Kell az öröm, de milyen az az öröm, ami áldássá lehet számunkra?
Az evangéliumi öröm a kegyelmet, irgalmat és békességet nyert ember öröme: kegyelem a méltatlanságban, irgalom a tehetetlenségben és békesség a gonoszul felgyorsult nyugtalanságban (2).
Az evangéliumi öröm valódi, soha el nem múló öröm, amelynek forrása a Szentháromság Isten, aki Igéje és Lelke által mindenkor velünk van. Ez a Lélek, nem a félelemnek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a Lelke (7). Ahol Isten Lelke munkál, ott öröm támad, amely elveszi a félelmeket, amely mennyei erővel, krisztusi szeretettel és rajongás nélküli, józan boldogsággal ajándékoz meg minket.
Az evangéliumi öröm láthatóan testet ölt Isten népének mindennapjaiban. Ez az öröm testet ölt a hálaadásban. Az apostol mindig hálaadással kezd mindent, a leveleit is (3). Ez az öröm testet ölt a testvéri közösségben, amely olyan hitbéli, imaközösség és érzelmi közösség, amely az apostol és Timóteus között kiformálódott. Noha Timóteus az apostol lelki gyermeke volt, hiszen Timóteus Pál igehirdetése során jutott hitre az első és a második missziói út során (Cselekedetek 14,6–7; 16,1–2), mégis úgy lettek testvérei egymásnak, hogy közben barátokká lettek, összetartoztak, és egymást nélkülözve könnyek között gondoltak egymásra. Az evangéliumi öröm része, szentlelkes keretek között, az érzelmek kimutatása is. Ridegek vagyunk, nincs érzelmi, Lélek által vezetett intelligenciánk (3–4). Ez az öröm testet ölt a tiszta lelkiismerettel végzett közös szolgálatban is, együtt Jézus Krisztus ügyében járva. Tiszta a lelkiismeretünk akkor, ha minden munkánkban valójában az Urat szolgáltuk, és mindent megtettünk, az Istentől kapott kegyelmi ajándékainkat felgerjesztve (6); ha rész szerint is, ha töredékesen is, de tiszta lelkiismerettel (3). Nem a kézrátétel adja a kegyelmi ajándékokat, hanem az Úr; az áldás viszont nyilvánosan felismeri, szolgálatra engedi és felgerjeszti a kegyelmi ajándékokat, a látható egyház rendjében (6). Mindenkinek van kegyelmi ajándéka, amivel szolgálhat.
Az evangéliumi öröm előzménye azoknak hite, akik előttünk jártak. Így beszél az apostol a saját ősei hitéről – milyen alázattal és tisztelettel –, hiszen ők is Jézus Krisztus Atyjában hittek, ha még nem is adatott nekik a teljes kijelentés. Az apostol így ad hálát Timóteus ősiért is, megtért édesanyjáért és nagyanyjáért. Mi is adjunk hálát őseink hitéért, amelyen alapul a mi hitünk, és soha ne játsszuk ki egymás ellenében a népegyház és a hitvalló egyház személyes hitét! Nem mindenki tolakszik elő folyamatosan a személyes hitével, de jelen van a látható egyházban, ahogy az én őseim is jelen voltak, a legnehezebb időkben is, noha ajkukon nem csöpögött állandóan az áhítat. Áldottak legyenek! Ne nézzük le azonnal a másik hitét, ne hitetlenezzük le azonnal a népegyházat, ne szapuljuk azonnal más felekezetek tagjait. Ne felejtsük el azt sem, hogy mi is elődök, „ősök” vagyunk mások életében, a feltámadott Úr ügyére nézve! (3–5)
… hogy örömünk teljes legyen! (János 15,11)
*
Az evangéliumi hitből örömteli bizonyosság fakad. Pál ezzel az örömteli hálaadással említi ősei Istenbe vetett hitét, mint ahogy ugyanezzel a hálaadással emlékezik meg Timóteus őseinek hitéről, amely nagyanyjában és anyjában is megvolt. Bizonyos, hogy az említett ősök esetében ez a hit még nem minden esetben a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit volt. Pál és Timóteus már gazdagabb kijelentés részesei lehettek, mint amilyenben elődeik részesülhettek. Pál nem nézi le elődei hitét, hanem megbecsüli hitüket, hálát ad azért. A mi érettebb hitünk – ha valóban az – mindig az előttünk jártak hitére épül (3–5).
Az evangéliumi hitből fakadó öröm megbecsüli az elődök hitét! Ezzel az örömmel emlékezz vissza azokra, akik előtted jártak és hitték az Urat, akik imádkoztak, jelen voltak az egyházban, a népegyházi keretben is. Noha akkor más volt az egyéni, személyes hit és kegyesség szerepe, mint ma, ezért nem biztos, hogy úgy élték meg a hitüket, mint mi. Az ébredési idők megint másfajta kegyességet hoztak. Valahány kegyességi fajtának élő szerepe volt és van az Isten országának építésében. Nincs elkeserítőbb, amikor lenézve mások kegyességét, bántóan beszélünk arról, és csak a sajátunkét fogadjuk el az üdvözítő hit alapjaként. Ma is előttem van nagyszüleim és szüleim népegyházi hite, akik a legnehezebb időkben is közösséget vállaltak a látható egyházzal, noha nem szó szerint tettek személyes bizonyságtételt, hanem egész életük az volt, vállalva akár a hátratételt is.
Az evangéliumi hitből fakadó öröm megjeleníti ezt a hitet, annak a látható egyházban való testet öltését, a következő generációnak. Nagy kérdés, hogy mi láthatóan megjelenítjük-e a nekünk ajándékozott, Krisztusba vetett hitet, a látható egyház és a Krisztus ügyének hiteles szeretetét, a felnövekvő nemzedék előtt? Nagy bűn terhel ebben sokakat, a mai jóléti generációt, minket. Személyes hitet csakis az Úr adhat, akinek Lelke nem a félelemnek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak a Lelke (7), de a hit egyházi megjelenítése, annak felvállalása – jelenléttel, szolgálattal, hiteles élettel – a mi felelősségünk.
Az evangéliumi hitből fakadó öröm tehát szolgál az Úr látható egyházában. Isten Lelke minden hívő embernek adott kegyelmi ajándékot a szolgálatra, amit használva, amivel szolgálva bontakoztathatjuk ki ezt a kegyelmi ajándékot igazán. A kézrátétel nem adja, csak felismeri, és kibontakozásáért könyörögve, elismeri ezt a kegyelmi ajándékot (6).
Az evangéliumi hitből fakadó öröm szeretetet ajándékoz nekünk; mégpedig olyan őszinte, testvéri összetartozást, mint amilyen Pál és Timóteus között alakulhatott ki. Ők szüntelenül gondoltak egymásra, érzelmeiket is megosztották egymással, mert a hitben élő ember nem lehet rideg, az érzelmeiben sem, hanem a józanság Lelke által vezérelten, de kimutatja szeretetét, ragaszkodását, hiszen minden találkozás: öröm (3)
