Akik várva várják Jézus Krisztus visszajövetelét, azok nagyon várják Őt, sóhajtozva, könyörögve várják.

Ez a várakozás arra utal, hogy életünk kiteljesedése, megváltásunk kivirágzása Jézus Krisztus visszajövetelével lesz valósággá. Addig töredék itt minden. Felgyorsult életmódunk során mindinkább tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb, problémásabb körülöttünk minden. Bármihez nyúlunk, az nem egyértelmű, feszültséget generál, érdekeket sért. Rengeteget kell dolgozni, már a talpon maradáshoz is, miközben – minden erőlködésünk ellenére – annyi gyarlóság terhel bennünket, de másokat is, és az események is gyarlók, sok nyomorúsággal, fájdalommal. Szinte már azt is megfogalmazzuk, hogy annyi mindenből kimaradnánk, annyi mindenben nem szívesen veszünk részt… Ez a „várva várás” bűnbánattal és sóhajtozva várja az Urat, mint egyetlen megoldást.

Ez a várakozás azonban arra is utal, hogy amíg tehetjük, addig tesszük a dolgunkat, végezzük a szolgálatunkat, addig futunk, de úgy, mint akik a hitet megtartják, illetve, mint akiket megtart a hit. Igen, ez az egyetlen reménységünk, hogy miközben az Urat váró, imádkozó hűséggel tesszük a dolgunkat, Ő megtart bennünket, Ő reménységet ad, hiszen úgy futunk, mint akik már elnyerték az igazság koronáját. Ez a futás nem versenyfutás, hanem annak az embernek a futása, aki a versenyt már megnyerte, ez már a győztesek köre, ezért reménységgel, bizonyossággal teljes, nemes futás az (8). 

Ez a várakozás tudja azt, hogy amikor el kell költözni ebből a világból, akkor Jézus Krisztus kegyelméből állhatunk meg az Úr előtt, mint akik, szintén az Ő kegyelméből, itt is örömmel és nemesen, feddhetetlenül, a sok gyarlóság ellenére is határokat át nem lépve futhattak, amíg lehetett. Az időt csak az Úr tudja! (6) Mi azonban várva várjuk az Urat, minden nap, és a mai napon is Ővele indulunk a „futásba”, bizonyossággal, nemesen, megtartó kegyelmére hagyatkozva.

Urunk, segíts bennünket, hogy ránk bízott szolgálatunkat maradéktalanul betölthessük! Bizonnyal, ha Te küldesz minket egy adott feladatra, akkor Te magad vagy a garancia arra, hogy szolgálatunkat betölthessük (5).

A szolgálat betöltése Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, megélése, képviselete! (5) Ravasz László konkrétan fogalmaz: „Ne igyekezz népszerű lenni, ne kotnyeleskedj világi dolgokba, hagyj békét az emberi tudományoknak, ideológiáknak, filozófiáknak: az evangéliumot prédikáld! Az evangélista munkáját cselekedd: beszélj Krisztus halálláról és feltámadásáról, arról, hogy mit mondott és mit tett az Úr!” Ne azt hirdessük, amit a viszkető fülű világ szeretne hallani, mert nem a világnak kedves, érdekes és új vezet az üdvösségre; de nagyon szeressük a világot, az embereket! (3) Az egészséges tanítás nem egy tökéletes tanrendszer, hanem a Jézus Krisztus evangéliuma, amely újra üdvösségesen egésszé formálja a töredezett emberi életet. Ne magunknak, hanem Krisztusnak gyűjtsünk embereket! (3)

A szolgálat betöltése tehát azt jelenti, hogy Isten Igéjének üzenetét, Jézus Krisztust mindenkor képviseljük, felvállaljuk, hirdetjük és éljük, mert egész életünk értelme és célja ez, ezért erre a szolgálatra minden idő alkalmas (2). Isten Igéje örömhír, tehát mindenekelőtt az evangélium követei vagyunk (5). Ahol pedig Jézus Krisztus evangéliuma szól, az mindig a kellő időben biztat, int és tanít; mikor mire van szükségünk, illetve éppen mit bíz ránk az Úr ezek közül, egy adott helyzetben. Soha ne felejtsük el, hogy a krisztusi örömhír elsőként biztatás, tehát az intésben és a tanításban is ott kell lennie a biztatásnak (2). 

A szolgálat betöltése során megadja az Úr, hogy józanok és megfontoltak lehessünk, a bajokat pedig türelmesen elhordozzuk. Igen, a szolgálathoz naponta el kell kérni a józanság és a türelem Lelkét! (5) Az Úr kegyelméből bizonnyal örömmel állhatunk meg majd Őelőtte, a számadás idején (1).

Nehéz és veszélyes szolgálata volt az apostolnak, hiszen miközben Jézus Krisztus evangéliumát hirdette, sok üldöztetést kellett elszenvednie. Az Úr azonban megőrizte az apostolt. 

Aki az Úr ügyében jár, azt mindenkor üldözni fogják: ezt kimondja az Ige, és mind a mai napig tapasztaljuk is (12). Sok formája van az üldözésnek, például a „jóléti életmódból fakadó üldözés”.

Aki az Úr ügyében jár, azt megőrzi az Úr! Az isteni szabadítás megnyilvánulhat így is: megőriz bennünket az Úr. Magam is csodaként élem meg az életemet, szolgálati időmet, noha messze nem hasonlítható mindez az apostol szenvedéseihez, de ennek ellenére én is hálát adhatok, hogy mindezidáig megőrzött az Úr sok-sok nehéz és nyomorúságos ügyben, amelyekből emberileg alig látszott kijárat (11).

Lám, Timóteust nem elriasztotta az a sok szenvedés, amit Pál életében látott, hanem követte az apostolt, és az apostolon – mint példán – keresztül, magát az Urat követte. Mindig hiteles, krisztusi, emberi bizonyságtételeken és példákon keresztül követjük az Urat. Jézus Krisztus követése nem egy kellemes utazás, tele van küzdelemmel, de életünk egyetlen értelme és öröme csakis ez. 

Márpedig ahol a gonoszság egyre határtalanabb, ott csak egy szabadulás létezik, Jézus Krisztus megváltó és újjászülő szeretete, amely az örök élet tágasságában él ebben a világban, ezért tud megelégedni, szeretni, adni, megbocsátani, lemondani, ha kell, alulmaradni, önmegtagadni, békességet szerezni (13). Ez a szabadítás nemcsak megőriz a bajtól és a bajban, hanem krisztusi hittel erőt kap a baj elhordozásához, és a baj ellenére – azaz mindenkor – is részesül az üdvösség szabadító bizonyosságából. Ez a szabadítás új emberré formál. Erről a szabadításról, ennek örömteli ajándékáról szól az egész Írás, ezért nincs annál „hasznosabb” (16–17). 

Kegyelmi állapot, hogy megmaradhatunk, minden időben, az Úr mellett, az Ő Igéje közelében, mert Isten örök szabadító szeretettel megmarad mellettünk! (14)

A test letagadhatatlanul jelez és kiköveteli a magáét. A testi fájdalom meggyötör, legyen az akár egy fogfájás, vagy derékfájás, az igazán nagy és tartós testi kínokról nem is beszélve. A test azonban a testiségben is kiköveteli a magáét, mert csak magát szereti, és azt akarja, hogy neki jó legyen, minél jobb és élvezetesebb. Döbbenetes az a bűnkatalógus, amit itt a testi emberről leír az apostol (2–4). Olvassuk csak el egyenként ezt a „listát”, önvizsgálatot tartva, nem a másikra, hanem magunkra gondolva! A testi ember leírásának összegzése ennyi: „…inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.” (4) 

A testiség legnagyobb nyomorúsága az, hogy képes a kegyesség látszatát is kelteni, miközben csakis önmagát szolgálja és nem az Urat. Ez azonban csak látszat, mert a testi emberből hiányzik a kegyesség ereje (5); valójában üres, képmutató kegyesség ez. Az ilyen kegyesség nagyon okos, kiváló ismeretei vannak az igazságról, de magához az igazsághoz, a megváltó Jézus Krisztushoz semmi köze sincs (7), inkább ellent áll annak (8), és megbízhatatlansága előbb-utóbb nyilvánvalóvá lesz (9). Pál egy nem pontosan beazonosítható bibliai példát is említ az ilyen hamis, testi kegyességre – valószínű a Mózes idejében hitető egyiptomi varázslókra célozva (8) –, de valójában saját korának hasonló nyomorúságára utal, miközben a mára nézve is, minden direkt aktualizálás nélkül, elevenné lesz számunkra ez az igeszakasz.

Mi is mindannyian ilyenek voltunk egykor, de Isten könyörült rajtunk, megváltott bennünket, testünket és lelkünket egyaránt, és újjászült bennünket. Élhetünk a Lélek szerint, éljünk a Lélek szerint! (Galata 5,25) A testünk is Isten ajándéka, minden fájdalma és nyomorúsága ellenére megváltott test ez, hiszen egész valónk – testünk és lelkünk – meghalt és feltámadott a Jézus Krisztussal! Urunk, könyörülj, adj megtérést, új életet, örök életet, hiteles kegyességet, amely örülni is tud, Teszerinted való módon az életet is tudja élvezni, amikor annak adatik ideje. A hiteles kegyesség nem tökéletesség, hanem mindenkor az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozó élet, akit az Úr felemel és megszentel! A hiteles kegyességben testünk a Szentlélek temploma lesz (1Korinthus 6,19). Az ilyen emberben kiformálódik a Krisztus, és élete Léleknek és erőnek megmutatásává formálódik, még testi elesettségében is (1Korinthus 2,4). Ez a csoda csakis az Úr cselekvése! Cselekedd ezt, Urunk, hogy az utolsó, nehéz idők számunkra a reménység és az üdvösség idejévé lehessenek! (1)

Bizonyosságunk az, hogy Isten tulajdonai vagyunk, az övéi vagyunk, akiket minden helyzetben ismer, számontart és nem enged elszakítani magától soha az Úr. Ez a bizonyosság életünk minden percének szilárd alapja, miközben annyi minden ingadozik vagy éppen összedől körülöttünk. Más képpel élve: ez a bizonyosság Isten szeretetének pecsétje az életünkön (19).

Ez a bizonyosság arra is késszé tesz bennünket, hogy elhagyjunk minden gonoszt, minden olyan dolgot, ami nem kedves az Úrnak. Aki az Úr nevét vallja, az szentül él, miközben élete egyre inkább tisztul, érik. Az apostol is jövő időben fogalmaz: ilyenekké leszünk. Maga az Úr a garancia erre, nem egyszerűen csak a mi akarásunk és erőfeszítésünk, hanem az Úr, aki nem engedi, hogy övéi átlépjenek olyan határokat, amelyek az istentelenség lejtője felé vezetnek; hiszen Isten az események Ura is, övéi életében (19).

A szentség kapcsán szintén egy képet tart elénk az apostol. Különféle anyagból készült edények vannak egy háztartásban, de az edény szentségét nem az anyaga határozza meg, hanem az, hogy mivel töltik meg az edényt, mit hordoz maga az edény. Mivel van tele az életünk? Mit kell kiborítani abból, hogy helye legyen ott annak a Valakinek, aki egyedül adhat értelmet életünknek, és Aki azt az örökkévalóság távlataiba helyezheti azt. Ne felejtsük el, hogy egy edény akkor is értelmetlen önmagában, ha szép anyagból készült, de csak öncélúan kérkedik magával, szépségével, nemességével, adottságaival, ám valójában üresen porosodik az élet stelázsijának legmagasabb fokán (20). 

Azok az edények is szentté lehetnek, amelyeket nem istentiszteleti, hanem hétköznapi használatra szántak (20). Sőt, ez a küldetésünk: a hétköznapokban is szentül élni, az élet istentiszteletét élni! (Róma 12,1–2) Világosan megfogalmazza az apostol, mit jelent ez a szentség, a hétköznapokra nézve: hasznossá lenni mások számára, az Úrnak kedves módon. Így legyen megszentelt edény az életünk, mint akik nemcsak az emelkedett ünnepeken, hanem a hétköznapokban lesznek hasznossá, áldottá. Hasznos-e az egyház? Hasznos-e mások számára az, amit mondunk, hirdetünk, teszünk? Értik-e azt az emberek? Épülnek-e általunk? Békességszerzők vagyunk-e, még akkor is, amikor megvalljuk a hitünket? Urunk, tégy bennünket így „megszentelt edényekké”, mint akik mindenkor hasznosak, áldottak!

Imádságunk tárgya, hogy Isten olyan kipróbált munkásai legyünk, életünk utolsó percéig, mint akik nem vallanak szégyent, hanem hűséggel megállnak. Isten kipróbált munkásának hűsége abban áll, hogy helyesen fejtegeti az igazság beszédét, Isten Igéjét. 

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem bonyolódik okoskodó bölcselkedésekbe, haszontalan szóharcokba, üres fecsegésekbe, amely a hallgatók kárára van. Sokat és hosszan tudunk beszélni, prédikációkban ugyanúgy, mint bármely egyházi megnyilvánulásban. Az evangéliumot kell szólni, röviden, konkrétan, pontosan, életszerűen, nem provokálva senkit (14). 

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem hirdet olyat, ami ellenkezik Isten kijelentésével. Annyi, de annyi szellemi áramlat akarta mindig is befolyásolni a keresztyén tanítást, és az így összekeveredett gondolatok aztán Isten Igéjének és üzenetének már az ellenkezőjét hirdették. Pál a mai Igében is említ tévtanítókat, akiket meg is nevez. Ezek a görög halhatatlanság tanítását belekeverték a keresztyén üzenetbe, Isten Igéje pedig pont az ellenkezőjéről szól. Az ember halandó, csak Isten hatalma és kegyelme adhat megoldást a halál kérdésére (17–18). Urunk, el ne térjünk a Te Igéd tiszta tanításától, üzenetétől, ebben az ezerféle kínálatú világban, ahol összekevernek mindent mindennel!

Helyesen az szólja az Isten Igéjét, aki nem lesz szentségtelenné, istentelenné, aki a legnyomorultabb helyzetben is megmarad az Isten tisztelete mellett, mint ahogy Jób hűséges maradt mindvégig: „Mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi illetlent nem cselekedett.” (Jób 1,22) Mi is csak akkor nem vétkezünk az Úr ellen, ha mindenkor magasztaljuk Isten nevét. (16) Vagyis helyesen szólni az Isten Igéjét azt jelenti, hogy egész életünkben hűségesek maradunk az Úrhoz, életünkkel is alátámasztva, hitelesítve az igazság beszédét. 

Helyesen szólni az Isten Igéjét azt jelenti, hogy a megváltás evangéliuma, Jézus Krisztus feltámadásának örömhíre ragyog fel minden Igéből általunk, amely rámutat arra, hogy a magunk erejéből nem tudjuk megoldani az élet alapvető problémáit, csak ha az Úr könyörül rajtunk. Ő könyörült!

Jézus Krisztus hű marad, Ő önmagát meg nem tagadhatja!

Jézus Krisztus hű marad a mennyei, egyetlen igazsághoz, az Isten üdvözítő rendjéhez és üdvtervéhez. Ezt senki és semmi felül nem írhatja. Ez a krisztusi hűség ítélő igazság és határtalan irgalom egyszerre, amely Isten népe életében bizonnyal érvényesül. „Csak a megvetett kegyelem nem tudja elfedni az ítélő igazságot, az elfogadott mindig eltakarja.” (Ravasz László) Mi hűtlenkedünk, és Isten haragja joggal ér el bennünket. Isten népe azonban tudja, hogy ezt az isteni jogos haragot Jézus Krisztus elhordozta érettünk. Ő meghalt és feltámadott, hogy rajtunk Isten tökéletes igazsága megváltó kegyelemként érvényesülhessen (12–13). 

Ezért el ne feledkezzünk az evangéliumról; arról, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból! Erre emlékezzünk, ezt hirdessük, ezt éljük mindenkor: az örömhírt (8)

Ez az öröm hassa át odaadó szolgálatainkat is, amely vállalja Krisztus ügyéért a szenvedést, de nem keresi azt. Ez az öröm katonai rendben betartja a parancsokat, de öröme és szeretete mindig túllép a lelketlen katonai renden. Ottlik Géza írja az „Iskola a határon” című regényében, hogy bizony különb ember lett volna, ha nem a parancsok vonalzóval kimért rengetegében éli le az életét. Ez az öröm a szabályokat betartva versenyez, de élete nem verseny, hiszen a győztes koszorú már az övé. Ez az öröm a szántóvető ember szorgalmával vet, de nem gürcöl, mert bízik a növekedés Urában. Az odaadó szolgálatot mindig áthatja az evangéliumi öröm, a reménység, amely tud nem szolgálni is, amely bizonyos helyzetekben éppen úgy szolgál, hogy csak emberként jelen van… (1–7)

Ki volt az az Onéziforosz, akiről azt írja az apostol, hogy sokszor felüdítette őt fogságában? (16) A mai igeszakasz megértéséhez szüksége néhány háttérismeret. Figyeljünk most ezekre!

Pál az első római fogsága után, amely egy házi őrizet volt (Cselekedetek 28,30), abból szabadulva, még tehetett egy szolgálati körutat, amelynek során felkereste Krétát, ahol hátrahagyta Tituszt (Titusz 1,5), Efezust, ahol szolgálatba állította Timóteust (1Timóteus 1,3–4), majd Kolosséba (Filemon 22) és Filippibe mehetett, (Filippi 4,15–16). Innen írta első levelét Timóteusnak Efezusba, és levelét Titusznak Krétára. A telet az apostol Görögország nyugati, adriai részén tölthette, Nikopoliszban (Titusz 3,12). Ezután Pál ismét Efezusba ment, hogy meglátogassa Timóteust (1Timóteus 3,14–15), majd innen Troászba jutott, Kis-Ázsia északnyugati szegletébe. Itt foghatták el ismét, majd Rómába vitték az apostolt, ahol egy szigorú őrizetben, egy tömlöcben tartották, mint halálraítéltet. A Timóteushoz írott második levél innen íródott, mint egy végrendelet.

Ekkor az apostol arra utal, hogy az Ázsiában lévők mind elfordultak tőle. Egy konkrét efezusi és troászi eseményre, valószínű, hogy az elfogására utal az apostol, valamint két, ma már ismeretlen emberre, akik aktív részesei lehettek mindennek. Az apostol itt keserűen emlékezik vissza elfogásának körülményeire, talán valamiféle árulásra, és keserűségében – mint minden ember – végletesen fogalmaz, hiszen közel sem az volt a valóság, hogy Ázsiában mindenki elfordult tőle (15). Lám, a személyes emlékek felidézésének és megörökítésének műfaja nem kerülheti el azt az őszinteséget, amellyel feltárjuk, ahogy mi magunk megéltük az eseményeket, beleértve keserűségeinket, megnevezve a keserűség okozóit is, valamint nem titkolva azt sem, hogy emiatt megkeseredve, miként láttuk a helyzetet. Azok az emlékezések, amelyek ezeket az őszintén személyes vonatkozásokat kihagyják, azok nem érnek semmit, hiteltelenek, igazából kozmetikázott leírások, és nem sok közük van a valósághoz, hiszen a valóságnak igenis része az, ahogy mi azt egy adott helyzetben megéltük, illetve amiként arra az emlékezés idején visszatekintünk.

Az apostol azonban hívő ember, és erről a keserűségről csak egy sort ír, hálaadásáról azonban sokkal többet. Az arány nem mindegy. Isten embere a keserűségben is látja, hogy bízhat az Úrban, aki a leglehetetlenebb helyzetben is küld emberi eszközt számára. Onéziforosz addig kutatta az apostolt, amíg hosszú és keserves keresés után meg nem találta őt. Onéziforosz kitartott mellette, nem szégyellte Pál bilincseit, sőt sokszor felüdítette, bátorította a halálra készülő apostolt (16–18). Pál imádkozik Onéziforoszért, külön annak családjáért, azért is, hogy az Úr mindenkor irgalmas legyen hozzájuk, életükben, halálukban, az ítélet ama napján is, egészen az üdvösség kiteljesedéséig. Bizony, nem érdemek alapján adatik az üdvösség, de legyenek áldottak, bőségesen megjutalmazottak azok, akik hűségesek a másikhoz, még a legnehezebb, a legkellemetlenebb helyzetben is; akkor is, amikor már mindenki elhagyott bennünket! Ők az árnyékok völgyében járva is felüdítenek, hitünkben megerősítenek minket. Az Úr mindig ad mellénk egy ilyen hűséges testvért, barátot. Nekem a Feleségem az. Áldja meg Őt az Úr ezért mindenkor!

Nyilvánvaló az, ami bizonyos, ami vitán felül egyértelmű, amihez nem férhet kétség, amiben egyetértünk. Mi nyilvánvaló ebben a világban, az elmondottak értelmében? Hiszen nincs olyan jelenség, történés, alkotás, kijelentés, amit ne értelmezhetnénk és értékelhetnénk annyiféleképpen, ahányfélék vagyunk, mi magunk, és amelynek nyomán ne támadnának viták közöttünk. Van-e valami, ami áldottan nyilvánvalóvá lett az életünkben, amiben legalább ketten, vagy hárman egyetértünk (Máté 18,19), amire nyugodtan hagyatkozhatunk, az összeomlás, a csalódás, a pusztulás veszélye nélkül?

Isten Igéjének örömhíre számunkra az egyetlen, áldott nyilvánvalóság: életünk távlata, értelme, normája, nézőpontja. Miben áll ez a nyilvánvalóság? 

Minden, amit ebben az ellentmondásos világban nyilvánvalóan tudhatunk, az Jézus Krisztusban lett bizonyossá, és így hangzik: Isten megtörte a halál erejét és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet (10). Nincs más, nincs ennél több nyilvánvalóság, és ami ennél kevesebb, az nem nyilvánvaló.

Isten megszabadított minket: ez az, ami az evangéliumból következően nyilvánvaló, megmásíthatatlan, nem a mi érdemeink, hanem az Ő örök – idők kezdete előtti – döntése és kegyelme szerint. Ezt a megszabadítást akkor is megtapasztaljuk, ha az Úr még nem szabadított ki bennünket egy adott helyzet nyomorúságából (9). 

Isten elhívott minket az Ő ügyének szolgálatára: ez is nyilvánvaló. Akiket az Úr megszabadított, azokat szolgálatra hívta el, hogy a maguk helyén, a saját feladataik között szorgoskodva ne szégyelljék az élet Uráról szóló bizonyságtételt, még akkor se, ha az szenvedéssel jár (8). Mondjuk, hirdessük, éljük: „Mi tudjuk, kinek hiszünk!” (12)

Isten megőrzi az Ő ügyét, a drága kincset, Őneki erre van hatalma; és bizonnyal üdvösségesen megőrzi azokat is, akik a rájuk bízott drága kincset képviselik, ebben a világban, sok csillogó és harsány portéka között is (12–14). 

Kell az öröm, de milyen az az öröm, ami áldássá lehet számunkra?

Az evangéliumi öröm a kegyelmet, irgalmat és békességet nyert ember öröme: kegyelem a méltatlanságban, irgalom a tehetetlenségben és békesség a gonoszul felgyorsult nyugtalanságban (2). 

Az evangéliumi öröm valódi, soha el nem múló öröm, amelynek forrása a Szentháromság Isten, aki Igéje és Lelke által mindenkor velünk van. Ez a Lélek, nem a félelemnek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a Lelke (7). Ahol Isten Lelke munkál, ott öröm támad, amely elveszi a félelmeket, amely mennyei erővel, krisztusi szeretettel és rajongás nélküli, józan boldogsággal ajándékoz meg minket.

Az evangéliumi öröm láthatóan testet ölt Isten népének mindennapjaiban. Ez az öröm testet ölt a hálaadásban. Az apostol mindig hálaadással kezd mindent, a leveleit is (3). Ez az öröm testet ölt a testvéri közösségben, amely olyan hitbéli, imaközösség és érzelmi közösség, amely az apostol és Timóteus között kiformálódott. Noha Timóteus az apostol lelki gyermeke volt, hiszen Timóteus Pál igehirdetése során jutott hitre az első és a második missziói út során (Cselekedetek 14,6–7; 16,1–2), mégis úgy lettek testvérei egymásnak, hogy közben barátokká lettek, összetartoztak, és egymást nélkülözve könnyek között gondoltak egymásra. Az evangéliumi öröm része, szentlelkes keretek között, az érzelmek kimutatása is. Ridegek vagyunk, nincs érzelmi, Lélek által vezetett intelligenciánk (3–4). Ez az öröm testet ölt a tiszta lelkiismerettel végzett közös szolgálatban is, együtt Jézus Krisztus ügyében járva. Tiszta a lelkiismeretünk akkor, ha minden munkánkban valójában az Urat szolgáltuk, és mindent megtettünk, az Istentől kapott kegyelmi ajándékainkat felgerjesztve (6); ha rész szerint is, ha töredékesen is, de tiszta lelkiismerettel (3). Nem a kézrátétel adja a kegyelmi ajándékokat, hanem az Úr; az áldás viszont nyilvánosan felismeri, szolgálatra engedi és felgerjeszti a kegyelmi ajándékokat, a látható egyház rendjében (6). Mindenkinek van kegyelmi ajándéka, amivel szolgálhat.

Az evangéliumi öröm előzménye azoknak hite, akik előttünk jártak. Így beszél az apostol a saját ősei hitéről – milyen alázattal és tisztelettel –, hiszen ők is Jézus Krisztus Atyjában hittek, ha még nem is adatott nekik a teljes kijelentés. Az apostol így ad hálát Timóteus ősiért is, megtért édesanyjáért és nagyanyjáért. Mi is adjunk hálát őseink hitéért, amelyen alapul a mi hitünk, és soha ne játsszuk ki egymás ellenében a népegyház és a hitvalló egyház személyes hitét! Nem mindenki tolakszik elő folyamatosan a személyes hitével, de jelen van a látható egyházban, ahogy az én őseim is jelen voltak, a legnehezebb időkben is, noha ajkukon nem csöpögött állandóan az áhítat. Áldottak legyenek! Ne nézzük le azonnal a másik hitét, ne hitetlenezzük le azonnal a népegyházat, ne szapuljuk azonnal más felekezetek tagjait. Ne felejtsük el azt sem, hogy mi is elődök, „ősök” vagyunk mások életében, a feltámadott Úr ügyére nézve! (3–5)

… hogy örömünk teljes legyen! (János 15,11)

*

Az evangéliumi hitből örömteli bizonyosság fakad. Pál ezzel az örömteli hálaadással említi ősei Istenbe vetett hitét, mint ahogy ugyanezzel a hálaadással emlékezik meg Timóteus őseinek hitéről, amely nagyanyjában és anyjában is megvolt. Bizonyos, hogy az említett ősök esetében ez a hit még nem minden esetben a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit volt. Pál és Timóteus már gazdagabb kijelentés részesei lehettek, mint amilyenben elődeik részesülhettek. Pál nem nézi le elődei hitét, hanem megbecsüli hitüket, hálát ad azért. A mi érettebb hitünk – ha valóban az – mindig az előttünk jártak hitére épül (3–5).

Az evangéliumi hitből fakadó öröm megbecsüli az elődök hitét! Ezzel az örömmel emlékezz vissza azokra, akik előtted jártak és hitték az Urat, akik imádkoztak, jelen voltak az egyházban, a népegyházi keretben is. Noha akkor más volt az egyéni, személyes hit és kegyesség szerepe, mint ma, ezért nem biztos, hogy úgy élték meg a hitüket, mint mi. Az ébredési idők megint másfajta kegyességet hoztak. Valahány kegyességi fajtának élő szerepe volt és van az Isten országának építésében. Nincs elkeserítőbb, amikor lenézve mások kegyességét, bántóan beszélünk arról, és csak a sajátunkét fogadjuk el az üdvözítő hit alapjaként. Ma is előttem van nagyszüleim és szüleim népegyházi hite, akik a legnehezebb időkben is közösséget vállaltak a látható egyházzal, noha nem szó szerint tettek személyes bizonyságtételt, hanem egész életük az volt, vállalva akár a hátratételt is. 

Az evangéliumi hitből fakadó öröm megjeleníti ezt a hitet, annak a látható egyházban való testet öltését, a következő generációnak. Nagy kérdés, hogy mi láthatóan megjelenítjük-e a nekünk ajándékozott, Krisztusba vetett hitet, a látható egyház és a Krisztus ügyének hiteles szeretetét, a felnövekvő nemzedék előtt? Nagy bűn terhel ebben sokakat, a mai jóléti generációt, minket. Személyes hitet csakis az Úr adhat, akinek Lelke nem a félelemnek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a Lelke (7), de a hit egyházi megjelenítése, annak felvállalása – jelenléttel, szolgálattal, hiteles élettel – a mi felelősségünk. 

Az evangéliumi hitből fakadó öröm tehát szolgál az Úr látható egyházában. Isten Lelke minden hívő embernek adott kegyelmi ajándékot a szolgálatra, amit használva, amivel szolgálva bontakoztathatjuk ki ezt a kegyelmi ajándékot igazán. A kézrátétel nem adja, csak felismeri, és kibontakozásáért könyörögve, elismeri ezt a kegyelmi ajándékot (6). 

Az evangéliumi hitből fakadó öröm szeretetet ajándékoz nekünk; mégpedig olyan őszinte, testvéri összetartozást, mint amilyen Pál és Timóteus között alakulhatott ki. Ők szüntelenül gondoltak egymásra, érzelmeiket is megosztották egymással, mert a hitben élő ember nem lehet rideg, az érzelmeiben sem, hanem a józanság Lelke által vezérelten, de kimutatja szeretetét, ragaszkodását, hiszen minden találkozás: öröm (3)

Kik azok, akik a világban gazdagok? Induljunk ki abból, hogy valójában egyetlen gazdag létezik, az örökkévaló Gazda: az élő Isten, aki mennyei gazdagságát megosztotta velünk, a Jézus Krisztusban, és földi életünk szükséges javairól is, számos módon, időben és bőségesen gondoskodik (17). A bőség itt az istenfélelemmel teljes megelégedettséget jelenti, hiszen semmit nem hoztunk a világba, ki sem viszünk onnan semmit (6,7). 

Innen kiindulva elevenné teszi a mai igeverseket az, ha úgy olvassuk, hogy mi magunk vagyunk gazdagok; én személy szerint, aki jóléti társadalomban élhetek, és minden e-világi javam megvan, afelett pedig sokkal több áll rendelkezésemre, mint amivel én magam élni tudok. 

Ennek felismerése kegyelmi állapot, hit kérdése, mint akik nem a tulajdonukban, nem a mulandó javakban reménykednek, hanem a minden tulajdon Urában, az élő Istenben (18). Minden értelmes és önzetlen élet itt kezdődik: az Úrban. Hit által látjuk, hogy minden javunk Istené, annak csak egy kis részét tarthatjuk meg magunknak, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk másoknak. 

Az Ige figyelmeztet. Az e-világi javak birtoklása a nagy kísértések közé tartozik, észre sem vesszük és már elbuktunk közben. A birtoklás gőgössé tesz (17). Mindenfajta birtoklás, szinte észrevétlenül torzít önhitté minket; anyagi és szellemi javak egyaránt. Pedig vannak olyan javak, amelyekhez úgy jutunk hozzá, hogy nem is küzdünk meg értük, és birtoklásuk szinte természetessé lesz. Hiteles, ha munkánk eredményéért sok küzdelem között kell verejtékeznünk. 

Nincs annál nagyobb öröm, mint javainkat megosztani másokkal (18). Ha megtartom magamnak, elsorvad a javam, az örömöm, az életem. Csak a megosztott élet az élet! Isten is megosztotta velünk mennyei gazdagságát. Aki részesült Isten szeretetében, az másokat is részesíteni akar mindazokból a javakból, amelyeket ő kapott az Úrtól. 

Ezek a javak, a mai Igében, konkrét testi javak, amelyek megosztásával ténylegesen segítek embertársam nyomorúságán. A „lelki javak” megosztása más kérdés, azokat most ne keverjük ide, mert abban manapság nem vagyunk fukarok, ugyanis amire mi „lelkileg”, felismerésben eljutottunk, azt nemcsak azonnal megosztjuk, hanem mindjárt a másikra is akarjuk erőltetni. Ez a terület sokkal bonyolultabb… Az élő hit javainak megosztása mindig a konkrét javak megosztásával kezdődik: először hozzak valami konkrét áldozatot a másikért, hogy hiteles legyen ajkamon az evangélium! Rudolf Bohren igehirdetésről szóló, nagy ívű munkája kiemelten hangsúlyozza a keresztyén bizonyságtétel eme szempontját.

Ugyanakkor, ami az isteni javakból nálunk marad, annak önfeledten örülhetünk. A Biblia üzenete számos helyen hangsúlyozza azt, hogy örülhetünk munkánk eredményének (Prédikátor 3,22). Örömteli birtoklás nélkül nincs önzetlen élet. A nincstelen másoknak sem tud adni.

Ahogy halad előre az ember a hitben, egyre inkább rádöbben, hogy milyen kevésre van szükség, valójában csak egyre, a jobbik részre, amit nem vesznek el tőlünk soha (Lukács 10,42). 

Áldott legyen az Isten, aki egyedül boldog, hatalmas, halhatatlan, láthatatlan, megközelíthetetlen, örök Hatalmasság, aki a királyok Királya, hogy kilépett mennyei világosságából és boldogságából, magát számunkra láthatóvá és hallhatóvá tette, majd Jézus Krisztusban kiragadott bennünket a halál minden hatalmából, és megragadott minket az örök élet számára. Minden tisztelet és döntés csakis az Övé (15–16). Isten pedig mindent jól cselekszik; igazsága kegyelemmé lesz, mert mi is részesei lehetünk a végső és boldog rendet helyreállító igazságának. Nincs ennél nagyobb örömhír, nincs más vigasz és erőforrás ebben a „szétszórt” világban, csakis ez!

Mi tehát akkor ragadhatjuk meg az örök életet, ha Isten kegyelmes keze megragadott bennünket. Hiszen Isten az, aki életet ad (13), aki egyedül halhatatlan (16), és csakis Ő adhat életet, Ő adhat örök életet, Őneki azonban van hatalma arra, hogy halhatatlanságával a halál hatalmát is legyőzze, ahogy ezt Jézus Krisztusban bizonysággá tette számunkra. Megragadhatjuk tehát az örök életet, mert az élet Ura megragadott minket. Pál világosan szól erről, több levelében is: „…igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” (Filippi 3,12) Akit az Isten megragadott, azt nem engedi el soha (Róma 8,38–39). 

A megragadott örök életnek azonban, ebben a világban is, látható jelei vannak. Az örök élet embere igyekszik az Istentől való igazságra, kegyességre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre (11). Az örök élet embere mindenkor Jézus Krisztusról tanúskodik szép hitvallással (12–13). Ez a kifejezés, „szép hitvallás”, sokkal kifejezőbb, mint a bátor hitvallás. Jézus Krisztus is szép hitvallást tett Pilátus előtt (13). A szép hitvallás hitelesen és világosan szól sokak előtt, amikor kell, de hallgatni is tud, amikor szükséges, vagyis a szép hitvallás nem provokatív, nem ellentéteket gerjeszt, hanem a hitetleneket is elgondolkodásra készteti, megindítja. A bátor hitvalló örökké konfrontálódik, és ezalatt tombol a „szétdobáló”, miközben a hitvallása csak növeli a távolságot ember és ember között. Valahányszor a szép hitvallásra, valamint az Istentől való igazságra, kegyességre, szeretetre és állhatatosságra igyekezhetünk, azzal az örök élet Istene, látható módon, újra és újra megpecsételi, hogy Ő mozdul bennünk, Ő tart minket. Ez az igyekezet csak az Úrban lehetséges, egyébként mindent legyőz a fentiek ellenkezője. A hit harca is az Isten Lelkének munkája bennünk, amely kemény harc, de győztes harc, mert az Úr harcol az oldalunkon, Ő harcol velünk és értünk (12). Ő „végsőkig” megtart bennünket a feddhetetlenségben (14).

Nyereségre törekszünk az élet minden területén: sikerekre, számokban kimutatható, látható eredményekre, és mindig többre, a többhöz képest még többre. Észre sem vesszük, hogy ez határozza meg gondolkozásunkat, szavainkat, tetteinket, terveinket, valamennyi indítékunkat. Csakhogy mire fel ez a nagy akarás, miért akarunk mindig többet, miért tűzünk ki újabb és újabb célokat? Csak ez lenne az élet hajtóereje és értelme? Annyi mindenünk van, hogy ha tíz földi életünk lenne, akkor sem tudnánk mindazt megélni, amivel már így is rendelkezünk… 

Tömören fogalmazva: ez a lelkület a pénz szerelme, de itt a pénz maga a birtoklás, a „még, még, még, még, ennyi nem elég” kielégíthetetlen nyugtalansága. Nem tudunk megállni, megelégedni, lenyugodni; képtelenek vagyunk csak úgy lenni, nézdegélni, örülgetni, békén lenni és békén hagyni. Zizeg, cikázik, nyüzsög, hömpölyög, árad körülöttünk minden, miközben tíz másodpercenként még a telefonunk is csipog egyet, jelezve az újabb ingert (9–10).  

A legszomorúbb azonban az, hogy gyakran még a kegyességünk is ilyen: kielégíthetetlen, nyughatatlan, nyerészkedő, ahol csak a létszámok, az ügyek, az intézkedések, az építkezések, a menedzselések, az újabb és újabb alkalmak szervezése és kipipálása, saját magunk adminisztrálása a lényeg. Okoskodunk, teologizálunk, vitatkozunk és már csak azért is felfuvalkodott szóharcokba bonyolódunk, telve célzásokkal, gyanúsítgatásokkal, mögöttük az irigység lelkületétől hajtva. Fontoljuk csak meg, mit mond ezekről Isten Igéje: ez istenkáromló lelkület; megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott emberek torzsalkodásai ezek, akik a kegyességgel is csak nyerészkednek. Urunk, könyörülj rajtunk! (3–5)

Aki minden áron és mindenkor nyerni akar, az veszíteni fog, eltévelyedik, sok fájdalmat okoz másoknak és magának is; és bizony végül maga is elveszhet (9–10). 

Gondoljunk bele, mennyi mindenünk van! Hitben járva, miénk az Isten kegyelme, az örök élet. Nincs ennél nagyobb nyereség! Innen szemlélve látjuk igazán, hogy mennyi mindenünk van: bővelkedünk, beteltünk, megelégedtünk, tele vagyunk hálával, a Jézus Krisztusban! Ez a békesség, aktivitásában is nyugodt és megnyugtat másokat is; nem tétlen, de nem is gürcölve tevékeny, hanem hűséggel sáfárkodó. Ez a hit tud örülni, birtokolni, megelégedni és elengedni is. Lassan eljön az elengedés ideje. Lehessen ez is hitben megélt elengedés, Uram! (6–8)

A presbiteri tisztség itt átfogó értelemben az egyházi szolgálatban álló személyre vonatkozik, mint ahogy az angolszász reformátusság is csak egy egyházi hivatalt ismer, a presbiterséget, és munkájuk szerint különböztetnek meg igehirdetőket (prédikátorokat), tanítókat (professzorokat) kormányzókat, szeretetszolgákat (diakónusokat).

Ezen felül is bővítem a tisztség értelmét: mindazok presbiterek, akik saját hivatásukat az Isten dicsőségére, mások és az Isten országának építésére, szolgálatként végzik, miközben ezzel Isten megváltó szeretetét odaadó fáradtsággal hirdetik, tanítják (17). Ezekre is mind érvényes az, amit az apostol itt leír.

Mindenki, aki az Urat szolgálja, kettős megbecsülést érdemel. 

Először is, aki fáradtsággal szolgál, azt anyagilag meg kell becsülni (18). Jézus is hangsúlyozta, hogy méltó a munkás a maga bérére (Máté 10,10; Lukács 10,7). Ennek ószövetségi megfelelője így hangzik: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” (5Mózes 25,4) Aki nyomtat, mint egy „ökör”, azaz szánt, barázdát tör, gabonamagot csépel, vagyis erő felett dolgozik, azt az „állatot” gondozni kell, etetni és itatni (1Korinthus 9,9). Az első gyülekezetek számára hit- és presztízskérdés volt, hogy az Úr szolgáját ők tartsák el, méltóképpen (2Korinthus 11,7–8). Ezért például a korinthusiak sértésnek is vették, amikor Pál apostol – a feszültségek tisztázásáig – nem fogadott el tőlük semmit. Az apostol azonban elfogadta mindezt a filippi gyülekezettől. Az anyagi megbecsülés fontos ahhoz, hogy szolgálatunk élő és eleven lehessen. Hitben járva azonban fordítsuk meg a sorrendet: bizonyosak vagyunk abban, ahol hűséggel, odaadóan szolgálunk, ott adatik előbb-utóbb az anyagi megbecsülés is, a megelégedés és a hála mindenkori lelkületével együtt. Személyes bizonyságtételem: ezt én is mindenkor megtapasztaltam. Ha felelős vezetők vagyunk, becsüljük meg – anyagilag is – a munkatársainkat!

A megbecsülés másik oldala az, hogy aki szolgál, az ellen ne fogadjunk el vádat, csak ha az megalapozott (19). Annyi minden kering ma már mindenkiről. Bárki bárkiről bármit mondhat, és ma már olyan „anyagokat” lehet szerkeszteni, hogy akár azt is ránk lehet bizonyítani, amit soha nem követtünk el. Legyünk óvatosak. Sok manapság a felelőtlen, arctalan fecsegő, minden felületen. Tartózkodjunk ezektől! Nem mondunk rosszat a másikra, nem is sejtetünk, lebegtetünk kétes dolgokat – önös szándékkal –, különösképpen egymásra, azaz „a hit cselédeire” nem (Efezus 2,19), nem is adunk azonnal hitelt a rossznak, meg sem hallgatjuk, nem gerjesztjük az ilyeneket. Ez az Úr ügye szolgálatának alapja.

A megbecsüléshez azonban hozzátartozik – az Úrnak való szolgálat területén különösen – az intés, a fegyelem, a rend fenntartása. Ahol tetten érhető, látható, tapasztalható, kétség nélkül bizonyítható a vétek, a lazaság, az erkölcstelenség, a visszaélés, ott nem maradhat el a feddés, a következmények érvényesítése. Ez másokban is illő félelmet kelt, látva, hogy mit lehet és mit nem (20). A krisztusi szeretet és megbecsülés, csak építő intéssel együtt lehet áldássá. Sajnos éppen az egyházban érvényesül a fegyelem és a rend a legkevésbé – egy világi cég is következetesebb, bizonyos tekintetben –, mert helytelenül alkalmazzuk a krisztusi szeretetet. Nem vasszigor kell, hanem krisztusi szeretet, de a fentiek szerint. Magam is tapasztaltam, hogy az egyébként hűséges és szeretett munkatársaim határok nélkül élnének a „szabadsággal”, ha nem lenne külső fék. Az emberi gyarlóságnak szüksége van a törvényre, a hitben járó ember kegyelemből élve becsüli meg hálaadással a törvényt.

A gyülekezet, mint nagy család, gondoskodott azokról, akik közöttük özvegyekké lettek. A gyülekezet mindenekelőtt befelé végez szeretetszolgálatot. A testvérek közösségének először egymásról kell gondoskodni. Bizony, ezen a területen is van hiányosságunk.

Érdekes olvasni azt a hosszú feltételrendszert, amit itt a gondoskodás feltételeként sorol fel az apostol. Nem részletezem, olvassuk el! Már-már azt mondhatnánk, ha egy orvos ilyen sok feltételt szabna a gyógyításnak, akkor bizony belehalnánk a betegségbe. Olvassuk figyelmesebben az igeszakaszt! Az akkori gyülekezetben az özvegyeket feljegyezték, és akiket feljegyezték, azok egy gyülekezeti tisztség – az özvegyi tisztség – részesei lettek. Az apostol itt nem az özvegyekről való gondoskodás feltételeiről szól, hanem arról, hogy az özvegyi tisztség közé milyen szempontok szerint vehető fel egy-egy özveggyé lett gyülekezeti tag. 

Jézus Krisztus feltétel nélkül segített rajtunk. Még olyan történetet is olvasunk a Bibliában, hogy Jézus a béna embert meggyógyította, látva azoknak hitét, akik magatehetetlen barátjukat, a ház tetejét is megbontva, Őelé vitték. Jézus szeretete feltétel nélküli. Ezt nehezen mondjuk ki, mert szinte lehetetlennek gondoljuk, hogy nekünk semmit ne kelljen tenni a megtartó, üdvözítő kegyelemért. A hitet is éppen akkor támasztja a Szentlélek bennünk, amikor elfogadjuk, hogy semmit nem tudunk az Úr elé vinni, de megyünk Őelé, vagy hagyjuk, hogy Őelé vigyenek mások, mert csak Ő segíthet rajtunk. Aki azonban részesült ebben a megtartó kegyelemben, az hitében erősödik, és igazodik ahhoz az isteni rendhez, amiben kitejesedhet az emberi élet. Az üdvösséget nyert ember is feltétel nélkül segít azon, lehetőségei keretei között, aki mellette bajba kerül, gyülekezetben és gyülekezeten kívül egyaránt. 

Ne felejtsük el, egyszer mi is egyedül maradhatunk, bajban, betegségben, „özvegységben”. Áldott legyen az Isten, hogy angyala küld mellénk segítőt, aki tehetetlenül is odavisz a megváltó Úr elé, feltétel nélkül. Az özvegység üzenete ez. A gyülekezeti özvegyi tisztség pedig arra mutat rá, hogy már az akkori egyháznak is volt hivatalos szeretetszolgálata. Ezek voltak az özvegyek: amíg egészséggel bírta, annak cselekvője volt, amikor nem bírta, maga is a szeretetszolgálatra szorult. 

Az özvegyi tisztségről leírja az apostol, hogy igenis, itt már vannak feltételek, mint minden más egyházi tisztségnél (9–10): mintaszerű előélet (6–7), azaz hitben megélt családi élet (12), ahol az özvegy már gyakorolta a krisztusi szeretetszolgálatot; valamint feltétel az is, hogy az illető, az adott állapotát hitben hordozza (5), mint aki megadta magát az Úr akaratának és várja az Úr végleges szabadítását.

Az apostol a szeretetszolgálat gyakorlásában is „hittel gyakorlati” megfontolásokat tesz. Csak ott vállal a gyülekezet szeretetszolgálatot, ahol a segítség másként nem oldható meg. Ahol az özvegynek vannak gyerekei vagy unokái, ott azok gondoskodjanak az özvegyekről (4). A fiatalabb özvegyek vállaljanak munkát, menjenek férjhez (11), így gondoskodjanak magukról (14). Indokolatlanul, kényelemből, lustaságból senki ne terhelje a gyülekezeti szeretetszolgálatot (16). Ez egy fontos szempont, ma is, amiről mindig elfelejtkezünk. Ki is mondja az apostol: aki nagyon ráér pletykálni, más dolgába avatkozni (13), az többnyire kihasználja a másik krisztusi szeretetét. Ez bűn! Vannak olyanok, akik csak azt nézik, mit kaphatnak, az soha nem jut eszükbe, hogy ők mit adhatnak. Mindenkinek van valamilye, amiből tud adni a másiknak! Túllépve az özvegyeken, mindig csodálkoztam azon, hogy egyeseknek mennyi idejük van, még panaszkodni, zavart kelteni is. Ezzel az energiával maguk már régen tehettek volna érdemben valamit annak a problémának a megoldásáért, amiről éppen fröcsögnek. 

A bennünk lévő kegyelmi ajándékokat az Úrtól kaptuk, azokkal szolgálni kell, azaz nem szabad azokat elhanyagolni, és közben ezek a kegyelmi ajándékok egyre inkább kibontakoznak (14). Az Úrtól kapott talentumainkkal, tehetségünkkel sáfárkodni kell, az Úr ügyében, és azok még gyarapodnak. Viszont elsorvadnak, ha nem élünk azokkal, illetve ugyancsak elsorvadnak, ha nem az Isten dicsőségére, hanem kizárólag a magunk javára akarjuk fordítani azokat.

A kegyelmi ajándékokat nem a kézrátétel adja, hanem a felismert kegyelmi ajándékot a kézrátétellel kinyilvánítjuk, és kérjük az Úr áldását ahhoz, hogy ezekkel a kegyelmi ajándékokkal a „vének” által megáldott testvérünk az Isten országát építve élhessen (14). Építeni csak úgy lehetséges, ha az igeolvasás és az igehirdetés egyszerre tanít, int, vigasztal, és mindezekkel a megváltás örömhírét hirdeti (13), miközben az előbbiekhez hitelesen példás élet társul, hitben, beszédben, magaviseletben, szeretetben, tisztaságban (12). 

Pál kéri Timóteust, mint szolgatársát, hogy maradjon meg hűséggel a szolgálata mellett, leginkább azzal törődjön, és minden egyéb megadatik neki (15). Ennek azonban feltétele az, hogy az Úr szolgája kellőképpen törődjön magával is, azaz legyen gondja önmagára, mert aki önmagára nem figyel, aki nem pihen, aki testi-lelki egészségét nem gondozza, aki nem töltekezik, az nem tud igazán másoknak sem szolgálni (16). Csak az tud másokat megmenteni, vagyis csak az tudja az Isten mentő szeretetét közvetíteni, aki maga is folyamatosan ráhagyatkozik az Úr mentő szeretetére (16). Két végletben is hibázhatunk itt. Egyrészt a szolgálatban állandóan másokért élünk, miközben önmagunk felőrlődünk. Vagy pedig csak önmagunkkal foglalkozunk, még a szolgálat leple alatt is. Nem bűn olyat tenni, amit magadért teszel, ami örömöt okoz, hogy aztán odafordulhass a másik emberhez, miközben folyamatosan az Úr előtt állsz. 

A kegyesség hasznos, ha ott van benne a jelen és jövendő élet ígérete (8), ha az élő Isten ígéretében reménykedik, és minden megnyilvánulásában ezt a reménységet hangsúlyozza, ha azért fáradozik és küzd, hogy másokat is az üdvösség reménységére hangoljon általa az Isten (10). A kegyesség beszéde akkor lesz igaz és teljes elfogadásra méltó, ha megérkezik Jézus Krisztus megoldást, megváltást adó, az emberi életet átformáló örömhíréhez (9). A kegyesség hit és e hittel megragadott igaz tanítás, amely persze mindent megvizsgál, eszerint dönt, int; de az igaz tanítás mégis az élet és reménység Istenébe vetett hitből fakad (6). Isten Igéje is azért szólal meg, hogy azokból vigasztalást nyerve reménykedjünk (Róma 15,4).

Érdemes a fentiek alapján önvizsgálatot tartanunk: milyen a kegyességünk? Ott van-e abban a jelen és a jövendő világ, Jézus Krisztusban kinyilvánított, üdvösséges ígérete? Kegyességünk, a Megváltóba vetett hittel megragadott tanításunk reménységet ad-e, akkor is, amikor prófétai bátorsággal intenie kell? Az apostol rámutat arra, hogy amennyiben kegyességünk nem ilyen, akkor az öncélú, sok esetben a kijelentés eredeti, krisztusi szándékához hűtlen, gyakran embertelen, amely nem töltheti be küldetését; és csak teherré, érthetetlen és értelmezhetetlen üzenetté lesz a ma embere számára, mint akkoriban ilyenek voltak azok a szentségtelen mondák, okoskodások, mindenféle kevert vallási és szellemi irányzatok, amelyekkel az akkori világ is tele volt, mindegyik magának akarván követőket, „elszánt katonákat” toborozni (7). 

A Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó kegyesség és tanítás hasznos, áldott, és sokakat reménységre hangol ott, ahol Isten Lelke, az Ő jótetszése szerint munkál. Ezért nagy a kegyesség haszna, a Jézus Krisztusban, a rendszeres napi kegyességé is, Igével és imádsággal, valamint ebből fakadóan, a kegyes élet, amely nem sanyargatja a testet, de adott helyzetben megregulázza azt, hogy saját maga alkalmatlanná ne váljon a szolgálatra (1Korinthus 9,27), és át ne lépjen Istennek nem kedves határokat (8).

Bizony, naponta el kell kérni, életünkben, szolgálatunkban, igehirdetésünkben, hogy kegyességünk krisztusi reménységre hasznos legyen!

Az utolsó időket nem az apostol hozza szóba, hanem a kegyességükben betegesen túlhajtott ellenfelei. Aki Jézus Krisztussal találkozott és az Ő szabadításában részesült, az tudja, hogy örök életet adott nekünk az Isten (1János 5,11), ezért a földi élet minden perce ajándék, öröm, reménység, amely szeretetre indít. Tehát senkit ne riogassunk az utolsó időkkel, hanem mindenki előtt azt az életörömöt sugározzuk, amely üdvbizonyosságból fakad. Aki Jézus Krisztusban hisz, az már az újjáteremtett világ részese, az túl van az utolsó időkön, így annak számára ez nem téma (1). 

Ahol azonban nincs hit, ott valóban az utolsó időket éljük, amely két végletben nyilvánul meg azóta is – Pál korában is, ma is, mindenkor – egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig. Az egyik véglet szerint a kegyesség nem élő és éltető, örömöt és reménységet ajándékozó hit, hanem fenyegető, törvényeskedő vallás, amely magának ugyan mindent elnéz, de másoktól vég nélkül, kárhozattal fenyegetve, követel: a szexus és az étel terén, szüzességet és böjtöt követel. Pál ezt így fejezi ki, a korabeli tévtanítókra utalva: tiltják a házasságot és az ételek élvezetét, megtévesztő, hazug, képmutató módon. Emögött igen gyakran az az önző szemlélet tombol, miszerint: „ha én nem tudom élvezni, más se élvezze az életet”. A másik véglet szerint pedig mindent szabad ezen a két területen (is): szabad szexualitás és mértéktelen evés, ivás, birtoklás, élvezet; vagy ezek kompenzálásaként például állandó fogyókúra… (2–3)

Isten minden ajándéka jó, ha hálaadással, az isteni rendben, Jézus Krisztusba vetett hittel élünk azokkal. Nyilván, mindkét terület, amelyeket az apostol említ, nagy ajándék és nagy kísértés is. Isten embere azonban hálaadással él azokkal, és Isten hatalma eleve nem is engedi, hogy visszaéljen velük. Isten, aki mindenek Ura, megőrzi őt (Filippi 4,7). Isten embere élő kegyességgel, folyamatosan az Úr Igéjére figyel, szüntelenül könyörög; ezért a mindennapokban, két lábbal a földön járva, életörömmel és nem értelmezhetetlenül életidegen, azaz mások számára nem félelmetes és fenyegető módon van jelen ebben a világban (4–5).

A kegyesség nem más, mint Jézus Krisztusban meglátni az egyetlen megoldást, Isten megváltó szeretetének jelenlétét (16). 

Az egyház szolgálata csakis ez lehet, hirdetni és élni Isten, Krisztusban közölt, megváltó szeretetét. Az igazságának egyetlen oszlopa és erős alapja Jézus Krisztus evangéliuma (15). 

Rudolf Bohren, neves teológus szerint, egy prédikáció dogmatikailag is akkor helyes, ha az dicsőíti Jézus Krisztust, és szenvedélyes örömmel meghirdeti az evangéliumot, miszerint az élet Istene ma is csodálatosan cselekszik, ma is szabadítást ad. 

Vagyis az élő Isten ma is csodákat tesz, ma is megjelenik testben, megtestesül emberi életekben, ma is gyógyít, ma is bizonyosságot ad, miszerint a halálerők felett is Ő az Úr. Ő meggyógyít; Ő erőt ad a terhek elhordozásához; Ő hazahív örök és boldog országába, ha erőn túli már a földi kín. Jézus Krisztus ma is munkál, ma is megjelenik, „megtestesül” (16).

Az élő Isten, Lelke által, ma is munkál, aki igaznak – azaz megtapasztalt valóságnak – bizonyítja életünkben az Úr szabadító munkáját, ahogy Jézus Krisztust magát is igaznak bizonyította, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében (16).

Az élő Isten ma is munkálkodik, mennyen és földön egyaránt. A mennyben, az angyalok meglátták Jézus Krisztusban az Isten Fiát, a Megváltót, és Őt magasztalják. Az angyalok meglátták a lényeget, a megoldást, „beleláttak” a legfontosabb ténybe: van megoldás. Ezért magasztalják az Urat. Ez a „belátás” minden más emberi belátás, azaz minden emberi szeretet és irgalom alapja. E „belátás” által folytatódik a mennyei istentisztelet a földön, miszerint emberek jutnak hitre, akik hirdetik az evangéliumot másoknak, miközben egyre többen, az élet istentiszteletét éljük, még akkor is, ha a statisztikák mást mutatnak. Lássunk túl a láthatón! Ez is a kegyesség titka (16). 

Az élő Isten ma is munkál: dicsőséget ad népének, részesít minket abban a dicsőségben, ami csak az Övé. Ezt mutatta meg Jézus Krisztusban, az Ő felemeltetésében, és ez lesz teljessé rajtunk is, amikor az Úr visszajön. Ez a dicsőség: felemeltetés. Bizony, ránk fér! Várjuk!

A diakónusok segítők voltak, minden területen. Áldottak a segítők, mert a vezetők, a „püspökök” csak segítőkkel boldogulhatnak, nélkülük semmire sem jutnának. A diakónusok azok, akik a háttérben hittel és hűséggel szolgálnak, szeretve az ügyet, tisztelve a vezetőt, és mindenekelőtt bízva az Úrban. A vezetőnek meg kell becsülnie a segítőit, kölcsönös tisztelettel, szeretettel, anyagi megbecsüléssel is, mert esetükben is érvényes, hogy méltó a munkás a maga bérére (5,18).

A diakónus azonban csak akkor érdemli meg ezt a nevet, ha több, mint béres; azaz, ha valóban szolga, mint az Úr ügyében, mindenki más is. Ezért a diakónusokkal szemben is szinte ugyanazok az elvárások, mint a püspökökkel szemben (8), akik hiteles életükkel megjelenítik a hit titkát (9), akik minden területen önuralommal rendelkeznek (8), akiknek rendezett a családi életük, és a feleségük is hitben hitelesen szolgál; azaz ketten együtt szolgálnak, mint diakónus és diakonissza (11–12). Imádkozzunk, hogy szolgák legyünk, és ne béresek, tiszta lelkiismerettel (9), együtt szolgálva, egymást segítve, az Úrtól ránk bízott ügyben!

Nem mindegy tehát, kik lesznek a segítők! Sok múlik rajtuk. Ezért próbaidőnek kell alávetni őket. Ez a próbaidő biblikus, és minden szolgálati területre érvényes, noha itt emelte ki az Ige (10). Ez a próbaidő, mindjárt az elején követelményeket támaszt, így hamar kiderülnek a dolgok. Arról nem is beszélve, ha a segítők számára mindjárt az elején nem tisztázzuk a „játékszabályokat”, akkor a segítők fölénk nőnek, mindennel visszaélnek, netán ők kezdenek el irányítani, és összeomlik a rend. Szolgálni mindenki a maga helyén tud, Isten dicsőségére, sokak és a saját maga javára is. Hiszen, csak aki a helyén van, az élhet teljes életet, egy kiszámítható rendben. Hol találunk hűséges, odaadó, megbecsülésre méltó segítséget? Egyre ritkább! Bőven akad mosolygósan kedves béres, de az csak béres, aki a legjobb esetben is csak annyit tesz, hogy maximálisan teljesíti az előírt minimum minimumát, de egy lépést nem tesz azon túl. Az ilyenek nem diakónusok! Adj Urunk, hiteles segítőket, akiket Te küldesz mellénk!

Ne felejtsük el, mindenki diakónusként kezdi, és közben, odaadóan szolgálva, a hűséges diakónus szép tisztességet szerez magának. Igenis, ez jelenti azt – az eredeti kifejezés is erre utal –, hogy a hűséges szolgálat ebben a világban is megkapja jutalmát, érdemét, kiemelését. Aki azonban a hit embere, az pontosan tudja, hogy az örök élet szempontjából ennek semmi jelentősége nincs, a „kiemelés” ugyanis még több felelős szolgálatot jelent és csak egy ideig tart. Cafrangok nélkül állunk az Úr elé, és életünk méltósága csak abban van, hogy kegyelméből meg is állhatunk Őelőtte, mint akik már ebben a világban is bátorságot kaptak a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére. Micsoda rang: mindannyian az Úr ügyének „segítői”, az Úr diakónusai lehettünk. Az igazi „rang” csakis ez, a boldog bizonyossággal: megérkezünk az Úrhoz, Ő magához emel bennünket! (13)

A „püspök” a gyülekezet vezetője, lelkipásztora (1). Isten Igéje azonban minden vezetőt arra rendelt, hogy az Ő rendjét és országát építse, ezért bátran olvassuk most úgy ezt az igeszakaszt, amely minden vezető bibliai mércéje. Bizony, ki-ki a maga, Istentől rendelt helyén, az Úrtól kapott feladat felelős felügyelője. Ez az általános értelmezés nem relativizálja, hanem éppen megerősíti a tényleges egyházi vezetővel szemben támasztott elvárásokat, szintektől függetlenül. Tehát: „püspök” vagy a magad helyén. Mielőtt a saját vezetődet okolnád valamiért, magadat kérd számon, te milyen vezető vagy a magad területén?

Milyen legyen a „püspök”? 

A „püspök” legyen törekvő: aki arra igyekszik, hogy Úrtól kapott feladatát szentül, jól végezhesse (1). Csak ennek a törekvésnek van helye Isten rendjében. Az öncélú tekintélyért, csillogásért, pojácás öntömjénezésért, szereplési vágyért, a nyilvánosságot kereső gyarló „én” elismerési vágyának kielégítéséért buzgó karrierista törekvés nem kedves az Istennek. Nagy a kísértés mindannyiónk számára, hogy különböző leplezett trükkökkel olcsó pojácák, vagy hatalommal visszaélő megtévedtek legyünk. Ne engedd, Urunk! Te azt teszed „naggyá”, aki szolgál (Márk 9,35).

A „püspök” olyan hiteles ember legyen, akinek rendben van a házassága és rendezett a családi élete. Ez a másik nagy terület, ahol kísérthetők vagyunk. Olyan okos tanácsokat tudunk adni másoknak, miközben a saját életünk, még ügyesen leplezve is, romokban hever. Aki nem tudja igazgatni a saját házát, miként tud igazgatni ennél „nagyobb házat”, hazát, egyházat? (4–5)

A „püspök” legyen feddhetetlen, minden területen. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a „belső körnek”, hanem a kívülállóknak is jó véleményük van róla, azaz tágabb területen, sokak előtt is hiteles (7). Ez a feddhetetlenség nem tökéletesség, de igenis megszentelődés, életszentség, egyre inkább megtisztuló élet: megfontoltságban, józanságban, tisztességben, pénzügyekben, emberi kapcsolatokban – azaz megértésben, vendégszeretetben, nyitottságban és hűségben, konfliktuskezelésben –, valamint szenvedélyektől való mentességben (2–3).

Mindegyik területen könnyen eshetünk az ördög csapdájába (7). Ezért a „püspök” elsőrenden hívő ember, akinek istenfélelme abban nyilvánul meg, hogy naponta könyörögve, az Úr kegyelmére hagyatkozik, kérve a megtartatást, a felemeltetést, a mennyei erőt és bölcsességet, valamint a hálatelt alázatot. Csak az Úr hatalmas kegyelme tarthatja meg a „püspököt”, ebben a bonyolult világban különösképpen, ahol már bármit művelhetnek velünk. Az Úr kegyelme annak elhordozásához is erőt ad, amikor nehéz helyzetben, a legközelebbi testvértől sem kap részvétet a vezető. Ez a „püspök” magánya, amit csak az Úrral való közösség oldhat fel.

Gyönyörű egységet hangsúlyoz itt az apostol. A férfiak és az asszonyok együtt imádkoztak az istentiszteleten, tisztán, azaz bűnbánattal, harag és kételkedés nélkül; a kezeket lélekben, vagy láthatóan is felemelve – mindenki az Úrtól kapott lelkülete, valamint istentiszteletének rendje szerint –, miközben az Úr előtt együtt leborulva, majd Ő emeli fel a férfit és az asszonyt egyaránt (2,1–2). Férfi és nő egyaránt vétkezett, egyként az Úr kegyelmére szorulnak, és Isten rendjében teljesedhet ki újra az életük (13–14).

Ezt követően az Isten rendje szerinti különbséget emeli ki az apostol, a férfi és a nő között, az istentiszteleten és a mindennapi életben egyaránt. Ezzel a határozott hanggal nyilván korabeli túlkapásokat igazított helyre az apostol, mint ahogy ma is éppen ezért eleven ez a nehéz igeszakasz. A férfi legyen férfi, a nő pedig legyen nő! Ezt a területet most kiváltképpen az asszonyokra nézve fogalmazza meg az apostol, de ez alapján a férfiak, saját magukra nézve is meghallhatják az intést.

Az asszonyok ékesítsék magukat, legyenek nők, ápoltak, az Úrtól kapott szépségüket megbecsülve, de ne legyenek kihívóak, amely mások számára látványosan kísértést jelenthet, hanem szemérmesen, mértékletesen, túlzó ékszereket és ruhákat mellőzve, istenfélelemmel (9–10). 

A Bibliában számos példát találunk arra, hogy az Ige továbbadói, a szabadítás örömhírének hiteles szolgái és tanítói asszonyok lettek, az Úr rendelése szerint. De, Isten rendje szerint az asszonyok legyenek csendben, ha csak úgy tudnak megszólalni, hogy a férfiakon uralkodnak. 

Ez persze a férfiak nyomorúsága, akik gyakran nem férfiak, a szó bibliai értelmében sem, akik nem gondoskodó, felelős hűséggel szeretik asszonyaikat, hanem gyengék a hitben, a szolgálatban, a bizonyságtételben, a tanításban, a férfiszerep minden területén… Ez a szakasz sokkal jobban inti meg a férfiakat, mint a nőket. Hol vannak a felelős férfiak, akik mellett végre nő lehet egy nő, házasságban, családban, hitben, szolgálatban?

A férfi feladata, hogy megteremtse a lelki, hitbéli és egzisztenciális keretet családja számára, ahol a nő, férjével együtt, biztonsággal nevelheti gyermekét. Mindkettőjük Istentől való feladata, hogy gyermeket neveljenek fel, az Isten dicsőségére, megmaradva a hitben, a szeretetben, a szent életben (15).

Minden összekeveredett manapság, úgyhogy bizony az apostoli intés elevenebben szól ma, mint valaha. Egy szétesett világban élünk, ahol az üdvösség csakis az Úrban van, mindenki számára, és e-világban való megtartatásunk pedig csakis az Isten rendjében lehetséges, minden kivétel ellenére… (15)

Imádkozzunk minden emberért! (1) Ennek a közbenjárásnak az az alapja, hogy Jézus Krisztus közbenjár érettünk az Atyánál: jókat mond rólunk az Isten előtt. Mindig elfacsarodik a szívem, szinte fáj, amikor valaki „szapulja” a másikat előttem. Micsoda örömhír, hogy Jézus Krisztus jó hírünket viszi az Isten elé, nem azért, mert jók vagyunk, hanem azért, mert Ő jó, mert Ő igazán szeret, mert Ő megváltott minket. Ő a mi egyetlen, áldott közbenjárónk, aki váltságul adta az életét „mindenkiért” (5). Ez a szeretet minket is arra rendel (6), hogy ezzel az indulattal legyünk mi is mindenki felé. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk előtt (3). 

A „minden ember” számunkra azokat jelenti, akik között élünk, akiket az Isten ránk bízott. A világ minden emberéért csak általánosságban tudunk imádkozni, ezt tegyük is. Konkrétan azokért tudunk könyörögni, akiket ismerünk, akik nekünk örömöt vagy keserűséget okoznak. Ezek közül is kiemelten és folyamatosan könyörgünk a szeretteinkért; mellettük pedig azokért az emberekért, akiket adott időben az Úr a szívünkre helyezett. Ma kiket viszel, szeretteid mellett, akár név szerint is, az Úr elé? Ugye, vannak közöttük olyanok is, akik az ellenségeid? (Máté 5,44) Vidd oda őket az Úr elé, hálaadással, mert Isten, általuk benned is munkálkodik, érlel; és miközben ezt teszed, békességgel fogsz ma már elindulni feléjük (1). 

A „minden ember” közül kiemeli az Ige a vezetőinket: őértük minden nap mondjunk közbenjáró könyörgést. Ez az imádság „missziói” célzatú: azért könyörgünk, hogy a vezetők hitben szolgáljanak, Isten dicsőségét és a rájuk bízott emberek javát munkálják. Isten népe mindig az Úrhoz hűséges és nem az adott hatalomhoz, de mindig könyörög az adott hatalomért, hogy az Isten országa épüljön ebben a világban, amelynek jele a nyugodt és a csendes élet, tisztességben és kegyességben. Aki a zavart szereti, aki az ellentéteket folyamatosan kiélezi, az nem Isten országának követe, még akkor sem, ha „istenes jelszavakat” használ. Gondolkodjunk el ezeken! (2) Ez akkor is fontos üzenet, ha emellett azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Isten népe soha nem adhatja fel prófétai szolgálatát, amellyel hitre és igazságra tanít másokat; nem a maga igazára, hanem az Isten igazságára és rendjére.

A tapasztalatainktól függetlenül mindenkiért imádkozunk, mindenkire reménységgel tekintünk, az üdvösséget illetően is, mert Isten akarata az üdvösség (4). Ezt a szándékot semmilyen keresztyén tanítás meg nem kérdőjelezheti. Az ember nézőpontja csak ez lehet: reménységgel tekinteni mindenkire. Isten tökéletes döntése pedig látja, hogy kik tartoznak a „mindenki” közé. Ez pedig az Isten nézőpontja, amely tökéletes nézőpont, áldott és jó döntés. Pál apostol – aki a pogányoknak, a nem zsidóknak vitte a megváltás örömhírét (6–7) – a „mindenki” alatt a „sokakat” is érthette (Márk 14,24); azokat is, akik ma még „pogányok”, ma még nem hisznek, de Istennél bármikor minden lehetséges (Máté 19,26). Isten előtt nincs reménytelen eset. Az Úr előtt nincs olyan kőszikla, amiből Ő ne tudna vizet fakasztani.

A bizonyságtevő először hálát ad, hogy az Isten őt Jézus Krisztus szolgálatára rendelte. Ez a rendelés minden emberi szándékot megelőző, isteni döntés. Isten üdvösségesen döntött felőlünk, nincs mitől félnünk, ezért az Urat szolgáljuk minden tettünkkel. Ez életünk öröme és értelme (12). 

A bizonyságtevő megvallja, milyen is volt ő az Úrral való találkozás előtt: káromló, övéit üldöző, erőszakos, tudatlan, azaz hitetlen (13). Ez az állapot rettenetes: az ember azt hiszi, hogy mindent tud, mindent birtokol, ezért önző és önhitt, szavaival és tetteivel irgalmatlanul tobzódó. Akkor is, ma is: ugyanaz a helyzet. Érdemi változás nem társadalmi változásokkal történik, mert ezekkel a változásokkal az irgalmatlanság csak ruhát vált. Valódi változás csak akkor történhet, ha Isten irgalma könyörül rajtunk, személyesen rajtam, és belátom: nem a másik a hibás, hanem mindenekelőtt én, hiszen a bűnösök között első vagyok én! (15)

A bizonyságtevő megvallja azt, hogy milyenné lett, mivé formálta őt az Úr kegyelme. Hiszen a bizonyságtevő személyesen megtapasztalta, hogy bőségesen kiáradt őrá az Úr kegyelme (14). Ez a bőségesen kiáradó kegyelem Isten könyörületének, végtelen türelmének cselekvése, amely üdvözít, bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékoz nekünk (15–16). Bővelkedünk, minden a miénk. 

A bizonyságtevő vallomása azonban csakis azért szólal meg, hogy reménységre hangoljon másokat is. A bizonyságtétel rövid, nem magamutogató, nem magáról beszél, hanem az Isten cselekvéséről, de a saját tapasztalása alapján. A bizonyságtevő csak azért szólal meg, hogy mások is hallják az evangéliumot, az igaz beszédet, amely elfogadásra méltó: Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy üdvösséget adjon a kárt szenvedett, és abban dagonyázó embervilágnak; azoknak, akik hinni fognak (15–16). 

A bizonyságtevő mindezért az Urat magasztalja, az örökkévaló királyt, aki halhatatlan, láthatatlan, egyetlen, minden tiszteletre méltó, örök Isten; aki Jézus Krisztusban láthatóvá lett és örökségét visszaajándékozta nekünk (17). 

Pál bizonyságtétele, személyes életének példáján mutatja be, mi is a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium (1,11). 

Az Isten boldog, hiszen Ő örökkévaló, igaz, szent, önmagának elégséges. 

De Isten boldogsága elsősorban nem ebben van, hanem abban, hogy Isten, lényének lényegét, az életet megosztotta másokkal. Az Isten szeretet (1János 4,8). Isten ezért teremtett életet, és ezért teremti újjá azt, ami elromlott. Isten boldogsága abban van, hogy Ő szeret, és minden cselekvését ez a szeretet határozza meg. 

Isten boldogsága az az életet ajándékozó, megtartó és megváltó szeretet, amely számunkra az evangélium, az egyetlen örömhír, amelyből minden egyéb örömünk, azaz boldogságunk származik. A boldogság maximuma az üdvösség.

Ezt az evangéliumot akkor Pálra bízta az Isten, most pedig ránk bízta, akik ennek boldogságát megtapasztaltuk. Isten Igéjét tehát csak úgy hirdethetjük, hogy abban ez az örömhír szólal meg, amely a történelemben Jézus Krisztusban teljesedett be, Isten üdvterve szerint, és Őbenne fog kiteljesedni is. Ha úgy hirdetjük Isten üzenetét, hogy az vitákra vezet, Isten üdvözítő tervének megismerése helyett (4), ha csak tant, törvényt, parancsokat, felszínes erkölcsöt hirdetünk (7–10), akkor üres fecsegéssé lesz ajkunkon az Ige (6), akkor tévtanítókká leszünk (3). Ha úgy akarunk tanítókká lenni, hogy nem értjük Isten szándékának lényegét, amelyet Ő Jézus Krisztusban megmutatott, akkor nem a boldog Isten követei vagyunk, hanem boldogtalanná teszünk másokat is (7). 

Isten szándéka a tiszta szívből és jó lelkiismeretből fakadó szeretet (5). A szeretet nem egy szép és mégis bizonytalan érzelem. A valóságos szeretet forrása az Isten üdvözítő szeretete, amelyért Isten drága áldozatot hozott, egyszülött Fiát adta érettünk (János 3,16). Az egészséges tanítás boldoggá tesz, szabaddá, amelyből Isten rendjének Lélektől vezetett megtartása következik (10). 

Bármivel foglalkozunk, ennek az örök boldogságnak bizonyosságával tegyük!