Mi is valójában a dicsőítés? Az első keresztyének, Thesszalonikában is, rendszeresen összegyűltek, imádkozva, Isten Igéjének magyarázatát hallgatva, ahol az Ószövetség krisztusi üzenetének felhangzása mellett felolvasták ezt a levelet is. Amikor az apostol a dicsőítésről szól, akkor ezekre a rendszeres istentiszteletekre gondol. A dicsőítés: az Úr dicsőítése, Igével, evangéliumi üzenettel, imádsággal, benne az evangélium ügyéért való közbenjáró könyörgéssel, hogy terjedjen az Isten szabadító, megváltó szeretetének Igéje. Bibliai értelemben ez a dicsőítés (1).
A dicsőítés része tehát a közbenjáró könyörgés, amely már Isten Igéjét hallva, annak reményteli üzenetében megerősödve, bizonyossággal könyörög azért, hogy sokan meghallják az Úr szabadításának örömhírét, hiszen nem mindenkié a hit, csak azoké, akiken az Isten könyörül, és megnyitja értelmüket, szívüket, egész valójukat, és akik ezáltal elhagyják zsigeri, nyílt vagy rafinált gonoszságukat, akiket aztán a hűséges Isten végig meg is őriz a gonosztól. Nem mindenkié a hit, de nem is feltétlenül azoké, akik emlegetik az Urat (Máté 7,21), miközben megmaradtak gonoszságukban (2–3).
A dicsőítő nép megtartja mindazt, amit Isten Igéje elrendel, vagyis a krisztusi szeretetben állhatatos. Konkrét üzenet ez, noha olyan semmitmondóan általánosnak hangzik. Minden válasz, minden levélírás, valahány döntés és találkozás előtt, alatt, bármely cselekvésünkben csak azért fohászkodhatunk, hogy ne emberi indulat, hanem az Úr szeretete irányítson bennünket. Ő mutassa meg minden konkrét helyzetben, hogy miként érvényesülhet ez a krisztusi szeretet itt és most, nem feladva a ránk bízott örökséget, de krisztusi indulattal kiteljesítve azt, a gonoszkodás legkisebb csipkelődése nélkül… (4–5)
Nekem nem az órákon át zengő, „stílustalan” gitáros, zenekari éneklés a dicsőítés – amiben, bizonyos esetekben, az Ige és az ima is szinte a margóra kerül, mert csakis a zenével, kérdéses érzelmekkel, emberi módon „modernül” akarnak hatni –, hanem csakis az a dicsőítés, amiről az apostol beszél.
