Mit jelent tétlenül, haszontalanul élni?

Az apostol nem volt tétlen, sem a szent szolgálatban, sem a kétkezi munkában. Az apostol fáradtságos vesződséggel dolgozott, éjjel és nappal, mindegyik gyülekezetében, így Thesszalonikában is. Az apostol nem terhelt senkit a gyülekezet tagjai között, noha meg lett volna a joga arra, hogy a gyülekezetek szeretetére bízza eltartását is (8). 

Az apostol nem volt tétlen abban sem, hogy magát állítsa példának minden hívő elé (9). Ezért megintette azokat, akik tétlenkedtek (6), nem dolgoztak, haszontalan dolgokat műveltek (11). Ezeknek megparancsolta, hogy csendben dolgozva a maguk kenyerét egyék (12), aki ugyanis nem dolgozik, az ne is egyék (10). Arra is intette őket az apostol, hogy ne fáradjanak meg a jó cselekvésében (13). Aki pedig nem fogadta meg az intést, azt kiközösítették, de imádkoztak érte, hogy megújulva, szeretettel fogadhassák majd vissza őt (14–15). 

A mi bajunk éppen az ellenkezője: nem tudunk nem tétlenkedni, képtelenek vagyunk haszontalan dolgokat művelni, mert az egész életünk arra lett kihegyezve, hogy éljünk, megéljünk, jobban éljünk, hasznosan és egyre több hasznot termelve.  A mi nyomorúságunk az, hogy nem tudunk elcsendesedni, lenyugodni, csak lenni, élni, gyönyörködni. Még a szent szolgálat is olyan túlhajtott gürcöléssé torzult, amiben nem tapasztalható meg a mennyei áldás. Ha ma járna közöttünk az apostol, bizonnyal ezért intene meg bennünket. 

Az inga mindkét irányban kilengett. Jézus Krisztus kereszten széttárt keze mindkét nyomorúságunkat, tétlenségünket és tevékenységmániánkat egyként felvitte a keresztre – minden más nyomorúságunkkal és bűnünkkel együtt –, hogy nekünk szabadulást adjon azokból.

Mi is valójában a dicsőítés? Az első keresztyének, Thesszalonikában is, rendszeresen összegyűltek, imádkozva, Isten Igéjének magyarázatát hallgatva, ahol az Ószövetség krisztusi üzenetének felhangzása mellett felolvasták ezt a levelet is. Amikor az apostol a dicsőítésről szól, akkor ezekre a rendszeres istentiszteletekre gondol. A dicsőítés: az Úr dicsőítése, Igével, evangéliumi üzenettel, imádsággal, benne az evangélium ügyéért való közbenjáró könyörgéssel, hogy terjedjen az Isten szabadító, megváltó szeretetének Igéje. Bibliai értelemben ez a dicsőítés (1). 

A dicsőítés része tehát a közbenjáró könyörgés, amely már Isten Igéjét hallva, annak reményteli üzenetében megerősödve, bizonyossággal könyörög azért, hogy sokan meghallják az Úr szabadításának örömhírét, hiszen nem mindenkié a hit, csak azoké, akiken az Isten könyörül, és megnyitja értelmüket, szívüket, egész valójukat, és akik ezáltal elhagyják zsigeri, nyílt vagy rafinált gonoszságukat, akiket aztán a hűséges Isten végig meg is őriz a gonosztól. Nem mindenkié a hit, de nem is feltétlenül azoké, akik emlegetik az Urat (Máté 7,21), miközben megmaradtak gonoszságukban (2–3). 

A dicsőítő nép megtartja mindazt, amit Isten Igéje elrendel, vagyis a krisztusi szeretetben állhatatos. Konkrét üzenet ez, noha olyan semmitmondóan általánosnak hangzik. Minden válasz, minden levélírás, valahány döntés és találkozás előtt, alatt, bármely cselekvésünkben csak azért fohászkodhatunk, hogy ne emberi indulat, hanem az Úr szeretete irányítson bennünket. Ő mutassa meg minden konkrét helyzetben, hogy miként érvényesülhet ez a krisztusi szeretet itt és most, nem feladva a ránk bízott örökséget, de krisztusi indulattal kiteljesítve azt, a gonoszkodás legkisebb csipkelődése nélkül… (4–5)

Nekem nem az órákon át zengő, „stílustalan” gitáros, zenekari éneklés a dicsőítés – amiben, bizonyos esetekben, az Ige és az ima is szinte a margóra kerül, mert csakis a zenével, kérdéses érzelmekkel, emberi módon „modernül” akarnak hatni –, hanem csakis az a dicsőítés, amiről az apostol beszél.

A vigasztalásra nagy szükségünk van!

Még jólétünkben is annyi próbatétel ér bennünket életünk során, hogy joggal keseredhetnénk meg. 

Jólesik, ha mások vigasztalnak – egymás vigasztalása nélkülözhetetlen –, de az emberi vigasztalás nem tud érdemben segíteni, és bizony rohanó világunkban a vigasztaló szavak inkább csak kedves és pillanatnyi udvarias reagálások, ami után mindenki megy a maga dolgára, érthetően…

Isten kegyelmes, minket szerető vigasztalásáról azt olvassuk, hogy az örök vigasztalás. 

Ez először is azt jelenti, hogy Isten hatalma úgy vigasztal, hogy ténylegesen segít rajtunk, azaz ebben a világban is ad, konkrét szabadításokat. Vegyük észre ezeket! 

De, amikor már nem tapasztalunk konkrét szabadítást, akkor lesz hitkérdéssé, hogy életünk minden eseményét tudjuk-e az egyetlen nagy szabadítás, az örök élet bizonyossága felől szemlélni? Az örök vigasztalás ugyanis csak az, hogy Isten kezdettől fogva kiválasztott minket az üdvösségre, hogy részesüljünk Jézus Krisztus dicsőségében (14). Az örök vigasztalás az, hogy Isten jót adott nekünk a teremtéskor (1Mózes 1,31), majd ezt a jót ajándékozta vissza nekünk ebben a világban, hit által; „odaát” pedig ez a jó lesz teljessé rajtunk. Ez a jó leírhatatlan e-világ tapasztalatai alapján; csak annyit mondhatunk arról, hogy sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). 

Az igazságban való hit (13) mindenekelőtt ebben a krisztusi jóban való bizonyosság, azaz evangéliumi bizonyosság (14); akkor is, amikor úgy tűnik, hogy helyzetünk vigasztalhatatlan.

Akinek örök vigasztalása van, az sok egyéb ajándékot is kap az Úrtól, de mindegyik ajándék forrása ez az örök, krisztusi vigasztalás. Ennek nyomán kapunk jó reménységet (16), erőt (17), miközben szilárdan megállhatunk ebben az életben, ragaszkodva örökségünkhöz (15). 

A thesszalonikai gyülekezetnek írt első levél fokozni akarja Jézus Krisztus eljövetelének buzgó, imádságos várását, hiszen ez lesz a teljes megoldás számunkra. A második levél pedig józanságra int e várakozással kapcsolatban minden túlzás tekintetében, mégis megőrizve e szent várakozás komolyságát. 

Így fogalmazza meg intéseit az apostol: – „Ne veszítsétek el józanságotokat!” (2) A hit embere reménységének túlcsorduló örömében is józan ember marad, aki látja, mennyire nyög és sóhajtozik még ez a világ (Róma 8,22). – „Ne rémüljetek meg, és ne rémítsen meg titeket senki, bármilyen magabiztos kijelentést is tesz az illető, vagy bárkire hivatkozik is!” (2) Aki rémületet támaszt és nem bátorít, az nem az Isten küldötte. Intésünkben is jelenjen meg a segítő biztatás! Az Úré az egyetlen tekintély, és csakis Őrá tekintve legyen tekintély számunkra a másik ember! – „Senki, semmiféle módon félre ne vezessen titeket, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna!” (2–3) Bizony, sok a félrevezető, önjelölt, önmagát istenítő, valójában önmagát képviselő álmessiás. 

Az Úr eljövetele, azaz az Úr napja kapcsán Ravasz László a következőket írja: „A bűnös ember nem válthatja meg magát neveléssel, fejlődéssel, haladással. A gonoszság az emberi képességgel együtt fejlődik. Az Úr eljövetele ettől a nyomorúságtól szabadít meg bennünket.”

Az Úr eljövetelének konkrét jelei vannak, noha pontos időpontját nem ismerjük (Máté 24,26), de a jeleket vegyük komolyan! Döbbenetes, amit a jelek kapcsán elénk tár az apostol. Nem kell aktualizálni mindezeket, mert akinek van füle, az majd hallja. Az Úr eljövetelét megelőzi a hitetlenség eluralkodása, akár mindenféle vallási és spirituális jelenségek keveredésével együtt. Konkrét jele ennek az isteni törvény, az Isten életet kiteljesítő rendjének tiprása (3), amelynek során már semmi nem számít, ami szent – gyakran még a templomban, az Isten népének körében sem –, miközben a szentségtelen lesz a norma, és az istentelen emeli magát istenné. 

Még van, aki visszatartja e rettenet gátlástalan eluralkodását (7). Ez kegyelmi állapot. De ha ez a „tartás” is eltűnik, akkor nyíltan jelenik meg a „törvénytipró”. Azt is mondhatnánk, minden korszakban, konkrét személyekben is láthatjuk ezeknek megtestesülését. Mostanában már úgy „konkrét”, hogy láthatatlan az a „konkrét törvénytipró”, aki a kárhozatos eseményeket kézben tartja és megtéveszt sokakat. Isten rendjének semmibevétele a gonosz munkája. A „törvénytipró” és minden életellenes törvénytiprás a Sátán eszköze, aki a hazugság számos „jelével és csodájával”, csalásával kápráztat el számosakat, akik tévelyegnek, akik hamisságban gyönyörködnek (9–12). Az ember szinte beleremeg mindezekbe. 

Az evangélium felharsan e nehéz szakasz végén: akkor, amikor elszabadulna a gonosz, megjelenik az Úr, és nem engedi mindezt, megálljt parancsol, hatalmával végleg legyőzi a rosszat (8). Ezt a csodát Isten népe, és a hívő ember is megtapasztalja, személyes életében: amikor minden összeomlani látszik, amikor erőtlenségünk, félelmeink, gyarlóságaink ránk zuhannának, akkor közbeszól, cselekszik, érkezik az Úr, és konkrét szabadítást ad; már megszerzett szabadítását végérvényesen és maradéktalanul kiterjeszti ránk. Jézus Krisztus eljövetelének fenségével felragyog az Ő életet beteljesítő igazsága és megváltó kegyelme.

A thesszalonikai gyülekezetnek üldöztetést, nyomorúságot kellett megélniük a hitükért, amit állhatatos, egyre növekvő bizonyossággal hordoztak (3–4). Az apostol és a vele lévő testvérek mindenkor könyörögnek az ottani testvérekért, hogy ebben az állhatatosságban megmaradhassanak, a hit minden erejével (11–12). 

Az apostol arra is kitér, hogy az üldözők megkapják büntetésüket (5–10). 

Isten igazságos, Ő megítéli, számonkéri mindazt, amit ebben a világban műveltünk. Isten ítéletéről azonban csak úgy lehet szólni, hogy az először mindig rám vonatkozik, és nem a másikra. Ez a jogos és félelmetes ítélet megtérésre hív, az Úr irgalmas kegyelmét megragadva. 

Tény, hogy itt konkrét üldöztetésről van szó, a Jézus Krisztusba vetett hitért felvállalt szenvedésről beszél az apostol. Az Úrban bízó nép nem reagálhat az üldöztetésre visszavágással, hanem csakis krisztusi módon, azaz a jóban, a Krisztusban való gyönyörködéssel (11). Nagyon fontos mondata ez a mai igeszakasznak. 

Ezek után már nem gyengítjük az üzenetet, ha általánosabban is megfogalmazzuk azt, miszerint tartsunk bűnbánatot: kölcsönösen üldözzük egymást, számos módon, Isten népén belül és kívül. Ez a bűn természete, az emberi élet legnagyobb nyomorúsága: a „mindenki háborúja mindenki ellen” (Hobbes). Hányszor vágtunk vissza mi, keresztyén emberek is, hányszor álltunk bosszút, hányszor nem a krisztusi jóban gyönyörködve rendeztük dolgainkat, hanem gyarló emberi indulatból, amit még azzal is súlyosbítunk, hogy folyton csak a másikra akarjuk prédikálni az ítéletet.

Ezzel nem relativizáljuk Isten ítéletét, az nagy hiba lenne: hiszen aki Isten népét bántja, az magát az Urat bántja (Zakariás 2,12), és ezt az Úr nem hagyja következmények nélkül; mint ahogy semmiféle „üldöztetést” és bántást sem, hacsak meg nem térünk és kegyelmébe kapaszkodva meg nem változunk.

Reméljük, hisszük, bizonyosak vagyunk abban, hogy Isten ítélete egyben az enyhülést, a teljes és egyetlen megoldást jelenti a hívő nép számára; megszabadulást minden feszültségtől, amely aztán az új teremtésben kozmikus méretekben is érvényesül. Ez az enyhülés a megváltás, amit csak az Úr igazságos kegyelme ajándékozhat nekünk (7).

Ez könyörgésünk egyik állandó tárgya, a szüntelen imádság során (17): A békesség Istene szenteljen meg bennünket teljesen, és őrizze meg elménket és lelkünket, azaz egész valónkat a feddhetetlenségben, a Jézus Krisztus eljövetelére. A feddhetetlenség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy a feddhetetlen embert mindenestől az Úr kegyelme hordozza, miközben életét megszenteli, egyre inkább megtisztítja, a tetten érhető bűnöktől megóvja; sőt, testét, lelkét, értelmét, idegrendszerét az élet próbái között is épségben megtartja (23).

Ennek az áldott oltalmazásnak és érlelő megtisztításnak része az is, hogy az Isten országának boldog rendje szerint próbálkozhatunk élni – legalább a testvérek közösségében –, miként azt az apostol a mai igeszakasz első felében elénk tárja, hiszen csak így lenne érdemes élni (12–22). 

Megvalljuk, hogy ehhez a magunk ereje kevés! Saját erőnkből és igyekezetünkből nem tudunk feddhetetlen tisztaságban elmenni a világból és megállni a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, a számadás napján. Valljuk meg ezt, hiszen annyi minden rendezetlenül nem teljes még az életünkben!

Megnyugtató, bizonyossággal felvértező, boldogsággal megajándékozó biztatás az, hogy a hűséges Isten megőriz bennünket ebben a szentségben, Ő cselekszik az életünkben, bennünk és általunk, Ő tesz minket feddhetetlenné, mindvégig (24); minden nyomorúság, próbatétel, minden kísértés közepette is (Jelenések 2,10). Ő hűséges hozzánk (1Korinthus 1,9), akiket kiválasztott és elhívott, Ő megcselekszi, hogy feddhetetlen épségben maradhassanak meg gyermekei (24). Ez a feddhetetlen épség akkor is a miénk, ha testünk, lelkünk, értelmünk, szellemünk „itt” esetleg szétesett már…

Ez a bizonyosság tesz késszé bennünket arra, hogy szüntelenül imádkozzunk, együtt is imádkozzunk, könyörögve egymásért, megerősödve ebben a bizonyosságban, amikor fáradtságunk ránk zuhan. Az apostol ezt magára nézve is kéri: „Testvéreim, imádkozzatok érettünk is!” (25)

*

Hazafelé tartottam, a már sötét októberi utakon, egy fárasztó nap végén. 

Ekkor kaptam egy üzenetet valakitől: „Imádkozzunk együtt!” 

Nagy erőt adott akkor, ott, hogy valaki valóban testvérként, őszintén, szeretettel és nem csak valami előírt kegyes imakötelességként, egy szükséghelyzetben, ezzel a kéréssel keresett meg. Nem panaszkodott, hanem csak ennyit kért: „Imádkozzunk együtt!” 

Ezzel ő rám is imádságosan gondolt, miközben együtt megerősödtünk abban a bizonyosságban, hogy noha az ember gyakran azt érzi, nem tud „épségben”, azaz „szelíden is stabilan” átjutni az élet viszontagságain; a mi Urunk nem engedi el a kezünket: „Oltalmazó pajzsát átadta nekünk, jobbjával támogatott minket, sokszor lehajolt hozzánk!” (Zsoltárok 18,36)

Annyi, de annyi kudarcot, elbukást, szétesett életet látok; számos idegileg, mentálisan megbomlott emberrel találkozom. Most is az egyikükön próbálok segíteni. Meddig tarthat, hogy mások épségének óvása nem rendíti meg a mi épségünket? 

A kínzó kérdés kapcsán valósággal felemelt ez az igevers: „…teljes épségben, feddhetetlenül” állhatunk majd meg az Úr előtt. Nem enged szétesni bennünket a mi Urunk, de ha megbomlana is valahol az életünk szövete, Ő akkor sem engedett el minket!

Imádkozzunk együtt ezért az épségért, mint akik már eleve hálát adnak a bizonyosságért!

Gondoljuk át, életünk során mennyi mindenre vártunk már. Vannak közöttük olyanok, amelyek nem teljesültek. Ezekről most kár szót ejteni. Ez külön írás tárgya lehetne… De mi van azokkal a várakozásokkal, amelyek teljesültek? Javunkat szolgálták, vagy éppen csalódást okoztak a teljesülésük után? Észrevettük-e egyáltalán, hogy valójában mennyi mindent megkaptunk? Beláttuk-e, hogy az Úr szépen intézett és végül is tökéletesen intéz mindent? Döntő kérdés az, hogy a földi életidő delén jóval túl, tudunk-e még várni valamire, vagy pedig egyre inkább megadjuk magunkat az idő múlásának? Na, nem arra az „okos” és terápiás tanácsra gondolok, hogy valamire mindig várni kell, célokat mindig kell kitűzni, mert egyébként értelmét veszti az életünk. Ez az „okos” tanács persze igaz, de önmagában édeskevés! Várhatunk-e a földi életen túlmutató, valós ígéretekre, azok olyan örök beteljesedésére, amelyeknek megvalósulásakor bizonnyal nem fogunk csalódni?

A Biblia üzenete erre ad feleletet. Jézus Krisztus eljövetelére várunk, aki teljessé teszi rajtunk az Ő, mindeneket helyreállító, jóságos ígéreteit: „Mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által…” (9) Akár ébren vagyunk, azaz akár fontoskodva igyekszünk még; akár alszunk, azaz már lenyugodtunk, az Úréi vagyunk, és Ővele együtt fogunk élni (10). Mi valójában erre várunk: az Úrra várhatunk, és minden egyéb várakozásunkban – minden hűséges igyekezetünkben és minden imádkozó, vagy elerőtlenedett lenyugvásunkban is –, „világosságban” és a „hit páncéljában” a Megváltó visszajövetelét várjuk, Őutána kiáltunk (4–8). 

Az apostol számos részletet elmond még itt erről a várakozásról, amelyek a korabeli „apokaliptika” nyelvezetét használják, ezért kissé ijesztőek: az Úr napja tolvajként jön el, azaz hirtelen, ezért ne aludjunk, legyünk éberek, mert hirtelen jön a végső romlás, így a sötétségben járóknak, az alvóknak, nem lesz menekvés (2–3). De ezt a korabeli nyelvet az apostol pontosítja, a Szentlélek vezetése által. Megnyugtatja olvasóit: akár igyekszünk, akár alszunk, az Úréi vagyunk, és Jézus Krisztus eljövetele üdvösségesen, maradéktalanul jót hoz nekünk. Micsoda vigasztalás ez! Vigasztaljuk egymást! (11)

*

Ezt a maradéktalan jót azonban csakis az Úrtól várhatjuk! Ezért vegyük csak komolyan az apostol intését, ami arra vonatkozik, hogy ha emberi megoldásoktól várjuk a tényleges megoldást, akkor valóban nincs számunkra megoldás. Pilinszky János jól ismert mondása pont ide illik, amit Popper Péter jegyzett le: „Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a költő megjegyezte: – Nem szeretlek benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat. – Miért nem szeretsz minket János? – Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan ostoba, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját, és összeomlik. A valóságban – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól, vagy rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Bizony az irgalmas, megváltó, megtartó Jézus Krisztusra várunk – várhatunk, micsoda kegyelem (!) –, és minden földi várakozásunkat is ez az egyetlen várás határozza meg.

Ez a lényeg: Mindenkor az Úrral leszünk! Ez az evangélium. Már megtapasztaljuk ezt a csodát, hiszen az Úrral lehetünk, mert Ő velünk van; életben, halálban (Róma 14,8), halálon túl, majd teljességében a feltámadáskor. Ehhez a lényegi üzenethez tartozik, hogy ne szomorkodjunk; egyáltalán ne! A meghaltak miatt se szomorkodjunk, mint azok, akiknek nincs reménységük (13), hiszen ahogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy Isten az elhunytakat is előhozza, Jézus által, Ővele együtt (14). Ez hitünk tartalma, nem kevesebb! Minden, ami kevesebb ennél, az nem hit.

A részletek tekintetében sem szabad tudatlannak lennünk (13). De lám, a részleteket illetően maga az apostol sem kapott pontos kijelentést, hiszen akkori váradalmuk sem úgy teljesült be, ahogy itt leírta (15–17). Nem a „menetrend” a fontos. Az Úr bizonyosan szépen intéz mindent. Éppen ez figyelmeztet bennünket, hogy először mindig a legfontosabb üzenetet ragadjuk meg minden igeszakaszból, és mintegy azáltal „felemelkedve”, madártávlatból csodálkozzunk rá az egészre. 

A részletekhez tartozik a riadó hangja (16). Voltam katona, és a riadó kifejezésre görcsbe rándul a gyomrom, mert még ha háború van, és életmentés miatt szólal meg a riadó, akkor is a militáns, hasadt, erőből értő világból vett kép ez. Jézus Krisztus éppen azért jön vissza, hogy levegye a világról ezt az átkot. Ahol ugyanis riadó van, ott fenyegetett készenlét feszül, ott harc és háború dúl, ott öldöklés fenyeget; ott rohanni kell, gyorsan, egymást hergelve; ott lelketlen rendben, egymással is üvöltözve muszáj menekülni vagy a másik ellen fordulni. Jézus Krisztus visszajövetele pont ezektől (is) megszabadít bennünket. 

Vigasztaljuk egymást az örök élet beszédével (18), testvéreinket az Úrban (13), és együtt mindazokat, akik között élünk. Ez az egyház szolgálata: vigasztalni a megváltás örömhírével. 

A testvéri szeretet alapja annak, hogy egymást szeretve, szerethessük azokat is, akik között mozgunk a világban. A szeretet említése manapság nem sokakat mozgat meg, hiszen a fogalom kiüresedett, mert annyit emlegetjük, de valójában ritkán tapasztaljuk, éles helyzetekben különösen. Olyanokká lettünk, mint a pogány görög ember, aki szívesen beszélt az igazságról, de a szeretettel nem tudott mit kezdeni. Mit ér az igazság, ha „megnyomorítjuk” vele a másikat? 

Ugyanakkor a szeretet kapcsán ne a Hegyi Beszéd és a Szeretethimnusz jusson legelőször eszünkbe, hiszen még a testvéri szeretet terén sem tudunk így szeretni. Ezek az említett igehelyek Isten Jézus Krisztusban közölt szeretetét mutatják be nekünk, hiszen egyedül az Isten szeretete az, amely soha el nem múlik (1Korinthus 13,8). Ezért a szeretetért könyörögnünk kell, aztán naponta, minden élethelyzetben újra és újra el kell kérnünk azt. Csak az Isten újjászülő kegyelme képes arra, hogy az Ő szeretetével megajándékozzon bennünket, miszerint aztán így szerethessük mi is egymást. Az apostol kimondja, hogy a thesszalonikaiakat is az Isten tanította szeretni, ezért nem szükséges neki erről a szeretetről külön írni (9). 

Nagy szükség lenne a valóságos, krisztusi szeretetre – a testvérek között is –, amikor a szeretet sokakban meghidegült (Máté 24,12), amikor az érzelmi intelligenciánk sivárrá lett, vagy mesterségesen túlhajtottá, így hamissá torzult, amikor ennek nyomán a szeretet képmutatóvá, színpadiasan felszínes kirakattá silányult, érdekeket kiszolgálóvá. Nagy szükség lenne a krisztusi szeretetre egy olyan korban, ahol megint az ezernyi érdek és igazság hangzatossága az erőt, a sikert, az eredményt tette az első helyre, még akkor is, ha ügyes ellensúlyozásként, úgy tesz, mintha odafigyelne mindenkire. A szeretetre nevelni kell, miközben a krisztusi szeretetért csak könyörögni lehet.

A krisztusi szeretet először mindig a sajátjait szereti, ezért az első a testvéri szeretet. Csak az tud másokat szeretni, aki először a sajátjait megbecsüli (9). Aztán a krisztusi szeretet megmutatkozik a konkrét segítségnyújtásban, miként a thesszalonikaiak gyűjtéssel segítettek más macedóniai gyülekezeteket. Bizony a krisztusi szeretet mindig konkrét emberek felé, konkrét tettekben mutatkozik meg, amiben állandóan gyarapodnunk kell (10). A krisztusi szeretet áldott megnyilvánulása – amivel a mai zajos és nyilvános világban nem is tudunk mit kezdeni –, hogy csendesen végzi, a maga helyén, a maga munkáját, vagyis alapvetően csendes életet él, és nem piszkálja a másik embert, nemcsak elmélkedik a világ nagy dolgairól, hanem saját kezével dolgozik, tesz, beáll a sorba. Csendben imádkozni, dolgozni, a másikat leginkább békén hagyni, lehetőség szerint nem a másikra szorulni, a kívülállókat – akik egészen mások, mint mi – tisztelni! A sajátjainkat krisztusian szeretni, a kívülállókat tisztelni! Bizony, túlhajtott világunkban, helyesen értve, ezek is a krisztusi szeretet megnyilvánulásai lehetnek. Hiszen zajongunk és másokon kérjük számon azt, amit mi magunk sem tudunk megvalósítani, miközben állandóan a másikat piszkáljuk, hergeljük, és nemcsak folyamatos elvárásokkal terheljük testvérünket és embertársunkat, hanem mindenért a másikat tesszük hibássá, gyakran halálosan tiszteletlenül (11–12). 

Istennek tetsző módon élni, ebben előbbre jutni, ez a megszentelődés, amellyel kapcsolatban fontos az intés (1), de amelyben nem az intés, nem a megszabott rendelkezések, hanem az Isten Szentlelke vezet bennünket (8). Az intés figyelmeztet; a nem szeretetből kimondott intés pedig inkább megszégyenít, sőt indulatot és ellenállást is kiválthat. Isten Lelke azonban erőt és örömöt ad a megszentelődés útján.

Ez a hívő ember boldog tapasztalata egyben, mert ahogy haladunk a hit útján, miközben telnek az évek, olyan jó megélni, hogy egyre inkább megerősödik bennünk a bizonyosság és lenyugszik, leülepszik, feltisztul az életünk, fokozatosan csak az evangéliumi lényeg számít, a hit, a remény és a szeretet, a Jézus Krisztusban elnyert üdvösség öröme, valamint az ebből fakadó hűséges szolgálat. Ennek tapasztalata üdvbizonyosság és a legnagyobb boldogság is egyben, miközben szeretteinkért, és a ránk bízottakért közbenjáró könyörgést mondunk, hogy ők is megtapasztalhassák ezt a csodát. 

Pál konkrétan megnevez két területet, amelyektől Isten minket óvó akarata szerint tartózkodnunk kell: a paráznaság, annak minden változatát ideértve; valamint a másokat megbántó, önző túlkapások sora, amelyben becsapjuk testvéreinket, embertársainkat (3–6). Mi azonban elsősorban nem azért tartózkodhatunk ezektől, mert miattuk megítél majd az Úr (6), hanem mert Isten Lelke vezet, megőriz, megtart a tiszta és egyre tisztuló életben, korábbi bűneinket megvallva, az Ő kegyelmébe bizonyosan belekapaszkodva. Hiszen az Úr a tiszta életre hívott el bennünket, abban megőriz, és nem engedi, hogy megszégyenítsük nevét. Ő az események Ura is, nem enged bemenni olyan ajtón, amin nem szabad! (7–8)

Áldott legyen ezért az egyre inkább kiteljesedő életért az Úr, amely Jézus Krisztusban már most a miénk, és „odaát” maradéktalanul beteljesedik!

Eljutni saját magamtól a másik emberig! Ez életünk legfontosabb feladata. Mindenekelőtt pedig ez csoda: az önzéstől eljutni a szeretetig, minden akadály ellenére. A másik ember mindig az, akit az Isten ránk bízott: a szeretteink, akik között élünk, aki mellett éppen vagyunk. 

Akkor lehet utunk a másik emberig, ha van utunk az Istenig (11), aki képessé tehet bennünket a valóságos szeretetre, makacs és érdekvezérelt, valamint ügyesen leplezett önzésünk ellenére is. 

A valóságos szeretet, megbocsátva, kipótolja az embertárs hiányosságait, nem pedig keresi és felnagyítja azokat (10). 

Jézus Krisztus az út: Istenhez, a másik emberhez, és önmagunkhoz; mert ebben a szeretetben teljesedhet ki a saját életünk is.

De jó tudni, hogy az egyetlen úton járhatunk! Ma megint közelebb: az Úrhoz, egymáshoz, önmagunkhoz.

Imádkozzunk: Urunk! Köszönjük, hogy Te vagy az út! Egyengesd utunkat, Tehozzád, egymáshoz, hogy önmagunk boldogságát is így találhassuk meg. Ma is közelebb, közelebb Uram, Tehozzád! Ámen!

Vannak olyan helyzetek, amelyeket már alig bírunk elviselni? 

Sok ilyen élethelyzet próbálhat meg bennünket, amelyek emberileg szinte elviselhetetlenek. Az apostol is számos próbatételt élt meg. Ezek közül az egyik az volt, ahogy vágyódott szeretett gyülekezete, a thesszalonikaiak után, valamint ahogy aggódott irántuk. Az apostol életében minden próbatétel a Jézus Krisztus ügye iránti szeretetéből fakadt, és nem csak úgy az emberi élet általános járulékaiként támadtak azok az életútján (1). 

Ahol pedig az elviselhetetlenül nehéz helyzetek Jézus Krisztus követéséből fakadnak, ott az Úr azokból mindig ad szabadulást, megoldást. Pál Athénból elküldte Timóteust Thesszalonikába, hogy általa érdeklődjön felőlük, valamint biztassa, erősítse az ottaniakat, hogy meg ne tántorodjanak, ha továbbra is üldöznék őket, hiszen Isten népe erre van rendelve ebben a világban (2–5). Timóteus jó hírekkel jött vissza, a thesszalonikaiak hitét, állhatatosságát és irántuk való szeretetét illetően, ez pedig az apostolnak is erőt adott (6–8). 

Az apostol „feléledt” elviselhetetlen helyzetéből, mert a thesszalonikaiak szilárdan álltak a hitben (8). Vagyis egymás hitét kell erősítenünk, bátorítanunk, mindenkor! Nem gyengíteni – sokszor ezt tesszük – hanem erősíteni! Feléled az én hitem, ha a másik hite hitelesen erős számomra, és én ugyanígy erősíthetem a másik hitét. Vegyük észre, hogy az apostol úgy beszél a szilárd hitről, hogy abban a krisztusi szeretet az egyik tartóelem, vagyis nem valami ridegen szilárd hitről van itt szó (8). Ha a hitből nem sugárzik a szeretet, az élet valóban elviselhetetlenné lesz.

Ne becsüljük le azokat az elviselhetetlen helyzeteket se, amelyek nem közvetlenül Jézus Krisztus követéséből fakadnak, mégis tele van azokkal az életünk. Bizony, a sokféle elviselhetetlen mindennapi- és határhelyzetben az egyetlen erőforrás csakis a Jézus Krisztusba vetett hit: Ő ad szeretetet, reménységet, szabadulást. A hit éppen annak bizonyossága, hogy ez a szabadulás már a miénk. Ez a bizonyosság teszi elviselhetővé az elviselhetetlent; csak ez!

Pál személyes vallomása ez, ahol teret ad érzései áradásának, érzelemvilága feltárásának, mert abban Isten megmagyarázhatatlan szeretete sugárzik. 

Pál, érzelmi kitárulkozásában a thesszalonikai gyülekezetet örömének és koronájának nevezi, mint később, élete végén, a filippi gyülekezetet (Filippi 4,1). Ez a gyülekezet a dicsősége, odaadó életének látható eredménye, gyümölcse, Isten benne munkáló kegyelmének igazolható visszajelzése. Erre a szent visszajelzésre, látható eredményre, örömre, dicsőségre a hitben szolgáló embernek is szüksége van. Ez a dicsőség az Isten dicsőségét ragyogtatja fel ebben a világban, örömre hangol másokat is, de erőt ad a további szolgálathoz. Ha az apostol ezt kimondta, mi se szégyelljük megvallani ugyanezt. Pálnak is, küzdelmei között, szüksége volt erre a visszajelzésre, miként nekünk is. Ne fukarkodjunk a bátorító visszajelzéssel mások felé! (19–20)

Pál érzelmi kitárulkozása kapcsán el kell mondanunk azt, hogy az emberi érzelem önmagában labilis és bizonytalan, de a hívő embert Isten gazdag érzelemvilággal áldja meg, amit az Ő ügyének szolgálatába állít, Lelke vezetésével. A hit, érzelmi gazdagság nélkül embertelen, törvényeskedő, emberi elvárásokra és teljesítményre alapozó tankeresztyénséggé torzulhat. Bizony, sokszor érzelmileg sivár a keresztyénségünk, kellemetlen, lelketlen, rideg, szigorú. Más esetben érzelmeinket szégyelljük, elfojtjuk, vagy pedig – ez a másik véglet – rajongva és parttalanul zúdítjuk a másikra. Lám, Pál, mint szentlelkes ember, adott helyzetben, azt áldásként fogadó emberek előtt, az érzelmeit feltárja, de ebben a kitárulkozásban krisztusi szeretet munkál, amely nem követel, nem rátelepszik a másikra, hanem áldássá lesz az, a sivárság és a ridegség pusztaságában. Csak Istentől készített körben élhetünk ezzel a lehetőséggel. De a mai Ige arra buzdít, hogy az Istentől készített alkalommal ne féljünk kimutatni az érzelmeinket, másokat is bátorítva erre; és végképp ne hagyjuk válasz nélkül mások felénk való, ilyenfajta őszinte közeledését. 

Pál személyes vallomásában nemcsak Lélek által vezetett szeretet tárul fel, hanem reménység is, amellyel megnyugvásban tudomásul veszi azt, hogy amikor úgy kellett elmenekülniük az általa nagyon szeretett gyülekezetéből, Thesszalonikából, akkor ez a találkozás az első és az utolsó is volt egyben, ebben a földi világban. Hiába akartak újból és újból visszamenni Thesszalonikába, erre nem nyílt lehetőség. Itt látjuk – és ez nagyon fontos –, hogy az apostol érzelmi élete mennyire az Úr kordájában állt, hiszen vágyakozott arra, hogy személyesen lássa a thesszalonikaiakat, törekedett is erre (17); de elfogadta az Úr döntését, és bizonyossággal tudta, hogy az Úr színe előtt majd találkozni fognak. Igen, Jézus Krisztusban miénk a viszontlátás reménysége (19). Pál nem keseredett meg, nem lett depressziós, öröme végig megmaradt.

Pál személyes vallomása, kitárulkozása egy fontos tanítást is tartalmaz, miszerint nem embereket, vagy külső körülményeket okol azért, hogy ez a találkozás nem jöhetett létre. Tudja, hogy a gonosz az a nagy akadályozó, aki mindig közbe akar szólni ott, ahol Isten Lelke munkál; de soha nem a gonoszé, hanem mindig csakis az Úré a végső szó (19). Soha ne felejtsük el, hogy nem test és vér, nem emberek ellen van tusakodásunk, végképp nem külső körülmények ellen, hanem az Isten ellensége ellen (Efezus 6,11). Rudolf Bohren, „Predigtlehre” című műve többek között ezt az apostoli tanítást eleveníti fel számunkra: „Isten országa még nincs itt, ezért az igehirdetés és a lelkigondozás harcot jelent; nem az emberekkel, nem a helyzetekkel, hanem a Sátán birodalmával. Jézus nagypénteki és húsvéti győzelmét érvényesíteni kell a mindig újraéledő ellenséggel szemben. Nekünk nem emberek ellen kell harcolnunk, bármit élünk is meg. Ellenségünk nem a valamilyen mértékben befolyásolt ember, vagy a körülmények. Ha ezt tudjuk, valamint Jézus Krisztus győzelmébe vetett bizonyosságunkat újra és újra elkérjük, akkor soha nem fogunk megkeseredni.”

A szentek közössége az, amiről itt az apostol ír.

Ez a közösség „Ige-közösség”, hiszen együtt hallgatták az Isten beszédét, és azt nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten szavaként. Ez a csoda felülről adatik. Már az is csoda, a Szentlélek munkája, hogy Isten Igéjétől várják a megszólítást, nem pedig sokféle más hatástól. Ezáltal a hallgatókban ott van a szent és imádságos vágyakozás – amely minden más külső körülményt súlytalanná tesz –, hogy az Igéről szóló beszédben megszólaljon az Úr hozzájuk intézett, megtartó szava. Ezalatt az igehirdetőnek az Igében megszólaló üzenetért újra és újra, könyörögve tusakodni kell, miközben Isten szava hozzá ugyanúgy szól, mint a hallgatókhoz; sőt, először őt szólítja meg az Ige üzenete, mert aki nem lett megszólítva, annak nincs mit mondania (13). 

Ez a közösség „hit-közösség”, mert miközben Isten Igéjét és élő, üdvözítő szavát hallgatják, közben megtapasztalják Isten Igéjének erejét, a feltámadott Jézus Krisztus hatalmát. A hit: a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit és az Ő erejének, hatalmának megtapasztalása. A hit soha nem elmélet, hanem mindig gyakorlat, tapasztalati valóság, mert ahol hit van, ott jelek és csodák történnek; ott minden nyomorúság ellenére is átüt a mennyei világ valósága az emberi életen. Ez a hatalom a megváltó szeretet hatalma, Jézus Krisztus ereje, az örök élet bizonyossága, amellyel Ő megtart bennünket, mindenkor. Ez az erő, a Jézus Krisztus ereje, munkál bennünk, általunk, akik hiszünk. Ez az erő nem rombol, hanem épít, gyógyít, felemel, üdvözít (13).

Ez a közösség „szenvedés-közösség”, mert ebben a világban nyomorúságunk lesz (János 16,33). Ahol Jézus Krisztus jelen van, ott azonnal támad az ellenség, ott a búza közé azonnal hintik a konkoly magvát (Máté 13,25). Ilyenkor szinte hiábavaló minden védekezés, minden hitvédelem; sőt, adott esetben csak mélyíti a problémát. Ilyen helyzetben nem marad más, mint a néma szenvedés (Cselekedetek 8,32), azzal a bizonyossággal, hogy a végső győzelem már a miénk (1János 5,4); az ítélet pedig Istené, és nem a miénk. Pál tudja, miről beszél, hiszen amikor többen befogadták az Igét a városban, zsidók és görögök, akkor azonnal irigység és üldözés támadt ellenük, ezért úgy kellett elmenekülniük Thesszalonikából (Cselekedetek 17,1–9). Ez a szenvedés ma is osztályrészünk, amely sokféleképpen ölthet testet, és amely kikerülhetetlen, a hit jele és pecsétje; de velünk az Isten! (14–16) Ez a szenvedésközösség a mindennapokban azt jelenti, hogy miközben örülünk az örülőkkel, tudunk sírni a sírókkal is (Róma 12,15); ez az együttérzés, a részvét közössége. Az a szeretet: tudni, mi fáj a másiknak!

Ez a közösség „hálaadó-közösség”, mindenkor, mindenért (13).

„Az akkori öregedő és tehetetlen antik kultúrában” megjelent az evangélium – így fogalmaz Ravasz László. Akkoriban (is) számtalan magántudós, bölcs, orvos, kuruzsló, szónok, ügynök, varázsló járta a városokat, és mindegyik igyekezett meggyőzni a hiszékeny lakókat a saját portékájáról; cserébe pedig ellátás, hódolat, védelem járt nekik.

Pál hangsúlyozza, hogy az ő szolgálata más. Noha ezt ő így ki nem mondja: hiszen mindenki ezt állította és állítja magáról, hogy ő más… Pál csak annyit mond: vagy látszott rajtuk feddhetetlen hitelességgel, hogy nem önmagukat képviselik, hanem az Urat; vagy pedig, ha ez nem ütött át szolgálatukon, akkor állíthatnak bármit is… (10)

Pál kiemeli, hogy ő senkit sem akart meggyőzni, senkinek nem akart tetszeni, nem kereste senki kedvét, de nem is félt senkitől; senkire nem telepedett rá, hanem éjjel és nappal dolgozott, hogy eltartsa magát és társait (9). Az apostolt nem vezette hízelgés, kapzsiság, dicsvágy (5–6). Vagyis az apostol szándéka nem volt tisztátalan és álnok, mint amikor valaki, az ügy mögé bújva, valójában csakis önmagát képviseli (3). Pál „csak” nyíltan hirdette az Isten evangéliumát Thesszalonikában, mint az Úr küldötte (2–4). Persze, ebben a nyíltságban sok tusakodás rejtőzött (2), Istentől újból és újból elkért bátorság (2), szelíd és önátadó szeretet (8), kérve-kérő buzdítás és intés. 

Jézus Krisztus evangéliumának szolgálata ma is csak így lehet áldott. Azóta kétezer év eltelt, de Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma ugyanaz, lényegében az evangélium hirdetésének módszere is ugyanaz. Fontoljuk meg a fentieket, Isten Igéjének mai üzenetét, szolgálatunkra nézve, tartsunk önvizsgálatot, és könyörögjünk! Van miért…

Pál Filippiből menekült Thesszalonikába, ahol alig három hét alatt élő gyülekezet jött létre. Pálnak innen is menekülni kellett: Béreába, majd Athénba ment, innen küldte Timóteust Thesszalonikába, mert aggódott az ottaniakért. Pál már Korinthusban volt, Szilvánusszal együtt, amikor Timóteus jó hírekkel tért vissza hozzá a thesszalonikai gyülekezetet illetően. Ez a levél az Újszövetség legkorábbi irata, 51 tavaszán vagy őszén írhatta azt az apostol (1–2).

Pál hálát ad, a vele lévőkkel együtt, az ottani gyülekezet hitéért (2); azért a csodáért, hogy az apostol által hirdetett evangélium szavait bizonyossággá elevenítette az ottaniak életében a Lélek, akik a bálványokból az élő Istenhez tértek (9). Ma is ezért a csodáért könyörgünk, hogy igehirdetésünk Léleknek és erőnek megmutatása lehessen (1Korinthus 2,4), amit hiteles életünk is alátámaszt, ezért Isten szava megszólít másokat, minden „bálványozó és zaklató” külső körülmény ellenére is! (5–7) Ez a csoda mindenestől az Isten cselekvése, a választottság, az üdvösség jele, kegyelem (4). 

Pál hálát ad azért is, hogy a gyülekezet Jézus Krisztusba vetett hitének látható következményei vannak: szeretetből és reménységből fakadó munka, fáradozás és állhatatosság (3–4). Szavak nélküli igehirdetés ez, a hétköznapok igehirdetése, amely megerősíti majd a szavainkat is, az Úrtól készített időben. A thesszalonikai gyülekezet hitéről az egész tartományban tudnak már; sőt, Macedónián túl, szerte Akhájában, ahol éppen a levél írásakor szolgált az apostol. Az élő hit hiteles hit, ezért lehet példává, hiszen Jézus Krisztus követőivé a mi példánkat követve lehetnek mások (6). 

Pál hálát ad a végső reménységéért, ami azóta is közös reménységünk: Várjuk a feltámadott Urat, aki teljesen megszabadít bennünket, és teljessé teszi azt, ami hitben már a miénk, de ami „itt” még töredékes. Még annyi nyoma van e-világban annak a haragnak. Ez a harag az ember nyomorúságának terméke: önzés, érdekek, indulat, hergelés, gyűlölet. Joggal van rajtunk emiatt az Isten ítélete, azaz Isten haragja. A szabadítás az, hogy Isten már levette rólunk haragját, kinyilvánította üdvözítő szeretetét felénk, amely megszünteti az emberi haragot is, és tevékeny szeretetre, valamint az Úr várására késztet minket (10).

Jézus Krisztus evangéliuma személyes. Pál, a Kolossé és a Római levél végén, gazdag személyes üzenetekben köszön el a levél címzettjeitől. Itt, személyesen említ testvéreket, munkatársakat, szolgatársakat, fogolytársakat, sokakat; de ideöleli a Kolossé környékén található gyülekezeteket is (15). A mi Urunk személyesen ismer bennünket; még mielőtt az anyaméhben megformált, már ismert minket (Jeremiás 1,5); és az élet Ura, a testi halál után is megtart minket (János 11,25). Nincs ennél nagyobb személyesség. A hívő embernek ez áldott bizonyossága. A személyes bizonyosság a bizonyosság. Ez a bizonyosság személyes, de nem önző bizonyosság: „Ismer az Úr engem, és másokat is, sokakat; és azon munkálkodik, hogy az Úr kegyelméből minél többen ébredhessenek rá erre a boldog felismerésre!” Ezért Isten Igéjének megszólalása csakis személyes lehet, amely az egyes embert, mint Isten megváltott népének tagját, megszólítja. Ez a személyesség kizár minden durvaságot, indulatot, felülről való kioktatást, embertelen és lelketlen hangot. Ez a személyesség krisztusi szeretetből fakad.

Jézus Krisztus evangéliuma bátorít (8). Szükségünk van erre a bátorításra: Pálnak is (11), az említett testvéreinek, szolgatársainak is; és nekünk is, akiket ma érint meg az Isten Igéjének örömhíre. A világ sokat változott azóta, de az élet nem lett könnyebb, ugyanúgy halálosan veszélyes utazás, mint akkoriban volt. Nincs bátorítóbb üzenet Jézus Krisztus evangéliumánál, aki feltámadott a halálból és megajándékozott minket az örök élettel. Csak ez az, ami igazán bátoríthat; minden egyéb csak ámítás, időleges terápia, átmeneti módszer… Ebből azonban az következik, hogy Isten Igéjét csak úgy szabad hirdetni, hogy abban felragyogjon az evangélium, és annak végső kicsengése a bátorítás legyen. Rudolf Bohren írja az igehirdetésről, hogy a prédikáció – és minden keresztyén bizonyságtétel – végső mércéje csakis az, hogy abban megszólal-e, a hallgató számára is megragadható módon, a krisztusi bátorítás: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Egy igehirdetés, dogmatikailag is csak akkor helyes, ha ennek a szempontnak megfelel.

Jézus Krisztus evangéliuma testvéri közösséggel ajándékoz meg. Ez a testvéri közösség számontartja a másikat, tud a másikról, ahogy az apostol tudott a kolossébeliek dolgairól (15–17), és azok is tudtak Pál helyzetéről (7–9). Ez a testvéri közösség akkor áldott, ha az egy tapintatos testvéri közösség, amelyben tudomásul vesszük, hogy minden tekintetben különböző emberek vagyunk, és együtt mégis testvérek vagyunk az Úrban. Vagyis a Jézus Krisztusban újjászületett életünk nem számolta fel a személyiségünket, valamint a helyzetünk is különböző maradt. A testvéri közösségben nem lehetnek olyan dominanciák, amelyek ráülnek a közösségre és megfojtják azt. Bizony, buzgó testvérek miatt hányan maradtak el a gyülekezetekből, akiknek minden vágyuk csak az volt, hogy leülhessenek a hátsó padba és megpihenjenek az Úr lábainál, hallva az evangéliumot; de nem hagyták őket békén… Ez a testvéri közösség lehet munkatársi, szolgatársi közösség, mint az Igében is. De nem csak így ölthet testet ez a testvériség; a puszta jelenlét már szolgálat, már áldás, ajándék, az ügy felvállalása. Majd az Úr adja a többit is, kellő időben.

Ebben a személyes, bátorító, testvéri; azaz evangéliumi közösségben a Lélek kimunkálja a hűséget, az állhatatosságot, az Úrban (7; 9; 12; 17). 

Egy ponton a hívő ember nemcsak belátja az imádság egyetlen lehetőségét, hanem életének nélkülözhetetlen részeként gyakorolja is, mintegy ráhagyatkozik az Isten megtartó kegyelmére, mint amikor este fáradtan beledől az ágyba. A hit embere és Isten hívő népe másokat is, közbenjáró könyörgésben, az Úr megtartó kegyelmére bíz (2). 

Az imádságban kitartók vagyunk (2), mert a szüntelen imádságban (1Thesszalonika 5,17) éppen azt valljuk meg, hogy az Úr elé járulva a legreménytelenebb helyzetet is reménységben éljük meg, illetve ezért a reménységért könyörgünk, miközben rábízzuk magunkat az Úr tökéletes akaratára, aki csakis jót akar nekünk. A szüntelen imádságban betagolódunk az Isten örökkévaló, üdvözítő rendjébe.

Az imádság nyitánya, forrása a hálaadás (2), hiszen Isten szabadítása már a miénk. Isten, Jézus Krisztusban már mindent szépen elintézett. Erről a szabadításról indirekten olvasunk Ézsaiás próféta könyvében, a terméketlen szőlőről szóló próféciában: „Hagyom, hogy elvaduljon, nem metszem, nem kapálom, felveri a tövis és a gaz.” (Ézsaiás 5,6) A figyelmeztetésben ott rejlik az evangélium, ami Jézus Krisztusban felragyogott: Nem hagyja az Isten, hogy elvaduljunk, metsz, kapál – még ha ez adott ponton fáj is –, nem engedi, hogy életünket felverje a szúrós, sebeket ejtő tövisek rengetege. Ő az Úr, de Ő kegyelmes, szabadító Úr! Nem hagy el az Úr minket, történjék bármi: életben maradunk, fel vagyunk írva az élők közé, örökké megoltalmaz az Úr (Ézsaiás 4,3–6). Az imádkozó közösségnek, az imádkozó embernek bizonyossága van efelől, és imádságunk során, ebben a bizonyosságban erősödünk meg.

Az imádságunk tárgya, a hálaadásból kiindulva, könyörgés másokért, és rendszeres könyörgés az Úr ügyéért, az evangélium hirdetéséért, a látható egyház szolgálatáért és szolgáiért, a krisztusi örömhírért (3). Bizony szabad és kell önmagunkért is könyörögni, hogy hirdethessük a Krisztus titkát, és saját ügyeinken is – amelyek összeforrtak a szent üggyel –, Krisztusban, ott legyen az áldás; valamint, ha kell, akkor áldozatot is tudjunk hozni a Krisztusért, mint a fogoly Pál.

Aki imádkozó ember, az megkapja a bölcsességet, az Úrtól való kedvességet, a legfeszültebb helyzetben is, hogy mennyeien megfűszerezett szóval mindenkinek helyesen tudjon felelni, a kedvező alkalmat meglátva, felhasználva… (5–6)

Miként tesszük a dolgunkat? Miként végzünk, cselekszünk bármit is? Fontos kérdés ez. 

Lélekből, azaz lelkesen tenni valamit azt jelenti, hogy abban ott vagyok én is, mint aki odaadóan nyitott a másik ember felé, és nemcsak „kimért, hivatalnoki hűvösséggel” cselekszik. Ez az „odaadás”, vagy gyakran inkább annak hiánya, azonnal érezhető, amint a másik emberhez fordulok. A „hivatalnok” korrekt a paragrafushoz, a sémához, a „rendszerhez”, és nem lép túl a másik emberért az előíráson, a „kurzuson”, a „kánonon”, még egy bátorító mosollyal sem. Az ügy megeszi az embert. Ilyen lelketlen hivatalnokokká kezdünk torzulni mindannyian. 

Az apostoli intésben szereplő lelkesedés azonban több, mint saját lelkünk buzgósága. Ez a lelkesedés sokkal több a saját lelkünk hangulattól, helyzettől, érdekektől függő érzelmi kitöréseinél, és több annak gyakori fárasztó túlbuzgóságánál is. A saját lelkünk intenzitásával ugyanis nem odaadóvá leszünk a másik ember számára, hanem azzal csak saját magunkat erőltetjük a másikra, mi magunk telepszünk a másikra.

Ez a lelkesedés – amiről az apostol szól – akkor áldott, ha abban Isten Lelke munkál. Így az Úr eszközei lehetünk, és megörvendeztethetjük mások életét, miközben nem marad el a viszonzás (24), hiszen aki ad, az maga is felüdül (Példabeszédek 11,25). Nem emberektől várunk viszonzást; bár a viszonzás jólesik és sok erőt ad, ezért erre is odafigyel a szentlelkes ember: visszajelezni, megköszönni, valamit önzetlenül és örömmel viszonozni, a másikra ugyanúgy odafigyelni, ahogy rám odafigyeltek. Ha pedig nem kaptam viszonzást, akkor éppen azért adok másoknak, mert megtapasztaltam, ez milyen rettenetes állapot. 

Odaadó lelkületünk mozgatója azonban nem a viszonzás, hanem a hála, hiszen mi már mindent megkaptunk az Úrtól, örök örökségünk van. Minden odaadó lelkület, „Lélekből lelkesen”, ebből a bizonyosságból fakad. Mi már megkaptuk az örökséget, ezért minden odaadó lelkesedésünkkel az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk (24). 

Isten majd viszonozza a dolgokat: és ebben az ítélet hangja is jelen van, mert nem maradnak kiegyenlítetlenül, rendezetlenül a dolgok (25). Ennek módja az Úr bölcsességének titka. Mi tudjuk, ez is bizonyosságunk része, hogy a mi lelketlen cselekedeteinket kiegyenlítette az Isten. Éppen ez indít bennünket hálára, odaadó szentlelkesedésre.

A nyugalom napját – hétről hétre – azért kapjuk, hogy Isten Lelkének ereje, szeretete, józansága betöltsön bennünket a hétköznapokra nézve.

Imádkozzunk! Urunk! Adj lelkesedést, adj szentlelkesedést, hogy rideg, kelletlen, lelketlen hivatalnokokból másoknak örömmel odaadó segítői lehessünk. Ehhez segíts minket. Lelkeddel tölts be bennünket! Ámen!

Milyen a krisztusi ember? 

A krisztusi ember „levetkőzte” a régi embert (3,9), megöldökölte tagjaiban a régi ember bűneit (3,5), elvetette azokat magától (3,8). Az apostol pontosan meghatározza, hogy miért bűnös tulajdonságok azok, amelyeket felsorol. Egyrészt azért bűnök ezek, mert ezekért haragszik az Isten, ezeket az Isten rossznak nevezte meg, hiszen ezek a bűnök az Isten, mindent jónak teremtő rendjét teszik tönkre, ezért magát az emberi életet zilálják szét (3,6). Másrészt pedig azért bűnös tulajdonságok ezek, mert azok csak erre a földre irányulnak (3,5), nem keresik az Isten dicsőségét és a másik ember javát, hanem csak az önérdeket követik. Ezek a bűnök: a paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, bálványimádás, harag, indulat, istenkáromlás, gyalázatos beszéd, hazugság (3,5–9).

A krisztusi ember felöltözte az új embert. A krisztusi ember életének gyümölcsei: könyörület, jóság, alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése, megbocsátás, szeretet, békesség, hálaadás, krisztusi beszéd. A krisztusi ember, amit szól és tesz, azt hálaadással, az Úr nevében teszi, mert ez valójában az Úr cselekvése őáltala (12–16). Az apostol tehát hangsúlyozza, hogy ezek nem bennünk rejlő tulajdonságok. Ezek Jézus Krisztus „tulajdonságai”; itt az Ő szeretetéről, az Ő békességéről, az Ő beszédéről van szó (15–17). Isten választottjaiként, Isten szentjeiként és szeretteiként azt a csodát éljük át – ez tényleg csoda –, hogy Krisztus kezd el élni, mozdulni, szólni bennünk (12); Ő formálódik ki tagjainkban és megújítja azokat. Nekünk, a saját erőnkből, csak az előbb említett bűnlistára futja. Csak Krisztusban, Krisztus által lehetséges megújulni, egyébként minden marad a régiben! (3,11)

Érdemes lenne önvizsgálatot tartani: a régiek voltunk, és már az újak vagyunk? Könyörögjünk azért, hogy Teremtőnk képmására megújuljunk, és egyre jobban megismerhessük Őt, egyre inkább Ő vegyen lakozást bennünk, Ő legyen az életünk Ura, Ő legyen minden mindenekben! (3,11) Csak így lesz jó! Csak ez a megoldás!

Áldott legyen az Isten ezért a szent elrejtettségért! Olyan ez az elrejtettség, mint az életmentő bárka, az özönvíz idején azoknak, akik abban védelmet nyertek. Olyan ez az elrejtettség, mint a kalitka a madár számára, az akvárium a halak számára; amelyeknek ez nem rabság, hanem védő, oltalmazó, gondoskodó szeretet, miközben odakint életveszélyes minden. Aki Jézus Krisztusban van, az burokban él; Isten megváltó szeretetének védőburka ez, amit soha senki nem törhet át, még akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy kiszolgáltatottakká lettünk. Soha ne feledjük: az Isten védelmez minket, akinél nincs hatalmasabb! (3)

Ez a védelem testet ölt házasságban, családban, gyülekezetben, egy ihletett alkotás hatása által, de testet ölthet egy időre való elvonulásban is, ahogy ezt Jézus is gyakorolta, tanítványaival és egymagában is (Márk 6,31). Vannak védett helyek és védett idők, amelyben ez az oltalom konkrétan is megtapasztalható: ház, egyház, haza, kultúra, identitás mind-mind az Isten oltalmazó szárnyai; nem véletlen, hogy nagy támadásoknak vannak most kitéve mindezek. Saját házunk, kertünk, szőlőnk és fügefánk, Isten oltalmának látható jelei (Mikeás 4,4).

Ugyanakkor ez a védelem nem egy kivonulás a világból. Ez a védelem azt jelenti, hogy Isten elküld bennünket a világba, de ezzel a mindenre elégséges védelemmel küld el minket. A világban minden megtörténhet velünk, de Isten tudtával, akaratával, a szent elrejtettség biztonságában. Ezért mi az odafennvalókkal törődünk, nem a földiekkel! Vagyis nem az határoz meg bennünket, ami e-világban történik velünk, hanem a krisztusban nyert bizonyosságunk (2).

De ebből kiindulva nagyon fontos a mai igeszakasz helyes értelmezése. Szolgálatunk lényege ugyanis az, hogy nagyon is kell törődni a földiekkel, mégpedig krisztusi, gondoskodó, evangéliumi szeretettel. De nem a földiek, nem az itteni események, kudarcok, rossz tapasztalatok határozzák meg szolgálatainkat, hanem csakis ez a krisztusi bizonyosság. Az odafentiek megáldják a földieket. Isteni védelmünk mindig erőt, örömöt, reménységet ad nekünk az úton. 

Bizony, ezt a bizonyosságot naponta el kell kérnünk. Naponta oda kell menekülnünk az Úr közelébe, hogy ez a soha el nem múló védelem nyitott szeretettel vértezzen fel minket a földön, és a menny dicsősége ragyogjon fel általunk. Így a mennyei hasson a földire. 

Feltámadtunk a krisztussal, élünk is Ővele (1), megjelenünk Ővele (4), vagyis az Ő védelme bevehetetlen vár, történjék is bármi. Ezért földi életünk, szolgálatunk erő-, öröm- és reményteli!

Mindig izgatott, hogy mennyire tud közel kerülni a keresztyén üzenet a „valósághoz”, az emberek valós, mindennapi és életfontosságú kérdéseihez. Hiszen az apostol azt mondja Krisztusról, hogy Ő a valóság. Ez pedig itt nem egy filozófiai fogalom, hanem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus az emberek valóságos, őket érintő kérdéseire akar választ adni, amely egyben kapaszkodó minden helyzetben. A keresztyénség tehát vétkezik, ha elbeszél az emberek feje fölött, ha árnyékokkal, azaz nem valós ügyekkel foglalkozik. Jézus Krisztus örökkévaló valóság, de ez a valóság beragyogja ezt a földi életet, a mindennapjainkat is, hogy észrevegyük, szeressük, támogassuk egymást.

Jézus Krisztus ügyét is egyből kegyességi versennyé akarta torzítani a kísértő. Már az első keresztyének küzdöttek ezzel a problémával. Pál ezek ellen a tévtanítók ellen hadakozott a Kolossé levélben. A tévtanítók feltették a kérdést: Ki a jobb, az igazabb keresztyén? Máris támasztották a követelményeket, és ezzel az emberi teljesítményre tették a hangsúlyt: ószövetségi és egyéb rítusok, szabályok, törvények betartása, étkezési előírásokhoz, ünnepek megtartásához való igazodás, alázatoskodás, kegyeskedés, a test sanyargatása; és aztán a többi, véget nem érő módon, úgymint angyalok tisztelete, látomások, bölcsességek, tanrendszerek (16–18; 23). Ezt nem szabad, azt sem szabad; sem látni, sem érinteni, sem megízlelni nem szabad; sem közösséget vállalni nem szabad… (21) Minden korban más és más a feltétel, a kötöttség (20). 

Bele sem gondolunk, hogy ez a tévelygés ma is mennyire kísért bennünket, amely felekezeteken belül is jelen van: a névleges keresztyének, a hagyományos keresztyének és a hívők. De közöttük is azonnal létrejön a polarizáció: hívők, még hívőbbek, leghívőbbek, szuperhívők, sztárhívők… Ebben nincs semmi cinizmus, kimondatlanul is ebben vagyunk.

Ebben a versenyben észre sem vesszük, hogy egyre inkább nem az Úrhoz, nem a Főhöz ragaszkodunk, pedig Ő tartja össze az egész „testet”, csak Ő tarthat meg bennünket, csak Ő adhat növekedést (19–20). Észre sem vesszük, hogy az árnyékokra figyelünk, nem pedig arra, akiről vetül az árnyék; és észre sem vesszük, hogy végképp nem figyelünk a „naptámadatra”, a Világ Világosságára, a Krisztusra, aki a valóság (17). Észre sem vesszük, hogy ebben a versenyben – Pál nem véletlenül említi itt a versenydíj kifejezést – felfuvalkodottak lettünk; embertelenekké és istentelenekké torzultunk; embertársaink és az Úr helyett árnyékokra figyelünk, nem pedig a valóságra (18). Így lehet a hit, és maga az egyház is olyanná, ami egyre távolabb kerül az emberektől, a való élettől, az emberek valós problémáitól. 

Pál kimondja: mi meghaltunk, a Krisztussal együtt (20). Így ezeknek az emberi elvárásoknak sem kell megfelelnünk, mert ezek csupán emberi parancsok és rendelések (22), valójában azonban semmi értékük és hasznuk nincs azoknak, miközben öntelt felfuvalkodottsághoz vezetnek és eltávolítanak az Úr kegyelmétől (23). 

Imádkozzunk! Urunk! Adj növekedést az igaz hitben, amely aztán növekszik az emberszeretetben, a reménységben, az örömben! Urunk! Add, hogy egymás mindennapjaiban is hasznosan, áldottan, erőt és örömöt adóan lehessünk jelen. Örök élet Ura, jöjj, ragyogd be az életünket, a hétköznapi terepet, a mai napot is! Te vagy a valóság, járd át és formáld át a valóságot! Ámen.

Sokféle adósság terhelhet bennünket, a „kamataival” együtt. Nagy nyomást jelenthet egy banki kölcsön, amelyet évtizedekig törlesztünk vissza, a kamataival együtt. Először alig kopik a felvett tőke a törlesztés során, szinte csak a kamatot fizetjük. Életünk adósságai azonban ennél sokkal nyomasztóbbak: elromlott emberi kapcsolatok, eltékozolt évek, rossz döntések, megtévedések, szenvedélyek, gyengeségek; bűnök, konkrét vétkek sora: gondolatok, szavak, cselekedetek, mulasztások… Életünk egy pontján mindezek ránk ülnek, az évek alatt felhalmozott „kamataikkal”, mindenféle következményeikkel együtt, és követelnek, vádolnak minket (14).

Kegyelemnek vegyük, ha nyomaszt minket az adósság követelése. Mert ezzel már elismertük az Isten rendjét. Ugyanakkor halljuk meg az evangéliumot: Isten eltörölte az adósságunkat, mindazt, ami terhel bennünket; nem követel, nem vádol az Isten, pedig joggal tehetné ezt. Isten odaszegezte az adóslevelünket a keresztfára. Ez nagypéntek evangéliuma. Ez Jézus Krisztus megváltó halálának ajándéka számunkra. Nagy dolog, ha terhelnek az adósságaink, a bűneink; de halljuk meg, fogadjuk el, hogy Isten, Jézus Krisztusért megbocsátott nekünk, felmentett bennünket; és miként Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, Ővele együtt minket is életre keltett, új és örök életre (11–13). Nincs adósságunk; nincs, ami nyomasszon, ami vádoljon és követeljen; hiszen Krisztus diadalmaskodott minden rossz gondolat, minden emberi elvárás és minden ártó hatalmasság felett (15). Kegyelem alatt vagyunk, ha ezt meghallhatjuk és elfogadhatjuk. Ez a világon hangzó üzenetek legfontosabbika.

Kegyelmi állapot az is, ha meghalljuk az apostol intését: Csak Jézus Krisztusban adatik ez a csoda! Őbenne, akiben az Isten kegyelmének teljessége maradéktalanul megjelent. Őbenne jutunk el mi is a teljességre. Ez a teljesség: teljes megoldás, teljes szabadság, teljes élet. Aki Jézus Krisztusban van, az nincs kiszolgáltatva emberi elvárásoknak, noha új emberként is betagolódik e világ rendjébe. Aki az Úrban van, azt sem kegyes bölcselkedők, sem emberi hagyományok, sem élettelen pogány elemek – „a világ elemei” –, sem ártó fejedelemségek és hatalmasságok nem ejthetik rabul (8–10).

Mi a hit: Jézus Krisztusban lenni, Őbenne minden kincset, ismeretet, bölcsességet megtalálni; Őbenne megtalálni életünk eredetét és célját, az Istent (2–3).

A hit bizonyosságot ajándékoz (2). Ez a bizonyosság nem magabiztosság, hanem az Úr megtartó kegyelmében való bizalom, amely tőlünk független, de a miénk. 

A hit egyben ismeret is, de a bizonyosságból fakadó ismeret: a Jézus Krisztus ismerete. Tehát a hitből fakadó ismeret nem minden részlet ismerete, nem teljes és pontos ismeret, amelynek minden eleme megkérdőjelezhetetlen, hanem a hit egy bizonyosság, a Jézus Krisztus ismerete, és ez a lényeget illetően elég. A Jézus Krisztus ismerete gazdag ismeret, mert örökre meggazdagít, elévülhetetlen javakkal (2).

A hit sziklaszilárd. Nem mi vagyunk szilárdak. Mi gyengék és gyarlók vagyunk. Az igaz hit embere tudja, hogy ő egymagában elesett, és segítségre szorul: egyrészt félrevezethető; másrészt ő maga is félrevezethet másokat. Az eltántoríthatatlan embernél nincs rettenetesebb. Egyedül Jézus Krisztus sziklaszilárd; csakis Ő a kőszikla (Zsoltárok 118.22). Amikor az apostol int minket, „nehogy valaki titeket megtévesztő szavakkal félrevezessen” (4), akkor ezen a figyelmeztetésen keresztül a Szentlélek sokkal többet mond nekünk, mint azt első hallásra gondolnánk. Akkor vagyunk igazán félrevezetettek, ha mindig csak a magunkét tudjuk mondani, abból nem engedünk, elcsendesedni, elhallgatni pedig nem tudunk; így nemcsak másokat, az Urat sem hallhatjuk meg. Beszélünk, jelen vagyunk, folyton tevékenykedünk, miközben némák és hatástalanok leszünk. A mi szilárdságunk csak az lehet, hogy megadjuk magunkat az Úrnak, az Ő megtartó kegyelmének. Ez az igazi szilárdság: megadni magunkat az Úr szabadításának (Jeremiás siralmai 3,26). Ebből a szilárdságból fakad az a bizonyosság, amely nem önhitt, de nem is tévelyeg (4–5). Bocsánat a példáért. A lányom kölyök magyar agár kutyája jut eszembe, sokáig tartott, amíg megneveltük, amíg önhitt és szertelen lendületében megadta magát a gazdának; pedig számára ez jelenti egyedül a biztonságot, ha engedelmesen figyel és ráhagyatkozik a gazdára, aki csak jót akar neki egy ezer veszélytől hemzsegő világban.

Mi a hit? Milyen az igaz hit? Mai Igénk alapján folytathatnánk még a sort. A hit erőt ad a küzdelmeinkhez, mert valójában az Úr küzd értünk; de az Úr csak olyan küzdelembe állít be bennünket, amely az Ő ügyét szolgálja és krisztusian szolgálja azt. Ez a küzdelem nem harcos küzdelem, amely elmélyíti a bajt. Mi annyit beszélünk a problémákról, küzdve az igazért, mindenki a maga látása szerint, hogy azzal okozzuk valójában a legnagyobb problémákat. Ez a küzdelem mások üdvösségét munkálja (1). Nem kell mindig és mindenért küzdeni. A hit megbátorít, amikor úrrá lenne rajtunk a félelem (2). A hit szeretetet ajándékoz nekünk egy olyan világban (2), ahol a szeretet sokakban meghidegül (Máté 24,12). A hit hálaadó szívet ad, mert mindig képes meglátni azt, ami van; még inkább azt, amit elkészített nekünk az Úr. A hit emberének életében napról napra növekszik a hálaadás (7). A hit embere örömteli szabadságban és mégis szép rendben él (5).

Urunk add, hogy Őbenne, a Jézus Krisztusba vetett, élő hitükben gyökerezzünk meg; Őbenne növekedjünk, bővelkedjünk, erősödjünk! Urunk add, hogy minden töredékességünk ellenére – mi, akik Őbenne vagyunk –, láthatóan, hitelesen, példaadóan éljük is meg a hitünket! Ezt az Úr ereje bizonnyal elvégzi bennünk (6–7).

Melyek voltak Pál apostol szolgálatának legfontosabb jellemzői?

Pál azért szolgált, hogy teljesen feltárja mások számára Isten Igéjének titkát (25). Ez a titok Jézus Krisztusban tárul fel (26), akiben az Isten megmutatta, hogy az Ő dicsősége nem emésztő tűz, hanem embert megváltó szeretet (27), hogy minden ember eljusson a teljességre (28). Pál azok javára hirdette az Isten Igéjét, akik őt hallgatták. Aki Krisztus szolgája, az a másik ember üdvösséges javát munkálja, és nem annak kárát (25); intve és tanítva is reménységre hangol, biztat, bátorít, erősít (26). Pál Jézus Krisztust hirdeti (28), mégpedig úgy, hogy Krisztus bennünk van, Krisztus reménysége az eljövendő dicsőségnek (27). Pál Krisztust hirdette (28); ő evangéliumot, örömhírt hirdetett!

Pál nem önmagát szolgálta, hanem Krisztus ügyét (25). Pál szolgálata Krisztus testének, a látható egyháznak szolgálata volt (24). Pál elhívás, megbízatás alapján cselekedett, nem pedig önjelölt ügybuzgóként, aki többnyire több gondot okoz, mint amennyi áldás van serénykedésén ott, ahol senki nem kérte, hogy tegyen valamit. Az ilyen ügybuzgók félelmetesek és veszélyesek. Pál megbízatása az Úrtól volt, ezért lehetett azon az Úr áldása (25). 

Pál szolgálata tele volt fáradtsággal és küzdelemmel (29); ezért vállalta a szenvedést (24). De az apostol mindezekhez megkapta az Úr erejét (29). Ez az erő hatalmasan működött Pálban (29). Az Úr csak annyi szolgálatot bíz ránk, benne annyi küzdelemnek és szenvedésnek tesz ki, amelyhez Ő hatalmasan megadja minden napra az erőt is. Pál szolgálata örömmel végzett szolgálat volt; az utolsó percig, még a legnagyobb küzdelmek és szenvedések között is. Áldott legyen az Úr ezért az örömért, amely minden napra megadatik nekünk, miközben minden küzdelmünk között az Urat szolgáljuk.