A SZÍVÜNK csak úgy magától egyébként sem jó tanácsadó. Nehémiást nem is a szíve irányította, hanem a menny Istene, aki felindította a szívét (8; 11), hogy elcsüggedt otthoni népe segítségére siessen.

– 1. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor az Úr jóindulata reménységre hangol, és nem leszünk többé szomorúak, noha joggal szomorodhatunk meg a jelen állapota felett (1–3).

– 2. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor nemcsak magunkért élünk, és nem is csak egy általunk rögeszmélt ügyért hevülünk, hanem az Úr ügyét képviseljük.

– 3. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor kellő időben, kellő helyen, jót és jól szólunk – kérünk, mégpedig olyan ember előtt, aki Isten eszközeként hatékonyan is segíthet; – mégpedig úgy, hogy nem embereknek, hanem Istennek leszünk továbbra is elkötelezve (5–9).

– 4. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor nem félünk a szomszédos ellenségektől, mert mindig „a szomszéd” irigy és ellenséges (10). – 5. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor folyamatosan imádkozunk, imádkozva cselekszünk, igazából Isten cselekszik bennünk és általunk (4). – 5. Ha Isten indítja fel a szívünket, akkor Ő megóv attól is, hogy gyarló szívünk szándékait összekeverjük az Ő akaratával. Ezért egyébként folyamatosan imádkoznunk kell.

János 9,35–41

468. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Egyértelműen kiderül a leírásból, hogy a perzsa király és pohárnoka, azaz Nehémiás között kialakult egy bensőségesebb viszony.

Az ilyen bensőséges kapcsolatok „hivatalosan” alig lehetségesek, de azon kívül is egyre ritkábbak.

Maga a beszélgetés is egy magánjellegű összejövetelen történhetett, hiszen a királyné is jelen volt itt, aki hivatalos alkalmakon nem vett részt (6).

Gondoljunk csak bele, ki engedheti meg magának, hogy „hivatalos” alkalommal szomorú legyen, vagy bármiféle érzelmet áruljon el arról, hogy mi van a szívében, akár vezető, akár vezetett.

Ez egyébként így is van jól.

A szívünk egyébként csak úgy magától egyébként sem jó tanácsadó.