HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?
– 1. Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19). Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás (16–18).
– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek. Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására.
– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15). Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő. Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk. Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk. Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet. De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.
János 10,31–42
335. dicséret
Március 6. – A teljes igemagyarázat
(19) „…mindazt, amit ezért a népért tettem!” (Nehémiás 5,14–19)
HOGYAN ÉRTÉKELJÜK NEHÉMIÁS KÉRÉSÉT, amit az Úr előtt fogalmazott meg imádságában?
– 1. Nehémiás azt kéri, hogy sok lemondását, az Úr ügyében, Isten népe számára hozott odaadó szolgálatát tartsa emlékezetében az Úr, az ő javára (19).
Valóban, sok emberi áldozatot hozott Nehémiás: nem élt helytartói jogaival, nem szedett adókat, hanem segítette népét és a közéjük tartozó idegeneket, a kétkezi munkában is részt vett, javaiban nem gyarapodott (16–18).
– 2. Ez a kérés egyrészt nem éppen szimpatikus, hiszen mindenki a maga életét tartja túlterhelnek, fontosnak, értékesnek.
Mindenki azt érzi, hogy ő hoz áldozatokat egészsége, családja, önmaga rovására.
Még a dúsgazdagok is így látják saját munkájukat, miszerint ők megszenvednek vagyonukért, másoknak munkát biztosítanak, miközben sok mindent beáldoznak ezért.
És még akár őszinte és igaz is lehet ez az állítás, bizonyos összefüggésből nézve.
– 3. Másrészt ez a kérés mégis lehet áldott akkor, ha elhívottan az Úr ügyében járunk (15).
Aki a megváltó Úr ügyét képviseli ebben a világban, akármilyen gyarlón is, de ezért tényleg lemond, életének nagy darabját ennek szentelni, és valóban nemcsak a saját dicsőségéért „ügyeskedik” ebben, akkor a „jutalomra” irányuló imádsága nem elvetendő.
Mi már tudjuk, hogy töredékes szolgálatunk lehetősége és jutalmunk is kegyelem, ami már eleve a miénk.
Áldozatot hozhatunk az Úr ügyéért, mert az Úr már tökéletes áldozatot hozott érettünk.
Az üdvösség már eleve a miénk, és közben saját ügyünk is áldást nyerhet.
De ha végül is felemészt a szolgálat, akkor sem futottunk hiába.
|
János 10,31–42 |
335. dicséret |
Hozzáfűzés az igemagyarázathoz
Nehémiás király húsz éven át szolgált Júda helytartójaként Artaxerxész (Artahsatsztá) király uralkodásának idején, Kr. e. 444–432 között (14).
A perzsa helytartók adót szedhettek a felségterületükön, valamint kenyérben és borban megfizetett adót is kivethettek a népre.
Nehémiás nem tett ilyet (14–15), nem vetett ki adót (18), saját „mezőt” sem szerzett az őt megillető javakon kívül (16).
Nehémiás maga is részt vett a kétkezi közös munkában; – százötven júdait étkeztetett a saját asztalánál, nemcsak előkelőket, és nemcsak júdaiakat, hanem pogányokat is hívott; – miközben közétkeztetést is végzett saját költségére az építkezésen dolgozók számára, naponként egy ökröt, egy kövér juhot és szárnyasokat kínálva, tíz naponként bőséges mulatságokat szervezve (16–18).
Miért tehetett így Nehémiás?
Egy magyarázatot olvasunk itt: Nehémiás istenfélő volt (15).
Valóban, az istenfélő ember, az istenfélő vezető irgalmas honfitársaival, és az országában élő minden néppel.
Ugyanakkor az istenfélelem reméli, hogy a sok lemondásnak lesz jutalma, miszerint Isten majd az istenfélő javára fordítja a sok lemondást.
Ezt ma is reméljük; – annál is inkább, mert manapság nincs hálátlanabb műfaj, mint másokért élni.
Ma már nincs köszönet, tisztelet, öröm, hálaadás; – csak számonkérés, követelés és gyanakvás, arrogáns durvaságban és cinizmusban.
Nagy hit kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen közegben lemondjon valamiről is másokért.
Ugyanis erre a tartós lemondásra rámegy az ember élete; – lehet akár saját „mezeje” is az ilyennek; – élvezni úgysem tudja majd, mert ronccsá lesz a „nagy projekt” végére.
Ezek tények.
A mai igeszakaszban jó olvasni, hogy az élő hit, Isten irgalmában, a Jézus Krisztusban kapaszkodva remélheti, hogy Isten értékeli erőfeszítéseit, amit itt senki nem értékelt.
Szintiszta önzetlen cselekvés ugyanis nincs ebben a világban.
Odaadásunknak valamiféle viszonzásra szüksége van, mert mi emberek vagyunk, akik csak tökéletlen áldozatra vagyunk képesek.
Isten ezt tudja.
Bizonyosságunk erőt ad tökéletlen szolgálatunkhoz.
Ugyanakkor a nagy szeretetszolgálat mellett még a legnagyobb szeretetszolgának is szüksége van arra, hogy visszavonuljon a teljesen sajátjába, ahol egy időre békén hagyják a nélkülözők véget nem érő „elvárásai”.
