ÁTOKZSOLTÁR.

– 1. Sokan próbálták enyhíteni a zsoltár átokmondásait, úgy magyarázva azt, hogy itt nem a zsoltáros átkozta benne ellenségeit, hanem ő csak idézi azt az átkot, amivel az ellenségei sújtották őt. Ez a magyarázat azonban nem támasztható alá semmivel, ez csak feltételezés.

– 2. Induljunk ki tehát abból, hogy előttünk van egy alattomosan megrágalmazott, halálosan megfenyegetett ember, akit megbetegített és tönkretett ellenségeinek szándéka, noha a zsoltár írója nem tett semmi rosszat megrágalmazóival szemben (2–5).

– 3. Ezért a zsoltáros, kétségbeesésében kifakad és döbbenetes átkokat szór megnyomorítóira (6–20). Ezek az átkot mindenestül az óember szavai, a gyarló test cselekedetei (Galata 5,19–21). Ugyanakkor mégis „megragadóan” őszinték ezek a sorok. Bizony lehetnek bennünk ilyen indulatok.

– 4. A zsoltáros azonban Isten elé viszi fájdalmát, az Úr előtt önti ki indulatát és nem ellenségei nyakába szórja azokat (4–5). Az Úr előtt megszabadulhatunk ezektől az indulatoktól, hiszen Ő az, aki magára vette az átkot, hogy mi imádkozhassunk ellenségeinkért (18; Máté 5,44).

János 13,21–30

200. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Első olvasásra megdöbbentő ez az átokzsoltár.

Olvasunk még ilyet a Bibliában (58,7; 69,23; 83,10), de a 109. zsoltár ezek közül is feltűnően kimagaslik indulatával.

Szerző: refdunantul  2019.03.21. 04:00 komment

Isten nem feledkezett el népéről és ígéreteiről, hiszen az Ő népe az Ő tulajdona. ISTEN NÉPE ISTEN „KEDVELTJE”, AKIKET MEGSZABADÍT.

– 1. A lombsátrak ünnepén énekelték ezt a zsoltárt, amelyben az Ígéret földjének birtokba vételéért magasztalták az Urat évről évre. Nagy biztatás volt ez az ének az elvesztett ország romjain, hiszen azt nyilvánította ki ez a zsoltár, hogy Isten újra örökségül adja népének a megígért földet, ahol Júda törzséből származó fejedelem uralkodik majd rendben és békességben (1Mózes 49,10), miközben ellenségei, Moáb, Edóm, Filisztea, nem bánhatják többé.

– 2. Áldott legyen az Isten, hogy ennél sokkal többet adott nekünk, az Ő népének, a Jézus Krisztusban, hiszen ebben a világban még az Ígéret földjén sincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Ebben a világban az ellenségeink felett aratott győzelem sem tartós, újra és újra felfakadnak a sebek, kiújulnak a megoldhatatlan konfliktusok.

– 3. Jézus Krisztusban, a megváltás csodájában, az örök élet reménységében, „odaát” teljesedhet csak be maradéktalanul ez az Ige. De ez a reménység erőt ad „itt” is a krisztusi újhoz…

János 13,12–20

240. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.20. 04:00 komment

A legnagyobb ajándék az, Isten ajándéka, a bölcsesség bölcsessége, HA VALAKI TUDJA, HOGY KEGYELEM ALATT VAN és így tekint életének minden eseményére (43).

– 1. Elfáradt zarándokok (4–9), reménytelen rabok (10–16), szenvedő betegek (17–22), veszélyeket felvállaló tengerészek (23–32) énekeit gyűjtötte egybe ez a zsoltár, az imént kiemelt összegzéssel (33–43).

– 2. Ezek mindannyian joggal csüggednek, bűneik büntetését hordozva. Ez az ember alapállapota. Egyetlen lehetőségük az volt, hogy az Úrhoz kiáltottak (6; 13; 19; 28), az Úr pedig megszabadította őket.

– 3. A kegyelmi állapot pedig éppen abban van, hogy a zsoltárban szereplők mind magasztalták az Urat, szabadító irgalmáért.

– 4. Isten megszabadított bennünket a Jézus Krisztusban. Bármi történjék, Jézus Krisztusban vagyunk, üdvösségünk van, kegyelem alatt vagyunk. Lássuk meg mindenben az Úr kegyelmes tetteit, magasztaljuk ezért Őt. A hívő ember nézőpontja, Isten népének „optikája” csak ez lehet.

János 13,1–11

459. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.19. 04:00 komment

ÉLETMENTŐ PARANCS.

– 1. Nehémiás határozottan intézkedett, parancsokat osztott (19–22), ha kellett, akkor fenyített (25), de rendet tett. Valóban, csak így lehetséges megelőzni a halálos káoszt.

– 2. Nehémiás ugyanakkor hatalmával, tekintélyével soha nem élt vissza. Nehémiás tudta, hogy Isten ügyének, Isten népének szolgálatában áll, vagyis elhívását szolgálatra kapta, amivel köteles elszámolni, aminek Istentől rendelt határai vannak. Ezért Nehémiás, minden intézkedése után imádkozott (14; 22; 31), hogy az Úr bölcsességgel vezesse rendelkezéseit, emlékezzen meg azokról az ő javára. Ez az imádság azt is kéri, hogy Nehémiás el ne követhessen „túlkapásokat” a szigorában. Hiszen ez ilyen helyzetekben mindig nagy kísértés.

– 3. Ebből az is kiderül, hogy sokkal több történik itt, mint puszta „rendcsinálás”. Itt Isten népének ébresztése, megmenekítése, megtartása a lényeg, ami a halálos szakadék előtt csak vesszővel és bottal terelgetve érvényesíthető (Zsoltárok 23,4). Nehémiás biztosítja a papok és léviták szolgálatát (10–14), a nyugalom napjának megszentelését (15–22), a nép saját hitének tisztaságát és annak továbbadását (23–31).

– 4. Mindezeket Nehémiás vasszigorral teszi. Ebben a szigorban azonban most Isten megtartó kegyelme „mozdul”. A törvényben ott az evangélium, azaz Krisztus.

János 12,44–50

164. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.18. 04:00 komment

Nagy kérdés, hogy amikor olvassuk az Írásokat, mit találunk benne megírva, vagyis HOGYAN ÉRTELMEZZÜK azt.

– 1. Hisszük, az Úr Lelke jön ebben az értelmezésben segítségünkre, hogy el ne tévedjünk (1).

– 2. Vannak nagyon fontos időleges értelmezések, amikor az Úr Lelke arra a korra és annak kihívásaira nézve teszi áldottan aktuálissá és életfontosságúvá az Igét. Nehémiás, szolgálata második korszakában, Kr. e. 432-től, visszatérve a perzsa udvarban szükséges beszámolójáról (6), népe hitének tisztaságát, megerősödését és jövőbeni megmaradását akarta biztosítani. Ehhez, Salamon korábbi bukásából is tanulva, elkülönült más népektől, azok szokásaitól. Az Ige is erre biztatta. Bizony, valamikor ki kell dobni minden felemást a tisztuláshoz (1–2; 8–9).

– 3. Az örök értelmezést azonban Jézus Krisztusban adta nekünk az Isten. Őbenne lerontotta az Isten az emberek által vont válaszfalakat (Efezus 2,14), hiszen népének határait egyedül Ő ismeri. Emberek ezt a határvonalat végérvényesen meg nem húzhatják. Lám, Ruth moábita volt, és mégis Jézus Krisztus ősanyja lehetett (Máté 1,5).

János 12,37–43

2. zsoltár

Szerző: refdunantul  2019.03.17. 04:00 komment

ISTEN HÍVŐ NÉPÉNEK ÉLETE ÖRVENDEZŐ ÉLET.

– 1. Örvendező hálaadással avatják fel Jeruzsálem várfalait. Ez a hálaadó istentisztelet látványos, két kórus indul el egymással szemben a várfalakon, akik különböző hangszerekkel dicsérik az Urat, majd a két hálaadó énekkar találkozik és együtt zengik Isten dicséretét (40). Fontos részlet, hogy a vezető emberek nem a sor elején, hanem a végén mennek. A vezető a munkában elől, az ünneplésben hátul áll (12; 38). Ez az ünneplés azonban nem a látványossága miatt kiemelkedő, hanem amiatt, hogy valóságos, Isten Lelke által munkált örvendezés ez. Nem rajongás, de áldott hálaadás az Istentől kapott javakért, csodákért.

– 2. Az örvendező hálaadást örvendező élet követi. Ez az öröm kísér bennünket a hétköznapokban, a családban, a gyülekezetben, a munkában, a legnehezebb napokban is. Ez az öröm hálaadással szolgálja az Úr ügyét, ékes rendben, hitvalló bizonyossággal és tizedet adó áldozattal (44–47).

– 3. Az örvendező élet annak az örök, üdvösséges örömnek az „előíze”, amit Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk az Isten.

János 12,34–36

368. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.16. 04:00 komment

A fogságból hazatért papok és léviták nemcsak élettel, hanem ISTEN DICSÉRETÉVEL TÖLTÖTTÉK MEG A „FALAKAT”.

– 1. Isten magasztalása azt jelenti, hogy Őt Úrnak ismerjük el, és ezt megvalljuk. Istent, szabadító tetteiben ismerjük meg Úrként, de a magasztalás lényege éppen az, hogy szabadító tetteinek tapasztalata nélkül is Úrnak ismerjük el Őt (8); – a fogságban, a nyomorúságban is Úrnak valljuk Őt (Dániel 3,8).

– 2. Isten magasztalásának felelősei, nemcsak hivatalból, hanem elhívásból, hittel vezették az Úr magasztalását, hozzátartozóikkal együtt, egy közösségben. Isten magasztalása hivatalból és hitből hangzott fel általuk, ezért hiteles volt, és másokat is az Úr magasztalására indított.

– 3. Isten magasztalására nem az Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert miközben magasztaljuk az Urat, erősödünk abban a reményteli bizonyosságban, hogy életünk nem gazdátlan. Ez a megváltó bizonyosság másokat is reménységre hangol és az Úr magasztalására hív.

– 4. Áldott az a család, az a közösség, az a nép, amely együtt tudja magasztalni az Urat.

János 12,27–33

Himnusz

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Áldott az a család, az a közösség, az a nép, amely együtt tudja magasztalni az Urat.

Ez a magasztalás soha nem fellengzős, noha hitvalló, hanem a leborulás alázatából fakad, ezért soha nem lehet taszító, mások számára sem.

Ezt a magasztalást időnként el lehet hallgattatni, de soha nem lehet megszüntetni.

Szerző: refdunantul  2019.03.15. 04:00 komment

ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve? Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig. Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik. Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.   

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel. Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között. Építjük a falakat, de ez még kevés. Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen. Ember kell, élet kell! De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül? Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül? Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17). Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép… Megváltás kell! Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön.

János 12,20–26

357. dicséret

 

Március 14.– A teljes igemagyarázat

 

(1) „…a szent városban lakjék…” (Nehémiás 11)

 

ÉPÜLETEK, EMBEREK, ISTEN, KRISZTUS…

 

– 1. Mit ér az épület, legyen az akár templom, ha nincs benépesítve?

Az ilyen épület a múlt emléke lehet csupán egy darabig.

Hiszen a múltat is a mában élő emberek ápolják és őrzik.

Eltűnik a múlt is, ha eltűnnek azok, akik a saját örökségüket ápolni készek.

Jeruzsálem sokáig romos város volt, a babiloni pusztítás után, ahol veszélyes volt lakni.

Ha egy népnek elpusztították a jelképes városát, eltörölték magát a népet is.

Ezért kellett hazatérni Isten népének a fogságból, feladni a kényelmes, luxus fogságot, vállalni a nélkülözést, a kemény munkát, az ellenség gáncsoskodásait és a veszélyt, hogy a romos várost felépítsék.

A mai igeszakaszból az is kiderül, hogy ott adatik élet, ahol mindenkinek adott a saját területe is, a „maga birtokán” (20), amit tényleg a sajátjának érez, ahol biztonságban tudja magát, amit gondoz és alakít, amivel hozzájárul, mint megmunkált résszel, az egészhez.

De az igazán nagy feladat csak ezután következett…

 

– 2. A város falait újra meg kellett tölteni élettel.

Mindig ez a kérdés: Lesz-e élet a falaink között.

Építjük a falakat, de ez még kevés.

Lesznek-e vezetőink (1), főembereink (3), papjaink (10–14), lévitáink (15–18) és embereink (19–36), akik önként jönnek (2), és hűséggel képviselik az ügyünket?

A sorsvetés kényszere után is nélkülözhetetlen az odaszánt önkéntesség (1), amely valójában Isten elhívása által lehet áldott.

Lesznek–e olyan vezetőink és papjaink, akik képviselik és élik az Isten ügyét, a Jézus Krisztus ügyét, az Úr népének ügyét; – a legbonyolultabb helyzetekben is hitvalló bátorsággal, és mégis krisztusi módon?

 

– 3. Az épület fontos, de önmagában elégtelen.

Ember kell, élet kell!

De mit ér az épület, az ember és az élet, az örök élet Ura nélkül?

Tehát az élettel megtöltött fal is kevés, mert milyen az élet Isten nélkül, a megváltó Jézus Krisztus nélkül?

Ászáf imádsággal és énekkel magasztalta az Urat, a Jeruzsálemben lakó léviták közül (17).

Ajándék az imádság és az ének, ráhangol Isten szavára, az Úr közelségére.

Szép az imádság, szép az Istent dicsérő ének, a felhangzó Ige; – de utána az életünk mégsem szép; – mert abbahagyva a mennyei éneket; – már „beszólunk” egymásnak a szent hajlék kapujában.

Megváltás kell!

Jézus Krisztus kell, aki könyörül halandó, nyomorult életünkön, és irgalomra hangol minket is, egymás nyomorúságai iránt, de egyben kiemel ebből a nyomorúságból.

Csak az Úr megváltó szeretete képes erre.

Szerző: refdunantul  2019.03.14. 04:00 komment

MIT JELENT HINNI?

– 1. Hinni: Mindenekelőtt komolyan kell venni Isten Igéjét, amelynek akkor a „szíve” Isten törvénye volt. Hinni ma is csak így lehet: komolyan véve Isten Igéjét, amelynek „szíve” Jézus Krisztus megváltó evangéliuma. Isten Igéjére figyelve hinni azt jelenti, hogy valljuk, nem bennünk van a hit, nem mi találjuk ki annak tartalmát, hanem mindezeket kívülről, felülről, Istentől kapjuk. Nehémiás korában az egész nép, élükön a vezetőkkel, írásba foglalták hitük lényegét, Isten Igéjének és rendelkezéseinek komolyan vételét (1–28).

– 2. Hinni: Vannak olyan időszakok, amikor el kell különülni másoktól (29–31). Csak az tud hinni, hitének tartalmát, értékeit megőrizni, aki rendszeresen visszavonul a saját „falai” közé, hogy ott lenyugodjon; – a megváltó Isten színe előtt, megerősödjön hitében; – és szilárd hitének reménységével jöjjön ki újra onnan; – övéihez és mindenkihez.

– 3. Hinni: Meg kell becsülni Isten népének, istentiszteletének, életének külső kereteit. Ahogy itt, Isten népe megbecsülte az Isten házát és annak szolgáit (32–40). Az Úrnak van hatalma arra, hogy a külső kereteket élő, Krisztus–hittel töltse meg. De ezt Ő cselekedheti egyedül.

János 12,12–19

330. dicséret

 

Március 13. – A teljes igemagyarázat

 

(40) „Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” (Nehémiás 10)

 

MIT JELENT HINNI?

 

– 1. Hinni: Mindenekelőtt komolyan kell venni Isten Igéjét, amelynek akkor a „szíve” Isten törvénye volt.

Hinni ma is csak így lehet, komolyan véve Isten Igéjét, amelynek szíve Jézus Krisztus megváltó evangéliuma.

Isten Igéjére figyelve hinni azt jelenti, hogy valljuk, nem bennünk van a hit, nem mi találjuk ki annak tartalmát, hanem mindezeket kívülről, felülről, Istentől kapjuk.

Nehémiás korában az egész nép, élükön annak vezetőivel, Nehémiással (2), és a többiekkel, a papokkal és a lévitákkal, valamint a főemberekkel együtt foglalták írásba hitük lényegét, Isten Igéjének, az élet rendelkezéseinek komolyan vételét.

Mindez azt is jelentette, hogy komolyan vették mindazt, amit Istentől az előző nemzedékek által kaptak (1–28).

 

– 2. Hinni: Vannak olyan időszakok, amikor el kell különülni másoktól (29–31).

Ez egy nehéz téma.

Csak az tud hinni, hitének tartalmát, értékeit megőrizni, aki rendszeresen visszavonul a saját „falai” közé, hogy ott lenyugodjon a megváltó Isten színe előtt, megerősödjön hitében, és szilárd hitének örömével és reménységével jöjjön ki újra onnan, övéihez és mindenkihez.

Aki nem tud elkülönülni, az elsorvad, az meghal, testben, lélekben, hitben.

Érteni fogjuk, miről van szó, ha mindennek hétköznapi vetületét világítom meg. Vannak olyan napszakok, időszakok, amikor nem jó másokkal találkozni, amikor csak a közvetlen szeretteim legyenek körülöttem; – mert eleve áldatlan lehet ilyenkor mindenféle találkozás: telefonos és személyes egyaránt; – bámuló szomszéd, csengető idegen, rászoruló testvér egyaránt sérülhet egy ilyen találkozásban, velem együtt; – mert nekem kell újra erősödni a hitben, hogy építően tudjak találkozni velük.

 

– 3. Hinni: Meg kell becsülni Isten népének, istentiszteletének, életének külső kereteit.

Ahogy itt, Isten népe, látható módon megtartja a törvényt, biztosítja a kultuszt, megbecsüli az Isten házát és annak szolgáit (32–40).

A személyes hiten túl, jelen lenni a látható egyházban, annak minden nyomorúsága ellenére is; – erről van itt szó.

Ezért ma hitvallás a „templombajárás”.

Az Úrnak van hatalma arra, hogy a külső kereteket élő, Krisztus–hittel töltse meg.

De ezt Ő cselekedheti egyedül.

Szerző: refdunantul  2019.03.13. 04:00 komment

A NÉP BŰNBÁNATI IMÁDSÁGA egy nagy történelmi tabló (16–21).

– 1. A pusztai vándorlás során az engedetlen nép megtapasztalta Isten bűnbocsátó kegyelmét, hosszú türelmét és nagy szeretetét, amellyel nem hagyta el őket (17).

– 2. Ennek a bűnbocsátó irgalomnak mindig konkrét jelei vannak: A szabadító Isten táplálta, etette, itatta, vezette népét a pusztában (18–21), még a lábuk sem dagadt meg az út során (21).

– 3. Ez a bűnbocsátó irgalom nagy, benne a türelem hosszú. Isten népének tagjai a negyvenéves hosszú vándorlás során nem emlékeztek az Úr csodáira, visszavágyódtak a gazdag, „húsos”, luxus egyiptomi szolgaságba (16–18).

– 4. Ez a bűnbocsátó kegyelem szükséges! Hiszen ma is ilyenek vagyunk (20). Minden „értelem” itt kezdődik, amikor valaki belátja, hogy túl hosszú a negyven év pusztai vándorlás ahhoz, hogy saját erejével hitben, tisztán, méltósággal kibírja azt. De Isten Lelke megvilágosítja értelmünket, hogy meglássuk: a mi bűneink terhét is hordozza az Úr nagy irgalma és hosszú türelme, amelyet Ő megmutatott a Jézus Krisztusban.

János 12,1–11

227. dicséret

 

Március 12. – A teljes igemagyarázat

 

(20) „Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket.” (Nehémiás 9,16–37)

 

A NÉP BŰNBÁNATI IMÁDSÁGA egy nagy történelmi tabló.

Emeljük most ki ebből a pusztai vándorlásra vonatkozó részt, amely tükrözi az egész bűnbánati imádság üzenetét (16–21).

 

– 1. A pusztai vándorlás során az engedetlen nép megtapasztalta Isten bűnbocsátó kegyelmét, hosszú türelmét és nagy szeretetét, amellyel nem hagyta el őket (17).

 

– 2. Ennek a bűnbocsátó irgalomnak mindig konkrét jelei vannak: A szabadító Isten táplálta, etette, itatta, vezette népét a pusztában (18–21), még a lábuk sem dagadt meg az út során (21).

 

– 3. Ez a bűnbocsátó irgalom nagy, benne a türelem hosszú.

Isten népének tagjai a negyvenéves hosszú vándorlás során gőgösek, nyakasok voltak, nem hallgattak az Úr parancsaira, nem emlékeztek az Úr csodáira, visszavágyódtak a gazdag, „húsos”, luxus egyiptomi szolgaságba (16–17), és aranyból bálványistent készítettek maguknak, hogy abban bízzanak (18).

 

– 4. Ez a bűnbocsátó kegyelem szükséges!

Hiszen ma is ilyenek vagyunk.

Erre döbbenhetett rá Nehémiás népe is, amikor kapták Isten jóságos Lelkét.

Erre döbbenhetünk rá mi is, akik ma olvassuk ezeket a sorokat, ha Isten Lelke értelmessé tesz bennünket (20).

 

– 5. Minden „értelem” itt kezdődik, amikor valaki belátja, hogy túl hosszú a negyven év pusztai vándorlás ahhoz, hogy saját erejével hitben, tisztán, méltósággal kibírja azt.

De Isten Lelke megvilágosítja értelmünket, hogy meglássuk: a mi bűneink terhét is hordozza az Úr nagy irgalma és hosszú türelme, amelyet Ő megmutatott a Jézus Krisztusban.

Szerző: refdunantul  2019.03.12. 04:00 komment

A LOMBSÁTOR ÜNNEPE UTÁN, egy nap szünetet tartottak, majd ismét összegyűltek, közös bűnbánatra.

– 1. Ekkor elkülönültek az idegenektől, mert az ember, élete legfontosabb, legszentebb pillanataiban magában, szeretteivel, legfeljebb igaz testvéreinek közösségében akar lenni (2). Ritkán adatik ez meg.

– 2. Isten népe a nap egyik részében Isten törvényét olvasta (1–3). Ahol Isten Igéje, mint törvény szólal meg: – ott az vagy ellenállást vált ki; – vagy megtérésre késztet, így belátva bűneinket, megszomorodunk azokon. Ez nemcsak az egyes vétkek, Isten és emberek ellen elkövetett bűnök listájának töredelmes szívű belátása, megbánása, hanem felkiáltás az ember-lét nyomorúságában: Megváltóért.

– 3. Itt is ezt teszik. A szabadítás utáni kiáltás azonban a Szabadító Isten magasztalásává lesz. Boldog, aki a bűn ezerféle nyomorúságában is tudja, hogy szabadító Ura van. Isten népe áldotta szabadító Urát; – mégpedig úgy, hogy megénekelték az Úr szabadító tetteit, népük életének történetében (4–15). Hiszen, aki egykor cselekedett; – ma is cselekszik; – mert végérvényesen cselekedett érettünk a megváltó Jézus Krisztusban.

János 11,53–57

192. dicséret

 

Március 11. – A teljes igemagyarázat

 

(2) „…vallást tettek vétkeikről…” (Nehémiás 9,1–15)

 

A LOMBSÁTOR ÜNNEPE UTÁN, egy nap szünetet tartottak, majd ismét összegyűltek, közös bűnbánatra.

 

– 1. Ekkor elkülönültek az idegenektől, mert az ember, élete legfontosabb, legszentebb pillanataiban magában, szeretteivel, legfeljebb igaz testvéreinek közösségében akar lenni (2).

Ritkán adatik ez meg.

Sőt, épp a legfontosabb, legintimebb pillanatokat kíséri kíváncsi és idegen szemek parádéja.

Például ez történik akkor, amikor egy szerettünk nem mellettünk, hanem idegeneknek kiszolgáltatva hal meg.

Az elkülönülés: megerősödés a „sajátomban”, hogy szeretni és hinni tudjak mindenhol, mindenkor.

 

– 2. Isten népe a nap egyik részében Isten törvényét olvasta, majd a nap másik részében bűnbánatot tartott, zsákruhában, port hintve a fejükre (1–3).

Ahol Isten Igéje, mint törvény szólal meg: – ott az vagy ellenállást vált ki; – vagy megtérésre késztet, így belátva bűneinket, megszomorodunk azokon.

Ez nemcsak az egyes vétkek, Isten és emberek ellen elkövetett bűnök listájának töredelmes szívű belátása, megbánása, hanem felkiáltás az ember-lét nyomorúságában: Megváltóért.

 

– 3. Itt is ezt teszik.

A szabadítás utáni kiáltás azonban a Szabadító Isten magasztalásává lesz.

Boldog, aki a bűn ezerféle nyomorúságában is tudja, hogy szabadító Ura van.

Isten népe áldotta szabadító Urát; – mégpedig úgy, hogy megénekelték az Úr szabadító tetteit, népük életének történetében (4–15).

Hiszen, aki egykor cselekedett; – ma is cselekszik; – mert végérvényesen cselekedett érettünk a megváltó Jézus Krisztusban.

Szerző: refdunantul  2019.03.11. 04:00 komment

MEGRAGAD A KRISZTUS!

– 1. Ha tanulmányozzuk Isten szavát, Igéjét, törvényét, akkor egyszerre csak a Szentlélek által valamit megértünk, valami fontossá lesz abból. Itt is ez történt. Isten Igéje, szabadító üzenete megragad. Ezáltal maga Jézus Krisztus szeretete ragadja meg Isten népének, gyermekeinek szívét, életét (Filippi 3,12).

– 2. Nehémiás korában így olvasták és tanulmányozták a törvényt. Miközben a betűk mögött felragyogott számukra valami több. Felfedezték, hogy őseik ebben az időszakban lombsátrakat szoktak állítani.

– 3. A lombsátrak ünnepe nemcsak a pusztai vándorlásra emlékeztette Isten népét, hanem szabadító Urukra és a megváltás szükségességére. Ez az ünnep egy örömünnep volt. Miközben Isten Igéjére figyelve magasztalták az Urat, szabadító tetteiért, a sátrakban lakva rádöbbentek saját életük ideig való voltára is. Hiszen életünk vándor–lét, nem maradandó, hanem törékeny, mint egy sátor. Isten azonban az ígért, örök haza felé vezet bennünket, megváltó szeretetével. Ennek örülünk! Már eleve a beteljesülés örömével imádkozunk a szabadulásért.

János 11,45–52

32. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Józsué óta elfeledkeztek erről a rendelkezésről.

Most tehát a hetedik hónap (Tisri hónap) 15–22 között felállították a lombsátrakat, minden ház tetején és az udvarokon, miközben felolvastak a törvénykönyvből (3Mózes 23,37–43).

Szerző: refdunantul  2019.03.10. 04:00 komment

A MEGÚJULÁS A SZENTLÉLEK MŰVE. Ezért a megújulás kapcsán soha nem egy nehezen meghatározható, „lelki” megújulásról van szó, hanem „szentlelkes” megújulásról. Ennek pedig Isten látható népének közösségében megélt, látható jelei vannak.

– 1. Isten Igéjét olvasták fel azok előtt, akik egy emberként összegyűltek erre. Ki, mire mozdul, mire gyűlik össze. Akik Isten Igéjének közelébe gyűlnek össze, azok Isten megújult népének tagjai. Ne vonjuk kétségbe az Ige köré gyülekezettek hitét valamiféle homályos lelki, magunk kegyessége által gyártott feltététek okán (1).

– 2. Isten Igéje, ebben a bűnös világban törvény, amely világosan kimondja, hogy mit kell tenni, és mit nem szabad cselekedni, ezáltal világosan meghatározza a világ buja őserdejében a biztos, életre vezető ösvényt. De csak az képes ezt megérteni, aki kegyelem alatt van (2–4).

– 3. Isten Igéje lecsillapodást, erőt, örömöt ajándékoz nekünk (9–12), az örök élet előízét, magát Jézus Krisztust. Nincs megújulás, ha Őbenne nem csillapodunk le, és nem ezzel a nyugodt örömmel és erővel indulunk tovább (10–11). Jaj, elég volt az egyházat újítgató „lelkesekből”!

János 11,33–44

295. dicséret

 

Március 9. – A teljes igemagyarázat

(11) „Csillapodjatok…” (Nehémiás 8,1–12)

 

A MEGÚJULÁS A SZENTLÉLEK MŰVE.

Ezért a megújulás kapcsán soha nem egy nehezen meghatározható, „lelki” megújulásról van szó, hanem „szentlelkes” megújulásról.

Ennek pedig Isten látható népének közösségében megélt, látható jelei vannak.

 

– 1. Isten Igéjét olvasták fel azok előtt, akik egy emberként összegyűltek erre.

Ki, mire mozdul, mire gyűlik össze.

Akik Isten Igéjének közelébe gyűlnek össze, azok Isten megújult népének tagjai.

Ne vonjuk kétségbe az Ige köré gyülekezettek hitét valamiféle homályos lelki, magunk kegyessége által gyártott feltététek okán (1).

 

– 2. Isten Igéje, ebben a bűnös világban törvény, amely világosan kimondja, hogy mit kell tenni, és mit nem szabad cselekedni, ezáltal világosan meghatározza a világ buja őserdejében a biztos, életre vezető ösvényt.

A törvényben nincs mellébeszélés.

De csak az képes ezt megérteni, aki kegyelem alatt van (2–4).

 

– 3. Isten Igéjének magyarázatát hallgatta Isten népe, tisztelettel, arra áment mondva; – az akkor előírt liturgikus mozdulatokkal, leborulással és felemelt kezekkel is kifejezve ezt a tiszteletet és engedelmességet.

A „külsőségek” változhatnak, de akkor is kellenek, hogy kifejezzék a lényeget: leborulunk Isten előtt, engedelmesen az Ő utat mutató, üdvözítő szavára figyelünk ebben a kaotikus világban (5–8).

 

– 4. Isten Igéje lecsillapodást, erőt, örömöt ajándékoz nekünk (9–12), az örök élet előízét, magát Jézus Krisztust.

Nincs megújulás, ha Őbenne nem csillapodunk le, és nem ezzel a nyugodt örömmel és erővel indulunk tovább (10–11).

Jaj, elég volt az egyházat újítgató „lelkesekből”!

Szerző: refdunantul  2019.03.09. 04:00 komment

ŐRSÉGBEN…

– 1. Most, az adatvédelem korában olvasunk a Jeruzsálembe először hazatértek jegyzékéről (5–6). Ez egy származás alapján összeállított lista volt. Isten népe számára ez a „származás” nem emberi feltételek, hanem az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme által igazolható; – vagyis nem pecsétes papírral, hanem a Szentlélek pecsétje által.

– 2. Azért, hogy érthető legyen az üzenet, tegyük hozzá: a Szentlélek hitet ajándékozó munkája mindig betagol Isten látható népének fegyelmezett, engedelmes közösségébe. A sokat emlegetett, kritizált, félreértett „templombajárás” ezért ma a hitvallás elsőszámú formája lett, túl minden személyes hiten és kegyességen (6–65).

– 3. Vannak olyan idők, amikor őriznünk kell az Isten népét, hitünket, örökségünket, városainkat (1–3). Légy jelen az Úr, soha nem tökéletes, de kegyelemben megtartott, látható egyházában. Drága kincsünk őrzése, megőrzése itt kezdődik. Légy rajta a látható listán. Aki a láthatón rajta van, az felvállalta a közösséget az Isten ügyével. Ez a mai bátor hitvallás pedig eleve a kegyelem jele, amely bizonnyal élő hitté érik…

János 11,17–32

402. dicséret

 

Március 8. – A teljes igemagyarázat

(3) „…őrségeket kell fölállítani…” (Nehémiás 7)

 

ŐRSÉGBEN…

 

– 1. Most, az adatvédelem korában olvasunk a Jeruzsálembe először hazatértek gondosan összeállított jegyzékéről; – azokról, akik Kr. e. 538-ban, Zerubbábellel tértek haza, közel ötvenezren (66).

Ezsdrás könyvében is olvasunk, az akkor hazatértekről (Ezsdrás 2), akik a második hullámmal, Kr. e. 458-ban vállalták az otthoni újrakezdést.

Ezekre az adatokra támaszkodva állította össze Nehémiás, aki Kr. e. 444-ben tért haza, a rá bízott, hazatért nép jegyzékét (5–6).

 

– 2. Ez egy származás alapján összeállított lista volt.

Hiszen, ha névsort állítunk össze, annak mindig vannak bizonyos szempontjai.

Lám, már arra a listára is rákerülhettek azok, akik a származásukat emberi felmenők alapján nem tudták igazolni (61–65).

Isten népe számára ez a „származás” nem emberi feltételek, hanem az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme által igazolható; – vagyis nem pecsétes papírral, hanem a Szentlélek pecsétje által.

 

– 3. Ez így teológiailag igaz, és szépen is hangzik…

De azért, hogy érthető legyen az üzenet, tegyük hozzá: a Szentlélek hitet ajándékozó munkája mindig betagol Isten látható népének fegyelmezett, engedelmes közösségébe.

A sokat emlegetett, kritizált, félreértett „templombajárás” ezért ma a hitvallás elsőszámú formája lett; – túl minden személyes hiten és kegyességen (6–65).

 

– 4. Vannak olyan idők, amikor őriznünk kell az Isten népét, hitünket, örökségünket, városainkat.

Vannak olyan idők, amikor őrséget kell felállítani, nem mások ellenében, hanem a ránk bízottakért (1–3).

Légy jelen az Úr, soha nem tökéletes, de kegyelemben megtartott, látható egyházában.

Drága kincsünk őrzése, megőrzése itt kezdődik.

Légy rajta a látható listán.

Aki a látható listán rajta van, az felvállalta a közösséget az Isten ügyével.

Ez a mai bátor hitvallás pedig eleve a kegyelem jele, amely bizonnyal élő hitté érik…

Szerző: refdunantul  2019.03.08. 04:00 komment

Sokat kell Budapestre utazni. Az ember csak néz maga elé a forgalomi dugóban. EGYSZER CSAK FELNÉZTEM a várakozás közben… Háromnaponta itt autózok el, és nem látom, milyen gyönyörűséges házak emelkednek fölém. Megdöbbentem, hogy noha tudtam, eddig nem vettem észre ezt a csodát. Más tudni valamit, és más részesülni abból.

– 1. Nézzünk fel az Úrra, a mi feltámadott Urunkra! (Zsidókhoz írt levél 12,1–3)

– 2. Nézzünk fel az Úrra, hiszen olyan ócska természetű világban élünk, ahol a bűn a legkomiszabb arcát mutatja felénk ebben az ellentmondásos jólétben. Noha a munkánk soha nem lehet tökéletes (1). Ám elkeserítő, hogy minden igyekezet ellenére, alig valami visszajelzés, csak folyamatos megjegyzések, „beszólások”, észrevételek, gyanakvások, aljas hárítások, szóbeszédek, zsarolások, provokátorok, „gyilkos merénylők” (2–9).

– 3. Nézzünk fel az Úrra, mert Ővele mégis felépül a várfal sokak bizonyságára (15–16), hiszen velünk az Isten (Máté 1,23), feltámadott az Úr (Lukács 24,34), aki bölcsességet ad, hogy ne legyünk bizalmatlanok, de átlássunk a trükkön (10–13), és soha ne féljünk (13), valamint merjük Istenre bízni mások tetteinek megítélését (14).

János 11,1–16

409. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.07. 04:00 komment

HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?

– 1.  Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19). Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás (16–18).

– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek. Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására. 

– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15). Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő. Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk. Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk. Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet. De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.

János 10,31–42

335. dicséret

 

Március 6. – A teljes igemagyarázat

(19) „…mindazt, amit ezért a népért tettem!” (Nehémiás 5,14–19)

 

HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?

 

– 1.  Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19).

Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás: nem élt helytartói jogaival, nem szedett adókat, hanem segítette népét és a közéjük tartozó idegeneket, a kétkezi munkában is részt vett, javaiban nem gyarapodott (16–18).

 

– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek.

Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására.

Még a dúsgazdagok is így látják saját munkájukat, miszerint ők megszenvednek vagyonukért, másoknak munkát biztosítanak, miközben sok mindent beáldoznak ezért.

És még akár őszinte és igaz is lehet ez az állítás, bizonyos összefüggésből nézve.

 

– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15).

Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő.

Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk.

Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk.

Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet.

De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.

 

János 10,31–42

335. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

 

Nehémiás király húsz éven át szolgált Júda helytartójaként Artaxerxész (Artahsatsztá) király uralkodásának idején, Kr. e. 444–432 között (14).

A perzsa helytartók adót szedhettek a felségterületükön, valamint kenyérben és borban megfizetett adót is kivethettek a népre.

Nehémiás nem tett ilyet (14–15), nem vetett ki adót (18), saját „mezőt” sem szerzett az őt megillető javakon kívül (16).

Nehémiás maga is részt vett a kétkezi közös munkában; – százötven júdait étkeztetett a saját asztalánál, nemcsak előkelőket, és nemcsak júdaiakat, hanem pogányokat is hívott; – miközben közétkeztetést is végzett saját költségére az építkezésen dolgozók számára, naponként egy ökröt, egy kövér juhot és szárnyasokat kínálva, tíz naponként bőséges mulatságokat szervezve (16–18).

Miért tehetett így Nehémiás?

Egy magyarázatot olvasunk itt: Nehémiás istenfélő volt (15).

Valóban, az istenfélő ember, az istenfélő vezető irgalmas honfitársaival, és az országában élő minden néppel.

Ugyanakkor az istenfélelem reméli, hogy a sok lemondásnak lesz jutalma, miszerint Isten majd az istenfélő javára fordítja a sok lemondást.

Ezt ma is reméljük; – annál is inkább, mert manapság nincs hálátlanabb műfaj, mint másokért élni.

Ma már nincs köszönet, tisztelet, öröm, hálaadás; – csak számonkérés, követelés és gyanakvás, arrogáns durvaságban és cinizmusban.

Nagy hit kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben lemondjon valamiről is másokért.

Ugyanis erre a tartós lemondásra rámegy az ember élete; – lehet akár saját „mezeje” is az ilyennek; – élvezni úgysem tudja majd, mert ronccsá lesz a „nagy projekt” végére.

Ezek tények.

A mai igeszakaszban jó olvasni, hogy az élő hit, Isten irgalmában, a Jézus Krisztusban kapaszkodva remélheti, hogy Isten értékeli erőfeszítéseit, amit itt senki nem értékelt.

Szintiszta önzetlen cselekvés ugyanis nincs ebben a világban.

Odaadásunknak valamiféle viszonzásra szüksége van, mert mi emberek vagyunk, akik csak tökéletlen áldozatra vagyunk képesek.

Isten ezt tudja.

Bizonyosságunk erőt ad tökéletlen szolgálatunkhoz.

Ugyanakkor a nagy szeretetszolgálat mellett még a legnagyobb szeretetszolgának is szüksége van arra, hogy visszavonuljon a teljesen sajátjába, ahol egy időre békén hagyják a nélkülözők véget nem érő „elvárásai”.

Szerző: refdunantul  2019.03.06. 04:00 komment

SOK ITT A „RÁNC”!

– 1. Az Úr erejével sok külső harc elhordozható. De ha nincs rendben a saját életünk, ha bennünk is „harcok” dúlnak, ha a családunk romokban hever, ha a gyülekezetben, a testvérek közösségében képmutató ügyeskedések és nyílt csaták terhelnek bennünket (8–9); – akkor nincs esély. Azért sincs, mert Isten nem áldja meg így az életünket és a szolgálatainkat.

– 2. A korábban hazatért, gazdagabb és előkelőbb „hívők” uzsorás kölcsönt adtak a most hazatért testvéreiknek, zálogként földjeiket, lányaikat vették el tőlük, miközben azok éheztek, és teljesen kiszolgáltatottá lettek. Sajnos Nehémiás sem volt mentes ettől a bűntől (10).

– 3. Az elkeseredettek panasza (1–5) azonban bűnbánatra, azonnali cselekvésre késztette a vezetőt, és az érintett uzsorásokat (6–9). A határozat így hangzott: a sajátjaiktól nem vesznek kamatot, az eddigi kamatot is visszaadják nekik, zálogba elvett tulajdonaikkal együtt (11–12). Bizony, van még itt feladatunk nekünk, Isten népének is. Urunk, rázd ki életünket, vasald ki ráncainkat! Köszönjük, hogy néped életében minket megalázó szigorod is kegyelmed jele.

János 10,22–30

201. dicséret

 

Március 5. – A teljes igemagyarázat

(13) „…kiráztam ruháim ráncait…” (Nehémiás 5,1–13)

 

SOK ITT A „RÁNC”!

 

– 1. Az Úr erejével sok külső harc elhordozható.

De ha „legbelül” gyarlóbb a helyzet, mint az életveszélyes külső „pogány” küzdelemben (8–9), akkor bekövetkezhet az összeomlás.

Ha nincs rendben a saját életünk, ha bennünk is „harcok” dúlnak, ha a családunk romokban hever, ha a gyülekezetben, a testvérek közösségében képmutató ügyeskedések és nyílt csaták terhelnek bennünket; – akkor nincs esély.

Azért sincs, mert Isten nem áldja meg így az életünket és a szolgálatainkat.

 

– 2. A korábban hazatért, gazdagabb és előkelőbb „hívők” uzsorás kölcsönt adtak a most hazatért testvéreiknek, zálogként földjeiket, lányaikat vették el tőlük, miközben azok éheztek, és teljesen kiszolgáltatottá lettek.

Sajnos Nehémiás sem volt mentes ettől a bűntől (10).

 

– 3. Az elkeseredettek panasza (1–5) azonban bűnbánatra, azonnali cselekvésre késztette a vezetőt, és az érintett uzsorásokat (6–9).

A határozat így hangzott: a sajátjaiktól nem vesznek kamatot, az eddigi kamatot is visszaadják nekik, zálogba elvett tulajdonaikkal együtt (11–12).

 

– 4. Bizony, van még itt feladatunk nekünk, Isten népének is; – önvizsgálatot tartva az Úr előtt, hitelesebben tisztelve és szeretve egymást; – először egymást.

Bizony hitbeli, kegyességbeli, tanbeli harcaink mellett, „vagyoni, birtoklási, pénzügyi” és mindennapi csaták is terhelnek bennünket; – önző, irigy, pökhendi lelkülettel.

Nincs visszataszítóbb a hit és a gőg találkozásánál.

 

– 5. Urunk, rázd ki életünket, vasald ki ráncainkat!

Köszönjük, hogy néped életében minket megalázó szigorod is kegyelmed jele.

Szerző: refdunantul  2019.03.05. 04:00 komment

Nehémiás felrázta, HITÉBEN MEGERŐSÍTETTE, ÉS CSATASORBA ÁLLÍTOTTA népét (8–9).

– 1. Nehémiás vezetésével a nép fő szolgálata volt, hogy megvédjék azt, amit az Úr nekik adott: hitüket, városukat, kultúrájukat, szeretteiket, kincseiket. Mindenki becsülje meg azt, amit ő kapott az Úrtól. Aki a saját kincseit értékeli, csak az tud igazán tisztelni másokat is.

– 2. Nehémiás emberei nem támadnak, csak védekeznek: – éjjel őrködnek (16); – nappal pajzzsal a kezükben munkálkodnak, építik a várfalat (10–11); – mert még kényszerhelyzetben sem vihet mindent a gyilkos harc! – 2. Az Úr cselekszik népéért (9; 14). De ebben az esetben is igaz: hinni és tenni, imádkozni és dolgozni. A sorrend persze nem mindegy. Az elsőből következhet áldottan a másik.

– 3. És még valami! Ezek az emberek itt nem csak a sajátjukat, hanem a közös ügyet, nem mellesleg az Isten ügyét, azaz Jeruzsálem városfalát védik. Nem csak a saját ügyünkben járunk el. Kell a „saját” is, hogy áldottabb és hitelesebb lehessen a közösért, az Úrért végzett szolgálatunk. Amit építünk, azt itt hagyjuk örökül.

– Az Ige kürtje hívjon az Úrhoz, hitre, és abból fakadó cselekvésre (12–14).

János 10,16–21

260. dicséret

Szerző: refdunantul  2019.03.04. 04:00 komment

FELEMÁS HELYZET AZ ÉPÍTKEZÉS.

– 1. Egyrészt örömteli munka ez, annak minden nehézsége ellenére, hiszen a külső építkezés mindig megmozgatja a „lelkeket” is.

– 2. Ugyanakkor mégis egyre inkább kiver a víz, ha meglátok egy építkezést. Hiszen az építkezés maga a káosz, rendetlenség, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az építkezés, a legnagyobb odafigyelés ellenére is ellentmondásos körülmények tengere.

– 3. Az építkezés legnagyobb nyomorúsága azonban mindig az, hogy a másik, nevezzük „a szomszédnak”, elirigyli a gyarapodást. Mindig feltámad ilyenkor Tóbíjjá és Szanballatt, meg a velük tartók, akik először gúnyolódnak, aztán zavart keltenek, majd támadnak és harcot indítanak ellenünk, le akarnak gyilkolni (5). Emögött az irigység áll (1–2). A háttérben drukkolók is valójában a bukásunkat lesik. Ez a folytonos harc, valamint a munka pénzt, idegrendszert, fizikai erőt felemésztő fáradtsága magát az építkezőt is halálosan elcsüggesztheti (4), és egymást is a munka feladására bíztatjuk (6). A reménytelenség is terjedhet, mint a ragály.

János 10,11–15

231. dicséret

 

Március 3. – A teljes igemagyarázat

(1) „Jeruzsálem várfalainak a javítása előre haladt…” (Nehémiás 4,1-8)

 

FELEMÁS HELYZET AZ ÉPÍTKEZÉS.

 

– 1. Egyrészt örömteli munka ez, annak minden nehézsége ellenére, hiszen a külső építkezés mindig megmozgatja a lelkeket is.

Nehéz eldönteni, hogy mi kell előbb, a „lelkek”, vagy az épület, hiszen az épület is hozhat „lelkeket”, de „lelkek” nélkül értelmetlen az épület.

Itt a lélek embert és életet, hitet egyaránt jelent.

 

– 2. Ugyanakkor mégis egyre inkább kiver a víz, ha meglátok egy építkezést.

Hiszen az építkezés maga a káosz, rendetlenség, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Az építkezés sokszor kapkodás, „barmolás”, a legnagyobb odafigyelés ellenére is ellentmondásos körülmények tengere, pótcselekvések sora jellemzi.

 

– 3. Az építkezés legnagyobb nyomorúsága azonban mindig az, hogy a másik, nevezzük „a szomszédnak”, elirigyli a gyarapodást.

Mindig feltámad ilyenkor Tóbíjjá és Szanballatt, meg a velük tartók, akik először gúnyolódnak, aztán zavart keltenek, majd támadnak és harcot indítanak ellenünk, le akarnak gyilkolni (5).

Két okból: – nekik lehet, de a másiknak ne legyen; – vagy mert, ha nekik nincs, a másiknak se legyen.

Mindegyik lelkület mögött az irigység áll, és az, hogy nem ők gyarapítanak, nem ők gyarapodnak, nem ők állnak a középpontban… (1–2).

A háttérben drukkolók is valójában a bukásunkat lesik.

Ez a folytonos harc, valamint a munka pénzt, idegrendszert, fizikai erőt felemésztő fáradtsága magát az építkezőt is halálosan elcsüggesztheti (4), és egymást is a munka feladására bíztatjuk (6).

A reménytelenség is terjedhet, mint a ragály.

 

– 4. Nehémiás azonban nem hagyja ezt: felrázza, hitében megerősíti és csatsorba állítja népét (8), hogy megvédjék azt, amit az Úr nekik adott, hitüket, városukat, kultúrájukat, szeretteiket, kincseiket.

Nem támadnak, csak védekeznek. De ebben az esetben igaz: hinni és tenni, imádkozni és dolgozni.

A sorrend persze nem mindegy.

Az elsőből következhet áldottan a másik.

És még valami!

Ezek az emberek itt nem csak a sajátjukat, hanem a közös ügyet, nem mellesleg az Isten ügyét, azaz Jeruzsálem városfalát védik.

Nem csak a saját ügyünkben járunk el. Kell a saját is, hogy áldottabb és hitelesebb lehessen a közösért, az Úrért végzett szolgálatunk.

Amit építünk, azt itt hagyjuk örökül.

Szerző: refdunantul  2019.03.03. 04:00 komment

RÉSZLETES LEÍRÁST olvashatunk a mai fejezetből Jeruzsálem várfaláról és annak építőiről.

– 1. Tanuljunk meg gyönyörködni ebben a fejezetben. Már a leírás gondos részletességében megmutatkozik a téma szentsége, és a közlés ihletettsége.

– 2. Egy ilyen leírás egyrészt kimeríthetetlen tára az információknak. Az akkori jeruzsálemi várfal pontosan megrajzolható e fejezet alapján.

– 3. Az építők gondosan el lettek osztva, mindenki szakértelmének megfelelően, ugyanakkor ahhoz a helyhez közel, ahol a háza állt, hogy családjával együtt így is érintett legyen a szolgálatban. A papok érthetően a Juh–kapun dolgoztak.

– 4. A szolgálat itt most kizárólag a kétkezi munka istentiszteletét és igehirdetését jelentette, amiben mindenkinek részt kellett vennie. Noha voltak olyanok, akik „előkelően” ebből kihúzták magukat. Áldom az Urat azokért, akik olyan sokat imádkoznak, gondolkoznak, tesznek az egyház folyamatos megújulásáért, de akik soha nem jönnek el egyetlen templomtakarításra, vagy udvarrendezésre sem.

János 10,6–10

229. dicséret

 

Március 2. – A teljes igemagyarázat

 

(5) „Az előkelők azonban nem…” (Nehémiás 3)

 

RÉSZLETES LEÍRÁST olvashatunk a mai fejezetből Jeruzsálem várfaláról és annak építőiről.

 

– 1. Tanuljunk meg gyönyörködni ebben a fejezetben.

Már a leírás gondos részletességében megmutatkozik a téma szentsége, és a közlés ihletettsége.

 

– 2. Egy ilyen leírás egyrészt kimeríthetetlen tára az információknak.

Az akkori jeruzsálemi várfal pontosan megrajzolható e fejezet alapján. A Juh–kaputól kezdve, az óramutató járásával ellentétes irányban halad a leírás, északtól nyugati irányba, körbe.

Ha csak az északi várfalat nézzük, három kapuról olvasunk (1–6):

– a Juh–kapuról, a Bethesda medencéjével, itt vitték be az áldozati állatot;

– a Hal–kapuról, ahol a halat hozták be a városba;

– és a Régi–kapuról, vagy Jesáná–kapuról.

Itt északon volt még két torony is.

 

– 3. Az építők gondosan el lettek osztva, mindenki szakértelmének megfelelően, ugyanakkor ahhoz a helyhez közel, ahol a háza állt, hogy családjával együtt így is érintett legyen a szolgálatban.

A papok érthetően a Juh–kapun dolgoztak.

 

– 4. A szolgálat itt most kizárólag a kétkezi munka istentiszteletét és igehirdetését jelentette, amiben mindenkinek részt kellett vennie.

Noha voltak olyanok, akik „előkelően” ebből kihúzták magukat.

Áldom az Urat azokért, akik olyan sokat imádkoznak, gondolkoznak, tesznek az egyház folyamatos megújulásáért, de akik soha nem jönnek el egyetlen templomtakarításra, vagy udvarrendezésre sem.

Szerző: refdunantul  2019.03.02. 04:00 komment

IGEN, ILYEN EGY JÓ VEZETŐ.

– 1. Hosszan sorolhatnánk, milyen tudatos volt Nehémiás, ami őt végül is sikerre vezette (13–18).

– 2. Valamikor olvastam egy könyvet arról, hogy Nehémiás miért volt jó vezető. A tanulmány huszonegy pontban sorjázta a jó vezető tulajdonságait. Valóban, mindegyik stratéga–tulajdonság kiolvasható ebből a bibliai iratból. Ezek közül a hit, az imádság is egy-egy fontos pont. Hát ez az, amivel így nem érthetünk egyet.

– 3. Helyette az valljuk: Mindent meg kell tenni és mégis mindent az Úr cselekszik; és minden kegyelem. Istenünk, a feltámadott, megváltó Jézus Krisztusban ezt jelentette ki nekünk. De a zsoltáros is jól tudta ezt: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők… De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127).

János 10,1–5

388. dicséret

 

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 1. Hosszan sorolhatnánk, milyen tudatos volt Nehémiás, ami őt végül is sikerre vezette (13–18).

Nehémiás, amikor megérkezett Jeruzsálembe, várt, nem szólt senkinek semmiről három hónapig (11).

Aztán egyik éjszaka bejárta a várost; – személyesen maga vette szemügyre a szomorú állapotokat (13–15). Ekkor is csak néhány bizalmasát avatta be terveibe (12).

Ezután a Jeruzsálembe lakó népét, valamint a papokat és az elöljárókat összehívta, hogy rámutasson arra a bajra és gyalázatra, amiben vannak.

Ám, azonnal reménységgel feladatra és cselekvésre hívott Nehémiás, az élre állt, bíztatott, nem hagyott a csüggedésben (17–18).

Persze Nehémiás bízott a menny Istenének jóindulatában is (18).

Szerző: refdunantul  2019.03.01. 04:00 komment

A SZÍVÜNK csak úgy magától egyébként sem jó tanácsadó. Nehémiást nem is a szíve irányította, hanem a menny Istene, aki felindította a szívét (8; 11), hogy elcsüggedt otthoni népe segítségére siessen.

– 1. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor az Úr jóindulata reménységre hangol, és nem leszünk többé szomorúak, noha joggal szomorodhatunk meg a jelen állapota felett (1–3).

– 2. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor nemcsak magunkért élünk, és nem is csak egy általunk rögeszmélt ügyért hevülünk, hanem az Úr ügyét képviseljük.

– 3. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor kellő időben, kellő helyen, jót és jól szólunk – kérünk, mégpedig olyan ember előtt, aki Isten eszközeként hatékonyan is segíthet; – mégpedig úgy, hogy nem embereknek, hanem Istennek leszünk továbbra is elkötelezve (5–9).

– 4. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor nem félünk a szomszédos ellenségektől, mert mindig „a szomszéd” irigy és ellenséges (10). – 5. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor folyamatosan imádkozunk, imádkozva cselekszünk, igazából Isten cselekszik bennünk és általunk (4). – 5. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor Ő megóv attól is, hogy gyarló szívünk szándékait összekeverjük az Ő akaratával. Ezért egyébként folyamatosan imádkoznunk kell.

János 9,35–41

468. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Egyértelműen kiderül a leírásból, hogy a perzsa király és pohárnoka, azaz Nehémiás között kialakult egy bensőségesebb viszony.

Az ilyen bensőséges kapcsolatok „hivatalosan” alig lehetségesek, de azon kívül is egyre ritkábbak.

Maga a beszélgetés is egy magánjellegű összejövetelen történhetett, hiszen a királyné is jelen volt itt, aki hivatalos alkalmakon nem vett részt (6).

Gondoljunk csak bele, ki engedheti meg magának, hogy „hivatalos” alkalommal szomorú legyen, vagy bármiféle érzelmet áruljon el arról, hogy mi van a szívében, akár vezető, akár vezetett.

Ez egyébként így is van jól.

A szívünk egyébként csak úgy magától egyébként sem jó tanácsadó.

Szerző: refdunantul  2019.02.28. 04:00 komment

MI AZ ÉLETED ÜGYE?

– 1. Nem a „szívügyedről” van szó, mert az a magad buzgóságából választott ügyed, amivel reprezentálod magadat és fárasztod vele a másikat. Arról az ügyről van szó, aminek gondozását Istentől kaptad szolgálatként (1–3).

– 2 Ezt az ügyet odaviszed-e rendszeresen az Isten elé, kifejezve, hogy csak az Úr segítségével lehetsz az ügy hűséges szolgája. Az Úr előtt látjuk igazán a ránk bízott ügy romos állapotát (3), de látjuk a megváltó Úr ígéreteit is (10); – sőt, látjuk a befolyásos emberi eszközt is, aki segítségünkre lesz, aki irgalmas lesz velünk, és arra az ügyre tekintettel, amit képviselünk (11).

– 3. Sok nemes ügy adódhat, amit az Isten bízhat rád. Egy biztos, soha nem lehet Isten ügye az, ami csak rombol. Ne feledjük, Isten lerombolta bűnös életünk templomát, és Jézus Krisztus feltámadása által üdvösségesen újjáépítette azt (János 2,19). Ettől kezdve mi csak az Úr építő, imádságos, alázatos követeiként járhatunk a világban.

János 9,24–34

469. dicséret

 

Február 27. – A teljes igemagyarázat

(11) „Adj ma sikert szolgádnak…” (Nehémiás 1)

 

MI AZ ÉLETED ÜGYE?

 

– 1. Van-e olyan ügyed, amit Isten bízott rád?

Tehát, nem a „szívügyedről” van szó, mert az a magad buzgóságából választott ügyed, amivel reprezentálod magadat és fárasztod vele a másikat.

Arról az ügyről van szó, aminek gondozását Istentől kaptad szolgálatként, ezért ez az ügy fontos és értékes.

Ez az ügy mindig a másik emberrel, vagy egy közösséggel kapcsolatos ügy, tehát „közügy”, amely a saját szeretteidet, hitedet, kultúrádat, népedet képviseli, és soha nem fordulhat azok ellenében.

Nehémiásnak volt ilyen ügye (1–3).

 

– 2 Ezt az ügyet odaviszed-e rendszeresen az Isten elé, kifejezve, hogy csak az Úr segítségével lehetsz az ügy hűséges szolgája.

Az Úr előtt látjuk igazán a ránk bízott ügy valódi állapotát, amely joggal indíthat sírásra minket.

Bizony, mennyi minden hever romokban körülöttünk: Nagy a baj és a gyalázat (3).

Ez Isten Lelkének, Igéjének diagnózisa.

Vegyük észre a romokat, életünk, hitünk, értékeink romjait; – sírjunk azok felett, és meneküljünk a szabadító, megváltó Úrhoz.

Az örökkévaló, hatalmas Isten ugyanis gondoskodik az Ő ügyéről, népéről (10), ad megszomorodást vétkeink miatt (4–7), de ad megújulást, épülést is, mert megtartja ígéreteit (8–10); – sőt, ad befolyásos emberi eszközt is, aki segítségünkre lesz, aki irgalmas lesz velünk és arra az ügyre tekintettel, amit képviselünk (11).

 

– 3. Sok nemes ügy adódhat, amit az Isten bízhat rád.

Minden ilyen ügy szolgálata valójában istentisztelet, mert annak építésével az Isten országát építjük.

Egy biztos, soha nem lehet Isten ügye az, ami csak rombol.

Előfordulhat, hogy az alapokig kell lerombolni valamit, hogy arra építeni lehessen, de csakis az építés életető szándéka vezérelhet minket.

A legnagyobb irgalmatlanság és önzőség, azaz istentelenség az, amikor a másikét leromboljuk, hogy a magunkét felépíthessük a romokon.

Hiába mondjuk ilyenkor, hogy Isten követségében járunk, valójában gyarló szándékok vezetnek.

Ne feledjük, Isten lerombolta bűnös életünk templomát, és Jézus Krisztus feltámadása által üdvösségesen újjáépítette azt (János 2,19).

Ettől kezdve mi csak az Úr építő, imádságos, alázatos követeiként járhatunk a világban.

 

– 4. Nehémiás azért indulhatott haza a perzsa Artaxerxész király szolgálatából, Kr. e. 444-ben, hogy megépítse a romos Jeruzsálemet, a romos várost, Isten romos népét, mint Isten követe.

Előtte jól fizető állásban volt, de Isten szívére helyezte hite és népe ügyét, ezért engedelmesen cselekedett, vagyis nem csupán magával volt elfoglalva.

Az a probléma, mondanánk, hogy saját életünk képviselete is egyre nehezebb.

Ez persze régen sem volt másként.

Nehémiás pohárnok volt, az italt kóstolta meg, mielőtt a király ivott, így naponta életveszélyben „dolgozott”, mert a merénylő méreg őt végezhette ki, nem a királyt.

Nincs könnyű élethelyzet, csak nehéz.

Nincs könnyű élet, csak nehéz.

Akkor lesz könnyebb az élet, ha mások terhét is hordozzuk, nem csak a magunkét (Galata 6,2).

Nem lehet távoliak terheit hordozni addig, amíg a közeliek belehalnak a terhekbe (1–3; 11).

A hitből fakadó szolgálat boldoggá tesz (11).

Szerző: refdunantul  2019.02.27. 04:00 komment

ELKÜLÖNÜLÉS, VAGY NYITÁS?

– 1. Isten népe kiválasztott nép. Ebben van szentsége. Isten elkülönítette népét a maga számára. Ez az elkülönülés egyben a hitben való erősödés áldott lehetősége. Minden istentiszteleten, minden „keresztyén alkalmon” Isten népe „elkülönül”, hogy Isten színe előtt, az Ő Igéje és Lelke által, az Úrral és egymással közösségben, egymás hite által épüljön.

– 2. Ugyanakkor Isten népének, a missziói parancs szerint küldetése van a világban (Máté 28,18–20). Hirdetnünk és élnünk kell Jézus Krisztus evangéliumát, akiben az ószövetségi ígéretek beteljesedtek. Az elkülönülést tehát követi a világ felé való odafordulás.

– 3. A rendszeres elkülönülés, a hitben való erősödés; – valamint a teológiailag helyesen értelmezett missziói nyitás; – a keresztyén élet és szolgálat szívverése. Az egyik az evangélizáció, a másik a misszió. Igeszakaszunk hangsúlyozza, hogy a nehéz és ellentmondásos helyzetekben, az újrakezdés időszakában, hitünk mélypontjain, vagy az ezernyi kísértés korszakaiban az elkülönülésre lehet inkább szükség. Nyitni az nyithat, akinek szilárd a hite. Ugyanakkor a tartós elkülönülés: a hitben való kiskorúság jele. Isten népe így nem töltheti be küldetését.

János 9,18–23

242. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az elkülönülés nemcsak szószerinti értelemben fogalmazható meg.

Az elkülönülés jelenthet bátor hitvallást, tanúskodást arról, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6).

 

Szerző: refdunantul  2019.02.26. 04:00 komment

LEGYÜNK MEGFONTOLTAK Ezsdrás könyvének záró fejezetével kapcsolatban.

– 1. Nem pontosan ismerjük a hátteret. Egyes kutatók szerint arról is szó lehet itt, hogy a hazatértek zömében férfiak voltak, akik a családjukat egyelőre Babilonban hagyták. Ezek társat kerestek és találtak maguknak eredeti hazájukban, így a távoli feleségüknek válólevelet adtak, a mózesi törvény szerint (5Mózes 24,1).

– 2. Ezsdrás szigora több esetben a megingott családi egységet próbálta helyreállítani.

– 3. Ezsdrás sírva elmondott bűnbánati imádsága (1), böjtölése (6) hűtlen életünk minden nyomorúságát oda vitte az Úrhoz (1), bízva abban, hogy van még reménységünk (2).

– 4. Ez a reménység azonban éppen abban van, hogy noha ebben a világban csak ridegen, durván, a törvény szigorával lehet rendezni a dolgokat (3–8), de Jézus Krisztus visszajövetelével végleg vége lesz a törvény uralmának. Addig joggal reszkethetünk, mert rideg ez a világ, mint a késő őszi esők jéghideg, telet jelző cseppjei, amelyektől összerándulunk. Rideggé lesz itt test és lélek, miközben reszket mindegyik. Nem baj, ha reszketünk. Isten gyermekei így is kegyelemért könyörögnek.

János 9,13–17

460. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Egyes kutatók szerint arról is szó lehet itt, hogy a hazatértek zömében férfiak voltak, akik a családjukat egyelőre Babilonban hagyták.

Majd ezek a távolság és az érzelmi kötődések lazulása miatt társat kerestek és találtak maguknak eredeti hazájukban, így a távoli feleségüknek válólevelet adtak, a mózesi törvény szerint (5Mózes 24,1).

Egyre gyakoribbá lettek ezek a jelenségek (2).

Malakiás próféta könyvéből is erre következtethetünk, aki hangsúlyozza, hogy sokan hűtlenek lettek ifjúkorukban elvett feleségükhöz, pedig az Úr gyűlöli az elbocsátást (Malakiás 2,11–16).

Szerző: refdunantul  2019.02.25. 04:00 komment

süti beállítások módosítása