Pál Filippiből menekült Thesszalonikába, ahol alig három hét alatt élő gyülekezet jött létre. Pálnak innen is menekülni kellett: Béreába, majd Athénba ment, innen küldte Timóteust Thesszalonikába, mert aggódott az ottaniakért. Pál már Korinthusban volt, Szilvánusszal együtt, amikor Timóteus jó hírekkel tért vissza hozzá a thesszalonikai gyülekezetet illetően. Ez a levél az Újszövetség legkorábbi irata, 51 tavaszán vagy őszén írhatta azt az apostol (1–2).
Pál hálát ad, a vele lévőkkel együtt, az ottani gyülekezet hitéért (2); azért a csodáért, hogy az apostol által hirdetett evangélium szavait bizonyossággá elevenítette az ottaniak életében a Lélek, akik a bálványokból az élő Istenhez tértek (9). Ma is ezért a csodáért könyörgünk, hogy igehirdetésünk Léleknek és erőnek megmutatása lehessen (1Korinthus 2,4), amit hiteles életünk is alátámaszt, ezért Isten szava megszólít másokat, minden „bálványozó és zaklató” külső körülmény ellenére is! (5–7) Ez a csoda mindenestől az Isten cselekvése, a választottság, az üdvösség jele, kegyelem (4).
Pál hálát ad azért is, hogy a gyülekezet Jézus Krisztusba vetett hitének látható következményei vannak: szeretetből és reménységből fakadó munka, fáradozás és állhatatosság (3–4). Szavak nélküli igehirdetés ez, a hétköznapok igehirdetése, amely megerősíti majd a szavainkat is, az Úrtól készített időben. A thesszalonikai gyülekezet hitéről az egész tartományban tudnak már; sőt, Macedónián túl, szerte Akhájában, ahol éppen a levél írásakor szolgált az apostol. Az élő hit hiteles hit, ezért lehet példává, hiszen Jézus Krisztus követőivé a mi példánkat követve lehetnek mások (6).
Pál hálát ad a végső reménységéért, ami azóta is közös reménységünk: Várjuk a feltámadott Urat, aki teljesen megszabadít bennünket, és teljessé teszi azt, ami hitben már a miénk, de ami „itt” még töredékes. Még annyi nyoma van e-világban annak a haragnak. Ez a harag az ember nyomorúságának terméke: önzés, érdekek, indulat, hergelés, gyűlölet. Joggal van rajtunk emiatt az Isten ítélete, azaz Isten haragja. A szabadítás az, hogy Isten már levette rólunk haragját, kinyilvánította üdvözítő szeretetét felénk, amely megszünteti az emberi haragot is, és tevékeny szeretetre, valamint az Úr várására késztet minket (10).
