 8,22), túlmutat a templomi áldozatokon, a lévita papság helyreállításán (14–26), arra a királyra, aki az egész világ Megváltója lesz (21; János 3,16). De Ő túlmutat minden itteni „tapasztalati bázisunkon” (1Korinthus 2,9). Megfoghatatlan dolgokat jelentett ki nekünk a mi Urunk, amelyekről Őnélküle nem tudhatnánk, de Jézus Krisztusban megragadhatunk (3).

3János

119. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az ember az ellenség túlereje esetén védekezik, ha neki van túlereje, akkor támad. De mindkét esetben beáldoz mindent ebben a küzdelemben. A város védői szó szerint minden követ megmozgatnak, hogy a betolakodókat megállítsák. Képesek szétszedni saját értékeiket, örökségüket, a salamoni királyi palota köveiből raknak sáncot védelmükben. Bizony, mindenre képes az ember, csak ő győzhessen. De ennek az emberi erőlködésnek az eredménye pusztulás és halál, minden tekintetben. Isten elfordítja az arcát tőlünk ilyenkor, és valójában lángoló haragja csap le hitetlenségünkre, nem pedig az ellenség győz le bennünket (4–5).

Szerző: refdunantul  2019.01.09. 04:00 komment

Jeremiás földet vásárolt a pusztulásra érett város mellett (25). Isten parancsára tette ezt, mert Isten reményteli jövőt ígért neki, és általa népének: visszahozom, biztonságban laknak, hűséges népem lesznek örök szövetségben, megtapasztalják a jót, szántanak, vetnek és állatokat tartanak (36–44). Nagyon szép! De igen keveset adna az Isten, ha csak ennyit adna. Ez nem lenne Istenhez méltó. Megszabadulunk, és de jó lesz nekünk ebben a világban: eszünk és iszunk, más népek szeme láttára. Isten ennél sokkal többet gondolt rólunk. Noha az evés és az ivás, a jólét fontos, az Isten országa nagy vacsora (Lukács 14,15–17). De mégis, ez a kép is sokkal több a puszta itteni jólétnél. A jólétben még nem oldódik meg semmi, hanem újabb démonok ébrednek fel az emberben. Jézus Krisztus által nekünk a mennyben van polgárjogunk (2Korinthus 5,1). Mennyi polgárként élünk már itt is, a Jézus Krisztusban. Van reménységünk, netán bizonyosságunk? Úgy látom, mindent itt, most, azonnal akarunk, lehetőleg minél többet, még az egyházban is.

2János

485. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az ószövetségi reménység erre a világra nézve hangsúlyozza az Isten által készített szabadulást.

Jeruzsálem fegyver, éhínség és dögvész által veszik el (24). Elbeszélhetetlen kínokat él meg a város lakossága.

A próféta eközben magasztalja Isten nagyságát, igazságosságát, hiszen úgy bánik mindenkivel, ahogy azt megérdemli (17–19). Ezért hozta Isten a csodáit megtapasztaló és mégis hűtlen népére az ítéletet (26–35), és annak városára, Jeruzsálemre is (20–24).

Szerző: refdunantul  2019.01.08. 04:00 komment

FRONTOK MINDENÜTT.

– 1. Harc a külső fronton. Nebukadneccar, babiloni király hadserege körülzárta Jeruzsálemet és kiéheztette (Kr. e. 588–586). A nagy ereje könyörtelenül legyőzi a kicsit. Emberileg nincs esély (1–2). Ebben a nyomorúságban az igazi okot végképp nem akarjuk meghallani. Pedig istentelenségünk a bajok legfőbb oka (23; 32–35).

– 2. Harc a belső fronton. Cidkijjá király fogságba vetette Jeremiás prófétát, mert az a város pusztulását hirdette, és nem annak megmaradását. Jeremiást, mint népárulót csapták börtönbe, mert gyengítette a nép ellenállását. Pedig Isten akarata gyakran a bűnbánattal teli megadás, feladás, és nem az ellenállás (3–5).

– 3. Harc az isteni fronton. Isten az események Ura. Ő cselekszik (3). Isten a saját népéért harcol, az ítéletben felráz, meghirdeti a bűnt, rámutat a bajra, és elkészíti a szabadulást. Ennek kifejezéseként vásárol földet Jeremiás Jeruzsálem közelében. Az Úr cselekszik. A legelveszettebb állapotban is van reménység, az Úrban, hiszen Ő, Jézus Krisztusban a „legkörülzártabb” helyzetet is feltörte: a halál fogságát (6–15).

1János 5,13–21

474. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Harc a belső fronton.

Cidkijjá király, akit a babiloniak helytartónak bíztak meg, miután Kr. e. 597-ben Júda lakosságának egy részét már elhurcolták, fogságba vetette Jeremiás prófétát, mert az a város pusztulását hirdette, és nem annak megmaradását.

Jeremiás ezzel gyengítette saját népének kitartását az ellenséggel szemben.

Jeremiást, mint népárulót csapták börtönbe.

Pedig Isten akarata gyakran a bűnbánattal teli megadás, feladás, és nem az ellenállás.

Isten akarata soha nem lehet valamiféle hazug pozitív gondolkodás, hanem mindig a tényekkel való szembenézés.

A legnagyobb tény pedig a saját bűnünk és nyomorúságunk (3–5).

Szerző: refdunantul  2019.01.07. 04:00 komment

ISTEN IRGALMAS.

– 1. Isten valódi istenségéből következik az irgalma: irgalmaznia kell népének még akkor is, ha megfenyítette övéit, mint egy tanulatlan borjút, de mindig népét szánva tette ezt (18–20).

– 2. Isten irgalma megmutatkozik a valóságos, konkrét, e-világi szabadításban. Vagyis Isten hazahozza népét a fogságból (21–22), felépítik a templomot (23), majd városukat (38–40), miközben újra benépesítik földjüket (27). Az e-világi szabadítás mindig lelki és hitbéli felépüléssel is jár. Az ember jobban lesz, felüdül a fáradtságból, jólesik az alvás (25). A hitbéli felépülés pedig azt jelenti, hogy Isten népe nem tartja igazságtalannak az Istent, bármi történik is vele, és mindig látja a saját bűnét és nyomorúságát. Vagyis a Jeremiás korában hangoztatott mondást többé nem hirdetik, miszerint az apák ettek egrest és a fiak foga vásott bele (29–30).

– 3. Isten irgalma mindig sokkal több, mint e-világi szabadulás; – sőt, az e-világi nyomorúságok ellenére is megtapasztaljuk azt. Isten irgalma abban az új szövetségben mutatkozik meg igazán, amelyet Ő Jézus Krisztusban kötött, amely valóságosan megújítja ezt az életet (33), de mindig túlmutat azon, az üdvösség teljességére (31–37).

1János 5,1–12

29. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.01.06. 04:00 komment

süti beállítások módosítása