Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze. A rend biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26). 

Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amit Lévi fiai, a kijelölt rendben szedtek szét, hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21), ez esetben a Sínai-pusztából a Párán-pusztába (12). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Az Úr jelenlétének látható testet öltése, a megváltó Jézus Krisztusra feltekintő, látható istentisztelet; Isten népének felvállalt, a világ számára is megmutatott, hitvalló összegyülekezése. 

Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, ha szent terhet cipelve, de ők is terheket hordozva tették meg ugyanazt az utat. Mégis, hitben, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva, várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van hivatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert olyan sokszor megfáradunk! Segítette Lévi fiait Mózes imádsága, aki minden elinduláskor és minden megérkezéskor, az Úrhoz imádkozott (35–36). Nagy áldás, ha értünk is mondanak közbenjáró imádságot!

A vándorlás szakaszos, mindig ad pihenőt az Úr, csak vegyük azt észre engedelmesen. Pihenő nélkül hitetlenné és embertelenné lesz az élet, eltorzul, elkorcsosul, ahol a munka is szünet nélküli gürcöléssé silányul. Aki az Úr követésében jár, az megpihen az Úrban. Zarándokutunk végén is megpihenünk majd, várva az Urat. Jó szorgosan dolgozni, jó pihenni, jó lesz megpihenni, és jó lesz az öröklétben mindenkor az Úrral lenni (33).

*

Mózes meghívta apósának fiát, Hóbábot, hogy jöjjön velük, és részesüljön abból a jóból, amit nekik készített az Úr. Tágabb családom tagjai se maradjanak ki abból a jóból, amit az Úr készített nekünk. Érthető az is, hogy Hóbáb legszívesebben visszamenne a rokonsága közé, ahol ő van otthon. De ha visszamegy, akkor vigye az Úrtól megnyert jót is magával. Mózes azonban azért is hívja Hóbábot magával, mert ő jobban ismeri azt a vidéket, ahol Isten népe vándorol, ő jobban tudja, hol kell tábort ütni. Akik hitben járnak, azok együtt haladnak, követve az Urat, és minden irigység nélkül elismerik a másik adományait, amivel a másik is hozzá tud járulni a közös ügyhöz. Annyi értéket, annyi kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, de ezek olyan ritkán lehetnek közös áldássá, mert nem ismerjük fel, nem ismerjük el, és nem használjuk fel azokat; sőt, gyengítjük, elnyomjuk, kioltjuk a másikét. Pedig mindenki a maga ajándékaival lehet áldássá, és senki sem érthet mindenhez, bármennyire is szeretné ezt a látszatot kelteni. Szükségünk van egymásra, az Úr ügyének szolgálatában is. Nagy áldás, ahol felismerjük, elismerjük és felhasználjuk a másik talentumát is, még az egy talentumos ember pótolhatatlan kincseit is. Mózes, féltékenység nélkül, a maga helyén vezetőnek nevezi ki Hóbábot (29–32). 

Szerző: refdunantul  2021.03.26. 04:00

Bach kantátáiban olyan örömteli bizonyossággal zengenek a harsonák, mint Isten Igéjében. Ezek a kantáták a menny hangjai, a mennyei istentisztelet részei…

Meg fog szólalni a harsona, amikor feltámadunk, romolhatatlanságban (1Korinthus 15,52). Ekkor teljes lesz a diadal a halál fölött. Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ez a reménység e-világban is megáld bennünket, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. 

A feltámadás reménysége nélkül mindent a romlás ural: bűn, betegség, halál, elveszett állapotunk számos megjelenési formája. A harsona arra hív bennünket, hogy forduljunk az Úrhoz, hiszen Ő már hozzánk fordult. Emlékezzünk az Úr megváltó szeretetére, imádságban „emlékeztessük” Őt, soha el nem múló szeretetére (10), mert Ő már megemlékezett rólunk (Zsoltárok 90,13). 

A harsona hív: Készülj Istened elé (Ámósz 4,12), mert egyedül ott vagy biztonságban! A harsona megtérésre hív. Isten magához gyűjti népét, azok vezetőit, minden egyes tagját, áldott rendben (2–4). A harsona figyelmeztet, amikor baj van, ezzel véd! (5–7) A harsona elindít, amikor menni kell; nem mászkálhatunk összevissza ebben a világban, a saját indulataink szerint (2–4). A harsona hadba indít, amikor küzdeni kell, hogy bátran, hittel és csakis krisztusi eszközökkel küzdjünk, egyébként az alulmaradás a győzelem (9). A harsona ünnepelni hív, örvendezésre, hiszen Isten népe mindenkor örvendező, megszabadított, megváltott nép (10).

A harsonát a papok fújják! (8) De ha bizonytalanul zeng a harsona, az emberek nem kapnak egyértelmű jelzést (1Korinthus 14,8). Ha az igehirdető, a bizonyságtevő, az egyház nem a lényegről, nem Jézus Krisztusról szól, nem a megváltás örömhírét zengi, Isten Igéje alapján, akkor elvész a világ milliárdnyi hangszerének, karmester nélküli, zenekari disszonanciájában. Mi mindent kell ma egy lelkésznek „művelni”, és elsikkad az, ami szolgálatának lényege lenne! Akkor még nem szóltunk a szigorú teológiák hangjáról. „Egy negatív teológia sehová sem vezet. A prófétai hang, Isten Igéjét komolyan véve, még az ítélet figyelmeztetése által is, az Isten jövője felé irányít, a feltámadás felé!” (Rudolf Bohren)

Szerző: refdunantul  2021.03.25. 04:00

Isten Igéje a bizonyság hajlékának nevezi a szent sátrat. Isten szabadító, megváltó, velük lévő, áldott jelenlétének bizonysága ez a sátor. A mi bizonyságunk hajléka Jézus Krisztus és az Ő Igéje. Isten megőrző, megtartó szeretete, amely minden értelmet felülhalad, velünk van mindörökké (Filippi 4,7). Nincs ennél nagyobb bizonyosság! Elsorvadunk, elveszünk e bizonyosság nélkül.

Isten népe engedelmesen figyelte az Úr jeleit, és eszerint haladt a pusztában. Amikor a felhő felemelkedett a szent sátorról, akkor indultak tovább; és maradtak, amikor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Mondhatnánk: akkor, azokban a kiemelten kijelentéses időkben, egyértelmű jeleket adott az Isten, hogy mikor kell indulni és mikor kell maradni! Soha ne felejtsük el, hogy mi a teljes kijelentés nemzedéke vagyunk, akik a feltámadott Úrban minden üzenetet megkaptunk az események Urától. Figyeljünk az Úrra, nézzünk fel Jézus Krisztusra, és imával, Igével rendszeresen legyünk közösségben Ővele, csodálatosan kapni fogjuk a vezetését. Ne maradj az Úr nélkül, indulj el az Úr felé, és világossá lesz az irány, az út, bizonyossá a megérkezés. A legbonyolultabb helyzetben pedig azért könyöröghetünk: Urunk, ne engedd, Te, aki az események Ura vagy, hogy olyat tegyünk, ami nem akaratod szerint való.

Amikor maradni kellett, akkor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Isten a „borús időkben” körbeöleli kegyelmével az életünket; ezt soha ne felejtsük el! Amikor „borús az idő”, és nem látjuk, hogyan és merre tovább, akkor maradjunk veszteg (2Mózes 14,14). Várjunk az Úr jelére, az Úr utasítására, aki ma is szól Igéje által, miközben Ő az események Ura is. Ne legyünk türelmetlenek, amikor hosszan kell várakozni! Ez, magasabb szinten, Jézus Krisztus eljövetelére is vonatkozik. Várjunk türelemmel. E-világban gyakran borult az idő, de az Úr velünk van (Máté 1,23). Amikor azonban egyértelműen kivilágosodik, hogy mit szól az Úr; amikor világossá teszi, hogy merre kell menni, mit kell szólni és cselekedni, akkor ne késlekedjünk engedetlenül!

Szerző: refdunantul  2021.03.24. 04:00

Kész a szabadító kegyelem! A páskaünnep Isten szabadítóan cselekvő hatalmának és kegyelmének ünnepe, arra emlékezve, amikor népét kihozta a szolgaság házából, Egyiptomból. A páskaünnep húsvét ünnepére mutat, amelyben Isten végérvényesen kijelentette szabadító hatalmának kegyelmét, Jézus Krisztusban. Isten kiszabadított bennünket az emberlét halálosan reménytelen fogságából az új és örök életre. 

Ragadjuk meg ezt a kegyelmet! Isten népe egy éve vándorolt a pusztában, miközben elkészült az Úr parancsa szerint a szent sátor, és az istentisztelet lett ennek a kis, minden bajnak kitett, vándorló népnek az egyetlen bástyája; az a lehetőség, hogy közösségben rendszeresen megálltak az Úr előtt, és az Ő kegyelmébe kapaszkodtak, ez előírt szertartások szerint (1–5). Ma sincs más lehetőség, csakis ez: az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodni! Az Ő kegyelme mindennél erősebb, igazából az Ő erős keze tart bennünket! Ma sincs más lehetőség, mint megtérni, és hitre jutva újból és újból megújulni ebben a megtartó kegyelemben, az istentiszteleti közösségben, aztán az élet istentiszteletét élni (Róma 12,1–2).

Isten kegyelme nélkül megrövidül az élet! Milyen beszédes! Erre az ünnepre, a legfontosabbra, a kegyelem megragadására adatott pótlási lehetőség azoknak is, akik az elrendelt időben tisztátalanokká lettek, vagy úton voltak, így akkor, az előírások szerint, nem tarthatták meg az ünnepet; és nem erősödhettek meg az Úr szabadító kegyelmében. Ők pont egy hónappal később tarthattak páskát (6–12). Ne rövidüljenek meg ők se az Isten kegyelme nélkül (7). Beszédes ez a kifejezés: „Ne rövidüljenek meg ők se!” Még az Isten népe között tartózkodó jövevény se rövidüljön meg az isteni kegyelem híján (14). Mert bizony az Úr szabadító hatalmának kegyelme nélkül megrövidül az emberi élet, minőségében, tartalmában, értelmében, hosszában, minden tekintetben. Isten megtartó kegyelme nélkül halálosan megrövidül az emberi élet; miközben mi emberek folyamatosan megrövidítjük egymást, és meg akarjuk rövidíteni Istent, az Ő dicsőségét magunknak tulajdonítva. Sok ember az élete alkonyán döbben rá arra – még ekkor sem késő –, hogy milyen rövid és haszontalan életet élt. Nincsen Isten nélkül sem segítség, sem üdvösség (236. dicséret). 

Isten kegyelme nélkül elveszik az élet! Akik azonban nem tartottak páskát, akik nem ragadták meg az Isten kegyelmét, akik nem voltak hajlandóak élni az elkészített kegyelemmel, azok elvesztek. Ezt kemény kifejezéssel adja vissza az Ószövetség, de ebből értünk: az ilyen ember kiirtódott a nép közül, az ilyen embert kiközösítették, az Istennel és a másik emberrel való közösség nélkül pedig nincs élet (13). Isten megváltó kegyelme nélkül megrövidül az élet, meghal az élet, elveszik az élet. Isten azt akarja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16)

Szerző: refdunantul  2021.03.23. 04:00

Az Úr megkímélte Isten népének elsőszülötteit, a tíz csapás idején, amikor kihozta népét Egyiptomból (17; 2Mózes 12,29). Ezért minden elsőszülött fiút meg kellett váltani, mert ők különösképpen az Úréi (2Mózes 13,13; 34,20). A léviták különösképpen Istennek odaszánt szolgálata, Isten népének elsőszülötteit váltja ki (5–22).

Nézzük tehát ezt az „elsőszülöttséget” a teljes Írás kontextusában: A mi egyetlen „elsőszülöttünk” Jézus Krisztus, aki elsőszülött a halottak közül; minden tekintetben Ő az első (Kolossé 1,18). Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok az elsőszülöttek ünnepi seregéhez tartoznak, akiknek nevei fel vannak írva a mennybe, akik az Úréi (Zsidókhoz írt levél 12,23). Jézus Krisztusban hisz Isten népe, akik között vannak olyanok, akik belső és külső elhívással, különösképpen az Úr szolgálatára kaptak elhívást, és az egyház külső rendjében felhatalmazást is kaptak erre. 

Isten népe, és azok mai lévitái, Isten mai látható szolgái, mint „elsőszülöttek”, azt a szolgálatot kapták, hogy hirdessék és éljék a szabadítás örömhírét, a halottak közül elsőszülött, feltámadott Jézus Krisztust, mint ahogy a hétkarú gyertyatartó világított akkor a szentélyben. Külön parancsba kapja akkor az Úrtól Mózes, és jelzi Áronnak, hogy a hétkarú gyertyatartó elejére helyezzék el a mécseseket, hogy láthatóan világítsanak azok mindenki számára. A lámpást nem szabad elrejteni, hanem a lámpatartóra kell helyezni azt, hogy világítson mindenkinek a házban. Lámpásként kell ragyognunk az emberek előtt, hogy lássák bennünk a szabadító Krisztust és dicsőítsék az Isten kegyelmét (Máté 5,14–16). Ehelyett mi okos teológiával megmagyarázzuk, hogy miért nem ezt tesszük. Világítasz? A halálból szabadítást ajándékozó Úrra mutatsz? Az újjászületett élet lehetőségét látják benned mások, minden nyomorúságod ellenére is? Reménységgel tekintesz a másikra, vagy okos és tényleg igeszerűen logikus tanításod megmagyarázza, hogy miért vesznek el mások? Nincs nagyobb szükség erre, mint ma! Jézus Krisztus kell a világnak, aki a halottak között az elsőszülött! Mutass Krisztusra, a többi nem a te dolgod, a többi nem a lévitára és nem is Isten népére tartozik (1–4).

Milyen szentlelkesen józan Isten Igéje! A léviták huszonöt és ötven év között szolgálhattak aktívan, később is segíthettek a szolgálatban, de az aktív szolgálatuk ideje huszonöt esztendő lehetett. Ez nem véletlen. Ahogy az ember idősödik, fárad, testben-lélekben; merevebb, vagy éppen érzékenyebb lesz, számos egyéb gyarló tulajdonsága erősödik fel. Ma negyven évet kell lehúzni minden területen, vagy még többet, de még utána sem tudunk elengedni semmit, mert ahelyett, hogy a háttérben szolgálnák már csak, és hitünk erősödéséért imádkoznánk, egyre inkább megtisztulva, még mindig mi szeretnénk vezetni a vonatot. Az állandó tevékenységgel hitetlenül a halál elől menekülünk. Isten őrizzen bennünket az időskori tétlenségtől, az tényleg halálos, folyamatosan tevékenykedni kell testben, lélekben, hitben; de egy ponton túl már nem nyilvánosan, hanem a csendes háttérben! (23–26)

Szerző: refdunantul  2021.03.22. 04:00

Isten népének fejedelmei, mind a tizenkét törzs fejedelme ajándékot vittek a szent sátor felszentelésére. 

A héber fejedelem szó jelentése, „kiemelt”. Isten népe a kiválasztott, és azok között is vannak vezetők, kiemeltek. Mindegyik kegyelmi állapot, és mindkettő felelősséggel jár. A kiválasztottsággal jár felelősség az, hogy általa nyerje el az élő Isten áldását a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Aki üdvösséget nyert, az csakis áldássá lehet mások életében. Akit pedig Isten kiemelt, vezetővé, „fejedelemmé” tett, annak az a feladata, hogy gondoskodjon az övéiről. Az akkori fejedelmek nem választották el a közéletet és a hitéletet, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ahol nincs hitélet, ott egyre gyarlóbbá lesz a közélet. Ahol nincs hit, ott előbb-utóbb kiderül, hogy nincs élet sem. A nagy világjárvány idején tanít, tanított erre bennünket az Úr. A fejedelmek, kivétel nélkül mind, fontosnak tartották, hogy megjelenjenek a szent sátorban, és ajándékaikkal fenntartsák a hitéletet. Szép példáit tudjuk ennek a történelemből is. 

A szent célra kapott ajándék azonban kötelez! Isten országát építhetjük abból, semmi mást. A hitélet vezetői nem engedhetik, hogy Isten népe valami öncélú, feleslegesnek tűnő képződmény legyen a világban. Isten népe csakis áldássá lehet a világban, mert Isten kegyelméből azt adhatják tovább, amit ők érdemtelenül, kegyelemből megnyertek, és ami nélkül lehetetlen élni; az Isten Igéjét, az abban rejlő, szabadító, megváltó örömhírt, Jézus Krisztust. Látjuk, hova juthatunk az Isten nélkül az Ő áldása nélkül… 

A fejedelmek mind ugyanazt az ajándékot hozták, mert Isten minden vezetőtől, de minden hívő embertől is ugyanazt akarja: Adjuk oda Őneki, amink van; egész életünket. Ennek jelképes kifejezése az átadott ajándékok sora. Ha Ő az Úr az életünkön, népünk, vezetőink, egyházunk életén, akkor van áldás és élet; áldás és békesség.

Egy „jól menő” üzletember keresett meg nemrégiben. Elmondta, hogy már elege van abból, hogy ő csak a mammon után fut, és nem tud belőle kilépni. Irigykedve tekint rám, hogy én a legfontosabb dolgot tehetem, az Isten országát építhetem. Miközben hallgattam őt, hálával és ugyanakkor szégyenkezve tekintettem magamba. Üzletember barátom azzal folytatta, hogy ő is Isten országát szeretné építeni, a maga területén. Ezért tette azt a javaslatot, hogy gyűjtsük össze a református üzletembereket, szólítsuk meg őket, mint az adott helyen „mai fejedelmeket”, hogy hozzanak ajándékot az Úrnak! Hiszen ezt megtehetik, ő már csak tudja, mert látja, mennyi haszontalan dologra költik a vagyonukat. Csak a töredéke sokat segítene a szolgálatban. Nem a pénzről van szó, hanem a szolgálatról. A szent pénzt csak erre lehet költeni. Mi felelősen használjuk fel majd ezt az Isten országának építésére… 

Szerző: refdunantul  2021.03.21. 04:00

Micsoda méltóság, Isten eszközei lehetünk az Ő szent ügyének képviseletében! Bárhol állunk, ez lehet életünk egyetlen értelme, méltósága. Az a boldogtalan ember, aki nem fedezte fel, hogy az Úr követe ebben a világban, a maga helyén. Isten megváltott bennünket az örök életre, és akinek örök élete van, az már földi életét is abban az örömben éli, hogy a maga helyén úgy szolgál, mintha a „szent dolgokat vinné a vállán” (9).

Az Istentől kapott feladat és felelősség nagyságához mérten kapjuk azokhoz az „ajándékokat”, eszközöket, képességeket, készségeket, lelki ajándékokat, köztük az erőt és a bölcsességet. A mi Urunk ezt a talentumok példázatában is elénk tárta (Máté 25,15). Nagy áldás az, ha valaki az Úr vezetését követve a maga helyén szolgál odaadó hűséggel, elégedettséggel, irigység nélkül, abban a feladatban kiteljesedve, amit az Úr bízott rá. Ez az igazi „nagyság”, amely Isten dicsőségét szolgálva, nem akar többet, mint amit kapott, hiszen hitben járva az igazán „több” már az övé. 

A léviták közül Gérsón fiai két szekeret és négy szarvasmarhát kaptak, Merárí fiai négy szekeret és nyolc szarvasmarhát, míg Kehát fiai nem kaptak szekereket és szarvasmarhákat. A különbségtétel oka a feladat különbségében volt, de nem a feladat minőségének különbségében. Mindhárman azt a szent feladatot kapták, hogy a szent sátor szállításában részt vegyenek. Merárí fiainak több szekérre és szarvasmarhára volt szükségük, mint Gérsón fiainak, mert nekik kellett szállítani a szent sátor nehéz fa és fém vázát, Kehát fiai pedig nem kaptak szekeret és szarvasmarhát, mert ők a szent sátor tárgyait a vállukon vitték (1–9). 

A feladatban van különbség, de a feladat fontosságában, annak szentségében nincs. Mindenki a maga helyén, Isten dicsőségére végzi a feladatát. Nemcsak a feladatban, a terhekben is van különbség. Kinek-kinek más és más jut. Nehéz helyzetben, emberileg érthetetlen és felfoghatatlan különbségek ezek. Csak az a reménységünk, hogy mi most nem értjük, de egyszer majd megértjük mindezeket (János 13,7); miközben annak az Úrnak a kezéből fogadjuk el a saját, másoknak át nem adható terheinket (Galata 6,4), aki annyira szeretett bennünket, hogy egyszülött Fiát adta érettünk (János 3,16). Ő csakis üdvösségesen jót akar nekünk, és ha több terhet rak ránk, több erőt is ad ahhoz (2Korinthus 12,9; Filippi 4,4), hogy hitben elhordozhassuk azokat, az öröklétig (Jelenések 2,10).

Szerző: refdunantul  2021.03.20. 04:00

Isten népének szól ez az áldás, Áron áldása (22–23). Örüljünk, hogy mi Isten népének tagjai vagyunk és részesülünk az Isten áldásából! Legyünk Isten eszközei, hogy mások számára Isten áldásának követei lehessünk!

Csak az Úr áldhat meg, hiszen az áldás lényege az, hogy az áldott Isten a maga lényének teljességéből, tökéletességéből, jóságából, szeretetéből, békességéből, azaz „boldogságából” ajándékoz nekünk (1Timóteus 1,11). Csak az Úr adhatja ezeket az ajándékokat. Az Úr nélkül a tökéletlenség, a rossz, a szeretetlenség, a békétlenség, a boldogtalanság áldatlan állapota hatalmasodik el rajtunk. Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk (Zsoltárok 127,3), és ezeket a javakat továbbítsuk mások felé is (24). 

Az Úr áldásának maximuma Jézus Krisztus megváltó szeretete (János 3,16). Ezért az Úr áldása azt jelenti, hogy Ő megőriz bennünket gondviselő szeretetével ebben a világban, amíg kijelölt időnk tart (24). De az Úr áldásának megőrző ajándéka túlmutat ezen az életen és a halálon az örök életre. Az Úr áldása azt jelenti, hogy megőriz bennünket az Isten. Nem tűnünk el, nem veszünk el! Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20), mi is feltámadunk, mégpedig egy megdicsőült testben, amiben megőrizzük személyazonosságunkat, új emberként, Isten eredeti gondolata szerint.

Az Úr áldásából úgy részesülünk, hogy Isten felragyogtatja az Ő arcát előttünk (25–26): meglátjuk az Istent, Jézus Krisztusban felismerjük Őt, mint mennyei Atyánkat, és hitben ráhagyatkozunk az Ő könyörülő kegyelmére. Isten mindig könyörül népén (22): megtart e-világban, vagy átvisz az örök hajlékba. Isten áldása az, hogy felénk fordult az Isten, és mi az Úr felé fordulhattunk, így megőrző, könyörülő, békességet ajándékozó kegyelméből részesülhettünk.

Szerző: refdunantul  2021.03.19. 04:00

A papi és lévita szolgálat kizárólagosan azok kiváltsága volt, akik Lévi törzséhez tartoztak. Itt azonban egy olyan lehetőségről olvasunk, amin keresztül bármely férfi vagy nő Izráelben külön fogadalmat tehetett az Úr előtt, hogy odaszenteli magát az Úr szolgálatára. 

A názírság olyan különleges fogadalom, amelyet hálából, vagy egy feladat elvégzése miatt tettek. A názírság nem feltétlenül szólt egy életre, hanem például csak az adott feladat idejére. A fogadalmat az előírt áldozatokkal meg is válthatták, ha meggondolatlanul tették volna a fogadalmat, vagy a szülők tették volna azt a gyermekükre nézve (3Mózes 27,1–8). Ilyen názír volt Sámson és Sámuel (1Sámuel 1,11).

Az eredeti kifejezés, „názar” azt jelenti: odaszánni. Az odaszánt életnek külső jelei voltak, hiszen az ilyen ember nem ihatott részegítő italt, nem nyírhatta a haját és a szakállát. A külső jel láthatóvá tette az Istennek odaszánt életet. Jézus Krisztus egész életére nézve názír volt, aki bennünket is erre, az Úrnak odaszánt életre váltott meg (Róma 12,1). Életünk minden mozzanata istentisztelet, szent élet, nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem mert Isten kegyelmében vagyunk, az Övéi vagyunk. Rajtunk van a keresztség külső jele, és bennünk munkál Isten hitet ajándékozó, örök élettel meggazdagító és szolgálatra elhívó Lelkének ereje. 

Sámsonnak sem a hajában volt az ereje, hanem az élő Istennel való közösségében, odaszánt életében (Bírák 16,6). Amikor elerőtlenedik az életünk, akkor vizsgáljuk meg, igazán hiszünk-e? Nem testi elerőtlenedésről van itt szó, mert Isten ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (2Korinthus 12,9), hanem arról, amikor bizonyosságunk roppan meg, és vagy túlzott aktivitásban mindent mi akarunk megoldani, vagy pedig a halálos kedvetlenség lesz úrrá rajtunk. Sámson is akkor gyengült el, amikor az Urával nem számolt már, és halálosan belefáradt a lelke a kísértésbe, mindenbe, és feladta (Bírák 16,16).

Urunk, a Te Igéd igazság és élet (János 17,17), eleveníts meg, szentelj meg bennünket a Te Igéddel (Zsoltárok 119,25), hogy minden nyomorúságunk ellenére hitelesek lehessünk, a Te ügyedet, az örök élet teljességét, örömét, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét képviselve ebben a világban!

Szerző: refdunantul  2021.03.18. 04:00

A házasságtörés nyomán keletkezett fájdalom alatt keservesen nyögő, sokféle embert lelkigondoztam már, férfit és nőt egyaránt. Ma már nincs különbség a szabadságban, a félrelépések lehetőségében és az utána következő keserves fájdalomban sem, a nemek között. Igénk csak a nő paráznaságáról szól, noha a férfi ugyanúgy paráznává lehet, mindkettőjüket fenyegeti ez az eltévelyedés. 

Maga a tény, hogy van testi paráznaság, jelzi az emberlét nyomorúságát; azt, hogy Isten áldása helyett átok alatt vagyunk. Ami egy testté lett, azt széttépték (1Mózes 2,4). Olyan ez, mint amikor elvesztem a lábamat, vagy valamelyik fontos testrészemet: keserves fájdalommal jár, és utána minden megváltozik az életemben. Egy házasságtörésnél, amit Isten egybeszerkesztett, azt tépjük szét, és utána a család minden tagja, az egész életünk belerokkan abba. Ez a bűn átka: egy pillanatnyi gyönyörért beáldozunk mindent. Ez a bűn természete: élni, többet és jobban élni, élvezni az életet, tenyészni ebben a világban, mindent birtokba venni és kiszipolyozni. Így élünk, ez vezet bennünket…

A bűn nyomorúsága ez. Az ember, csakis Istenével közösségben élhet teljes életet. A bűn nem más, mint paráznaság Isten ellen: az ember hűtlenné lett Istenéhez, és mint a házasságtörésben, átok alá kerültünk, és keserves fájdalmat okoztunk egymásnak. Hamlet emiatt szenved és kiált fel, a parázna és gyilkos világban, mintegy az emberlét elhajlottsága miatt szenvedve, megoldást keresve: „A világ szétesett, átok ül rajtam, most én kellek hozzá, hogy összerakjam.” 

Mi nem tudjuk összerakni a világot. Jézus Krisztus az, aki feltámadásával összerakta azt, ami halálosan szétesett. Őáltala megbocsátott nekünk, megtisztított és üdvözített minket az Isten. Ő levette rólunk a bűn átkát, hogy végre megtérjünk, a porból felkeljünk és új életet éljünk; Ővele üdvözítő közösségben, egymással testvéri szeretetben. Csakis az Ő kegyelme indít bennünket erre, csakis az Ő hatalma végezheti el ezt; de nincs más megoldás!

Szerző: refdunantul  2021.03.17. 04:00

Mit tehetünk azért, hogy éljünk és ne haljunk meg? 

Itt a lévita Kehát fiaival kapcsolatban hangzik el ez a kérdés, aminek egészen gyakorlati aspektusa van. Hiszen a vándorlásban, a szent sátor mozgatása során, a legszentebb dolgokat vitték ők, amelyeket nem láthattak, meg sem érinthettek, mert akkor meghalnak. Vigyázni kellett rájuk, hogy ki ne haljanak Kehát fiai, akikre az Úr eme legfontosabb feladatot bízta. Ezért egészen gyakorlati utasításokat kapnak a feladataikra nézve (17–20). 

Pont ez a gyakorlati, mindent betartó igyekezet, akarás emeli magasabb szintre a kérdést: Mit tehetünk azért, hogy éljünk és ne haljunk meg? 

Mi magunk, a lényeget illetően, semmit nem tehetünk azért, hogy ne haljunk meg, és azért sem tehetünk semmit, hogy ne vesszünk el. A kérdés itt nem arra vonatkozik, hogy mit tehetünk azért, hogy egészségesen és hosszú ideig éljünk itt a földön. Noha, a Biblia bizonyságtétele ebben is egyértelmű: Életünk ideje az Isten kezében van, és a hosszú élet Isten áldása ebben a világban, de senki nem hosszabbíthatja meg életét ebben a világban egy arasszal sem (Máté 6,27). Hitben járva, vigyázunk a testünkre, egészségesen élünk, mert testünk a Szentlélek temploma, Isten dicsőségének hordozója (1Korinthus 6,19). 

De ezek a lényeget illetően semmin nem változtatnak, miszerint az élet mindenestől Isten ajándéka; és az újjászületett, megtért élet is teljesen Isten ajándéka; az örök élet is csakis Isten ajándéka. Minden kegyelem! Még az Úrhoz forduló, a megtartó irgalmat megragadó, ezért könyörgő mozdulat és indulat is kegyelem. Ahogy ezt a Kilencvenedik zsoltár megénekli: „Fordulj hozzánk, Uram, meddig késel, könyörülj szolgáidon!” (Zsoltárok 90,13) Aki már fel tudott így kiáltani, ahogy a zsoltáros, abban munkál az Isten éltető, Jézus Krisztusban életet megváltó kegyelme. Jézus Krisztusban az élő, egyetlen Isten jelentette ki magát, aki életet akar, mert egyszülött Fiát adta a világért, hogy el ne vesszünk (János 3,16). A hit azonban kegyelmi állapot, amivel ezt az életet megragadhatjuk. Aki hisz, az ha meghal is, él (János 11,25).

Az ószövetségi áldozati kultusz végig azt hangsúlyozta, hogy mit tehetünk mi az életért, mit kell nekünk megtenni ezért. Az újszövetségi üzenet pedig azt hirdeti, hogy Isten már mindent megtett értünk, kegyelemben vagyunk. Aki erre ráébredhetett, az megtért. A szombat ünneplése azt fejezi ki, hogy hat napig teszed azt, amit Isten előírt, és akkor a hetedik napon megérdemelten megpihenhetsz. A vasárnap ünneplése, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe pedig azt zengi, hogy a hét az Isten megváltó szeretetének ünneplésével kezdődik, és mi ebből fogunk élni egész héten, boldog bizonyosságban. A hit embere így él, így teszi a dolgát, ezzel a bizonyossággal szolgálva az Urat, a maga helyén, ahogy azt Lévi fiai tették (17–33). Ez is az üdvözítő kegyelem jele: tenni a dolgunkat, hűséggel; ha tökéletesen nem is tudjuk, de az Úr erejével igyekszünk (2Péter 3,14).

Akkor a szent sátor mozgott, hiszen Isten népe vándorolt, ezért volt szükség Kehát fiainak szolgálatára. Ma tudjuk, hogy a lényeg, Isten krisztusi kegyelme állandó: Ő mindig ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8). Aki örül ennek, mindenkor (Filippi 4,4), az kegyelembe fogadott (Lukács 1,28). Az élet Istene velünk van! (Máté 1,23) Ez az egyetlen biztos pont, nincs más!

Szerző: refdunantul  2021.03.16. 04:00

Lévi fiai közül Kehátnak és fiainak volt a legfontosabb és legveszélyesebb feladatuk. Az induláskor Kehát fiai takarták le gondosan, és hordozták a legszentebb istentiszteleti tartozékokat: a szent ládát, a szent kenyerek asztalát, a lámpatartót és ezek tartozékait. 

Olyan fontos feladatuk volt, Kehátnak és fiainak, hogy külön figyelni kellett arra, hogy Kehát nemzetsége ki ne vesszen a léviták közül (4,18). Úgy kellett letakarniuk ezeket a szent berendezéseket, majd úgy kellett a hordozó rudat a karikákba illeszteniük, hogy hozzá ne érjenek a szent dolgokhoz, mert különben meghalnak (15). Azóta, az életben maradásunk nem a szent dolgoktól függ. Mégis, vegyük komolyan, hogy az, ami szent, ami Isten számára elkülönített, az csak az Isten számára kijelölt célra használható. Az úrvacsorai kehelyből nem iszunk máskor, csak az úrvacsorai közösség szent alkalmakor. Ilyen értelemben érinthetetlen ma is például az úrvacsorai kehely. Ugyanez érvényes arra a szentségre is, amelyet mi Jézus Krisztusban kaptunk. Ez azt jelenti, hogy életünk az Isten számára elkülönített élet. Isten népe, benne Isten gyermeke nem tehet akármit, nem érinthet akármit, nem vállalhat közösséget bármivel. Mindenkivel közösséget vállalunk, a Jézus Krisztusban, mint megváltásra szoruló emberrel, de soha nem mondhatunk igent egyben arra is, amire az Úr nemet mondott. 

Ma egy olyan világban élünk, amikor mindent érinthetővé tettünk, minden titkot felfedtünk, mindent hétköznapivá silányítottunk. Silány, szegényes, hétköznapi és szánalmas lett az életünk, ahol minden egy téma körül forog: a jelen még hatékonyabb élvezetén. De csak kínlódunk, mert kifolyik a kezünk közül az élet. Csak Jézus Krisztus megtartó szeretete végzi el azt a csodát, hogy ki ne vesszünk az életből (4,18). Aki ezt a szeretetet megtapasztalta, az leborul a szent Isten előtt, annak fensége és titkai előtt is, és minden nyomorúsága ellenére is, Ő maga is szentté válik, az Úr tulajdonává. Nem is engedi azt az Isten, hogy illetéktelen, ártó kezek hozzáérjenek szentjei életéhez…

Szerző: refdunantul  2021.03.15. 04:00

A léviták segítettek a szolgálatban, de nem ők voltak a „főszereplők”. Annyi „névtelen”, hűséges, hívő gyülekezeti tag van előttem, akik a háttérben odaadással végezték a saját szolgálatukat Isten országának építésében. Ráadásul úgy tették ezt, hogy nem ez volt a fő feladatuk, mint a lévitáknak, hanem „világi” munkájuk mellett vállalták ezt, miközben a saját helyükön az evangéliumot képviselték. Adjunk értük hálát az Úrnak! Vegyük észre őket! Neveik fel vannak írva a mennybe! (Lukács 10,20) Mi is ilyen szolgák legyünk, lehetünk! (5–8) 

A léviták szolgálata áldott, szép, számbavett rendben történt, a szent sátor körül. A szolgálatban sem jutott mindenkinek egyforma teher, a szolgálatok különbözőek voltak, de együtt szolgálták az Isten országának építését (14–39). 

Lévi törzse teljes egészében az Úr szolgálatára rendeltetett, hogy az Urat illető elsőszülötteket kiváltsák. Istenünk, Jézus Krisztusban, aki a halálból elsőszülöttként feltámadott (Jelenések 1,5), kiváltott minket mindabból, ami Istent illetné, és amit nem tudunk tökéletesen teljesíteni. Ő kiváltott minket a halálból az éltre és a szolgálatra! (40–51)

Ma már annyit változott a világ, hogy nincs is neves ember, mert mindenki annak gondolhatja magát, miközben mindenki névtelen, mert csakis az Úrhoz tartozásunkban van számontartott nevünk és életünk. Pont így van jól! A léviták egészen az Isten tulajdonai voltak, életükben, szolgálatukban. Jézus Krisztusban mindannyian egészen az Isten tulajdonai vagyunk. Ezért bármit szólunk és teszünk, a mindennapi életben is, az Ő dicsőségére tehetjük azt, mint akik egészen az Úréi, mert Ő Jézus Krisztusban teljesen megváltott; teljesen, életünkben és halálunkban. Ezért életünk az Övé! Látszik az életünkben, hogy Őneki élünk. Amikor magunknak élünk – mert kell önmagunknak is élni, a magunk örömére is lenni, ennek is megvan az Istentől rendelt ideje, az Ő rendjében és színe előtt – azért tehetjük ezt, hogy aztán még gazdagabban végezhessük szolgálatainkat. Ez az üdvbizonyosság: egészen az Úréi vagyunk, testestől-lelkestől, életünkben és halálunkban (Róma 14,8), minden rezdülésünkben, még önfeledt állapotunkban is. Ő méltóvá tesz arra, hogy eszerint is éljünk! (9)

A léviták vigyázták azt, hogy illetéktelenül senki ne közeledjen az Úrhoz és meg ne haljon emiatt. Jézus Krisztusban mindannyian illetékességet kaptunk arra, hogy Őhozzá közeledjünk, semmit sem hozva, csak az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Aki pedig, az Úr elválasztó, elhívó kegyelme által Őhozzá közeledhet, az nem hal meg soha, hanem ha meghal is, él (János 11,25). Ma is ez szolgálatunk lényege: hirdetni, hogy van, aki legyőzte a halált, és hívogatni embereket az örök élet már „itt” megélhető örömére (10). Hányszor le kell írnom, hivatalos levelekben, hogy nincs illetékességem az ügyben. Isten ügyében illetékessünkg van; a legfontosabb, a legszentebb ügyben. Nincs ennél örömtelibb szolgálat (10). 

Szerző: refdunantul  2021.03.14. 04:00

Minden ékes és szép rendben történik Isten népének életében: a táborozás és a vonulás egyaránt. Ez még akkor is így van, ha ezt a rendet a gyakorlat felülírja, mert amikor ténylegesen elkezdenek vonulni, akkor nem pont úgy vonulnak, ahogy itt le van írva (10,7). Az adott helyzet és néhány gyakorlati szempont átformálhatja a rendet, de attól az még isteni rend marad, amely a lényegen nem változtat. 

Ennek a rendnek lényege az, hogy a szent sátor helyezkedik el középen, kifejezve az élő, szabadító, üdvösséges rendet ajándékozó Isten jelenlétét. A sátortól tisztes távolra, akörül táborozott Isten népe (2): a szent tisztelet távolsága Isten áldott közelsége, hiszen nem birtokoljuk az Istent, de velünk van az Isten (Máté 1,23). Az egész tábort keletre tájolták, mert a világ arra a szabadító naptámadatra vár, aki a Jézus Krisztus (Lukács 1,78). Bizony, Isten népe életében is többször át akarták tájolni ezt az irány. Más népek idegen isteneinek sokasága lakott „északon” (Ézsaiás 14,13). A keleti irány helyett egy időben elkezdték az északi tájolást alkalmazni Isten népének tagjai is (Zsoltárok 48,3). Mivel a pusztító ellenség északról jött, ez az irányváltás nem honosodott meg. Nem az égtájak közötti irányváltásról van szó, hanem arról, amikor elhagyjuk a korábbi örökséget, a jól bevált, biztos, üdvösséges irányt. Mi lesz velünk?

Az isteni rend és irány a mennyei világ előíze. Minden káosz és alapvető irányváltás a gonosz műve. Az autópályán sem lehet irányt váltani, csak szigorú rendben közlekedhetünk. Ez a rend nem korlátoz, hanem szabaddá tesz. Rend nélkül a halál arat. Mennyit kell küzdeni a rendért! Naponta harcot vívunk, hogy rend legyen körülöttünk, az íróasztalon, a lakásban, a kertben, az ügyeinkben; rendben legyünk mi magunk is, testben, lélekben, hitben. A gonosz nem akarja a rendet. Minket azonban Isten Lelke vezérel (Róma 8,14), aki a rend Istene (1Mózes 1,2).

Szerző: refdunantul  2021.03.13. 04:00

Az élő Istennel való rendszeres találkozás volt Isten népének életében a belső összetartó erő. Mózes harmadik könyve ennek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza. Ma ezt rendszeres közösségi és egyéni kegyességnek nevezzük. A kegyességnek az a lényege, hogy rendszeresen szüksége van arra, hogy az egyetlen, örök és élő Isten megtartó kegyelmére hagyatkozzon, mert Őnélküle nincs élet és nincs áldás, csakis az Ő jogos haragja lehet rajtunk. Ezt a léviták szolgálata kapcsán egyértelműen megfogalmazza Isten Igéje: A léviták a bizonyság hajléka körül táborozzanak, ott végezzék tennivalóikat a bizonyság hajlékánál, kifejezve ezzel Isten megtartó jelenlétének nélkülözhetetlenségét, hogy Isten haragja ki ne törjön Izráel fiainak közössége ellen (53). 

Először a lelki házat kell építeni, de aztán fontos a kőház építése is. Isten népét, a pusztai vándorlás során, ezernyi veszélynek kitéve, Isten parancsa szerint, biztos rendbe kellett szervezni. Ezért vették számba a húsz év fölötti férfiakat, és egyben „seregbe” szervezték őket. Ebben a világban minden a harcról szól. Isten népe is ebben a világban él. Ezért nélkülözhetetlen a külső szervezettség. Amikor Dávid megszámoltatta a népét, hiúságból tette azt, nem Isten parancsára (2Sámuel 24,1–10). Dávid a külső szervezetben kezdett el bízni, elfelejtkezve az Úrról, és arról, hogy a külső szervezet csak eszköz, az áldást, a győzelmet az Úr adja. Mai kegyességünk is kiüresedik, ha a külső módszerekben bízunk, mert bizony megszólalásainkból olykor már alig tűnik ki a hitvallás, mintha minden rajtunk múlna. 

Mi nem a másik ember ellen harcolunk, hanem Isten minden értelmet felülhaladó, üdvözítő békességének érvényesülését képviseljük, ebben a belső feszültségeket is legyőző, Isten megtartó kegyelmére hagyatkozó, szent rendben (Filippi 4,7). Isten majd harcol érettünk, ha kell. Augustinus hangsúlyozta: A hitet nem kell védeni, „csak” meg kell vallani azt, és az majd megvédi magát, mint amikor szabadjára engedik az oroszlánt. 

A névjegyzékben az egykori hívőket is listába szedték. Nézegetem az egykori gyülekezeti névjegyzékeket. Mennyi áldott név, a látható egyházban ott van a láthatatlan. Sokukat már el is felejtettem, és egyszerre csak újra megerősít hitük hűsége, amelyet az Úrtól kaptak. Az Igében olvasható végső szám összege lényegtelen. Egyedül Isten hatalma, megtartó kegyelme az, ami számít! Ő az, aki felhasznál bennünket.

Szerző: refdunantul  2021.03.12. 04:00

Ez a fejezet olyan felajánlásokra, fogadalmakra vonatkozik, amelyek nem tartoztak az előírt áldozatokhoz, hanem önkéntesek voltak. Az ilyen fogadalmak közül kiemelkedik Anna fogadalma, aki gyermekért könyörögve felajánlja azt az Úrnak (1Sámuel 1,11). Anna megtartotta a fogadalmát, és Sámuel áldássá lett Isten országának építésében; ha mégis meggondolhatta volna magát, megválthatta volna fogadalmát; húsz sekelt fizetve érte a szent sátor szolgálatára (5). Anna azonban hitből fakadó, imádságos szívvel tett komoly fogadalmat, ezért nem is gondolta meg magát, és fogadalmának gyümölcse áldássá lett. Jefte értelmetlen fogadalmától azonban el kellett volna állni, lányát meg kellett volna váltani, tíz sekellel (4–5; Bírák 11,30–40).

Fordítsuk le ma is érthető üzenetre ezt a fejezetet. Isten Igéje számol az ember gyarlóságával, meggondolatlan lelkesedéséből fakadó fogadalmaival. Bizony tele van ilyenekkel a minden tekintetben – így hangulatban, lelkesedésben, odaszánásban, hitben is – hullámzó életünk. „Itt fel és alá hullámzik minden!” – hangsúlyozta Barth Károly. Soha ne felejtsük el, hogy az Istennel nem számoló világban is az Isten színe előtt történik minden rezdülésünk, és egyszer számot kell adnunk majd minden hiába kimondott szóért is (Júdás 1,15). Egy lelkes, de nem szentlelkes, pillanatunkban tehetünk meggondolatlan ígéreteket. Mindig baj van azzal, ha a saját „felizgatott” lelkünk vezet bennünket a Szentlélek józansága helyett (2Timóteus 1,7). Isten Igéje azt hangsúlyozza ma, hogy mindezeket az emberi hangulatból – legyen az az öröm emelkedettsége, vagy a rosszkedv indulata – hozott értelmetlen, hazug, nem teljesíthető, ígéreteket; hiteltelenül kimondott szavakat bocsánatosan vissza lehet vonni, még időben. Hányszor mondok én magam egy jobb pillanatomban igent egy feladatra, aztán már másnap kiderül, hogy ezt nem kértem el az Úrtól, mert erre a feladatra már nincs sem elegendő időm, sem kellő erőm, és nem is az én feladatom lenne; tehát nemet kellett volna mondani arra.

Áldott legyen az Isten, hogy az Ő hangulata nem hullámzó, Ő mindenkor ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8), akinek kimondott szava azonnal cselekvés is. Amit Isten kimondott, kijelentett, megígért, az úgy van, arra biztosan építhetünk! Az Úr ígéretei beteljesedtek, aki egyszülött Fiában megszabadított bennünket minden halálos változástól, és az örök élet állandóságával vértezte fel mulandó életünket. Mi az Úr tulajdonai vagyunk, odaszánt életű emberek, és ez az odaszánás azért örök, soha nem visszavonható, mert Isten Lelkének megtartó cselekvése erre a garancia. Az Úr nem engedi el „szentjei”, övéi kezét. Az Úr megtartja fogadalmát. Ez a mi odaszánt életünk áldott garanciája. Ez a mi mulandó életünk egyetlen biztos pontja. Hiszen mulandó életünkben – lám még az akkori listákban is látjuk – mindennek pénzben kifejezhető értéke van, és például az öregebbnek már egyre kevesebb értéke van (7). Az Úr kezében értékes vagy örökre!

Szerző: refdunantul  2021.03.11. 04:00

Isten büntetése, kiválasztott népe számára kegyelem. Isten büntetése felrázza népét, megtérésre segíti őket, hogy ráébredjenek Istenük megváltó, megtartó, soha el nem múló szeretetére. 

Aki számára Isten büntetésében felragyog a kegyelem, megtérve az Úrhoz, az Isten gyermeke, az Isten népének tagja, arra nézve visszavonhatatlanul érvényesek az ígéretek. A kiválasztottság jele többek között ez, amely soha nem tehet gőgössé, csakis olyanná, amiről a mai igerész szól.

A megtérő megvallja bűneit, hűtlenségeit; azt, hogy nem számolt az Úrral, sőt szembeszállt Ővele (40). A megtérő megalázkodik és békével hordozza büntetését (41–43). Ahol megtérés adatik, ott megtisztulnak zavaros emberi kapcsolatok, megbékülnek életek; még a lakott föld is megpihen, fellélegzik (43), ha határtalan önzésünkben megállít és megtérésre vezet bennünket az Isten.

A megtérő megtapasztalja az emberi értelemmel felfoghatatlan csodát, Isten bűnbocsátó kegyelmét. Isten visszaemlékezik soha el nem felejtett szövetségére (42). Ő soha nem felejtett el minket, csak mi felejtettük el Őt. Megtérve éppen ezt a bűnt valljuk meg, miközben hálát adunk azért, hogy az Úr nem vetett el és nem utált meg minket végérvényesen, mert Ő a mi Urunk. Az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39). 

A mai igerész utolsó előtti, külön mondata így hangzik: Ő mindeneknek Istene; „Én vagyok az Úr!” (45) Bizony, minden nép Ura Ő, mindenek Ura! Tehát csakis reménységgel teli szolgálattal közelítsünk mindenki felé. Áldott reménység ez, amit emberi értelemmel nem is lehet továbbgondolni, nem is kell! Isten Igéjének örömüzenete nekünk elég. Nemcsak mi, mások is lehetnek az Úr megtérő gyermekei. Még akkor se hagyjon el bennünket ez a reménység, amikor testi szemekkel, számokban, statisztikákban Isten népének zsugorodását látjuk, sokféle hitetlenséggel, hamis hitek garmadájával!

Szerző: refdunantul  2021.03.10. 04:00

Isten törvénye világosan fogalmaz: ha megtartjuk az Úr parancsolatait, akkor áldást tapasztalunk; ha nem tartjuk meg, akkor átkot. Ezt a képletet nem is szabad tovább bonyolítani. E-világban minden nyomorúságunk abból fakad, hogy az Istent nem féljük és emiatt a másik embert nem tiszteljük (Lukács 18,2). 

Az Úr nélkül nincs áldás, csak nyomorúság. Döbbenetes realitással írja le ezeket a nyomorúságokat a mai igeszakasz (14–39). Az Úr nélkül hiába dolgozunk, nincs tartós eredmény; mert bármilyen látványos, csak bizonytalan és ideigvaló minden ilyen eredmény (20). Az Úr nélkül élve, menekülünk, noha senki nem üldöz bennünket (17); eszünk és nem lakunk jól (26). Gondoljunk itt életünk ezernyi pótcselekvésére, mert a jólétben még inkább tátong a hiány. Az Úr nélkül gőgösek vagyunk, noha kiderül (19), hogy alávalóan gyávák vagyunk (36). Az Úr nélkül élve sok szörnyűséget gondolunk, látunk, művelünk (16), míg végül pusztasággá lesz a földünk, halálosan szétszórttá lesz az életünk (33), elevenen rothadóvá (39). Az Úr büntetései ezek, amelyekkel világossá teszi előttünk, hogy Őnélküle nincs élet, csak vegetálás; egy ideig.

Csakis az Úrral tapasztalhatjuk meg az áldásokat (3–12). Ezek az áldások messze túlmutatnak a földi életben megtapasztalható áldásokon, hiszen az Úr áldásának lényege, hogy fenntartja velünk szövetségét „itt” (9), és a földi életen túl is. Ezt a csodát Ő Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Istenünk szabadító Úr, aki összetörte fogságunk jármát (13). Ő akkor is szeret, ha megszegtük szövetségét; de nem hagy bennünket halálos nyomorúságainkban, hanem megszabadít bennünket azokból, mennyei erőt ad azokban, és megvált bennünket azok ellenére is; mert nem veszhetünk el akkor sem, ha testi szemekkel nézve mindent felemészt a halál. Akit az Úr szeret, annak ad eleget (Zsoltárok 127,2). Mi azért szerethetjük Őt, mert Ő előbb szeretett bennünket (1János 4,19), és Ő tett késszé és hajlandóvá minket arra, hogy parancsai szerint éljünk teljes és örömteli életet. 

Szerző: refdunantul  2021.03.09. 04:00

Ez az igeszakasz telitalálatosan mutat rá arra, hogy miért van szükségünk megváltásra. Itt olyan problémákról olvasunk, amelyek azóta is kínozzák a világot, és emberi erővel soha nem oldhatjuk meg azokat.

Isten Igéje itt egyértelművé teszi, hogy a nagy örömünnep Isten népére vonatkozik, a testvérekre, befelé. Isten törvénye védi Isten népét, hogy a testvérek odafigyeljenek egymásra, ne bántsák, ne gyötörjék egymást kegyetlenül (43), és aki közülük tönkrement, az nyerje vissza minden vagyonát az elengedés nagy évében; sőt már annak közeledtével fokozatosan enyhüljön napszámának próbatétele (51–52). Nagy dolog, Isten cselekvése, ha legalább a testvérek közösségén belül elkezd megvalósulni valami, már e-világban, az Isten országából (35–43; 46–54). Ugyanakkor más népek közül vég nélkül fogadhatott magának Isten népe rabszolgát (44–46).

Isten gondolata sokkal több annál, mint amit itt olvashatunk. Az az Isten, aki kihozta népét a szolgaság házából (55), Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő az egész világot szereti, és aki hisz Őbenne – bármely nép közül –, az nem veszhet el (János 3,16). Isten megváltó szeretete nem engedi, hogy egymást végérvényesen rabszolgává tegyük, és egymás felett uralkodjunk. Mikor, miként, hogyan, hol valósulhat meg ez a csoda? E-világban ezt csak hitben járva lehet megtapasztalni, ezernyi csata és ellentmondás között. Megváltás kell; de van Megváltónk! Nem mi fogjuk ezt a kérdést megoldani, és nem „itt”.

A magunk körében azonban Isten országát kell hirdetnünk, élnünk és építenünk. Nem törődhetünk bele a gonosz munkájába. Legyünk a megváltó Úr eszközei!

Szerző: refdunantul  2021.03.08. 04:00

Az Isten által nekünk ajándékozott nyugalom az Ő ajándékaként jelenik meg az életünkben. Itt ugyan törvényként, rendelkezésként olvasunk erről, de Isten parancsainak betartása mindig megajándékozza az embert.

Ez a nyugalom nekünk adatik minden hetedik napon. Ez a nyugalom kibontakozik minden hetedik évben, az úgynevezett szombatévben. Ez a nyugalom érvényesül minden hétszer hét, azaz negyvenkilenc esztendő utáni ötvenedik évben. A szombatévben még a földet sem művelték meg, pihenni hagyták (1–7). Az ötvenedik évben pedig átélték a nagy örömünnepet, az elengedés esztendejét (8–22). Ilyenkor mindenkire visszaszállt időközben eladott birtoka, jeleként annak, hogy a föld, és minden vagyon valójában az Úré, az nem sajátítható ki senki által végleg (23). Az örömünnep évében térítés nélkül visszakapta mindenki eredeti tulajdonát; ilyenkor felszabadították azt, aki eladósodott… (25,41) Isten nem engedi meg azt, hogy mindent és mindenkit határtalanul kiszipolyozzunk. 

Az örömünnep éve annak a nagy szabadulásnak az előlege, amelyben Isten elengedi sokféleképpen tönkrement életünk minden adósságát, és visszaadja eredeti „tulajdonunkat”, az élet teljességét. A nyugalom éve kiteljesedik az örök életben, és hit által már itt van bennünk, közöttünk, hiszen Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. Van minek örülni!

Szerző: refdunantul  2021.03.07. 04:00

A szent kenyereket a szent sátorba hozott ételáldozatból sütötték. Az ételáldozatként hozott liszt, olaj és tömjén a hála jele volt a termésért, az ételért, az életért (2,1). Ebből a pap egy marokkal kivett, és azt az áldozat emlékeztető részeként, a tömjénnel együtt elégette (7). A megmaradt lisztből és olajból sütötték többek között a szent kenyereket, amelyeket mindig szombaton cseréltek frissre a szent asztalon (8). A kenyerek egyenként kb. 7 kilós, nagy lepénykenyerek lehettek. Ezekből sütöttek tizenkettőt, két sorban helyeztek el a szent asztalra (5–6). A régi kenyereket a papok ehették meg (9). 

Nem friss kenyér volt már az, amit a papok megehettek. A sorrend kifejezi, hogy első az Úr, aztán minden egyéb megadatik majd nekünk (Máté 6,33). A friss kenyeret majd Jézus Krisztusban kapjuk. A kenyér Isten gondviselő és megváltó szeretetének jele. Jézus Krisztus az élet kenyere (János 6,35). Ő megadja nekünk a mindennapi kenyeret (Máté 6,11). De Ő az, aki bennünket az örök élettel is táplál, hogy sokféleképpen éhes földi életünk minden napja megteljék a mennyei világ gazdagságával. Mert kenyérrel él az ember, de nemcsak kenyérrel él, és annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él, hanem Isten Igéjével is (Máté 4,4). Több az élet! (Lukács 12,23) Ma egyre ritkábban élünk az Igével, az élő Isten közelségével. „Lelkizünk” az élő Isten nélkül. Ezért életünk egyre embertelenebb. 

Nem maradhatunk ebben az állapotban. „Térjetek meg!” (Máté 3,2) „Járuljatok az Úrhoz!” (Zsoltárok 100,1–2) Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus megváltó szeretetét! (Máté 26,26) Kérjük el, halljuk meg, tapasztaljuk meg az Úr igazán éltető szeretetét, éljünk vele! Ő bűnbocsánattal, örök élettel, új élettel táplál bennünket, miközben mindennapjainkról is gondoskodik; mindig a máról… Ma is Ő éltet! Áldott legyen!

Szerző: refdunantul  2021.03.06. 04:00

Folytatódik tovább az ünnepek felsorolása. 

Ezüst kürtöket kellett megfújni minden hónap első napján, valamint a hetedik hónap első napján. Ez volt a kürtzengés ünnepe (23–25). Ez az ünnep pihenőnap volt, szent összegyülekezéssel, ilyenkor semmi munkát nem végeztek Isten népének tagjai, és valamilyen áldozatot mutattak be az Úrnak. 

A hetedik hónap első napjának kürtzengése az engesztelés ünnepére készített fel, amelyet a hetedik hónap tizedik napján tartottak (26–32). Isten népe abból az engesztelésből él, amelyet Isten megváltó szeretete ajándékozott nekünk a Jézus Krisztusban: békességünk van Istennel, önmagunkkal és egymással. Nincs többé kárhoztatásunk, sőt örömmel és reménységgel élhetjük életünket. Az engesztelés ünnepére felkészítő kürtzengés is erre figyelmeztet bennünket, amikor elcsüggednénk: Jézus Krisztus feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk bizonyosságaként (1Korinthus 15,20). Ezért nekünk is biztos zengésű trombitaként kell hirdetnünk és élnünk ezt az örömhírt (1Korinthus 14,8). Az engesztelés ünnepe részletesen szabályozott ünnep. Ma azonban nem ez a lényeg, mert az itt előírt önmegtartóztatás és bűnbánat is a bizonyosság örömével és reménységével történik, hiszen mindent megkaptunk már az Úrtól (27). Szent összegyülekezésünk, minden vasárnap, az Úr napján erre emlékeztet bennünket (26–27). Szigorúak az ószövetségi következmények is, mert ha valaki nem tartja meg az engesztelés ünnepét, ki kell azt irtani a népe közül (28–29). Ma ugyanúgy érvényes ez, abban a tekintetben, hogy aki nem áll meg az Isten színe előtt, nem részesül az Ő megváltó, mindent rendbehozó, engesztelő szeretetéből, az több mint belehal az életbe; kiirtja magát és sok nyomorúságot okoz másoknak is (29). Ne így legyen! Kürtöt a szánkhoz!

A sátoros ünnep gyönyörűen fejezi ki emberlétünk e-világi ideigvalóságát (33–44). Nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Itt „sátrakban lakunk”. Isten Jézus Krisztusban elkészítette a maradandó város ajándékát nekünk. Ezzel a reménységgel élünk földi porsátorunkban és tesszük a dolgunkat, amíg lehet: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Korinthus 5,1) 

Mindenkor emlékezzünk ezekre és emlékeztessünk ezekre másokat is!

Szerző: refdunantul  2021.03.05. 04:00

Egy öreg, megbízható barátunk ment el most éjjel. Teste még ki sem hűlt. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett minket a puszta jelenléte. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Egy darab mennyei ajándék volt ő, „első zsenge, első kéve”, rámutatva a majdani teljesre, az örökre... 

Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor ünnep, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg. 

Tudunk-e még ünnepelni, vagy már csak bulizni tudunk? Az ünnepben, akármilyen önfeledt lazítás az – mert erre is szükség van – mindig ott van a szentséges reménység, a megváltás, a beteljesedés utáni könyörgés, és az abba vetett bizonyosság. A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől; míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm áthatja a hétköznapok böjtjeit is. 

Az ünnepek: első „zsengéi”, kévéi, gyümölcsei, termései az üdvösséges ünnep teljességének. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni, sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. Most böjtölünk, de ünnepre készülő reménységgel tesszük ezt! (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep) A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Korinthus 15,20). Isten hívő népe a Lélek első zsengéje (Róma 8,23), akik hitben életre jutottak és az örök életet már itt élik.

Az ünnepekhez kapcsolódó áldozatok bemutatását azért kellett elvégezni, hogy kegyelemben részesüljünk (11). Ezért mutatták be, március-áprilisban az első learatott árpakévét, a nyugalom napja utáni napon, az Úr színe előtt. Amikor meglóbálták az első learatott termést, nemcsak hálát adtak, hanem kifejezték, hogy az Isten áldására, kegyelmére szorulnak. Ez az ünnep egyszerre volt hálaadás és könyörgés. Pontosan ez a kettő együtt az ünneplés lényege, amely „odaát” örömmé lesz. Mi már úgy végezzük a munkánkat, és úgy pihenünk meg attól, mint akik bizonnyal kegyelmet nyertek; de akik várják ennek a kegyelemnek a kiteljesedését. 

Minden ünnep közös összegyülekezés volt (21). Ünnepelni együtt lehet, Istennel és egymással közösségben, megbékülve, kegyelmet nyerten, egymást bátorítva a hitben. Minden ünneplés utáni aratás gondolt a szegényekre és a nyomorultakra, mert a mező szélét meghagyta nekik (22). De nem adta a szájukba a falatot, a mező széléig el kellett jönni a szegényeknek is, és a meghagyott részt nekik kellett learatni, Istennek hálát adva.

Urunk, taníts meg minket újra ünnepelni, Teneked hálát adni, Tehozzád könyörögni, a Te kegyelmedben és áldásodban bízni; terheket letenni, elengedni, megpihenni, hitben és reménységben élni és majdan így elmenni.

Szerző: refdunantul  2021.03.04. 04:00

Hibátlan állatott lehetett feláldozni az Úrnak. Amelyik állat, akár a legkisebb fogyatékossággal is rendelkezett, az az állat nem volt alkalmas az áldozatra (19–20), kivéve ha önkéntes áldozatról volt szó (23). A hibátlant fogadja kedvesen az Úr. Csonkák és fogyatékosak, nem szereznek kegyelmet nekünk (25).

Többször is olvassuk itt ezt a tagmondatot: az áldozati állat vére kegyelmet szerez nekünk. Az egész ószövetségi áldozati kultusz, annak minden részletével együtt csakis arra mutat rá, hogy az ember, Isten kegyelméből állhat meg az Úr előtt. 

Az áldozati állat hibátlanságának követelménye rámutat a szent Isten tökéletességére, aki nem tűrheti a bűnt, a hibát, a bármiféle fogyatékosságot. 

A hibátlan állat feláldozása azonban a szent Isten kegyelmét hirdette meg, aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnös embert, könyörülni akar a vétkes emberen. Isten kedvesen fogadja a hibátlan áldozati állatot, mert könyörülni akar rajtunk.

A hibátlan állatot hozta a sokféle szempontból nem hibátlan ember, hogy az állat hibátlanságára tekintve, az Isten az embernek kegyelmezzen. Ez a helyettes elégtétel. Tehát, nem az áldozónak, hanem az áldozatnak kellett tökéletesnek lenni: Isten kegyelméhez éppen ezért mindenféle csonka-bonka, fogyatékos, beteg, bűnös, terhelt ember odajárulhat, ha látja a maga nyomorúságát és hiszi az Úr kegyelmének elégséges, gyógyító, üdvözítő hatalmát.

Jézus Krisztus a mi tökéletes és megismételhetetlen áldozatunk, akire támaszkodunk, mint ahogy az áldozó rátette a kezét az áldozat állat fejére, és azzal azonosította magát. Jézus Krisztus az, akinek kegyelmébe kapaszkodunk, akiben elrejtőzve járulhatunk az Úr elé.

Jézus Krisztus kegyelme azonban újjászül már ebben az életben, hogy mi, akik kegyelmet nyertünk, Isten irgalmának eszközei lehessünk egy irgalmatlan világban.  

Szerző: refdunantul  2021.03.03. 04:00

Van itt egy tagmondat, ami felragyogott az ószövetségi szabályok rengetegéből: „…és meg ne haljanak…” (9) Isten eredeti szándéka ez: életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). 

Mindenütt arat körülöttünk a halál, és az emberlét egyetlen valóságos problémája a halál kérdése, ezért evangélium meghallani Isten életet védő szándékát, akinek egyedül van hatalma arra, hogy ezt a szándékát valóra is váltsa. Isten ezért küldte el érettünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust; aki legyőzte a minket tisztátalanná tevő „dolgok” hatalmát megváltó halálával, és aki legyőzte a halált feltámadásával.  

Ezeket a kultuszi törvényeket Jézus Krisztus tökéletes áldozata eltörölte. Isten szentsége érvényes, de nem tárgyak és helyzetek tesznek bennünket tisztátalanná (4–16), nem is halottak és férgek érintése (Cselekedetek 10,13). Életünk alapvető nyomorúsága a tisztátalanság. De hitben járva, életünk alapvető öröme Isten megváltó kegyelme, aki megtisztított minket és örök életet ajándékozott nekünk. Ezt az örök életet éljük már e-világban is, amelyen halálunk ténye sem vehet diadalt, mert az élet, Jézus Krisztusban a miénk. 

Itt még intést olvasunk: Vigyázzunk, amikor az Úrhoz közeledünk! (1–3) Micsoda fellélegzés: bátran közeledhetünk az Úrhoz; úgy, ahogy vagyunk, a magunk tisztátalan bajaival, halandó életünk minden nyomorúságával, semmit sem hozva, az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Jöjjünk, íme minden készen van! (Lukács 14,17) Ő megtisztít, meggazdagít, megvidámít, éltet (294. dicséret 1. verse). 

Szerző: refdunantul  2021.03.02. 04:00

süti beállítások módosítása