Isten népe egy ideig visszafelé haladt, illetve kerülgetett egy helyet, Széír hegyvidékét, amely a Holt-tengertől délre, egészen az Akabai-öbölig húzódó terület. A „körözés” közben évtizedek teltek el (14), és kihalt az az engedetlen nemzedék, amely – Isten ítélete szerint – nem mehetett be az Ígéret Földjére. Csak hitben járva szűnik meg a fárasztó egyhelyben topogás. Egyedül a hit adhat kimenekedést a halálos zsákutcákból. Csak hit által lehet kitörni az élet végtelenül unalmas és reménytelenül ciklikus ismétlődéséből. Ez az ismétlődés ugyan egy rendezett, biztonságot adó „körözésnek” tűnhet, pedig ítélet rajtunk. Isten megtartó kegyelméért hálát adva, és mégis szorongva gondolok bele, hogy január egytől pontosan ugyanazt kell végigcsinálni, amit tavaly is, meg amit már évtizedek óta végigverklizünk. A ciklikusság hamis biztonságába menekülünk. Az élő Isten szabadító hatalmában részesülve áll üdvösséges irányban az életünk, látva az Úr által kijelölt távlatokat és az örökkévaló célt. Az Úr mozdíthat ki bennünket a holtpontról. Így indulhat el aztán Isten népe végre észak felé, ténylegesen is közelítve az Ígéret Földje felé.
Ez a megváltásra váró ismétlődés abban is megmutatkozik, ahogy a mai igeszakasz felsorolja azokat a rokon népeket, akik mellett Isten népe elhaladt, és akik ugyanúgy kiirtották az előttük ott lakókat, miként majd Isten népe teszi ezt az Ígéret Földjén lakókkal. Az edomiták, Ézsau leszármazottai, a hóriak helyén telepedtek le (12); a moábiták, Lót utódai, az émieket űzték el lakóhelyükről (10); az ammoniták, szintén Lót leszármazottai pedig egy zamzummiaknak nevezett nép kárán találtak helyet maguknak e-világban (20); a Kaftórból érkező filiszteusok pedig a tengerpart mentén, az avviakat kergették el (23). Amikor Isten népe végre kitörhetett az egyhelyben topogásból és elindulhatott az Ígéret Földje felé, akkor Isten parancsa szerint, a rokon népek mellett békességgel haladt el (3; 9; 18). Így hagyta el a nép Edóm, Móáb és Ammón országát, átkelve a Zered- és az Arnón-patakon, Móáb, majd Ammón országának határán. Később azonban Isten népe is felvette a harcot, ott ahol az Ígéret Földje kezdődött. Isten parancsa és felhatalmazása alapján történik az, amikor Isten népe harcolni kezd (24–25). Azt azonban – a teljes Írás bizonyságtétele alapján – kimondhatjuk, hogy az Isten eredeti és végső gondolata nem ez!
Jézus Krisztusban szakad meg ez a fárasztó és sokszor halálosan gyarló ismétlődés. A feltámadott Úr legyőzte a halált, és örök célt, távlatot, biztos irányt ajándékozott nekünk, pontos útjelzőkkel, a közeledés és a megérkezés reménységével. Őbenne a halálos „körözés” ítélete levétetett rólunk, megváltott emberek vagyunk, akik hétköznapjaik ismétlődését is – ezt a már áldott, békés rendként megélt ismétlődést is –, ezzel a távlatos reménységgel élik meg. Miközben Isten megváltott népe, a harcaiban már csakis krisztusi módon küzdhet, Isten országát képviselve, senki helyére nem vágyakozva, hiszen a megváltott népnek bizonyossága van, örök és üdvösséges helye van! Nem kell több!
