Döbbenetes változásokat élünk meg. Arra sincs időnk, hogy ebbe belegondoljunk, reflektáljuk. Ennek a változásnak csak egyik apró jele, hogy indulatosak vagyunk, kiabálunk egymással, letorkoljuk a másikat. A napokban Budapesten két fiatal hölgy minősíthetetlenül üvöltözött egymással egy parkolóhely miatt. Egyre több ember mellett nem is lehet szóhoz jutni. Mondja, mondja, szinte levegőt sem vesz, ezzel is kifárasztja és megadásra kényszeríti a másikat. A hangos, lármás beszédben van valami letaroló, domináns, uralkodó, halálosan fárasztó energiavámpírság. A hangos beszéd gőgös, vagy bizonytalanságot leplez (29), féktelen és hamis (30). A lármázás lehet léha kurjongatás, hétvégi bulizás; – de lehet a mindent beindázó és leszüretelő, határtalan birtoklási vágy és ezzel együtt a felelőtlen tékozlás (32–33). Minden uralkodóan, kurjongatóan lármás beszéd valójában lázadás az Úr ellen (42), amely ugyanakkor embereket tesz tönkre. Mivel egyre többen vagyunk ilyenek, egyre gyakrabban üvöltözünk egymással; – nemcsak parkolóhelyért... Csendesedj el az Úrban! (5Mózes 27,9; Jób 33,1; Zsoltárok 37,7) Egyébként nincs menekvés, és jogos a rettegés, elnyel a verem, kárhozatosan fogva tart a gonosz csapdája.

János 5,1–9

226. dicséret