Az istenfélelem (29) az Isten tiszteletét jelenti. 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által az ember meghallja és engedelmesen elfogadja az Isten Igéjét, miközben nem firtatja azt, amit az Isten nem mondott el számára, hanem megtartott titoknak (22). Az istenfélő nép tudja, hogy a titkok az Úréi (29,28), és a részleteket nem jelentette ki nekünk az Úr, csak szabadító szeretetének lényegét. Ezért nem spekulálunk arról, ami az Isten titka, hanem belekapaszkodunk a kijelentett dolgok bátorító üzenetébe, a szabadítás evangéliumába, amely a teljes kijelentés alapján a halált legyőző, nekünk örök életet ajándékozó Jézus Krisztus.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által belátja az ember a maga törékeny, vétkes, nyomorult voltát, miként az Isten dicsőségének ragyogásában, ott a Tízparancsolat két kőtáblájának átadása során is, megrendült Isten népe (23–25). Az istenfélelem az ember megrendülése, a bűnös ember megrendülése a szent Isten előtt, miként a pásztorok is megrendültek az első karácsonyon, amikor az Isten követe nagy dicsőségben megjelent nekik (Lukács 2,9). Csak az Isten színe előtt megrendülő ember hallhatja meg az Úr felmentő szavát, így a karácsonyi evangélium félelmet eltörlő, minden népet érintő, üdvözítően megtartó és megváltó, konkrét jelekkel megpecsételt örömhírét (Lukács 2,8–12). Ez a megrendülés az élő hit alapja, félelem Isten előtt, belátva emberlétünk minden gyötrő ellentmondását, hogy meghallhassuk az isteni biztatást: „Ne félj!” 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet arra indítja az embert, hogy tisztelje az Isten ügyét, miként az ebben a világban megjelenhet. Az istenfélő ember tiszteli a látható egyházat, megbecsüli annak hivatalos szolgáit, miként a mai igeszakaszban Isten népe elfogadta Mózes szolgálatát, látva Mózes elhivatottságát, az általa hordozott terhet és felelősséget, értékelve mindazt, amit Mózes Isten népéért tett. Ez a tisztelet abban mutatkozik meg, hogy rendszeresen imádkozunk az Isten ügyéért, a látható egyházért, a hivatalos szolgákért; könyörgünk tisztaságukért, hitelességükért, és istenfélelemben tudjuk azt is – miként a hitvallásunk is kimondja –, hogy Isten ügye akkor is megmarad igaznak, ha szolgái gyarlók és esendők. Isten ügyének tisztelete az adakozásban, az anyagi megbecsülésben is megmutatkozik. Aki ezt a kitételt félreérti, vagy nem érti, annak nincs mit magyarázni erről. Isten hivatalos szolgáitól úgy fogadjuk Isten Igéjét, mint Isten szavát. Isten népe szinte „előretolta” Mózest, megrendült istenfélelmében, hogy Mózes hallgassa meg Isten szavát, jól hallja meg azt, és mondja el nekik, ők pedig hittel befogadják majd az Úr szavát (26–27). Micsoda felelősség terhe nehezedett Mózesre! Bizony megérdemli ezt a tiszteletet, amely nem magának Mózesnek szól, hanem annak az ügynek, amely rábízatott.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet engedelmessé tesz, amellyel meghalljuk és megtartjuk az Úr szavát, nem térve le az útról se jobbra, se balra, mert belátjuk, hogy csak így lehet jó dolgunk, csak így élhetünk „hosszú ideig” és csak így teljesedhet ki az életünk (28–33). Milyen nagy áldás tudni, hogy Jézus Krisztus születését követte megváltó halála és feltámadása, amely által a nyugalom napja átkerült a hét első napjára. Ettől kezdve nem arról van szó, hogy hat napig engedelmeskedj, és a hetedik nap majd adatik az engedelmességed jutalma, hanem pont fordítva van: Isten mindent megtett értünk, életünk, üdvösségünk van, ezzel kezdődik minden, a hét első napjának evangéliumi üzenetével, és mi ebből a megtartó kegyelemből fogunk élni egész héten át, egész életünkben, és „itteni” időnk letelte után – amely csak relatíve hosszú vagy rövid idő – az Úr megtartó kegyelme az öröklét teljességében őriz meg bennünket. 

Így lesz az istenfélelemből valóban minden gyarló félelmet – kérdést, kételyt, aggódást, kétségbeesést – eltörlő öröm. 

Szerző: refdunantul  2021.12.26. 04:00

Halljuk meg, Isten ünnepre összegyűjtött népeként, az örömhírt! (1) 

Halljuk meg az Isten döntését felőlünk! Az Úr, az élő Isten szeret bennünket, ezért szövetséget kötött velünk, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). Ennek a szövetségnek a jele, a karácsonykor született Jézus Krisztus: „A jel pedig ez lesz számotokra, találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” (Lukács 2,12) Ez a szövetség nem gyarló emberek, mint egyenlő felek, szövetsége, ahol mindenki ügyeskedve érvényesíti a maga érdekeit. Ez a szövetség az egyetlen, hatalmas, mindenható Isten értünk, emberekért lehajló szövetsége, aki egyedül képes valósággal segíteni rajtunk, és aki önmagát „odaadva”, a mi üdvösséges érdekeinkre tekint, miközben mennyei dicsősége még jobban felragyog (Lukács 2,14).

Halljuk meg azt is, hogy nemcsak atyáinkkal, hanem velünk is megkötötte Isten ezt a szövetséget, személyesen velem! (3) Ez a személyesség nem igényel többé emberi közvetítőt, de mindig is igényel hiteles szolgákat; hivatalosakat és nem hivatalosakat egyaránt (5). Ez a személyesség elevenné teszi Isten szavát, Igéjét számunkra, minden napon, mert szemtől szembe beszél hozzánk a mi Urunk (4), így nemcsak kinyílik naponta a Bibliánk, hanem megnyílik a nehézkes sorok között az élő, megváltó Úr szava és üzenete, miközben az isteni emésztő tűz nem perzsel és elemészt, hanem megmelegít minket és világít számunkra (4–5). Igen, Jézus Krisztusban a jogos isteni ítélet kegyelemmé lett. Ez az örömhír személyesen a miénk: félelmeket eltörlő, üdvözítő örömhír ez, konkrét jelekkel és tapasztalatokkal, áldott személyes bizonyságokkal (5). Ez a kegyelem végezte el, hogy „itt ma életben vagyunk” (3), és mindenkor élni fogunk (János 14,19). Ez a személyesség először mindig a testvérek közösségében átélhető tapasztalat. Miközben mindnyájan átéljük Isten szeretetét (3), azonközben, együtt megerősödve lesz személyes hitünk is szilárdabb és szelídebb, érzelmektől mentes, de nagyon is érző hit.

Halljuk meg azt az evangéliumot is – ez is a karácsonyi evangélium része –, hogy mindenekelőtt az Isten cselekszik érettünk, „üdvözítő hatékonysággal”, először Ő tart meg bennünket, és ez a kegyelem tesz késszé bennünket arra, hogy mi is megtartsuk az Úr rendelkezéseit és döntéseit (1), amely itt a Tízparancsolat ismétlésében van előttünk (6–21). Ő az Úr, a szabadító Isten, aki kihozott bennünket a bűn, a betegség, a halál szolgaságának egyiptomából, ezért élhetünk másként már e-világban, az örök élet tágasságában. Isten üdvösségre tartott meg minket, mi is támogassuk egymást!

Halljuk meg a karácsonyi örömhírt, adjuk tovább, éljük, mondjuk, a jövő esztendőben is: ébredjünk, megtérjünk, hitünkben erősödjünk, szolgáljunk, békességben szeressünk, bizonyossággal küzdjünk!

Szerző: refdunantul  2021.12.25. 04:00

Isten szándéka, hogy életet mentsen, menedéket adjon és megtartson. Ezért kellett Mózesnek menedékvárosokat kijelölni (41–43), már az Ígéret Földjére való megérkezés kezdetén, a Jordánon túli területeken is (41–49). Minden, ami Isten népével történt – szabadulás, törvényadás, megérkezés – az Isten életet megtartó és kiteljesítő, üdvözítő szándékának kijelentése, meghirdetése volt: „Maradjon életben!” (43) 

Ez az üdvözítő szándék Jézus Krisztusban felragyogott, akiben Isten eredeti, végső és örök gondolata lett világossá számunkra, mint az első karácsonyon: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Jézus Krisztusban az isteni üdvözítő szándék nemcsak felragyogott, hanem maradéktalanul megvalósult, beteljesedett: nagypénteken, húsvétkor; majd pedig mindez kiteljesedik az Úr visszajövetelével. Nincs ennél nagyobb örömhír, amely félelmeket eltörlő, megtartó, megváltó örömhír, minden nép számára (Lukács 2,10–11). 

Jézus Krisztus a mi menedékvárosunk. Őbenne életben maradunk, életünk megújul, örök üdvösséget nyer, teljes megoldást talál. 

Akkor a menedékvárosokban az kaphatott védelmet, aki nem szándékosan bántotta embertársát, és akiben nem volt gyűlölet (42). Áldott legyen az Isten, hogy akit az Ő megváltó, embert megelőző szeretete üdvözítő oltalommal átölel, az az ember megújul és minden gyűlöletes és gonosz szándéktól megszabadulva szereti az Istent és a másik embert. Csak Jézus Krisztus az, aki szívünk rossz szándékából szabadulást adhat nekünk! Mennyi rosszindulat süt át ma is emberi megnyilatkozásokból, írásokból, szavakból, tettekből: gonosz szándék és gyűlölet. Éppen ezen az estén – Isten megváltó szeretetének ünnepén – lehet mindezeket belátnunk és letennünk, magunkra nézve is! 

Micsoda kegyelem, hogy Jézus Krisztus menedékvárosában mindenki oltalmat találhat; nem emberi döntés, törvényeskedés bírálja el, hogy ki juthat be oda, mint ahogy ez annak idején, a menedékvárosokba való bebocsáttatás esetén történt. Aki azonban bejutott a menedékvárosba – Isten döntése, mentő szeretete által –, az többé nem jöhet ki onnan gonosz szándékkal, csak újjászületve, üdvözült emberként. A baj megtörténhet úgy is, hogy a szándékunk nem gonosz, de Jézus Krisztus visszajövetele olyan országot hoz el nekünk, ahol már nincs baj, könny, fájdalom, sem betegség, sem halál, Isten eredeti szándéka szerint. Ezért ott már nincs paragrafusosan mérlegelő törvényeskedés sem.

A menedékvárosok felé vezető utat rendben kellett tartani, és jelezni kellett az oda vezető irányt. Karácsony egy ilyen ragyogó útjelző, az egyetlen menedékváros, Jézus Krisztus felé: Megtartó született nekünk!

Szerző: refdunantul  2021.12.24. 04:00

A törvényben Isten akarata mutatkozik meg, amely Isten népét megtartja, megőrzi a veszélyes, tévelygő világban. Isten törvénye az Ő szabadító, kegyelmes közelségének bizonyságát ajándékozza Isten népének (7). Ezért Isten törvénye mindig Isten kegyelméből, népét kiválasztó, elhívó, megszabadító, megtartó irgalmából fakad. Az evangéliumból következik a törvény. Isten Igéje evangélium és törvény egyszerre.

Ezért Isten szabadításából következik az Istennek tetsző élet, amely bölcs és értelmes élet, azaz kiteljesedett élet (6). Életünknek egyedül a szabadító Isten adhat értelmet, aki – Jézus Krisztus által – az örökkévalóság távlataiba helyezte mulandó létünk minden percét, és megtisztító, újjászülő kegyelmével hordozza, vezeti botladozó életünket a megérkezésig. Az élő Istenbe vetett hit nélkül nincs bölcs és értelmes élet, hiszen hit nélkül nem a valós távlatokat látjuk. Hit nélkül valójában egy sötét cellában gubbasztva élünk, még akkor is, ha telerepkedhetjük a világot, és mindenki mondhatja a magáét… Vannak értelmes, tehetséges, zseniális emberek, de hit nélkül az értelem, a tehetség és a zsenialitás is gyarló, öncélú, „cellai” szempontok szolgálatában áll, nem pedig az isteni, üdvözítő értelem szolgálatában.

Tehát csak az Isten megtartó kegyelmében részesült ember tudja megtartani, cselekedni és emlékezve, emlékeztetve továbbadni az Isten törvényét (1–2). Jézus Krisztus óta tudjuk, hogy a törvény lényege: Szeretni az Urat, és szeretni felebarátunkat, mint magunkat (Lukács 10,27), hiszen Isten mindeneknek előtte, megváltó szeretettel szeretett bennünket. Jézus Krisztusra tekintve tudjuk, hogy az isteni törvény lényege, szíve: az éltető szeretet. Ezért azt is tudjuk, hogy az Isten törvényéhez semmit sem szabad hozzáadni, és abból semmit sem szabad elvenni (2). Nem szószerinti értelemben, hanem arra nézve nem szabad hozzáadni és elvenni az isteni törvényből, ami az Isten, a másik ember és önmagunk szeretetét csorbítaná. Minden emberi nyomorúság abból fakad, hogy csakis önmagunk felé billen el ez a mérleg. 

Isten törvénye – amely parancsolat, döntés, rendelkezés, intés egyszerre (Zsoltárok 19,8–12) – ebben a világban szintén a szabadító Isten szeretetére utal, mert egyedül az Isten törvénye, rendje, intése, korlátja tarthat meg bennünket az úton, hogy bele ne szédüljünk az ítélet kárt vallott mélységeibe. Nagy örömhír annak belátása, hogy amire az Isten nemet mondott, azáltal Ő nem elvesz tőlünk valamit, hanem éppen megóv, megőriz, megtart, meggazdagít, üdvözít. Így lesz a törvény is evangéliummá.

Szerző: refdunantul  2021.12.23. 04:00

Bizony, aki ilyen gyönyörűen nehéz és bonyolult szolgálatban állt, mint amilyen Mózesnek adatott, az nem kerülhet ki abból makulátlanul. Egyrészt elragadhatja az ilyen embert, akárcsak egy pillanatra is, az önhitt hiúság, saját magának tulajdonítva azt a hatalmat és az abból fakadó dicsőséget, ami egyedül csak az Urat illetheti meg. Mózes is elkövette ezt a hibát (4Mózes 20,10). Másrészt, aki ilyen szolgálatban áll, az mások hibáiért, tévedéseiért is felelős, miközben azok a „mások” terepszínű arccal és titkolt élvezettel lapítanak, pedig pontosan tudják, hogy az ő tévedésük következményét hordozza el a vezető. Mózes ki is mondja ezt a nehéz tapasztalatot: Megharagudott rám az Úr, miattatok! (26)

Megindító ez az igeszakasz, ahogy Mózes szinte könyörög az Úr előtt, hogy ne kelljen pont itt, a cél előtt megállni (23), hadd menjen be és hadd lássa meg azt a jó földet, amit az Úr megígért népének (25), hadd örüljön neki ő is egy kicsit e-világban, hiszen annyi küzdelem jutott eddig neki, olyan jó lenne végül egy kis megnyugvás, a megérkezés elégedettségének tapasztalata, már e földön is. Azért megindító ez az igeszakasz, mert olyan őszintén emberi. Hát mindannyiónkban ott van a vágy, hogy olyan jó lenne a sok küzdelem után egy kicsit még e-világban is örülni, éldegélni, nézdegélni, apró elmaradt ügyeinket rendezni, a magunk „szőlőjében”, „itteni” kis részén… Attól is emberi ez a szakasz, hogy szóba hozza azt az ellentmondást, amit mindannyian átélünk majd, miszerint sok a feladat, erő feletti a teher, és amíg benne vagyunk az élet gürcölő sűrűjében, vágyakoznánk leadni a feladatokat, de amikor ténylegesen át kell adni azokat másnak (28), akkor mégsem olyan egyszerű elengedni a dolgainkat, az életet, e-világot… Mózes könyörgése mindezekről vall (25). 

Mózes azonban elismeri az Úr hatalmát (24), döntésének tökéletességét (24), ezért imádsága bizonyos tekintetben a jézusi imádsághoz hasonlítható: „…mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te.” (Máté 26,39) Végül is Mózes meghajlik az Úr akarata előtt, felmegy a Piszgá hegyének csúcsára, onnan megszemléli az Ígéret Földjét (27), és megnyugodva, utódját bátorítva és erősítve (28), elengedi mindazt, amit kell. Aki az Úr akaratában megnyugodott, annak békessége van az elengedéskor. Mi hozzátehetjük: Nekünk, Jézus Krisztusban, örök bizonyosságunk van, így végül is mázsás súlyok kerülnek le rólunk az elengedéskor, és ez a fellélegzés már az örök élet zavartalan dallama bennünk…

Szerző: refdunantul  2021.12.22. 04:00

Az Úr szereti népét, vezeti őket, harcol értük, amíg meg nem érkeznek az Ígéret Földjére mindnyájan (22). Két és fél törzs már megkapta örökségét a Jordánon túli területeken. De ők sem nyugodhatnak meg addig, amíg testvéreik is meg nem érkeznek arra a területre, amit az Úr kijelölt számukra (18–20).

Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk az Isten, hogy Ő miként harcol értünk igazán, amikor egyszülött Fiát adta értünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Isten megváltó szeretete így harcol népéért, és aztán népén keresztül a világért, hiszen Isten az egész világot szereti (János 3,16). 

Csak ez a megváltó szeretet tartja meg a népeket, az embereket, az egyes ember életét, és csakis ez a megváltó szeretet tud nyugalmat ajándékozni nekünk, a magunk helyén (3,29). Ez a nyugalom nem tétlen nyugalom, hanem Isten dicsőségét és sokak üdvösségét szolgáló nyugalom. 

Ez a nyugalom azonban az a megnyugvás, amit csak az üdvösséget nyert ember tapasztal, még a feszültségei között is. Azt ugyanis képmutatás lenne állítani, hogy a hit emberében nincs feszültség. Amíg e testben élünk: kívül harc, belül félelem gyötör bennünket (460. dicséret, 3. vers). 

Isten megváltó szeretete olyan nyugalmat ajándékoz nekünk, amely megtalálta az Úrtól kijelölt helyét, és nem akar többet, mint azon a helyen építeni az Isten országát, testvéreivel együtt, mások megnyugvására. Az Úrban megnyugodott ember többé nem a másik ellen, hanem csakis a másikért cselekszik, ő maga ugyanis már mindent megkapott attól az Úrtól, aki megváltó szeretettel harcolt érte, helyét kijelölte, üdvösségével megajándékozta. Ez a bizonyosság olyan nyugalommal ajándékoz meg minket, ami nem engedi, hogy a félelmeink eluralkodjanak rajtunk (22), és azt sem engedi, hogy Jézus Krisztus eljövetelétől kezdve, másokat provokáljunk, bántsunk. Jézus Krisztus eljövetele az egyes ember életében a hitre jutást is jelenti. Aki az Úrban van, az a helyén van, üdvösségesen és e-világban is, boldog nyugalomban. 

Nem kell ennél több! A baj mindig ott kezdődik, hogy „de nekünk több kell!” Ennél is több kell? Mi még?

Szerző: refdunantul  2021.12.21. 04:00

Isten népe békés üzenettel közelített az ammoniták területe mellett található Hesbón városához és királyához, Szíhónhoz: szabad utat, nyugodt áthaladást kérnek csupán az Úr által számukra kijelölt céljuk felé, mindenért fizetnek, amit elfogyasztanak, miközben a meghatározott útról nem térnek le (26–30). Hesbón királya azonban nem engedte át Isten népét, mert az Úr megkeményítette a szívét (30). 

Ahol kemény a szív, ott ellenségeskedés támad, pereskedés, harc, háború, pusztítás és halál. Mindent kiirtunk, ha kemény marad a szív (34). Ezt látjuk a mai, nem könnyű igeszakaszban is (33–37). Isten népének igazi arcát nem ebben az igeszakaszban látjuk, hanem Jézus Krisztusban szemlélhetjük valóságosan, aki által népének tagjait is újjászüli az Isten, lelkét igazán megnyitja, hogy mások keményszívűségére ne pusztító visszavágással reagáljon. Az újjászületett ember úgy tud megtartó, megoldást találó szeretettel válaszolni mások kemény, durva viselkedésére, hogy közben Isten akaratát, rendelkezését is megtartja, és hű marad mindvégig (31). Isten végső akarata az élet, az új élet, az örök élet, az üdvösség, vagyis az élet teljessége (János 10,10).

Urunk, nyisd meg néped szívét, adj megtérést, új életet; hogy általunk mások szíve is megnyíljon a krisztusi szeretetre, az engedelmességre és az élet munkálására! Túl ideális, naiv kérés ez? Nem! Mert ma, ha az Úr szavát, életet munkáló Igéjét halljuk, amit Ő Jézus Krisztusban kijelentett, meg ne keményítsük a mi szívünket (Zsidókhoz írt levél 3,15), és minden Igét csakis Jézus Krisztus felől szemléljünk! Tudjuk, hogy Isten nem keményíti meg végleg az övéi szívét, hanem megnyitja népe szívét az evangéliumi lényeg látására. 

Szerző: refdunantul  2021.12.20. 04:00

Isten népe egy ideig visszafelé haladt, illetve kerülgetett egy helyet, Széír hegyvidékét, amely a Holt-tengertől délre, egészen az Akabai-öbölig húzódó terület. A „körözés” közben évtizedek teltek el (14), és kihalt az az engedetlen nemzedék, amely – Isten ítélete szerint – nem mehetett be az Ígéret Földjére. Csak hitben járva szűnik meg a fárasztó egyhelyben topogás. Egyedül a hit adhat kimenekedést a halálos zsákutcákból. Csak hit által lehet kitörni az élet végtelenül unalmas és reménytelenül ciklikus ismétlődéséből. Ez az ismétlődés ugyan egy rendezett, biztonságot adó „körözésnek” tűnhet, pedig ítélet rajtunk. Isten megtartó kegyelméért hálát adva, és mégis szorongva gondolok bele, hogy január egytől pontosan ugyanazt kell végigcsinálni, amit tavaly is, meg amit már évtizedek óta végigverklizünk. A ciklikusság hamis biztonságába menekülünk. Az élő Isten szabadító hatalmában részesülve áll üdvösséges irányban az életünk, látva az Úr által kijelölt távlatokat és az örökkévaló célt. Az Úr mozdíthat ki bennünket a holtpontról. Így indulhat el aztán Isten népe végre észak felé, ténylegesen is közelítve az Ígéret Földje felé.

Ez a megváltásra váró ismétlődés abban is megmutatkozik, ahogy a mai igeszakasz felsorolja azokat a rokon népeket, akik mellett Isten népe elhaladt, és akik ugyanúgy kiirtották az előttük ott lakókat, miként majd Isten népe teszi ezt az Ígéret Földjén lakókkal. Az edomiták, Ézsau leszármazottai, a hóriak helyén telepedtek le (12); a moábiták, Lót utódai, az émieket űzték el lakóhelyükről (10); az ammoniták, szintén Lót leszármazottai pedig egy zamzummiaknak nevezett nép kárán találtak helyet maguknak e-világban (20); a Kaftórból érkező filiszteusok pedig a tengerpart mentén, az avviakat kergették el (23). Amikor Isten népe végre kitörhetett az egyhelyben topogásból és elindulhatott az Ígéret Földje felé, akkor Isten parancsa szerint, a rokon népek mellett békességgel haladt el (3; 9; 18). Így hagyta el a nép Edóm, Móáb és Ammón országát, átkelve a Zered- és az Arnón-patakon, Móáb, majd Ammón országának határán. Később azonban Isten népe is felvette a harcot, ott ahol az Ígéret Földje kezdődött. Isten parancsa és felhatalmazása alapján történik az, amikor Isten népe harcolni kezd (24–25). Azt azonban – a teljes Írás bizonyságtétele alapján – kimondhatjuk, hogy az Isten eredeti és végső gondolata nem ez!

Jézus Krisztusban szakad meg ez a fárasztó és sokszor halálosan gyarló ismétlődés. A feltámadott Úr legyőzte a halált, és örök célt, távlatot, biztos irányt ajándékozott nekünk, pontos útjelzőkkel, a közeledés és a megérkezés reménységével. Őbenne a halálos „körözés” ítélete levétetett rólunk, megváltott emberek vagyunk, akik hétköznapjaik ismétlődését is – ezt a már áldott, békés rendként megélt ismétlődést is –, ezzel a távlatos reménységgel élik meg. Miközben Isten megváltott népe, a harcaiban már csakis krisztusi módon küzdhet, Isten országát képviselve, senki helyére nem vágyakozva, hiszen a megváltott népnek bizonyossága van, örök és üdvösséges helye van! Nem kell több!

Szerző: refdunantul  2021.12.19. 04:00

Mindenre elégséges biztatást hallunk a mai Igéből: Ne ijedjünk meg, ne féljünk, hiszen az Úr előttünk jár, harcol értünk, úgy visz bennünket az egész úton, mint ahogy a fiát viszi az ember, amíg megérkezünk! (29–31) Csak az Úr biztatása ad erőt, örömöt, valóságos távlatot az úton. Hagyatkozzunk erre a biztatásra, hitből fakadó engedelmességgel (32), zúgolódás és vonakodás nélkül (26–27), nem megijedve a világ nagy, óriásnak tűnő, szálas embereitől! (28)

Isten biztatása nélkül betegesen hullámzik az életünk, egyhelyben vesztegel, vereséget szenved, visszafelé haladva távolodik az üdvösséges céltól. A mai igeszakaszból mindegyikre olvashatunk fájdalmas példát. Vegyük elő a Bibliát és keressük meg ezeket az utalásokat, gondolkozzunk el azokon, érintsen meg minket személyesen az Ige! Isten biztatása nélkül valójában ítélet alatt vagyunk, miként a zúgolódó nemzedék nem mehetett be az Ígéret Földjére. Ezt az ítéletes állapotot döbbenetesen tárja elénk egy igevers: „Ti pedig forduljatok vissza, és induljatok a pusztába…” (40) Az élet útjáról visszafordulni, a puszta, a halál felé… Rettenetes!

Isten biztatása testet öltött Jézus Krisztusban. Őbenne megújította kegyelmét rajtunk az Isten, újból üdvösséges irányba állította eltévelyedett, sokféleképpen veszteglő életünket, jogos ítéletét feloldotta, hogy miénk lehessen a beteljesedett ígéret, és gyermekeinké is! Itt azt olvassuk, hogy hiába sírt az engedetlenül zúgolódó nemzedék, nem hallotta meg sírásukat az Úr, nem figyelt rájuk (45). Milyen jó tudni, hogy tart még a kegyelmi idő, tehát nem hiába szomorodunk meg, nem hiába sírunk; hallja még az Úr! Úgy hordoz bennünket az Isten, minként a Fiát, akinek földi életét megáldotta, akit feltámasztott a halálból és mennyei világába emelt.

Szerző: refdunantul  2021.12.18. 04:00

Fontos az emlékezés! Kikapcsolódás számomra a nagyok naplóit olvasni. Most éppen Márai Naplóját szemezgetem. Sok személyes részlet ez, felfűzve az emlékező konkrét életének tengelyére, abban a korban, amelyben élt, azzal a szemmel látva élete eseményeit, ahogy csak ő láthatta. Hisszük azonban, hogy az eseményeket, a részleteket is, kézben tartja az Egyetlen Rendező! Így lehet a szubjektív emlékezés minden eleme egy objektív, üdvösségesen rendezett egész. Mózes visszatekintett az eddig megtett útra, a pusztai vándorlás végén, a negyvenedik évben, az Ígéret Földjének határán, még a Jordánon túl, Moáb földjén (1–5). 

Mire emlékezünk? Mózes elbeszélte Izráel fiainak mindazt, amit megparancsolt nekik az Úr (3). Mózes az Isten Igéjére emlékezett és emlékeztette a népet is. Isten Igéje többek között konkrét parancsokból állt, mintegy útjelzőkből, amelyek üdvösséges eligazodást adtak a részletek rengetegében. Az isteni parancs mentő fényforrás a sötétben, ösvényünk világossága (Zsoltárok 119,105), korlát az út szélén, biztos útjelző a csomópontoknál. Konkrét Igék is felragyognak bennünk, miközben emlékezünk. 

Fontosak-e az emlékezésben a részletek? Isten Igéje azt is kéri, hogy életünk hétköznapi részleteit, azaz „bajainkat, terheinket, peres ügyeinket”, amelyeket egymásnak támasztunk, oldjuk meg mielőbb, hogy aztán a lényegre tudjunk koncentrálni. Visszatekintve az eddig megtett útra, mennyi egykor örömteli, kínos és kínzóan fájdalmas részlet bukkanhat elő az emlékeinkből, de ezek nagy része csak akkor volt fontos, aztán az idő múlásával jelentéktelenekké lettek. Ne engedjük, hogy a hétköznapi ügyek bedarálják a jelent, amelybe beleveszve nem látjuk az ígért jövőt, a krisztusi lényeget, életünk és szolgálatunk értelmét! Ugyanakkor az üdvösség távlataiban a részletek is a helyükre kerülnek és fontosak lesznek (9–18.)

Hogyan, milyen lélekkel emlékezünk? Vegyük észre, hogy Isten vezetett minket, mint Isten népét vezette, kezdettől, a pusztán át, a megérkezésig. Ő az, aki életünk vargabetűit megbocsátja, kiegyenesíti, és nem enged letérni az üdvözítő útról. Ezért életünkben nem voltak véletlenek, mert Isten az eseményeket is a kezében tartotta és a javunkra fordította, hitünkben erősített és egyre közelebb segített minket az örök élethez. Csak hálaadással emlékezhetünk, amelyben – ismét mondjuk – a részletek is megtelnek tartalommal, értelemmel és ilyen értelemben szentté lesznek. 

Emlékezzünk az evangéliumra! A teljes Biblia alapján is fontos felszólítás ez (1Korinthus 15,1; 2Timóteus 2,8). Íme, Isten elénk tárta azt a földet, amit nekünk szánt (7–8). Jézus Krisztusban tárult fel igazán az „Ígéret Földje”, az üdvösséges megérkezés hazája, az Isten országának teljessége, az üdvösség boldogsága, amely sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Ott megszűnnek a bajok, a terhek, a peres ügyek (12), azokból megvált az Úr. Miközben emlékezünk Isten megváltó szeretetének evangéliumára, részesedünk is annak áldásaiból. Ennek nyomán, életünkkel, szavainkkal másokat is emlékeztethetünk Isten Igéjére, annak szabadító cselekvésére, azaz a krisztusi örömhírre. 

Szerző: refdunantul  2021.12.17. 04:00

Biztató ígérettel zárul Zofóniás próféta könyve. Isten összegyűjti népét abból a fogságból, ahová igazságos ítélete juttatta őket. Isten igazságos ítéletét felülírja szabadító kegyelme. Isten jóra fordítja népe sorsát: elveszi népe elnyomóinak és gyalázóinak erejét, haza segíti őket, valamint dicsőségessé és hírnevessé teszi népét (18–20). Isten népe, megtapasztalva ezt az isteni szabadítást, csakis szabadító Istene hírnevét és dicsőségét szolgálja majd.

Azok tartoznak Isten népéhez, akik szomorkodnak az idegenben, akiknek fáj az a nyomorúság, ahová juttatta őket az ítélet. Azok Isten népének tagjai, akik elkezdenek szenvedni a hitetlen élet nyomorúságában, akik megszomorodnak az „idegen és rideg” valóságban, ezért vágyódnak az Úr szabadítása után, az Úr hajlékának oltalma után, a saját testvéreik közösségében megélt istentisztelet, valamint az ebből fakadó boldog, értelmes, teljes élet után. Isten népének ismertetőjele az, hogy tagjai gyötrődnek azon, hogy az élet nem ünnep, nem teljes, nem istentisztelet és emberszeretet. Isten népéhez az tartozik, aki megszomorodik a jelen láttán, de nem a másikat vádolja, hanem bűnbánatot tartva a szabadító Istenhez fordul, akitől a megoldást várja, valamint a végső ünnep örömét is (18).

Az „idegenben” megszomorodni tudó, így Urához forduló népnek szól az ígéretből fakadó biztatás: „Ne félj, ne csüggedj, veled van az Úr, az erős Isten, aki meg tud segíteni és meg tud újítani szeretetével! Ne félj, hanem örülj!” (14–17) Ki kell mondani, jogos a csüggedés és a félelem, a szabadító Isten ismerete nélkül. Hit nélkül az élet nem más, mint pótcselekvések sorozata, amely a félelem és a csüggedés elől menekül, valójában a halál elől menekül, hiszen az ember a haláltól való félelem miatt egész életében rab (Zsidókhoz írt levél 2,15). Egyetlen megoldás létezik, Isten megváltó szeretetének szabadítása, amely azonban valódi örömmel, biztatással, bizonyossággal ajándékoz meg bennünket, minden helyzetben!

Ez lett nyilvánvalóvá az első karácsonyon: „Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Timóteus 1,10) Ez az üzenet mindenkinek szól, ahogy ezt Zofóniás próféta is kiemeli. Ez az örömhír, Isten népén keresztül, el akar jutni minden néphez, meg akarja tisztítani minden nép életét, kiemelve őket a gőgből, felemelve őket a szegénységből, megszabadítva őket a halálból! Az evangélium egyetemes és egyetemes békességet munkál, a nyáj békességét (13). Csodálatos ez a kép: a nyáj békessége; minden e képhez tapadt zavaró gondolat ellenére is az.

Szerző: refdunantul  2021.12.16. 04:00

Jeruzsálem városa Isten mindenkori népét is megjeleníti. A próféta lázadónak, beszennyezettnek, erőszakosnak látja ezt a várost, amely mindezidáig nem fogadta meg az isteni intést, és soha nem bízott igazán az Úrban (1–2). A város vezérei, bírái, prófétái és papjai hitványak, ordító oroszlánokhoz és pusztai farkasokhoz hasonlók. A papok legnagyobb bűne, hogy önkényesen magyarázzák Isten szavát (3–4). Isten városát álnok emberek lakják, akik nem tudnak szégyenkezni, képtelenek bűnbánatra jutni (5). Isten népe vagyunk, az Úr nevét emlegetjük, az Ő Igéjét a szánkra vesszük, arra hivatkozunk. De bízunk mi igazán az Úrban? Hiszen képtelenek vagyunk belátni és megvallani bűneinket, ehelyett ordító oroszlánként harcolunk a magunk igazáért, önkényesen Igékre hivatkozva… 

Isten a népére ijesztett már, más népeken láttatva a büntetés súlyát, annak rettenetét, amikor minden romba dől (6); de Isten népe, Isten városa nem tért meg, sőt egyre gonoszabbá lett (7). Pedig Isten irgalmazni akar népén. Később Jézus is sírt Jeruzsálem felett, mert annyiszor össze akarta gyűjteni Isten városát, mint kotlós a kiscsibéit, de ők ellent álltak (Máté 23,37). Márpedig az Úr nélkül kő kövön nem marad; ha nincs megtérés, annak csak a nagy összeomlás lehet a vége. A világ nem tanul a jelekből, de Isten népe sem lesz jobbá? Nem az a megtért ember, aki ezt bizonyságtételekben meghatóan, újból és újból elénk tárja; nem is az a megtért, aki folyton Igéket citál és azzal igazol mindent, hanem az a megtért ember, aki belátja végre a maga nyomorúságát, és akit az Úr hatalma megszabadított ordító, pusztító oroszlán természetétől (3–4). 

Isten hamarosan előlép, mint vádló, nem vár tovább, és kiönti népére jogos haragjának teljes hevét, felindulásának tüzét, amelynek nyomán minden összedől majd. Csak leborulni lehet az ítéletes prófécia záró szakaszát olvasva, mert amikor ezeket halljuk, akkor a Szentlélek által felragyog az evangélium: Isten valóban előlépett, és jogos haragját egyszülött Fiára vetette, hogy rajtunk könyörülhessen, az Ő Fia omlott össze a kereszten, hogy a mi életünket üdvösségesen felépíthesse az Isten. Isten szeretete, amelyet Ő megmutatott a Krisztusban, valóban sarokkő: vagy Őrá hagyatkozva, megtérve, Ő tart meg bennünket; vagy végképp összeomlik életünk épülete. Isten előlépett, mint szerető Atya, de ez a szeretet vád lehet azok számára, akik ettől kezdve az Isten megtartó szeretete nélkül akarnak élni (8).

Szerző: refdunantul  2021.12.15. 04:00

Isten féltő szeretettel szólítja meg népét, mert az Úrnak jogos a haragja, de mentő a szeretete felénk: „Szedd össze magad; szállj magadba!” (1)

Ez az isteni felszólítás, a maga képiességében önmagáért beszél, ugyanis amikor valaki elesett, és úgy összetörte magát, hogy tehetetlenül fekszik a padlón, akkor hiába mondom neki, hogy szedje össze magát és keljen fel! Legfeljebb annak belátására van esély, hogy az illető magába száll, és elfogadja a segítséget. Az élet igazán valós helyzetei azok, amikor rádöbbenünk, hogy már az emberi segítség sem elég, az Isten szabadító, megtartó, megváltó, újjászülő erejére van szükségünk. Ez a felismerés egy megtérésre vezető magunkba szállás, amit Isten Lelke munkál bennünk (1), amelyet Isten irgalma még időben elvégez az életünkben, amíg tart a kegyelmi idő, még mielőtt minden szétesne bűnünk és nyomorúságunk miatt, és még mielőtt Isten jogos ítélete, izzó haragja megelégelné mindazt, amit művelünk. Tart még a kegyelmi idő! Gyorsan ragadjuk meg a kegyelmet! (2) 

Urunk, könyörülj, hogy megragadhassuk szabadító irgalmadat! Köszönjük, hogy kereshetünk Téged, mert Te már kerestél és megtaláltál minket, Jézus Krisztusban! Áldott légy, hogy a mi Urunkban újjászületve minden megváltozik: alázat, igazság és oltalom vesz körül bennünket (3). 

Isten népe alázatos, mert ismeri és elismeri a maga semmi voltát Isten előtt és belátja az Úr ítéletének érvényét. Isten népének alázata tudja, hogy teljesen az isteni kegyelemtől függ az élete, ezért erre a kegyelemre mindenestől rábízza magát. Ez az alázat nem alázatoskodás, de az emberi kapcsolatokban is felvállalja a szelídséget, egy törtető, erőszakos világban. 

Isten népe az igazságot cselekszi, mert elismeri az Úr akaratát és meghajlik az Úr egyetlen igazsága előtt, amely mindig tökéletes, szent akarat, és amely mindig az ember javát munkálja, életének teljességére. 

Isten népe oltalmat talál az Úrnál, örök oltalmat egy bizonytalan és gonosz világban, üdvözítő oltalmat a halál árnyékának völgyében. Ez a kegyelem erős, biztonságosan rejti el azt, akit befogadott (Zsoltárok 18,3). 

„Talán” oltalmat találtok, talán könyörül rajtatok az Úr – így fogalmaz a próféta (3). Ez a talán azt hirdeti, hogy Isten üdvözítő akarata nem függ az ember akaratától, vagyis a szabadulást teljesen a szabad isteni kegyelem ajándékozza nekünk. Ez az isteni „talán” ugyanakkor reménységre indít, bizonyosságra vezet, ha a feltámadott Urunkra tekintünk, akiben ez a „talán” tényleges szabadítássá lett.

Isten megtért népe számára nem vigasz, hogy a környező, szomszédos népek ugyanúgy Isten jogos ítélete alatt állnak (4–15). Ugyanakkor Isten megtért népe számára soha nem lehet elégtétel az, hogy majd Isten ítélete igazságot tesz, népét felemeli, és amit más népektől ítéletesen elvett, azt népének adja. Isten népének imádsága és szolgálata mindig az, hogy mások is leboruljanak az Úr előtt és Őt dicsőítve, békességben élhessünk végre egymás mellett, megbecsülve egymást és egymás sajátos kincseit, az Úrban (9–11). Ekkor végre vége lesz minden hergelésnek, provokációnak, hisztériának, gyűlöletnek, ellenségeskedő önzésnek, pusztító gonoszságnak és önhitt gőgnek (15). Ez már az Isten országának kiteljesedése, reménységünk tárgya.

Szerző: refdunantul  2021.12.14. 04:00

Hallgatom Balázs Fecó egyik dalát. Középiskolás koromban ott örvendeztünk a Korál együttes koncertjein. Szép idők voltak azok. Közben a művész külön szólóalbumokat is megjelentetett, egészen lírai, érzékeny dalokkal. Az egyik dalára lettem figyelmes a napokban. Szövege így hangzik: „Ez itt már nem értelmezhető. / Ez itt már most nem felfogható. / Ha megtörténhet ilyen itt, többé semmi nem segít. / Ez a Bolygó most már elhagyható. / Most már nem csak gyáva, már gonosz is. / És elvadult sötét. / Nincs több kérdés, amit feltennék. / Már csak egyetlen szorít: Miért? / Hittük, hogy minden változó, / jöhet majd egy változás, ami jó. / Hol veszett el nem tudom. / Nézőtéren? Színpadon? / Vége. Nincs több illúzió…” Nem tudom, mi gyötörhette meg a művészt, a dal címe is rejtélyes, nem ad utalást sem erre nézve. Ugyanakkor mégis érthetjük, miről énekel. 

Olvasva Zofóniás próféta könyvét, az első fejezet alapján akár azt a közhelyesnek tűnő, de mégis valós diagnózist is kimondhatnánk, hogy nem sokat változott a világ körülöttünk kétezer-hatszáz év óta. Nagy volt a hitetlenség, amikor Jósiás, Júda királya, szinte gyerekként uralkodni kezdett (Kr. e. 641–609), és akinek idején szólt Zofóniás (1–6). A próféta ezt a hitetlenséget részletezi, majd így foglalja össze: „… elfordultak az Úrtól, nem keresik az Urat, és nem törődnek vele” (6), nem számolnak az Úrral, hiszen szerintük nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat, nincs is… (12) Teljes volt a hitetlenség, beleértve a sokféle vallásos, lelki, spirituális gondolatot, babonaságot is (9), amelyeknek semmi köze nem volt az egyetlen, élő, teremtő, megtartó Isten tiszteletéhez. Ezt a hitetlenséget csak fokozta a kétlelkűség, amikor valaki az Úrnak is, meg másoknak is akart szolgálni (5), pedig senki nem szolgálhat két úrnak (Máté 6,24). A hitetlenség nyomán teljes volt a káosz, hiszen ahol az élő Istent elhagyják, ott a gonosz tombol, mindig más-más köntösben, erőszakkal, csalással, durvasággal, egymás életének megkeserítésével. 

Ez a káosz már annak az ítéletnek a része, amely Isten jogos büntetése, és amelyről rettenetes képeket tár elénk Zofóniás (14–18): Isten elsöpri az embert a föld színéről, vele együtt minden hitetlenséget, bűnt, botrányt (2–3; 18). Nagy összeomlásról ír a próféta (10), amely hamarosan bekövetkezik, mint az Úr ítéletes napja (14), és sem ezüst, sem arany nem mentheti meg az embert (18), sem a késői rémült kiáltás (17), mert akkor a hős is kisegérré lesz (14). Egyedül a megtérés segít rajtunk, ha az Úrhoz fordulva, kegyelméért könyörgünk mindnyájan, és hozzáigazodunk végre az Ő üdvözítő rendjéhez. Jézus Krisztusban az ítélet megtartó kegyelemmé formálódott, az Úr napja a feltámadás, az örök és új élet napjává lett, bűnbocsánatunkkal együtt. Balázs Fecó dalára utalva: jöhet változás, ami jó, de csakis az Úrtól! Más esélyünk nincs. Csend legyen tehát az Úr előtt (7), megtérés, leborulás, bűnbánat, hogy lehessen felemeltetés!

Isten Jósiás királyt használta eszközül, hogy megtérésre vezesse Isten népét, és megtisztítsa őket sokféle hitetlen eltévelyedéstől. Jósiás szolgálatát Zofóniás próféta készítette elő. Megtérve, megújulva lehet Isten népe ma is az Úr kegyelmének és üdvözítő rendjének követe.

Szerző: refdunantul  2021.12.13. 04:00

Az Énekek éneke végén két különálló egységű, akár egymástól függetlenül keletkezett és egymás mellé került énekről lehet szó. Ezek értelmezése gyönyörűségesen izgalmas feladat, imádságos szívvel azonban megnyílnak a szakaszok. Az utolsó előtti egységre figyelünk most (8–10).

Legvalószínűbb, hogy a boldog asszony itt régi emlékét eleveníti fel, amikor elmondja férjének, mit mondtak neki a testvérei még serdülő lány korában, amikor először jött szóba jövendője (8). Ha kőfalnak bizonyul a húguk, ha ellene áll mindenféle ostromnak, azaz, ha megőrzi tisztaságát a kellő időre – ígérték a fivérek –, akkor a maguk részéről is mindent elkövetnek, hogy ennek méltó jutalmát vegye; gondoskodnak róla, hogy húguk nevét, tisztaságát szembetűnővé tegyék, mint ahogyan messzire csillog a kőfalra, várfalra húzott ezüst dísz (9). Ha ajtónak bizonyulna a húguk, ha nyitottabban viselkedne, akkor maguk gondoskodnak őrzéséről, vigyáznak, hogy senki ne férhessen hozzá, amíg meg nem érkezik számára az egyetlen, igazi vőlegény (9). A lány hálásan és bizonyosan, azaz megnyugtatóan felelt fivérei féltő szeretetére: Kőfal lesz, szilárdan megáll, de az egyetlen igazinak, ha jön, kaput fog nyitni, mint aki megtalálta boldogságát (10). 

Számos üzenet ragyog fel előttünk, miközben ezt a szakaszt olvassuk. Legyünk kőfal szilárdak, zártak a magánéletünkben, és csak az Istentől rendelt egyetlen, igazinak nyíljunk meg. Legyünk kőfal szilárdak a mindennapokban, álljunk ellent sokféle „magánéleti” és „közéleti” kísértésnek: álljunk ellent hízelkedésnek és provokációnak, érzelmes szépelgésnek és gyalázkodásnak, kedvességbe csomagolt érdekeknek és zsarolásoknak; legyünk tiszták és hűségesek, ugyanakkor óvatosak és megfontoltak! Legyünk kőfal szilárdak a hitben, hiszen ez a hívő, szent zárkózottság annak bizonysága, hogy a mi egyetlen Urunkban megtaláltuk a boldogságot, nem kell több, nem kell más! Ez a boldog bizonyosság azt is jelenti: csak az Úr előtt lehetünk nyitottak, Őelőtte kitárulkozhatunk. Nagy kérdés: zárt kőfal legyek, vagy nyitott ajtó? Aki hűséges, szilárd kőfalként tesz bizonyságot az Egyetlenről, mint a kőfal tetején ragyogó ezüst pártázat, aki ekként szilárdan hűséges kőfal azok felé is, akiket az Úrtól kapott, és aki ezáltal tényleg hitelesen ragyog, az megnyithatja kőfalának ajtaját, és nyithat mások felé, mint Isten boldogságot adó szeretetének szolgája. Hit nélkül csak a kőfal zártság marad azok számára is, akik a szabadság nagy nyitottságát hirdetik, mert mindannyian be vagyunk zárva saját magunk önző és önhitt világába, és szabadságunk csak annyiból áll, hogy szórjuk tele önmagunkkal a világhálót, meg mások – akár névtelen – gyalázásával, rögzített telefonbeszélgetésekkel. Mások gyalázása önmagunk kárhoztatása valójában, szabadságnak tűnő halálos zártság. Mi ez, ha nem egy olyan kőfal, amelyen nincs ajtó, sem napsütésben ezüstként ragyogó párkányzat; ez a legkárhozatosabb zártság, önmagunkba szédült üresség. 

Urunk, találj meg bennünket, hogy mi megtalálhassunk Téged, így önmagunkat és egymást! Urunk, építsd a kőfalat, egyértelműsítsd a dolgokat örök rended szerint, és tégy a kőfalra ezüstös, ragyogó párkányt, a megfelelő helyre pedig kapukat; azaz adj boldogságot Tebenned! Teelőtted nyitottan, Urunk, olyanok leszünk, mint akik megtalálták a boldogságot, a kőfal és az ajtók egységében (10).

Szerző: refdunantul  2021.12.12. 04:00

A vőlegény és a menyasszony szerelme Isten ajándéka. A testi szerelem is mindenestől az Úr ajándéka, az Ő rendjében. A vőlegény és a menyasszony, ők ketten, csakis egymáséi (11). 

A menyasszony szépségét sokan észrevehetik, mert a szépségben gyönyörködni – abban, aki, ami valóban szép – Istennek kedves ajándéka. A valóban szép felüdít, örömöt, életkedvet nyújt, az örök élet örömére készít, mert az Isten maga teljességgel szép, és a mennyei világ is maradéktalanul szép. 

Merj gyönyörködni; merd észrevenni azt, aki, ami igazán szép! Ne lássunk bűnt mindenben! A hit meglátja, észreveszi a szépséget, Isten színe előtt. Éppen ezért, a vőlegény nyíltan dicséri, megénekli menyasszonya szépségét, mintegy hálát ad párja szépségéért. 

Ugyanakkor tegyünk különbséget, az Ige alapján! Sokan csodálhatjuk a nő szépségét (1), de csak az dicsérheti nyíltan, akié a szépség, akié a szép menyasszony (1–8), és végképp csak ő élhet szépségének valóságával (9–13). 

„Mily szép vagy és mily kedves, gyönyörűséges szerelmem!” (7) Vegyük észre párunk szépségét évtizedek múlva is, mondjuk neki, hogy nekünk Ő a legszebb, a legkedvesebb, ma is gyönyörűséges! (1–8) Éljünk egymás szépségével, legyünk ketten egy testté, az Úrban, testben és lélekben, egész valónkban, azzal az egyetlennel, akit az Úr nekünk ajándékozott, hiszen a párunk szépségében csakis mi magunk részesedhetünk! (9–13)

Vannak azonban olyan szépségek ezen a világon, amit mindannyian csodálhatunk, sőt, kifejezhetjük azoknak szépségét, mint ahogy itt is számos hasonlattal fűszerezve olvassuk a szépség dicséretét. Vannak olyan szépségek, amelyeknek gyönyörűségét megfogalmazva, mások figyelmét is felhívjuk Isten szépségére és az Ő szépséges ajándékaira, ezáltal másokat is örömre hangolunk (1–8). 

Most éppen egy csodás Brahms zongoraötöst hallgattam, korábban Balázs Fecó egy gyönyörű dalát élveztem, tegnap egy festmény szépsége vidított fel, tegnapelőtt egy pár soros vers talált szíven, előtte egy tudóssal készült interjú „szépsége” érintett meg, örültem egy elkapott pillanatról készült fotónak, elmerültem az adventi pazar naptámadatnak a szürkén nyálkás és sötét decemberben, megláttam emberek szépségét, nemcsak külsőben, hanem szabálytalanságukban, szavaikban, gondolataikban… Feleségem szépsége pedig mindezek felett, az üdvösség Istenének gyönyörűséges ajándéka, a vele való közösség az Úrban megélt, az Úrral megélt közösség!

A vőlegény és a menyasszony szépséges közössége az örök élet előíze. A vőlegény és a menyasszony hűséges szerelme bizonyossága a mi gyönyörűséges, megváltó Urunkkal való zavartalan és üdvösséges közösségnek, amit hamarosan maradéktalanul megélhetünk majd. Isten ugyanis örökkévaló szerelemmel szeret bennünket, soha el nem múló szeretetét, annak illatát, éltető gyümölcseit nekünk tartogatta. Jézus Krisztusban az örök élet gyümölcse, szent illatozással már a miénk, „ajtónk elé” odakészítette azt Isten szeretete (14). Nyissuk ki az ajtót, Istenünk már nyitott felénk!

Szerző: refdunantul  2021.12.11. 04:00

A menyasszony már nem keresi tovább a vőlegényt, segítség sem kell a keresésében, mert már bizonyossága van vőlegényét illetően (1): „Nincs semmi baj, ha pillanatnyilag nincs is itt, de elválaszthatatlanul összetartoznak.” (3) Amikor a menyasszony megnyugszik, amikor a kétségbeesett keresés alábbhagy, világossá lesz, hogy a vőlegény nem hagyta el, hanem a kertben van, gyönyörködik a liliomok között, gyönyörködve munkálkodik, a szokott helyen megtalálható (2). 

A menyasszonynak már bizonyossága van, hogy a vőlegény a kertjében van (2). A kép többféleképpen érthető: a vőlegény hozzáillő környezetben van, kertben, illatos, gyönyörűséges virágok között; virág nyílik ott, ahol a vőlegény van; a vőlegény liliomok között a kertjében gyönyörködik. A vőlegény jelenléte, az üdítő kert, a virágzás, a gyönyörködés lehetősége összetartoznak. Elfelejtettünk gyönyörködni! A modern ember megfáradt hitének, vagy éppen hitetlenségének egyik jele, hogy nem tud megállni, nézni, látni, elidőzni, észrevenni, rácsodálkozni, gyönyörködni és hálát adni. 

A menyasszonynak már bizonyossága van, hogy a vőlegény távolléte csak ideiglenes állapot volt, nem örökre szól az elszakadás. A tartós, maradandó és örök állapot az, hogy a vőlegény és a menyasszony egymáshoz tartoznak (3). Ha a menyasszony találkozni akar vőlegényével, tudhatja, hol kell keresnie: a hozzá méltó környezetben, édeni kertben, tisztaságban, hűségben, üde jó illatban (2).

Isten Igéje szerint, más bibliai könyvekben is, a prófétáknál és Jézus kijelentése szerint is, Isten népe, azaz mi vagyunk a menyasszony. De jó tudni, hogy sokféle hiábavaló és kétségbeesett keresésünkben megnyugodhatunk, teljes bizonyosságra juthatunk, hiszen életünknek minket védelmező „vőlegénye” van, a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus (Márk 2,19). Az Úr egyetlen, páratlan szeretetétől (9) senki és semmi el nem választhat bennünket. Ahol a mi Urunk van, ott újból édeni, üdítő, gyönyörködtető kertté lesz az életünk (2). Soha ne felejtsük el, ha ismét kapkodva máshol keresnénk életünk boldogságát és megnyugvását, hogy csak Őnála adatik üdvösséges nyugalom, öröm, kiteljesedés; valamint el ne felejtsük, hogy valójában mindenben csak Őt kell keresnünk. Azt se felejtsük el soha, hogy hol kell az Urat keresnünk: imádságos szívvel, Igéje közelében. 

A megtalált „vőlegény” ismét megajándékoz bennünket a gyönyörködés képességével: gyönyörködni az Úrban, az Ő Igéjében (Zsoltárok 37,4); gyönyörködni az Úr ügyében, gyönyörködni szeretteinkben, egymásban, életterünkben, az élet apró rezdüléseiben. Az Úr képessé tesz minket arra, hogy munkáljuk ezt a gyönyörködést, miközben munkáljuk azt, hogy legyen miben gyönyörködni. Isten eszközei vagyunk, akik által Ő kertté formálja a pusztaságot (Ézsaiás 35,1).

Szerző: refdunantul  2021.12.10. 04:00

A vőlegény zörget menyasszonya ajtaján, kedvesen; mint alázatos, fáradt, hosszú éjszakai utat megtett vándor kér bebocsátást. „Szolgai formában” jelentkezik. A menyasszony vonakodik beengedni: levetkőzött, lefeküdt már, fáradt. A vőlegény benyúl az ajtón – valami kémlelő-lyukon – bizonyára esdeklése jeléül, nem azért, hogy maga nyissa ki az ajtót (2–4). 

Végre a menyasszony ajtót nyit, de ekkorra már elkésett; mire kinyitja az ajtót, a vőlegény már nincs sehol. Ekkor döbben rá a veszteségre, és kétségbeesve kezdi keresni az éjszakában vőlegényét. Megalázások, nyomorúságok, mélységek sora kezdődik ekkor, mert nem talál rá a kedvesre, és közben a város őrei megverik, sebeket kap, parázna nőnek tartják, letépik kendőjét (5–7). A mennyasszony Jeruzsálem leányaihoz kiált: legyenek segítségére, s ha találkoznak szerelmesével, mondják el neki, hogy tévedés történt, és menyasszonya szereti őt, annyira, hogy betege e szerelemnek, mert az ő vőlegényénél nincs szebb (8). 

Gyönyörűséges leírása következik itt a vőlegény dicséretének, lám a menyasszony is szót kapott ugyanúgy, mint a vőlegény. Isten előtt egyforma a férfi és a nő, de más a feladatuk, a szolgálatuk az isteni rendben (10–16). A vőlegény dicséretével nem tudnak mit kezdeni a menyasszony barátnői, vissza is feleselnek neki, hiszen mindenkinek a saját párja az egyetlen és páratlan, ez így is van rendjén. Mindenkinek a saját szerelme, a saját élete, a saját megélt élete az övé, amit csak ő maga élhet meg, és megoszthat az Úrral, meg élete egyetlen párjával (9).

A felelgetős forma a korabeli menyegzői szokásokra utal. A Jelenések 3,20 képét ez a menyegzői jelenet ihlette: Jézus ott áll az ajtó előtt, alázattal, szolgai formában zörget és bebocsátásra vár. El ne késsünk, mint itt a menyasszony (6), mint Ézsau (1Mózes 27,34), mert sok sírás, nyomorúság ér bennünket, ha az Istentől kijelölt időt nem vesszük komolyan (5–7). Áldott legyen az Isten, hogy tart még a kegyelmi idő, a zörgetés ideje, a mi megváltó Urunk határtalan szerelme, és az Ő kegyelme elvégzi azt, hogy ne tétovázzunk, hanem ajtót nyissunk, és Ővele közösségben, életünk üdvösséges teljességre jusson, megmenekülve minden kárt szenvedett, sötét gyalázattól.

Szerző: refdunantul  2021.12.09. 04:00

Megragadó az a szerelemből fakadó lelkesedés, amivel a vőlegény leírja kedvesének, menyasszonyának szépségét. Igen, ebben az emelkedett állapotban az ember mindent szépnek lát, párját a legszebbnek: szemeit, pillantását, haját, fogsorát, ajkait, bájos hangját és beszédét, karcsú nyakát; mindenét, hiszen szerelmesének egész lénye páratlan. 

Olyan szép a menyasszony, hogy leírhatatlan, kifejezhetetlen annak egyetlen szépsége. A vőlegény minden más szépség említésével, mint hasonlattal próbálja kifejezni valamennyire kedvese szépségét: galambokat, őzikéket, gazellákat említ, de oroszlánokat és párducokat is; sőt, hullámzó kecskenyájakat és juhnyájakat; hiszen kedvese egyszerre törékenyen kecses, ugyanakkor szerelmes szépségében erős, alakjában hibátlan; ő táplál, éltet, életet ad… A képek tovább sorjáznak: a fátylak a szépség titkát, a papi ruházatnál is használt karmazsinfonalak a szépség és a szerelem tisztaságát, szentségét fejezik ki, a gránátalmák az igaz szerelem testet-lelket gyógyító ajándékát jeleníti meg, Dávid tornyaival együtt a szerelmespár bensőséges védelmét, amit egymás számára jelentenek. Titok a szépség, titok a szerelem, titok a vőlegény és a menyasszony boldogsága, de aki benne van, annak feltárul, csak annak. Mindegyik kép e titoknak csak apró részletét érzékelteti, de a menyasszony teljes szépsége és a szerelem öröme kifejezhetetlen, áldott titok (1–8).

„Mindened olyan szép, kedvesem, semmi hibád sincsen!” – így kiált fel a vőlegény, menyasszonya láttán (7). Az Úrtól való ez a látás, nemcsak emberi lelkesedés, hanem Szentlélektől való felismerés, amely megdobogtatja az ember szívét, amikor az Istentől neki rendelt egyetlen, „hibátlan” kedvesére tekint, akit hív magához (7–8). Ezért bezárt kert a vőlegény kedvese mindenki más számára, csak a vőlegénye gyönyörködhet benne (12), csak ő táplálkozhat ebből a kertből, annak gyümölcseiből (12–16). Az egyetlen párunk iránti lelkesedésünk és őhozzá kapcsolt kizárólagosságunk, az Úrtól való.

Mégis, gyakran az történik, hogy megfárad a lelkesedés, elmúlik a „csak ő” kizárólagossága, elerőtlenedik a szerelem, és az élet sűrűjében, meg az idő múlásával, már nem lelkes látással szemlélve egymást, kiderülnek a hibák. Mégsem jól láttam kedvesemet akkor, túl lelkes voltam, mást láttam, nem őt, beleképzeltem valamit? Hány és hány házasság, egykori nagy szerelem szürkült meg így. Nagy baj ez, mert Isten Lelke nemcsak támasztja, hanem megtartja a szerelmet, megérleli és örök hűséggel ajándékozza meg azt. Nekem, közel negyven év után is, a Feleségem a legszebb, nincs nála szebb, a hangja, a szemei, a pillantása, az alakja, a kedvessége, a türelme, az ereje, mindene! Egyetlen és pótolhatatlan Ő.

Ezt a földi, örök hűséget és szerelmet csak hitben élhetjük meg, az Úrtól kapjuk, attól az Úrtól, akire egyedül érvényes, hogy Ő mindenütt szép, hibátlan, tökéletes (7). Az Úrba vetett hit, valamint az Ő színe előtt megélt házasság soha nem veszíti el azt a szentlelkes, szépséges, kizárólagos ragaszkodást, amit ebben az énekben olvashatunk. Jöjj, Urunk, tégy bennünket a házassági és családi életünkben is szentlelkesekké, akik Tetőled rendelt párjukat szerelmesen szépnek és páratlannak látják mindörökké! Aki az Úrral közösségben él, annak a házassága is istentisztelet lesz, amelyben a boldog szerelem öröme áldott része lesz ennek az istentiszteletnek, mindenkor, mintegy az örök élet előízeként. Mi nem vagyunk hibátlanok, csak lelkesen annak láthatjuk egymást, de az Úr tökéletes, és Ő segít bennünket arra, hogy a múló idő ellenére is a legszebbnek lássuk kedvesünket. 

Jézus Krisztus olyan szép, semmi hibája nincs, Ő feltámadott, hogy minket is krisztusivá formáljon, a házasságban is (7).

Szerző: refdunantul  2021.12.08. 04:00

A menyasszony nem tudott megnyugodni addig, amíg meg nem találta vőlegényét (1–4), amíg meg nem hallotta bizonyossággal, jövetelének hangját (6–11). A vőlegény úgy érkezett a menyasszonyhoz, mint egy király (11). Az egész fejezet íve a nyugtalan kereséstől a megtalálás öröméig vezet, amelyben olyan gyönyörű, isteni rendben van kijelölve a nő és a férfi helye, szerepe, feladata és szolgálata, hogy kettejük találkozásában kiteljesedjék az élet.

Itt lesz világossá, hogy milyen keveset mondunk erről a bibliai könyvről, ha csak a férfi és a nő vágyakozásáról és egymásra találásának beteljesüléséről szólunk. A teljes Írás összefüggésében kimondhatjuk, amit Augusztinusz megfogalmazott: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg az Úrban meg nem nyugszik.” Minden más földi vágyakozásunk, keresésünk, birtoklásunk is valójában az Urat keresi, de ez a keresés mégis gyakran leragad az „itteni” időlegesnél, ezért mindig újat, mást, többet akar, és soha nem tud betelni. „Kerestem, de nem találtam!” – így kiált fel a menyasszony! (2) Egész életünk ez, élő hit nélkül: keresünk, találunk, de amit találtunk, már a megragadása után nem számít; újra keresünk, jó esetben – isteni kegyelemből – újra találunk, aztán hálátlanul megint más kell… Mindig csak találunk és nem „megtalálunk”, ezért ez a „találás” olyan, mintha nem is találtunk volna semmit.

Az üdvözítő, békességes fordulat akkor történik meg, amikor az Úr maga érkezik hozzánk, mint mindenek királya és mint mégis szerelmes vőlegény, aki minden akadályt, árnyat (2,17), minden kínzó álmatlanságot és nyugtalanságot legyőz (1). Salamon király érkezésének gyönyörű leírásában az Úr érkezését látjuk (6–11), aki eljött az első karácsonyon, magához ölelt bennünket megváltó szeretetével nagypénteken, és soha nem enged el húsvét után. Minden földi keresésünk, házasságunk, családi életünk, munkánk, minden „itteni” öröm és küzdelem csakis az Úr megérkezésével lesz áldottan teljessé, mennyei békességet megtapasztaló és sugárzó nyugalommá ott is, ahol minden rezdülés a békétlenségről árulkodik. Megtalálhatjuk az Urat, mert Ő eljött, mert Ő mindenekelőtt ismert, mert Ő már megtalált bennünket (4): ragadjuk meg mi is, és ne engedjük el Őt! (Filippi 3,12)

Szerző: refdunantul  2021.12.07. 04:00

A rókák feldúlják virágzó szőlőnket. A rókát még kölyökkorában kell elkapni, mert idősebben már nehezebb megakadályozni pusztítását (15). A férfi és nő – ők ketten, pont ők ketten, csak ők ketten – egymáséi, így teljesedhet ki az életük (16). Viszont ezt a virágzó szőlőskertet számos ravasz kísértés veszélyezteti, mint a róka a szőlőt, ezért a veszélyt még „kölyökkorában” kell megcsípni és elhárítani, később lehetetlen; a pusztítás pedig mérhetetlen lehet. 

Isten és az Ő népe közösségét az Ige gyakran hasonlítja házassághoz, mert mindkettő szent és áldott viszony, amelyben kivirágzik az emberi élet. Ugyanakkor Isten és az Ő népe közösségének szőlőskertjét is folyton rókák akarják feldúlni. Manapság is számos kísértés fenyegeti hitünket. Soha ne felejtsük el, hogy Isten azért vállalt üdvözítő közösséget népével, hogy aztán népe által sokan ismerhessék meg az Úr megváltó szeretetét; vagyis Isten népének virágzó szőlőskertje az üdvösséges életöröm borát adja minden népnek, sok-sok embernek. Mennyi róka dúlja fel folyamatosan ezt a szőlőskertet: mennyi bálvány, kísértés, megfáradt szolgálat, hiteltelenné lett élet gyengíti Isten népét, és emiatt az emberek is máshol keresik az öröm borát, nem az Úrnál.

Ez a pusztítás azonban rettenetes, hiszen eljön majd az idő, amikor hűs szél támad és megnyúlnak az árnyak! (17) Ekkor, vagy olyan vágyakozással hívjuk az Urat, mint itt az epekedő szerelmes hívja a párját, vagy elvesztünk. Isten azonban azt akarja, hogy el ne vesszünk! (János 3,16) Ő eljött hozzánk, értünk, ahogy hegyszakadékokon át gazellaként vagy fiatal szarvasként, szerelmesének hívására megérkezett annak párja (17). Mi lesz velünk, ha hűs szél támad, és megnyúlnak az árnyak? Csak az Úr, az örökké hűségesen szerelmes Krisztusunk segíthet rajtunk valójában! Csak Ő!

Szerző: refdunantul  2021.12.06. 04:00

Ujjongva örülni azt jelenti, hogy az ember megtapasztalja az öröm maximumát, azt a csodát, amikor semmi nem veszélyezteti boldogságát, nem nehezedik életére sem félelem, sem gond, még azok árnyéka sem. Az ujjongó öröm a maradéktalan boldogság kifejezése.

Vőlegény és menyasszony, ezzel az ujjongó örömmel vágyódnak egymás után (7–8), ekként szívják magukba egymás nárdus-illatát (2; 12), ezzel az ujjongó örömmel hasonlítják egymás alakját a táplálóan friss gyümölcsökhöz, méltósággal bíró királyokhoz (4), Salamon ékesen szőtt szőnyegeihez (5), ékes paripákhoz (9), pezsdítő borokhoz (2). Amikor az ujjongó öröm kifogy a képek sorjázásából, amihez próbálná ezt az ujjongást hasonlítani, akkor még annyit mond, hogy ez az ujjongás még a fentieknél is jobb és szebb (4); gyönyörűséges (15–16). Kimondhatjuk, édeni állapot ez az ujjongó, zavartalan öröm, ez a boldogság: Isten eredeti gondolata az emberről.

Hova tűnik el ez az öröm? Mert ki kell mondani, hogy ez az ujjongó öröm, e-világban az embernek csak ritka és legfeljebb egy rövid ideig való tapasztalata, hiszen a zavartalan boldogság elillan. Az ember persze próbálja számos módon megteremteni, átélni az örömöt, miként itt a vőlegény és a menyasszony ezzel az ujjongó örömmel tekintenek egymásra. Ezek az emberi próbálkozások áldottak, de nem elégségesek, mert valami alapvetően elromlott, amit emberi próbálkozások nem képesek rendbe hozni, hogy az örömöt zavaró, ártó hatalmakat legyőzze.

Az ujjongó öröm csoda, Isten megváltó cselekvése. Ez az öröm csakis Ővele, Őáltala lehet a miénk. Az Úrban örülhetünk így mindenkor (Filippi 4,4), azzal a húsvéti örömmel és reménységgel, miszerint Isten, a feltámadott Jézus Krisztusban, már legyőzte az ártó erőket, és a világ újjáteremtése elkezdődött. Ez az öröm, hitben, minden körülményben, már a miénk, és jobb a bornál, jobb a szerelemnél, jobb minden emberi próbálkozásnál (4). Az Úr megváltó szerelme azonban örömteli áldássá teszi földi életünk minden rezdülését, borát és szerelmét is! 

Merjük tehát most az élő Istenre érteni ezt az igeverset: „Ujjongva örüljünk Teveled, emlegessük bornál is jobb szerelmedet, méltán szeretünk Téged!” (4)

Szerző: refdunantul  2021.12.05. 04:00

Az imádságban nem az történik, hogy mi befolyásoljuk az Istent (17), hanem az, hogy ráhagyatkozunk az Ő tökéletes akaratára, aminek érvényesülése számunkra is a legfőbb jó, az üdvösség. Ezért minden könyörgésünk lényegi tárgya az, hogy legyen meg az Úr akarata és jöjjön el az Ő országa (Máté 6,10). A könyörgés éppen azt fejezi ki, hogy magasztaljuk a hatalmas Urat, mindeneknek Urát, akinél nincs nagyobb, és leborulva Őelőtte, megvalljuk, hogy milyen gyarlók, esendők, picikék vagyunk mi. A könyörgés lelkülete a leborulás, az Úr kegyelmére és tökéletes akaratára való hagyatkozás. 

Ugyanakkor a könyörgő ember ebben a leborulásban megtapasztalja a csodát: az Úr lehajol érte, és felemeli a könyörgő embert. Erről a felemeltetésről beszél, mint csodáról, mint Isten szabadító cselekvéséről, Jakab is: a szenvedőnek ad az Úr erőt; a betegnek ad imádkozó és segítő testvéreket, bátorító emberi eszközöket, akarata szerint gyógyulást; az örvendezőnek ad az Úr magasztaló alázatot; bűnös életünknek töredelmes, bűnvalló szívet, bocsánatot és megtisztulást ajándékoz (13–15). A könyörgőnek ad megszabadulást az Úr (15). Soha ne felejtsük el, hogy ez a szabadulás Jézus Krisztusban már a miénk, mi már megszabadított, üdvösséget nyert emberek vagyunk, ezért Isten szabadítása jelenthet konkrét földi segítséget is, de ha ez elmarad, ha Ő ezt nem tenné is (Dániel 3,18), az üdvösség akkor is a miénk, történjék bármi. 

A könyörgésben mégis, a mai Ige szerint is, ott van az az erő, amelyet Jákób imádsága is kifejez: Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem! (1Mózes 32,27) A könyörgésben nem hathatunk az Istenre, de „megrángathatjuk ruhájának bojtját”, hogy aki mindig ránk figyel, vesse ránk tekintetét. Ezt teszik a zsoltáros imádságai is (Zsoltárok 143,1). Erre a figyelemfelhívásra is valójában nekünk van szükségünk, mint akik ezáltal belevetik magukat az Úr áldó és megtartó kegyelmébe, hiszen Őnélküle semmit sem tehetünk (János 15,5), csak ha az Ő jóváhagyó áldása velünk van. 

Édesanyám huszonöt éve él egyedül, és nem lehet kimozdítani megszokott helyéről. Látom, ahogy elsorvad, és amiként beszűkül az élete. Akárhányszor felhívom, annyit mond: „Ma is órákat sétáltam a járdán, hálát adtam, és imádkoztam értetek.” Tudom, ez valóban így van. Azt is tudom, hogy az ilyen élet nem egy beszűkült élet, és én mai napig is az anyám, értem folyamatosan mondott, közbenjáró könyörgéséből élek. Könyörögjünk egymásért is!

Szerző: refdunantul  2021.12.04. 04:00

Várjuk az Urat! Várjuk Őt, aki eljött, aki Igéje és Lelke által már velünk van, és aki visszajövetelével teljessé tesz hívő népe számára minden kínzóan töredékest. Várjuk az Urat, mert az Ő eljövetele számunkra nem a vég, hanem az élet teljességének kezdete, a maradéktalan rendeződés és beteljesedés, az egyetlen megoldás. Jézus Krisztus eljövetele az Ő országának elhozatala, a világ és az ember megváltása, az eredeti tisztaságába való visszahelyezése. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20)

Az Urát hazaváró gyülekezet és az Urát váró hívő ember türelmes: türelemmel várja életének Urát, akit hitben már lát, akinek mindenre elégséges erejét már megtapasztalja életének minden percében. 

A türelem Isten közelségének, Isten Lelkének ajándéka. A türelem hívő várakozásból fakad. Csak a hit embere lehet türelmes, aki a jelent a reményteli krisztusi jövővel együtt látja: már kész a megnyugtató megoldás, már tapasztaljuk annak áldásait, és ez a megoldás hamarosan kiteljesedik. Urunk cselekszik, jön, érkezik, mindenre elégséges áldásai már jelen vannak bennünk, közöttünk. A hívő ember türelemmel teszi a dolgát, és könyörögve várja, hogy Isten cselekedjen általa, az az Isten, aki mindig üdvösségesen munkálkodik (János 5,17). 

Aki nem az Urat várja, hanem csak ideigvaló emberi várakozásai vannak, annak nincs honnan valóságos erőt és távlatot merítenie, így az ilyen ember folyton türelmetlen, folyton vár valamit, mindig valami mást, valami újat, valami többet, így soha nem tud hálaadással, az örök jövőre kitekintve élni a jelenben. Az egyházban is sok türelmetlen, elégedetlen, ötletelő, öncélúan újítgató ember van. Mit várunk, kit várunk? Mi erősíti meg a szívünket? (7–8)

Ennek a türelemnek része a béketűrés is, amely nem panaszkodik a másik előtt, és végképp nem panaszkodik a másik emberre; a Krisztusban testvérére sem. Sok panasza lehet az emberlétnek, ezekről szólni kell: az Úr előtt! Ravasz László írja, hogy a béketűrő ember nagylelkű és nem kicsinyes, hiszen Isten Lelke munkál benne. A béketűrő ember nem vesz részt tyúkperekben, márpedig a küszöbön álló, örökkévaló Úr igazságára tekintve látjuk be, hogy még a világháborúk is gyarló tyúkperekből robbannak ki (9).

Ez a türelem, a szenvedésben is türelmes. Ez a legnagyobb próbatétel. Ezt csak Isten erejével lehet megélni, aki ismeri és figyelembe veszi határainkat is, és nem terhel bennünket erőnk felett. Aki szenvedett már igazán, az nem beszél felelőtlenül a szenvedésben való türelemről. Az ilyen ember csak leborulva könyörögni tud az Úr mielőbbi megváltó jöveteléért, addig a türelemért (10). 

Ez a türelem, a hétköznapokban korrektté formál. A türelmes ember kiegyensúlyozott, józan, szavaiban, életében megbízható, úgy határozott – úgy mond igent és nemet –, hogy mégis képes ebben a bűnösen bonyolult világban árnyaltan látni és mégis egyértelműen remélve hitet vallani! A türelem nem fanatikus, de felüdítően hitvalló, azaz korrekt (12). 

Nagy példák a türelemre nézve, a gyümölcstermő növekedésre váró, szorgosan munkálkodó földműves mellett (7), a türelemmel szenvedő próféták (10) és Jób kitartó állhatatossága (11). De a türelem esetében az állhatatosság „bajnokai” nem elégségesek, ezért ne a példákra tekintsünk, hanem csakis az eljövendő Úrra, aki üdvösségesen intézte sorsunkat, hiszen Ő igen irgalmas és könyörületes! (11) Csakis ez a bizonyosság minden türelem forrása!

Szerző: refdunantul  2021.12.03. 04:00

A gazdagság olyan földi vagyon, amiből soha nem elég és mindig relatív. A vagyonnak éppen ebben a viszonylagosságában van a démoni természete. Mi, a gyerekkorunkat „dúsgazdagon” éltük meg a háborút megszenvedett szüleinkhez és nagyszüleinkhez képest; ugyanakkor a mi gyerekeink és unokáink tejben-vajban fürdenek a mi gyerekkorunkhoz képest, hiszen mi egy savanyúcukorkának is örültünk és a porban is tudtunk játszani. Erről úgy beszélünk, hogy az említett társadalmi rétegnek köze sem volt a tényleges gazdagsághoz. A gazdagság számos más „tőkét” kapcsol magához, kapcsolati és hatalmi tőkét. A legdémonibb az a gazdagságban, hogy mindig is láthatatlan az igazán gazdag réteg és annak vagyona is. Az a gond a vagyonnal, hogy már maga a téma démoni; ha az ember belekezd ebbe a témába, nem tud belőle jól kikeveredni. 

A gazdagság büntetése tökéletes összeomlás, mert aki a vagyonában bízik, annak semmije nem marad. Jakab Jézustól veszi a képeket (Máté 6,19–20): a földi vagyon megrothad, moly megrágja, rozsda megemészti. A földi élet rövid, semmit sem hoztunk a világra, el sem vihetünk innen semmit (1Timóteus 6,6). A legnagyobb büntetés azonban az, hogy nemcsak a vagyon emésztődik meg, hanem a birtokosa is. Valóban, a vagyon felemészti az életet, a testet, a lelket, az idegrendszert; az ember csak ezzel foglalkozik. Még a menedzser egyházat is fenyegeti ez a veszély, egy idő után csak normatívázunk, pályázunk, törvényeket és rendeleteket bogarászunk, szakértőket fogadunk, miközben elerőtlenedik, elhiteltelenedik az evangélium az ajkunkon (1–2).  

A gazdagság bűne az, hogy megront ott, ahol kizárólag saját célra felhalmoznak. Lehet a saját, kis résznek örülni, az én szőlőmnek és fügefámnak, de a vagyont illetően csak az menekül meg, akinek a kezén a vagyon átváltozik jótéteménnyé, szolgálattá. Jakab sorolja azokat a bűnöket, amelyeket elkövetünk, relatíve gazdagon is, tehát ne mutogassunk azokra, akik szerintünk gazdagabbak nálunk. Még az utolsó napokban is „kincseket gyűjtöttünk”, amikor már végképpen elengedni, megtérni, hitben erősödni, az Úr előtti megállásra kellett volna készülni. Valóban döbbenetes, hogy az ember, még utolsó vergődésében is „itteni” ügyeket intéz, vagy intéztetnek vele (3). Amiről Jakab ezután ír, azt a Lélek világosságában jól értsük. A világon mennyi, de mennyi mozgalom emelt már szót a szegényekért, akiknek az életét kiszipolyozva lettek mások dőzsölő és hízott szívű gazdagok, ezért a szegények panasza az égre kiált (4–6). Csak ott kezdődik a megtérés – ismét hangsúlyozom –, ha rádöbbenek, hogy én vagyok ez a gazdag ember, aki valóban hízott, dőzsölő, elhájasodott lelkű és szívű ember vagyok, nekem mindenem megvan, a gyerekeimnek is. De kiktől veszem el ezt?

Itt megállok, és áldom az Urat, hogy Jézus Krisztus evangéliuma sokkal több, mint újratermelődő, gyarló társadalmi kérdések megoldása. A mi Urunk mindent újjáteremtő hatalma képes egyedül a szegénység és gazdagság kérdését is megoldani; de Ő sokkal többet ajándékoz nekünk, megszabadít a bűn, a betegség, a gonosz, a halál nagy ellenségeitől. Mi gyűlölködve csapkodhatjuk egymáshoz a szegények megsegítéséről szóló vádakat, miközben lényegében soha, semmi nem változik, amíg a régi srófra jár ez a világ! Hiszem, az egyház is sokkal több, mérhetetlenül több, karitatív szervezetnél; annál, amivé sokan szeretnék eltörpíteni Jézus Krisztus ügyét és az egyház szolgálatát, ma is. Jézus Krisztus maga az egyetlen megoldás, a megváltás, minden tekintetben!

Szerző: refdunantul  2021.12.02. 04:00

süti beállítások módosítása