Az elengedés hetedik esztendejében minden adósságot el kellett engedni Isten népe közösségén belül (1–2). A közöttük lakó jövevényekre is sok, őket védő rendelkezés vonatkozott. Ezt az „elengedést” azonban az idegenekre nem lehetett alkalmazni (3). Először Isten népén belül legyen rend, engedelmesség, szociális igazság; vagyis ahogy az igeszakasz mondja, ne legyen szegény közöttük (3), ragyogjon fel a testvéri közösségben az Isten dicsősége (7), aztán következhetnek mások (3). Valóban: addig nem tudunk másokon segíteni, amíg a saját dolgainkat nem rendeztük (7–10); miközben a „másik” akkor várhat segítségre, ha valóban tehetetlen és rászoruló. Nem rászoruló az, aki igazából a könnyebb utat választva, élete bajainak megoldását mindig másoktól várja, azokért másokat okol (11). 

Az elengedés esztendeje előre mutat, arra a nagy elengedésre, amely Jézus Krisztusban mindenféle adósságra és minden népre vonatkozik. Micsoda kegyelem: mázsás terhek esnek le rólunk, amikor kifizethetetlen adósságokat elengednek nekünk. Gondoljunk csak az adós szolga példázatára. De ha mi irgalmat nyertünk, nem lehetünk irgalmatlanok a másikkal szemben (Máté 18,21–35). 

Egy nehéz kérdést is feszeget ez az Ige. Lehet-e a vagyon Isten áldása? Hogyan élhetünk a vagyonunkkal az Isten dicsőségére? Csak szó szerint felvetem, amit a mai igeszakasz említ. Tehetjük azt, hogy gazdagságunkban kölcsönt adunk másoknak? Uralkodhatunk-e így másokon, rajtunk pedig emberek nem tudnak uralkodni? Legalábbis a vagyon biztonságában ez így látszódhat (6). 

Mondjuk ki: Jézus Krisztusban ez alapvetően másként van! Isten valódi áldásának jele nem a vagyon. Még akkor sem, ha egy ideig a vagyon is áldásnak tűnhet. A vagyon, egy ponton túl, mindig kísértés és letagadhatatlanul mulandó. Főleg nem lehet az áldás jele az, hogy Isten népeként mások felett uralkodjunk ebben a világban. Isten népe, ha valóban hiteles, akkor van „lelki hatalma”, ezt azonban szolgálatra kapta; arra, hogy utolsó legyen „itt”, mindenki között (Márk 9,35).

Szerző: refdunantul  2022.01.08. 04:00 komment

Isten elvárja népétől, hogy az különbözzön másoktól (1). Hiszen őket az Úr kiválasztotta, szövetséget kötött velük, forrón szereti, a maga céljaira szánja és különösen megbecsüli őket. Tehát Isten népe életének tükröznie kell a szent Istent. Isten gyermekei nem önmaguktól különbek másoknál, hanem Isten kegyelme által azok. De ennek a különbségnek láthatóvá kell lennie, mint ahogy Isten különbözik ettől a világtól. Isten népe tehát nem engedheti meg magának, hogy saját mércéjük és értékrendjük, valamint az őket körülvevő világ határozza meg életüket. Isten népe azt sem engedhetik meg, hogy a testet lebecsüljék (1). A Biblia sehol nem veti meg a testet, ez görög gondolat lenne, hanem éppen a testünkben lesz láthatóvá az, ami a lelkünkben van. A test „igen jó” (1Mózes 1,31). Hiszen az ember a testében cselekszik, ezt látják mások, mint Isten dicsőségének „kirakatát”. Most az ezzel kapcsolatos újszövetségi gondolatokat nem részletezem (1Korinthus 6,15; 19–20). 

Ebben a fejezetben három területen is láthatóan különbözik Isten népe más népektől: a pogány gyász tilalmában (1–2); a tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetésében (3–21); valamint abban, hogy Isten népe, hálája jeleként, minden javaiból tizedét átadta az Úr ügyének szolgálatára, amelyet részben a szent szolgálat fenntartására fordítottak, a lévitákra gondolva, részben pedig szeretetszolgálatként a jövevények, az árvák és az özvegyek megsegítésére szántak (22–29). 

Ezek közül most csak a pogány gyász tilalmáról szólunk részletesebben (1–2). 

A Biblia tilt mindenféle halottkultuszt. Hangsúlyozza, hogy legyen gondunk a halottaink tisztes eltemetésére, a gyásznak lehet hangos megnyilatkozása is, de sem a halált, sem a halottat nem övezi vallásos tisztelet. A hálás emlékezés csak egy bizonyos határig lehetséges, ami még nem nevezhető halottkultusznak. Tehát az ősök, az elődök imádata szigorúan tilos. 

A pogány népek ráadásul, testüket nem tisztelve, gyász idején megcsonkították magukat, és homlokuktól felfelé kopaszra nyírták fejüket. Nem ez a szertartás veszélyes önmagában, hanem az, hogy ennek a szertartásnak mágikus erőt tulajdonítottak, amellyel az isteneket rá akarták bírni valami jóra az elhunyt szerettük érdekében; mintha az embernek lenne lehetősége Istent befolyásolni és átnyúlni valamiféle túlvilágra. 

Isten népe egy ideig nem kapott kijelentést, felhatalmazást arra, hogy a halál utáni élettel bármiképpen is foglalkozzon. Ezért ezt a kérdést igen becsületesen, teljesen Isten hatáskörébe utalták. Vagyis erről nem beszéltek, erről nem fantáziáltak. Ezért is volt már akkor tiltott minden halottkultusz, hogy ezt a kísértést megakadályozza. 

Mi már Jézus Krisztusban birtokolhatjuk, hit által, az örök életről szóló kinyilatkoztatást. Éppen ezért eleven a mai Ige, hiszen nem szomorkodhatunk, mint akiknek nincs reménységük (Róma 12,2; 2Korinthus 5,15). Az örök élettel kapcsolatban azonban a részletekről ma sem fantáziálhatunk, miközben mindenfajta halottkultusz továbbra is tilos. Isten formáljon méltóvá bennünket mindenkor, főként a legnagyobb bajban, mert gyász idején mutatkozik meg igazán, hogy Isten szent népe vagyunk-e? (2)

Szerző: refdunantul  2022.01.07. 04:00 komment

Az a jó, ha az ember tud az építő, életet és gyarapodást szolgáló megegyezés érdekében kompromisszumokat kötni. A hétköznapi ügyek fontosak – éppen akkor, ott, azoknak, akik benne vannak –, de akár már egy év távlatból is lényegtelennek tűnnek ugyanazok a dolgok. Ebben a távlatban tekintve vissza egy ügyre, rádöbbenhetünk, hogy szent nagyvonalúsággal akár azonnal megoldhattuk volna a vitás kérdéseket, amely mindenki számára áldást hozhatott volna. Mi azonban apró ügyekben sem engedünk, egy jottányit sem. Ez gyarlóságunk életeleme!

Egyetlen esetben lehet „halálos” a megegyezés. Az élő Isten tiszteletében nincsenek kompromisszumok. Erről szól ez a fejezet. Akár egy hitelesnek tűnő próféta, akár a saját családod, akár a városod akarna rászedni „idegen isten” tiszteletére; akkor, ott nincs választási lehetőség! Ott döntéshelyzet van, ott nem lehet bizonytalankodni! (6–9) Ilyen helyzetben vagy egyértelműen hitvallást teszünk az élő, egyetlen, teremtő és megtartó Isten mellett, vagy mi magunk veszünk el, a mieinkkel együtt. 

Az ember azonban éppen ezen a területen a leggyarlóbb, éppen az isten-kérdés területén a legparáznább, amely minden más téren is paráznává torzít bennünket. Fájdalmas tapasztalatunk ez ma is, amikor lassan már nem is kérdés az élő Isten tisztelete, miközben mindent, de mindent kipróbálunk, hogy enyhülést és örömöt találjunk.

„Ki kell irtani mindazokat, akik Isten megtagadására kísértenek bennünket!” – ezt olvastuk a mai Igében (8–10). Ilyen radikális ezen a területen Isten kijelentése. Itt nincsenek kompromisszumok: vagy hűséges ragaszkodás, vagy halál. Amit Isten Igéje itt kimond, az ténymegállapítás: Az élő Isten tisztelete nélkül kiirtjuk mi egymást valamilyen formában. Hit nélkül a bűn, a betegség, a halál, a gonosz az úr. Hit nélkül ítélet alatt vagyunk.

Az élő Isten mégis ragaszkodik hozzánk, nem engedett el bennünket, nem irtotta ki életünket jogos haragja. Istenünk, egyszülött Fiát adta oda érettünk, hogy mi megmaradhassunk. Ez a határtalan szeretet azonban megtérésre vezeti Isten gyermekeit. 

Milyen a mi ragaszkodásunk Istenhez, egymáshoz, ügyeinkhez, sajátjainkhoz, másokhoz? Tudunk-e mi hűséggel ragaszkodni valamihez, valakihez is? De úgy, hogy ebből a ragaszkodásból nem a másikat megfojtó halál, hanem az élet támad? Ezt is csak az Isten tudta szépen elintézni: Ő úgy mutatta ki irántunk való örök hűségét és ragaszkodását, hogy abból szabadulás, feltámadás, élet, valóságos megújulás, üdvösség fakadt. Áldott legyen az Úr neve!

Szerző: refdunantul  2022.01.06. 04:00 komment

Mit kezdhet a ma embere az Ige kizárólagosságával, miszerint egyetlen üdvözítő hely, személy, Krisztus adatott nekünk, ahol megoldást találhat az életünk? Folytassuk a tegnapi üzenet kifejtését. 

Tudom, sokféle ez a világ, sokszínű. Ez jól is van így, ha rendben, minden szín magát képviseli. Vagyis a sokféle színskálában minden szín csakis a saját, Istentől kapott árnyalatát képviselheti. Ha az adott szín megtagadná önmagát, akkor lenne igazán szürke, összemosódottan szürke, „egyforma” a világ. Ez a „mindenhol, minden ugyanaz” tapasztalata. Ismerős?

A mai Igében ennél is többről van szó. Arról van itt szó, hogy a mennyei világ nem a sokféleségétől és a sokszínűségétől lesz sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23). Hanem éppen ellenkezőleg, a mennyei világ attól lesz sokkal jobb mindennél, hogy végre megszűnik minden olyan sokféleség, ami itt gyötrelemmé lett számunkra. 

A sokszínűség az itteni nyomorúságos világ jellemzője, mert az egyik szín mindig a másik fölé akar kerekedni, miközben minden mindennel összemosódik, miként ez az én gyerekkori vízfestményes „alkotásaimon” gyakran megtörtént: egy uralkodó szín megfolyt és mindent összemosott. 

A mennyei világ nem sokszínű. De ez nem azt jelenti, hogy a mennyei világ szürke lenne, hanem azt, hogy az „egységes” lesz, a Jézus Krisztusban. 

Erre várunk, amikor az Ő egyetlen helye, jelenléte, megváltó szeretete betölt mindent, ahol végre nyugtunk és örömünk lesz (12,10). Ott már nem lesznek áldozatok, szabályok (12,13–18), mert azok a szívünkbe íródnak. 

Addig pedig vigyázzunk magunkra (12,13), és ne hagyjuk magukra az Úr szolgáit sem, akik az egység helyét, ezt az egyetlen, megváltó helyet, Jézus Krisztus keresztjét és üres sírját mutatják és hirdetik nekünk! (12,19)

Szerző: refdunantul  2022.01.05. 04:00 komment

„Egy helyen mutass be áldozatot! Azon a helyen, amit kiválasztott az Úr!” (11) Mit jelent ez a parancs? 

Egy helyen adatik teljes élet, tiszta istentisztelet, építő kultúra, másokat nem terhelő, nem zsaroló, hanem ténylegesen megajándékozó „áldozat”. Kultusz és élet áldott egysége ott virágzik ki, ahol az Úr jelen van. 

Tehát, az Ige szavaival élve, nem „sokféle látványos halmokon” adatik az élet teljessége (2–3); nem ott és úgy, ahogy azt mi jónak látjuk (8). Nem minden helyen fakad áldás (13). A „mindenütt, mindent, bármikor, bárkivel, bárhogyan” szabadsága valójában öngyilkosság. Az Úr, féltő szeretettel ettől óv, amikor azt kiáltja nekünk: „Vigyázzunk!” (13) 

Egy helyen adatik az ember számára valóságos megoldás, megváltás. Egy vers terjed az interneten, három szó mindössze, mégpedig három, önmagában negatív értelmű kifejezés, amelyeket azonban egymás mellé helyezve, megszólal a teljes evangélium: „Nincs semmi baj!” Az élő Isten közelében adatik az egyetlen hely, ahol rendeződik az életünk. Az Úr színe előtt – mint egyetlen, szent helyen – ehetünk, örülhetünk, házunk népével és minden szerzeményünkkel együtt, mert mindennek szabadon örülhetünk, amit az Úrtól kaptunk (4–7). 

Ez az egyetlen hely: Jézus Krisztus keresztje és üres sírja, Isten megváltó szeretetének helye. Mit kezdhet a ma embere ezzel a kizárólagossággal? Erről majd holnap.

Szerző: refdunantul  2022.01.04. 04:00 komment

Mózes ötödik könyve már hosszú fejezetek óta hangsúlyozza Isten ama üzenetét, miszerint tartsuk meg maradéktalanul, teljes szívvel és élettel, azaz gondolattal, szóval, cselekedettel az Ő parancsolatait. Ennek az engedelmességnek fontos része az is, hogy továbbadjuk az Úr Igéjét, szavait és tetteit a gyermekeinknek. Ennek a továbbadásnak egészen direkt módjaitól se riadjunk vissza! Tegyük az Úr Igéjét, a mieink számára látható módon, karkötő vagy „karóra” helyett a kezünkre, fejdíszként a homlokunkra, címerként a kapuinkra, az ajtófélfáinkra, hogy házon kívül és belül is nyíltan felvállaljuk és hirdessük: hova tartozunk mi és a mieink. Nincs fontosabb manapság, mint a bizonyságtétel nyílt módja. Kárhozatosan kár, hogy ma hiányzik a nyílt, bátor bizonyságtétel, mert hitünket alig láttatjuk, bizonytalanul mondjuk, nem ismételgetjük, sem nem éljük (8). 

Ha Isten népe megtartja az Úr parancsolatait – ez az Ószövetség hangsúlyos üzenete –, akkor bemehetnek az Ígéret Földjére, erősekké teszi őket az Isten, így birtokba vehetik „jussukat”, és hosszú ideig élhetnek ott, a tejjel és mézzel gazdag földön. Akkor az Isten esőt ad nekik és szemeit rajtuk tartja (9–15; 22–25). Ez az utóbbi pedig féltő szeretettel teli, óvó, istenfélelmet támasztó szemmel-tartás. 

Ez a „ha”, ez a feltétel, ami az ember döntéséhez, cselekvéséhez köti az Isten cselekvését, igazán érdekes teológiailag. Isten – népének akkori gondolkodásához igazodva – világosan fogalmazott: „Ma eléd adtam az áldást és az átkot; ha engedelmesen viselkedsz, áldást nyersz; de ha elpártolsz Tőlem, akkor kipusztítalak a föld színéről (26–32). Áldást akarsz, vagy átkot? Válassz, dönts!” Mi azonban tudjuk, hogy az ember döntését mindig megelőzi az Isten rólunk való döntése, hiszen Isten mindent megelőző kegyelméből hozhatjuk meg a magunk áldott döntéseit. A lényegi dolgok nem a mi döntéseinktől függnek. Isten pedig üdvösségesen döntött rólunk! Ő ennek bizonyságául adta nekünk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Isten, Jézus Krisztus által már bevitt bennünket arra az örök földre, amely minden „itteni” Ígéret Földjénél áldottabb. Isten népének maradéktalan boldogsága ez, minden boldogság maximuma: az üdvösség.

Szerző: refdunantul  2022.01.03. 04:00 komment

Mózes az összetört két kőtábla helyett újakat készít, amelyekre az Isten ismét felírta a Tízparancsolat Igéit. Azokat egy faládában helyezték el (1–5). Közben Áron főpap meghalt és Eleázár főpap lett az utóda (6–7). A nagy főpap is odakerült, ahová a többiek; haláláról egy tényközlő sor emlékezik meg. Ez csakis így van rendjén. A szövetség ládáját Lévi törzse hordozta, akik mindig az Úr színe előtt álltak, szolgáltak, áldást mondtak, ezért nem kaptak földet, hanem szolgálatuk méltó jussa járt nekik. Az ő örökségük az Úr volt (8–9). 

Az Ígéret Földjének átlépése előtt Isten hálás engedelmességre hívja népét (12–22). Szinte belefáradunk a követelmények olvasásába. Isten mindig kíván tőlünk valamit. Mégpedig úgy, hogy azt teljes szívvel és lélekkel, azaz tökéletesen éljük és cselekedjük meg: – féld az Istent, – járj az Ő útján, – szeresd, – szolgáld, – tartsd meg parancsolatait, – légy igazságos, – segíts az árváknak és az özvegyeknek, – a jövevényekről nem is beszélve, – ragaszkodj mindenben az Úr nevéhez, – Őt dicsérd az istentiszteleten és egész életedben; – mégpedig ne csak a külsőségekben, hanem a szívedben is, mert az Úr ezt is látja (16). 

Mindezt azért várhatja el az Úr, mert Ő sokkal többet tett népéért, hiszen minden nép közül ezt az erőtlen, jelentéktelen népet választotta ki magának (15), megszaporította őket, ígéretét beteljesítette, mindvégig szerette őket, méltatlanságuk ellenére sem tagadta meg választott népét (15; 22). Ki merne erre bármit is mondani? Főként, ha hozzávesszük ehhez Isten határtalan szeretetének újszövetségi vetületét: mit tett értünk Ő a Jézus Krisztusban! 

Ugyanakkor a mozdulatban, amellyel Mózes indulatosan összetörte a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblát, nemcsak a nép bálványimádó engedetlensége miatti harag feszült, hanem ebben a felindulásban ott gerjedt az is, hogy: „Lehetetlent kérsz Uram!” Teneked lehetséges, Urunk, nálunk lehetetlen! (Lukács 18,27) Mi gyarlók vagyunk, folyton leverjük a lécet! Köszönjük, hogy ennyire szeretsz minket, de mi ezt nem tudjuk viszonozni! Elég csak egy példát említeni: Szeressük a jövevényt! (19) Mit jelent ez, itt és most? Adjuk át nekik az otthonainkat, adjuk fel önmagunkat, hitünket, kultúránkat, örökségünket, nagyszüleink, szüleink munkáját, mindenünket, mert ezt követeli a keresztyén szeretet? Mi meg puszta szeretetből költözzünk a híd alá? Tudom, a „jövevény” az volt, aki alkalmazkodott az őt befogadókhoz. De most ne bocsátkozzunk magyarázkodásba! Itt most csak egy példáról van szó, Isten parancsai közül a „legegyszerűbbről”. Vegyük végig a Tízparancsolatot, annak jelentésbeli gazdagságával együtt, és megalázkodik bennünk a lélek…

Kegyelemre szorulunk. Urunk, egyedül Te tudod megoldani azokat a lehetetlen helyzeteket, amelyben az árvák gyámolítóra találnak, az özvegyek társra, a jövevények otthonra. Amikor az emberek megtérésre jutnak, elkezd épülni az Isten országa! Köszönjük Urunk, hogy Te nem vagy megvesztegethető! (17) Köszönjük, hogy Tenálad nincs hatalmasabb! Urunk, Te vagy a megoldás, a megváltás egyedüli forrása (14–15). Mi, Tehozzád ragaszkodunk! (20)

Szerző: refdunantul  2022.01.02. 04:00 komment

Isten, Mózesen keresztül, meginti népét. Ennek az intésnek része az, ahogy Mózes emlékezteti Isten népét arra, hogy miközben ők folyamatosan megtapasztalták az Isten kegyelmét, mégis folyamatosan lázadoztak az Úr ellen. Amióta csak élnek, levegőt vesznek, folyton lázadoznak: ez az eredendő bűn (4–24). Tökéletes a diagnózis: minél több szeretetet, irgalmat, segítséget tapasztal az ember, annál szemtelenebb éppen azzal, akitől a sok jót kapja. Aki viszont az orrára koppint, attól tart, azzal nem mer szórakozni. Ilyenek vagyunk: a gyerek a szüleivel, a támogatott a segítőjével, Isten népe az ő megváltó Urával. Isten kegyelmes népéhez, de ebben a kegyelemben joggal ott fenyeget a „bot”, amely az engedetlen nép hátára suhintva soha nem haszontalan. A „bűnös” ember így „működik”, így kész megragadni a kegyelmet.

Ennek az intésnek része az imádság, amellyel Mózes közbenjáró könyörgést mondott népéért. Olyan ez, mint amikor megfeddem a gyermekemet, miközben a szívem szakad meg érte, mert nagyon szeretem; majd egész éjszaka könyörgök érte (25–29). Ilyenkor nemcsak a reggeli harangszót hallva mondom el szószerinti napi imádságomat, mindig ugyanazt –áldottak ezek a kötött imádságok, amikor kilúgozott a gondolkodásunk – hanem valakikért külön is könyörgök. Ezt teszi Mózes a népéért: akit megintünk, azért könyörgünk. 

Ennek az intésnek része a határtalan szeretet. Soha nem nevezhető intésnek az, amelyben nincs szeretet. Az intésben lehet jogos indulat, de soha nincsen gyűlölet, harag, pusztítás; csak féltő szeretet. Tehát, ahogy a kegyelemnek mindig része az intés, hogy azzal vissza ne merészeljünk élni; úgy az intés mindig csak szeretetből fakadhat. Nagyapám, amikor felemelte ránk, elkényeztetett kölykökre a botját, abban nyílt indulat tört felszínre, de tiszta szeretettel, minden gyűlölettől mentesen. Milyen hatalmas az Isten szeretete, aki ezt az engedetlen népet átsegíti a Jordánon, beviszi arra a földre, ahol sokkal erősebb és szálkásabb népek laknak, mint ők. Itt a „szálkás” kifejezés nem csupán a testi erőre, hanem a jellembeli tulajdonságokra is vonatkozik. Istenük az, aki előttük vonul. Nem ők az erősek, hanem megváltó Uruk (1–3). Minden intés erre irányul: el ne bízzuk magunkat, és adjunk hálát az Isten szeretetéért! 

Shakespeare „A vihar” című színműve kifejti az Istentől való intés természetét. Ebből kiderül, hogy nem lehet elmenekülni az ellenségek és a bajok elől, amelyeket okoztunk egymásnak; sőt, szembe kell néznünk azokkal; de a végén csak Isten szeretetének megbocsátó, elbocsátó ereje old meg mindent: „Most bocsássatok el és bocsássatok meg!”

Jöjj, Urunk, ints meg bennünket úgy, ahogy csak Te tudsz, megváltó szeretettel, amelyből élet támad!

Szerző: refdunantul  2022.01.01. 04:00 komment

Miért tartsuk meg az Úr parancsait? Azért, hogy élhessünk, szaporodhassunk, birtokba vehessük a földet? (1) A teremtéskor is hasonlót olvasunk: Isten megteremtette az embert, megáldotta, és azt mondta neki, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be és hódítsa meg a földet (1Mózes 1,28). Csakhogy akkor az ember az Isten színe előtt élt, Urával teljes közösségben, így az ember megtapasztalhatta az Isten áldásának zavartalan gazdagságát, az élet teljességét, Isten rendjének bőségét, amelyben a föld meghódítása és a földön való uralkodás valójában a lakott föld felelős művelését és őrzését jelentette (1Mózes 2,15). A bűneset előtt, az Istennel teljes közösségben élve, az ember szívébe volt írva Isten rendje, amelyben az élet örök életet jelentett; a szaporodás szeretettel megélt, gyarapodó életörömöt; a birtoklás pedig boldog felelősséget egymás és életterünk iránt. 

Ha vissza kell emlékezni, az egész útra, amelyen vezetett bennünket a mi Urunk (2–10), akkor nem csupán személyes, vagy valamiféle szűkebb, közösségi élettörténetünkről van szó, hanem mindenekelőtt mindnyájunk közös történetéről; benne erről a kezdetről, amelynek elején a teremtő Úr áll, akivel üdvözítő közösségben élhetett az ember. Az ember hűtlenné lett ehhez az üdvözítő közösséghez, de Isten soha nem szűnt meg szeretni az embert és ezt a teremtett világot. A bűn miatt e-világban minden nyög és sóhajtozik, várva a megváltásra, az Istennel való, eredeti és zavartalan közösségre (Róma 8,22–23). 

Amikor Isten népe visszaemlékezik az egész útra, akkor itt nem csak róluk van szó! (2–10) Az ő kiválasztásuk, nagy néppé szaporodásuk, fogságból való megszabadulásuk, a pusztában való vezettetésük, minden engedetlenségük ellenére való megtartatásuk, az Ígéret Földjére való bemenetelük áldott jele és kiábrázolása volt annak az isteni szeretetnek, amely Jézus Krisztusban teljessé lett. Őáltal az Isten szeretete minden népet magához ölel, és mindent újjá teremt, visszaállítva majd azt az édeni állapotot (Ézsaiás 11,1–9), amely a teremtéskor is üdvözítő közösséget jelentett az ember számára, Isten boldog rendjében élve. 

A köztes időben pedig azért adta Isten a parancsolatait (11–20), hogy azokat megtartva, újra ízelítőt kaphassunk a boldog kezdetből és az Őbenne kiteljesedő üdvösséges végből. De jó tudni, hogy a megváltó Úr a kezdet és a vég, az első és az utolsó (Jelenések 22,13), akinek szeretete végül minden lesz mindenekben (1Korinthus 15,28; Kolossé 3,11). Azért kell megtartani az Úr parancsolatait, hogy mindent erre a végső teljességre nézve tehessünk már „itt”, e-világban; és azért tarthatjuk meg az Úr parancsait, mert ez a végső teljesség, a Jézus Krisztusba vetett hit által, már a miénk! Az Úr nem engedi, hogy elvesszünk! (19–20; János 3,16)

Így emlékezzünk a megtett útra, ebben az üdvösségesen tág, közös emlékezetben! Ebben az emlékezetben aztán már méltó helye lehet szűkebb és akár személyes emlékezetünknek is. Az örökkévalóság távlataiban eddigi életünk eseményei, és az elmúló esztendő minden öröme és kínja szentté lesznek. Emberlétünk valahány szép és gyarló mozzanata, a Jézus Krisztusban többé már nem kár és szemét, hanem mind az isteni, üdvösséges vezetés részeivé formálódnak. Leborulva, magunkat megalázva (14; 17), ugyanakkor a felemeltetés bizonyosságával zengjük: Hála Teneked Urunk, mindenért, a Jézus Krisztusban! Ámen. 

Szerző: refdunantul  2021.12.31. 04:00 komment

Édesanyámat látogattuk meg, aki huszonöt kilométerre lakik tőlünk, de már a Bakonyban. Balatonalmádiból nyugodtan elindultunk, a Bakonyban azonban zord időjárás fogadott bennünket. Többször ért már bennünket hasonló meglepetés, mert a Bakonyban mások az időjárási viszonyok. Hazafelé ónos eső esett és azonnal lefagyott mínusz öt fokban. Lépésben és totális bizonytalanságban vezettem az autót. Szinte reménytelennek tűnt, hogy épségben hazaérkezhetünk. Több baleset is történt az ellenkező sávban. Pár perc alatt teljes lett a káosz. Az utakat nem sózták. Egy időre félreálltam, de láttam, ahogy beesteledik, még rosszabb lesz a helyzet, ezért ismét megpróbáltam haladni. Újra elindulva, minden fékezést, minden kormánymozdulatot meg kellett gondolni. Milyen törpévé lesz az ember egy pillanat alatt, milyen tehetetlenné!

Isten népe, mint legkisebb nép, ugyanezt érezhette, amikor az Ígéret Földjének határát átlépte, hiszen annyiféle más nép lakta azt a földet, akik erősebbek, nagyobbak voltak Isten népénél, és szokásaik, kultuszaik nagyobb bizonytalanságot jelentettek nekik, mint nekem az ónos eső miatt járhatatlan út. Egyetlen esélyük volt: mennek előre, bíznak az Úr őket megtartó erejében, és mindenben csakis Istenüket követik; ha pedig megérkeznek, akkor nem „utazgatnak” össze-vissza, hanem otthon maradnak, amíg tart a veszély. 

Isten népe számára a legkisebb eltévelyedés, félrekacsingatás, az ottani idegen népek szokásaiba, kultuszaiba való belekóstolgatás a halált jelentette volna számukra, miként számunkra is, ott akkor a Bakonyban, a legkisebb meggondolatlanság. Amikor Isten azt a parancsot adja népének, hogy „irtsa ki” mindenestül az ott lakókat (1–6; 22–26), akkor Isten nem gyilkolásra gondol, hanem arra, hogy Isten népe számára még olyan nagy veszélyt jelentenek az ottani népek, mint az autó számára a síkos utak, ezért ne „utazgassanak” semerre, hanem maradjanak az Úr és egymás közelében. Ilyen helyzetben nincsenek kompromisszumok. Isten nem mások halálát akarja – ezt egyértelműen kijelentette Jézus Krisztusban – hanem féltő szeretettel oltalmazza most sarjadó, zsenge hitű népét, hogy aztán később népe által nyerjen áldást a föld minden tévelygő nemzetsége is (1Mózes 3,12). 

Isten szereti népét, ezt a legkisebb népet; kiválasztotta, megszabadította (7–8), megáldotta (12–16), megerősítette őket (21–26), hogy aztán ebből a népből jöhessen el a világ Megváltója minden nép számára. Isten kiválasztó szeretete csakis arra indíthatja népét, hogy ne ő mondjon igent más népek tévelygéseire, hanem más népek mondjanak igent az Isten megváltó szeretetére, általuk. Egyébként „minden ütközik”, törik, zúzódik, irányíthatatlanná lesz, halálos szakadékba csúszik, mint az autók a síkos úton… Az üdvösséges megérkezést csakis az Úr megváltó szeretete ajándékozhatja mindannyiónknak. 

Szerző: refdunantul  2021.12.30. 04:00 komment

Tegnap ezt az igeszakaszt egy nagyobb egységben szemléltük, ezért most csak egyetlen igeversre figyelünk: „És igazak leszünk Istenünk, az Úr előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsokat, amelyeket Ő parancsolt nekünk.” (25)

Olyan gyönyörű ígéret ez! Amikor megérkezünk az Úr elé, akkor végre majd maradéktalanul igazak leszünk mi, akik „itt” olyan gyarlók és törékenyek voltunk, sokféle nyomorúságtól terhelten. Ez a szentség bibliai értelme is. Az élő Isten, az Úr szent és igaz, és akik az Ő színe előtt állhatnak, azok szentségéből, igazságából részesülnek. Kegyelem, hogy kiválasztott, megszabadított és elhívott bennünket az Úr, szentségével megajándékozott minket, és ezt a szentséget egyre láthatóbbá formálja rajtunk, mígnem megérkezünk Őhozzá! Jézus Krisztusban már most szentnek lát bennünket a mi Istenünk, noha nem vagyunk azok, mert Jézus Krisztus igazságán és tisztaságán keresztül tekint ránk, és vezet minket a megszentelődés útján, egyre inkább „feltisztuló” élettel. Isten ígérete, szentségünkre és üdvösségünkre nézve, Jézus Krisztusban már beteljesedett, és az Ő visszajövetelével maradéktalanul kiteljesedik.

Ez a gyönyörű ígéret attól lesz igazán ragyogóvá, ha belegondolunk abba, hogy a magunk erejéből nem tudjuk megtartani és teljesíteni az Úr parancsolatait. Ebben a testben távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6). Ebben a testben annyi bűn és konkrét vétek terhel bennünket, annyi indulat feszít, annyi gonoszság és gyűlölet kísért, miközben mindenfelé cikáznak a gondolataink. Az Úr mégis megtart bennünket, a Jézus Krisztusban hordoz, megvált, üdvösséggel ajándékoz meg bennünket, mennyei igazsággal. Éppen ez a megtartó, ingyen kegyelem tesz szív szerint késszé és hajlandóvá minket arra – ahogy hitvallásunk megfogalmazza –, hogy ettől kezdve az Úrnak éljünk. Először Isten cselekedett érettünk, mindent odaajándékozott nekünk, mi pedig ebből a megtartó kegyelemből élünk, erről teszünk bizonyságot minden lélegzetvételünkkel. Ez a kegyelem megtart, megszentel, megvált, üdvözít.

Szerző: refdunantul  2021.12.29. 04:00 komment

Mit adott nekünk az Úr? Újra halljuk a hitvalló összefoglalást Isten népének történetéről: szolga volt ez a nép, de a szabadító Isten kihozta őket onnan, az ellenség számára nagy és félelmetes csodákkal, és bevitte őket az Ígéret Földjére (6,21–23), ahol minden jókkal élhettek – városokkal, házakkal, kutakkal, szőlőkkel –, amelyekért nem ők fáradtak, hanem ajándékba kapták azokat (10–11). 

Gondoljuk át, mit adott nekünk az Úr, ebben az esztendőben és eddigi életünk során! Csak a hit szeme látja, még a sok külső nehézség és próbatétel mögött is, az Úr ajándékait, amelyekért valójában nem mi fáradtunk, hanem az Úr kegyelméből kaptuk azokat. Persze, lehetséges, hogy sokat fáradoztunk, de éppen az az ajándék, hogy fáradozásunkon ott nyugodott az Úr áldása, így az nem lett hiábavalóvá. Bizony kaptunk konkrét szabadulásokat, beteljesedett ígéreteket, minden jókat; kaptunk erőt, bölcsességet, türelmet, reménységet a küzdelmekhez, és közben örömöt… Itt, ebben a hálaadásban, konkrét eseményekre és tapasztalásokra gondoljunk. 

Az Úr azonban ezeknél is többet adott nekünk! Őtőle való ajándék, kegyelmi állapot, hogy Ő megtartott bennünket az istenfélelemben (12–19), mert bármit tettünk, Őt félhettük és tisztelhettük, vigyázhattunk, nem engedtünk a kísértéseknek, a sokféle idegen „istennek és istentelenségnek”, hanem megtarthattuk rendelkezéseit – azokat, amelyeket Ő jónak tart, és ami nekünk is egyedül a jó –, valamint továbbadhattuk azokat gyermekeinknek (6,20). Bizony az engedelmességet is az Isten féltő szeretete viszi végbe bennünk (13). Ez a féltő szeretet tart meg minket az istenfélelemben – a hitben, a szeretetben, a reménységben, az engedelmességben – egy kísértésekkel teli világban. Nem vagyunk tökéletesek, de szentek vagyunk (6,25), mert az Úr féltő szeretete, az eseményeket is így igazgatva, megtart bennünket az üdvözítő úton. 

Az Úr még az eddig elmondottaknál is sokkal többet ajándékozott nekünk, hiszen a feltámadott Jézus Krisztusban Isten ajándékai örökkévaló értelmet nyertek. Ettől kezdve látjuk az igazi távlatokat és azt, hogy az itteni ajándékok csak előképei az örök, végső, maradéktalan megérkezésnek. Isten megáld minket ebben a világban, de az Ő ajándékai mindig túlmutatnak ezen a világon, az örök életre. Éppen az örök élet bizonyossága teszi áldássá a földi életet is. Minden más, ami ettől kevesebb, az legyen akármilyen szép, valójában halálosan kevés. „Több az élet!” (Lukács 12,23)

Szerző: refdunantul  2021.12.28. 04:00 komment

A szeretet és a tisztelet összetartoznak. A tisztelet a szeretet egyik megnyilvánulási formája. 

A szeretet és az ebből fakadó tisztelet mindenekelőtt az egyetlen, egyedüli, élő Istent illeti meg (4). „Féld az Istent, tiszteld Őt mindenekfelett!” – így hangzik a parancs (2). A nagy parancsolat ugyanezt hangsúlyozza: „Szeresd az Urat mindenekelőtt, mindenekfelett, teljesen, egész valóddal!” (5) Szeresd az egyedüli Urat, aki személyes Isteneddé lett, a kiválasztó kegyelemből fakadó hit által!

Minden mást is lényegileg dönt el az Úr szeretete és tisztelete. Ha az Úr áll életünk csúcsán: – akkor kerülhet minden dolgunk üdvösségesen a helyére; – akkor fakadhat az Úr szeretetéből és tiszteletéből emberszeretet és embertisztelet; – akkor tarthatjuk meg az Úr életető rendelkezéseit, hiszen Ő már megtartott bennünket (2). Ha egyedül csak az Úr áll életünk csúcsán, akkor maradhat Isten Igéje a szívünkben (6), amely szabadítóan életrendező szó, amit folyton olvasunk, tanulmányozunk, ismételgetünk, láttatunk, mint a karórát a kezünkön, mint a feliratot a postaládánkon, mint a hírt az óriásplakátokonn, vagy az interneten világgá kürtölve (7–9). Ha egyedül csak az Úr áll életünk csúcsán, akkor adhatjuk tovább ezeket az Igéket a gyermekeinknek és az unokáinknak (2).

Minden ember és ember közötti szeretet és tisztelet az Isten szeretetéből és tiszteletéből fakad. Ahol nincs istenfélelem, ahol nincs istentisztelet, ott az emberi kapcsolatokban is eluralkodik a tiszteletlenség, amely a szeretetlenség egyik megnyilvánulása a sok közül (2). Isten tisztelete nélkül tobzódni kezd a gonosz, és ezernyi idegen bálvány veszi át az élő Isten egyetlen helyét az életünk csúcsán, így minden összekeveredik, határtalanul kitágul és ugyanakkor mégis halálosan beszűkül.

Szeresd az Urat, mindenekfelett! Nincs más megoldás. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő mindenekfelett szeret bennünket! Halálosan megreked az életünk, ha ezt a megváltó szeretetet nem látjuk, nem halljuk, nem tapasztaljuk, és azt válasz nélkül hagyjuk. 

Ébredjünk! Ragyogjon fel életünkben az Úr szeretete, mint a balatoni napfelkelte gyönyörűsége, és egyszeriben minden üdvösségesen rendeződik, gyógyul, tisztul, miközben az élet legyőzi a halált is.

Szerző: refdunantul  2021.12.27. 04:00 komment

Az istenfélelem (29) az Isten tiszteletét jelenti. 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által az ember meghallja és engedelmesen elfogadja az Isten Igéjét, miközben nem firtatja azt, amit az Isten nem mondott el számára, hanem megtartott titoknak (22). Az istenfélő nép tudja, hogy a titkok az Úréi (29,28), és a részleteket nem jelentette ki nekünk az Úr, csak szabadító szeretetének lényegét. Ezért nem spekulálunk arról, ami az Isten titka, hanem belekapaszkodunk a kijelentett dolgok bátorító üzenetébe, a szabadítás evangéliumába, amely a teljes kijelentés alapján a halált legyőző, nekünk örök életet ajándékozó Jézus Krisztus.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet által belátja az ember a maga törékeny, vétkes, nyomorult voltát, miként az Isten dicsőségének ragyogásában, ott a Tízparancsolat két kőtáblájának átadása során is, megrendült Isten népe (23–25). Az istenfélelem az ember megrendülése, a bűnös ember megrendülése a szent Isten előtt, miként a pásztorok is megrendültek az első karácsonyon, amikor az Isten követe nagy dicsőségben megjelent nekik (Lukács 2,9). Csak az Isten színe előtt megrendülő ember hallhatja meg az Úr felmentő szavát, így a karácsonyi evangélium félelmet eltörlő, minden népet érintő, üdvözítően megtartó és megváltó, konkrét jelekkel megpecsételt örömhírét (Lukács 2,8–12). Ez a megrendülés az élő hit alapja, félelem Isten előtt, belátva emberlétünk minden gyötrő ellentmondását, hogy meghallhassuk az isteni biztatást: „Ne félj!” 

Az istenfélelemből fakadó tisztelet arra indítja az embert, hogy tisztelje az Isten ügyét, miként az ebben a világban megjelenhet. Az istenfélő ember tiszteli a látható egyházat, megbecsüli annak hivatalos szolgáit, miként a mai igeszakaszban Isten népe elfogadta Mózes szolgálatát, látva Mózes elhivatottságát, az általa hordozott terhet és felelősséget, értékelve mindazt, amit Mózes Isten népéért tett. Ez a tisztelet abban mutatkozik meg, hogy rendszeresen imádkozunk az Isten ügyéért, a látható egyházért, a hivatalos szolgákért; könyörgünk tisztaságukért, hitelességükért, és istenfélelemben tudjuk azt is – miként a hitvallásunk is kimondja –, hogy Isten ügye akkor is megmarad igaznak, ha szolgái gyarlók és esendők. Isten ügyének tisztelete az adakozásban, az anyagi megbecsülésben is megmutatkozik. Aki ezt a kitételt félreérti, vagy nem érti, annak nincs mit magyarázni erről. Isten hivatalos szolgáitól úgy fogadjuk Isten Igéjét, mint Isten szavát. Isten népe szinte „előretolta” Mózest, megrendült istenfélelmében, hogy Mózes hallgassa meg Isten szavát, jól hallja meg azt, és mondja el nekik, ők pedig hittel befogadják majd az Úr szavát (26–27). Micsoda felelősség terhe nehezedett Mózesre! Bizony megérdemli ezt a tiszteletet, amely nem magának Mózesnek szól, hanem annak az ügynek, amely rábízatott.

Az istenfélelemből fakadó tisztelet engedelmessé tesz, amellyel meghalljuk és megtartjuk az Úr szavát, nem térve le az útról se jobbra, se balra, mert belátjuk, hogy csak így lehet jó dolgunk, csak így élhetünk „hosszú ideig” és csak így teljesedhet ki az életünk (28–33). Milyen nagy áldás tudni, hogy Jézus Krisztus születését követte megváltó halála és feltámadása, amely által a nyugalom napja átkerült a hét első napjára. Ettől kezdve nem arról van szó, hogy hat napig engedelmeskedj, és a hetedik nap majd adatik az engedelmességed jutalma, hanem pont fordítva van: Isten mindent megtett értünk, életünk, üdvösségünk van, ezzel kezdődik minden, a hét első napjának evangéliumi üzenetével, és mi ebből a megtartó kegyelemből fogunk élni egész héten át, egész életünkben, és „itteni” időnk letelte után – amely csak relatíve hosszú vagy rövid idő – az Úr megtartó kegyelme az öröklét teljességében őriz meg bennünket. 

Így lesz az istenfélelemből valóban minden gyarló félelmet – kérdést, kételyt, aggódást, kétségbeesést – eltörlő öröm. 

Szerző: refdunantul  2021.12.26. 04:00 komment

Halljuk meg, Isten ünnepre összegyűjtött népeként, az örömhírt! (1) 

Halljuk meg az Isten döntését felőlünk! Az Úr, az élő Isten szeret bennünket, ezért szövetséget kötött velünk, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). Ennek a szövetségnek a jele, a karácsonykor született Jézus Krisztus: „A jel pedig ez lesz számotokra, találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” (Lukács 2,12) Ez a szövetség nem gyarló emberek, mint egyenlő felek, szövetsége, ahol mindenki ügyeskedve érvényesíti a maga érdekeit. Ez a szövetség az egyetlen, hatalmas, mindenható Isten értünk, emberekért lehajló szövetsége, aki egyedül képes valósággal segíteni rajtunk, és aki önmagát „odaadva”, a mi üdvösséges érdekeinkre tekint, miközben mennyei dicsősége még jobban felragyog (Lukács 2,14).

Halljuk meg azt is, hogy nemcsak atyáinkkal, hanem velünk is megkötötte Isten ezt a szövetséget, személyesen velem! (3) Ez a személyesség nem igényel többé emberi közvetítőt, de mindig is igényel hiteles szolgákat; hivatalosakat és nem hivatalosakat egyaránt (5). Ez a személyesség elevenné teszi Isten szavát, Igéjét számunkra, minden napon, mert szemtől szembe beszél hozzánk a mi Urunk (4), így nemcsak kinyílik naponta a Bibliánk, hanem megnyílik a nehézkes sorok között az élő, megváltó Úr szava és üzenete, miközben az isteni emésztő tűz nem perzsel és elemészt, hanem megmelegít minket és világít számunkra (4–5). Igen, Jézus Krisztusban a jogos isteni ítélet kegyelemmé lett. Ez az örömhír személyesen a miénk: félelmeket eltörlő, üdvözítő örömhír ez, konkrét jelekkel és tapasztalatokkal, áldott személyes bizonyságokkal (5). Ez a kegyelem végezte el, hogy „itt ma életben vagyunk” (3), és mindenkor élni fogunk (János 14,19). Ez a személyesség először mindig a testvérek közösségében átélhető tapasztalat. Miközben mindnyájan átéljük Isten szeretetét (3), azonközben, együtt megerősödve lesz személyes hitünk is szilárdabb és szelídebb, érzelmektől mentes, de nagyon is érző hit.

Halljuk meg azt az evangéliumot is – ez is a karácsonyi evangélium része –, hogy mindenekelőtt az Isten cselekszik érettünk, „üdvözítő hatékonysággal”, először Ő tart meg bennünket, és ez a kegyelem tesz késszé bennünket arra, hogy mi is megtartsuk az Úr rendelkezéseit és döntéseit (1), amely itt a Tízparancsolat ismétlésében van előttünk (6–21). Ő az Úr, a szabadító Isten, aki kihozott bennünket a bűn, a betegség, a halál szolgaságának egyiptomából, ezért élhetünk másként már e-világban, az örök élet tágasságában. Isten üdvösségre tartott meg minket, mi is támogassuk egymást!

Halljuk meg a karácsonyi örömhírt, adjuk tovább, éljük, mondjuk, a jövő esztendőben is: ébredjünk, megtérjünk, hitünkben erősödjünk, szolgáljunk, békességben szeressünk, bizonyossággal küzdjünk!

Szerző: refdunantul  2021.12.25. 04:00 komment

Isten szándéka, hogy életet mentsen, menedéket adjon és megtartson. Ezért kellett Mózesnek menedékvárosokat kijelölni (41–43), már az Ígéret Földjére való megérkezés kezdetén, a Jordánon túli területeken is (41–49). Minden, ami Isten népével történt – szabadulás, törvényadás, megérkezés – az Isten életet megtartó és kiteljesítő, üdvözítő szándékának kijelentése, meghirdetése volt: „Maradjon életben!” (43) 

Ez az üdvözítő szándék Jézus Krisztusban felragyogott, akiben Isten eredeti, végső és örök gondolata lett világossá számunkra, mint az első karácsonyon: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Jézus Krisztusban az isteni üdvözítő szándék nemcsak felragyogott, hanem maradéktalanul megvalósult, beteljesedett: nagypénteken, húsvétkor; majd pedig mindez kiteljesedik az Úr visszajövetelével. Nincs ennél nagyobb örömhír, amely félelmeket eltörlő, megtartó, megváltó örömhír, minden nép számára (Lukács 2,10–11). 

Jézus Krisztus a mi menedékvárosunk. Őbenne életben maradunk, életünk megújul, örök üdvösséget nyer, teljes megoldást talál. 

Akkor a menedékvárosokban az kaphatott védelmet, aki nem szándékosan bántotta embertársát, és akiben nem volt gyűlölet (42). Áldott legyen az Isten, hogy akit az Ő megváltó, embert megelőző szeretete üdvözítő oltalommal átölel, az az ember megújul és minden gyűlöletes és gonosz szándéktól megszabadulva szereti az Istent és a másik embert. Csak Jézus Krisztus az, aki szívünk rossz szándékából szabadulást adhat nekünk! Mennyi rosszindulat süt át ma is emberi megnyilatkozásokból, írásokból, szavakból, tettekből: gonosz szándék és gyűlölet. Éppen ezen az estén – Isten megváltó szeretetének ünnepén – lehet mindezeket belátnunk és letennünk, magunkra nézve is! 

Micsoda kegyelem, hogy Jézus Krisztus menedékvárosában mindenki oltalmat találhat; nem emberi döntés, törvényeskedés bírálja el, hogy ki juthat be oda, mint ahogy ez annak idején, a menedékvárosokba való bebocsáttatás esetén történt. Aki azonban bejutott a menedékvárosba – Isten döntése, mentő szeretete által –, az többé nem jöhet ki onnan gonosz szándékkal, csak újjászületve, üdvözült emberként. A baj megtörténhet úgy is, hogy a szándékunk nem gonosz, de Jézus Krisztus visszajövetele olyan országot hoz el nekünk, ahol már nincs baj, könny, fájdalom, sem betegség, sem halál, Isten eredeti szándéka szerint. Ezért ott már nincs paragrafusosan mérlegelő törvényeskedés sem.

A menedékvárosok felé vezető utat rendben kellett tartani, és jelezni kellett az oda vezető irányt. Karácsony egy ilyen ragyogó útjelző, az egyetlen menedékváros, Jézus Krisztus felé: Megtartó született nekünk!

Szerző: refdunantul  2021.12.24. 04:00 komment

A törvényben Isten akarata mutatkozik meg, amely Isten népét megtartja, megőrzi a veszélyes, tévelygő világban. Isten törvénye az Ő szabadító, kegyelmes közelségének bizonyságát ajándékozza Isten népének (7). Ezért Isten törvénye mindig Isten kegyelméből, népét kiválasztó, elhívó, megszabadító, megtartó irgalmából fakad. Az evangéliumból következik a törvény. Isten Igéje evangélium és törvény egyszerre.

Ezért Isten szabadításából következik az Istennek tetsző élet, amely bölcs és értelmes élet, azaz kiteljesedett élet (6). Életünknek egyedül a szabadító Isten adhat értelmet, aki – Jézus Krisztus által – az örökkévalóság távlataiba helyezte mulandó létünk minden percét, és megtisztító, újjászülő kegyelmével hordozza, vezeti botladozó életünket a megérkezésig. Az élő Istenbe vetett hit nélkül nincs bölcs és értelmes élet, hiszen hit nélkül nem a valós távlatokat látjuk. Hit nélkül valójában egy sötét cellában gubbasztva élünk, még akkor is, ha telerepkedhetjük a világot, és mindenki mondhatja a magáét… Vannak értelmes, tehetséges, zseniális emberek, de hit nélkül az értelem, a tehetség és a zsenialitás is gyarló, öncélú, „cellai” szempontok szolgálatában áll, nem pedig az isteni, üdvözítő értelem szolgálatában.

Tehát csak az Isten megtartó kegyelmében részesült ember tudja megtartani, cselekedni és emlékezve, emlékeztetve továbbadni az Isten törvényét (1–2). Jézus Krisztus óta tudjuk, hogy a törvény lényege: Szeretni az Urat, és szeretni felebarátunkat, mint magunkat (Lukács 10,27), hiszen Isten mindeneknek előtte, megváltó szeretettel szeretett bennünket. Jézus Krisztusra tekintve tudjuk, hogy az isteni törvény lényege, szíve: az éltető szeretet. Ezért azt is tudjuk, hogy az Isten törvényéhez semmit sem szabad hozzáadni, és abból semmit sem szabad elvenni (2). Nem szószerinti értelemben, hanem arra nézve nem szabad hozzáadni és elvenni az isteni törvényből, ami az Isten, a másik ember és önmagunk szeretetét csorbítaná. Minden emberi nyomorúság abból fakad, hogy csakis önmagunk felé billen el ez a mérleg. 

Isten törvénye – amely parancsolat, döntés, rendelkezés, intés egyszerre (Zsoltárok 19,8–12) – ebben a világban szintén a szabadító Isten szeretetére utal, mert egyedül az Isten törvénye, rendje, intése, korlátja tarthat meg bennünket az úton, hogy bele ne szédüljünk az ítélet kárt vallott mélységeibe. Nagy örömhír annak belátása, hogy amire az Isten nemet mondott, azáltal Ő nem elvesz tőlünk valamit, hanem éppen megóv, megőriz, megtart, meggazdagít, üdvözít. Így lesz a törvény is evangéliummá.

Szerző: refdunantul  2021.12.23. 04:00 komment

Bizony, aki ilyen gyönyörűen nehéz és bonyolult szolgálatban állt, mint amilyen Mózesnek adatott, az nem kerülhet ki abból makulátlanul. Egyrészt elragadhatja az ilyen embert, akárcsak egy pillanatra is, az önhitt hiúság, saját magának tulajdonítva azt a hatalmat és az abból fakadó dicsőséget, ami egyedül csak az Urat illetheti meg. Mózes is elkövette ezt a hibát (4Mózes 20,10). Másrészt, aki ilyen szolgálatban áll, az mások hibáiért, tévedéseiért is felelős, miközben azok a „mások” terepszínű arccal és titkolt élvezettel lapítanak, pedig pontosan tudják, hogy az ő tévedésük következményét hordozza el a vezető. Mózes ki is mondja ezt a nehéz tapasztalatot: Megharagudott rám az Úr, miattatok! (26)

Megindító ez az igeszakasz, ahogy Mózes szinte könyörög az Úr előtt, hogy ne kelljen pont itt, a cél előtt megállni (23), hadd menjen be és hadd lássa meg azt a jó földet, amit az Úr megígért népének (25), hadd örüljön neki ő is egy kicsit e-világban, hiszen annyi küzdelem jutott eddig neki, olyan jó lenne végül egy kis megnyugvás, a megérkezés elégedettségének tapasztalata, már e földön is. Azért megindító ez az igeszakasz, mert olyan őszintén emberi. Hát mindannyiónkban ott van a vágy, hogy olyan jó lenne a sok küzdelem után egy kicsit még e-világban is örülni, éldegélni, nézdegélni, apró elmaradt ügyeinket rendezni, a magunk „szőlőjében”, „itteni” kis részén… Attól is emberi ez a szakasz, hogy szóba hozza azt az ellentmondást, amit mindannyian átélünk majd, miszerint sok a feladat, erő feletti a teher, és amíg benne vagyunk az élet gürcölő sűrűjében, vágyakoznánk leadni a feladatokat, de amikor ténylegesen át kell adni azokat másnak (28), akkor mégsem olyan egyszerű elengedni a dolgainkat, az életet, e-világot… Mózes könyörgése mindezekről vall (25). 

Mózes azonban elismeri az Úr hatalmát (24), döntésének tökéletességét (24), ezért imádsága bizonyos tekintetben a jézusi imádsághoz hasonlítható: „…mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te.” (Máté 26,39) Végül is Mózes meghajlik az Úr akarata előtt, felmegy a Piszgá hegyének csúcsára, onnan megszemléli az Ígéret Földjét (27), és megnyugodva, utódját bátorítva és erősítve (28), elengedi mindazt, amit kell. Aki az Úr akaratában megnyugodott, annak békessége van az elengedéskor. Mi hozzátehetjük: Nekünk, Jézus Krisztusban, örök bizonyosságunk van, így végül is mázsás súlyok kerülnek le rólunk az elengedéskor, és ez a fellélegzés már az örök élet zavartalan dallama bennünk…

Szerző: refdunantul  2021.12.22. 04:00 komment

Az Úr szereti népét, vezeti őket, harcol értük, amíg meg nem érkeznek az Ígéret Földjére mindnyájan (22). Két és fél törzs már megkapta örökségét a Jordánon túli területeken. De ők sem nyugodhatnak meg addig, amíg testvéreik is meg nem érkeznek arra a területre, amit az Úr kijelölt számukra (18–20).

Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk az Isten, hogy Ő miként harcol értünk igazán, amikor egyszülött Fiát adta értünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Isten megváltó szeretete így harcol népéért, és aztán népén keresztül a világért, hiszen Isten az egész világot szereti (János 3,16). 

Csak ez a megváltó szeretet tartja meg a népeket, az embereket, az egyes ember életét, és csakis ez a megváltó szeretet tud nyugalmat ajándékozni nekünk, a magunk helyén (3,29). Ez a nyugalom nem tétlen nyugalom, hanem Isten dicsőségét és sokak üdvösségét szolgáló nyugalom. 

Ez a nyugalom azonban az a megnyugvás, amit csak az üdvösséget nyert ember tapasztal, még a feszültségei között is. Azt ugyanis képmutatás lenne állítani, hogy a hit emberében nincs feszültség. Amíg e testben élünk: kívül harc, belül félelem gyötör bennünket (460. dicséret, 3. vers). 

Isten megváltó szeretete olyan nyugalmat ajándékoz nekünk, amely megtalálta az Úrtól kijelölt helyét, és nem akar többet, mint azon a helyen építeni az Isten országát, testvéreivel együtt, mások megnyugvására. Az Úrban megnyugodott ember többé nem a másik ellen, hanem csakis a másikért cselekszik, ő maga ugyanis már mindent megkapott attól az Úrtól, aki megváltó szeretettel harcolt érte, helyét kijelölte, üdvösségével megajándékozta. Ez a bizonyosság olyan nyugalommal ajándékoz meg minket, ami nem engedi, hogy a félelmeink eluralkodjanak rajtunk (22), és azt sem engedi, hogy Jézus Krisztus eljövetelétől kezdve, másokat provokáljunk, bántsunk. Jézus Krisztus eljövetele az egyes ember életében a hitre jutást is jelenti. Aki az Úrban van, az a helyén van, üdvösségesen és e-világban is, boldog nyugalomban. 

Nem kell ennél több! A baj mindig ott kezdődik, hogy „de nekünk több kell!” Ennél is több kell? Mi még?

Szerző: refdunantul  2021.12.21. 04:00 komment

Isten népe békés üzenettel közelített az ammoniták területe mellett található Hesbón városához és királyához, Szíhónhoz: szabad utat, nyugodt áthaladást kérnek csupán az Úr által számukra kijelölt céljuk felé, mindenért fizetnek, amit elfogyasztanak, miközben a meghatározott útról nem térnek le (26–30). Hesbón királya azonban nem engedte át Isten népét, mert az Úr megkeményítette a szívét (30). 

Ahol kemény a szív, ott ellenségeskedés támad, pereskedés, harc, háború, pusztítás és halál. Mindent kiirtunk, ha kemény marad a szív (34). Ezt látjuk a mai, nem könnyű igeszakaszban is (33–37). Isten népének igazi arcát nem ebben az igeszakaszban látjuk, hanem Jézus Krisztusban szemlélhetjük valóságosan, aki által népének tagjait is újjászüli az Isten, lelkét igazán megnyitja, hogy mások keményszívűségére ne pusztító visszavágással reagáljon. Az újjászületett ember úgy tud megtartó, megoldást találó szeretettel válaszolni mások kemény, durva viselkedésére, hogy közben Isten akaratát, rendelkezését is megtartja, és hű marad mindvégig (31). Isten végső akarata az élet, az új élet, az örök élet, az üdvösség, vagyis az élet teljessége (János 10,10).

Urunk, nyisd meg néped szívét, adj megtérést, új életet; hogy általunk mások szíve is megnyíljon a krisztusi szeretetre, az engedelmességre és az élet munkálására! Túl ideális, naiv kérés ez? Nem! Mert ma, ha az Úr szavát, életet munkáló Igéjét halljuk, amit Ő Jézus Krisztusban kijelentett, meg ne keményítsük a mi szívünket (Zsidókhoz írt levél 3,15), és minden Igét csakis Jézus Krisztus felől szemléljünk! Tudjuk, hogy Isten nem keményíti meg végleg az övéi szívét, hanem megnyitja népe szívét az evangéliumi lényeg látására. 

Szerző: refdunantul  2021.12.20. 04:00 komment

Isten népe egy ideig visszafelé haladt, illetve kerülgetett egy helyet, Széír hegyvidékét, amely a Holt-tengertől délre, egészen az Akabai-öbölig húzódó terület. A „körözés” közben évtizedek teltek el (14), és kihalt az az engedetlen nemzedék, amely – Isten ítélete szerint – nem mehetett be az Ígéret Földjére. Csak hitben járva szűnik meg a fárasztó egyhelyben topogás. Egyedül a hit adhat kimenekedést a halálos zsákutcákból. Csak hit által lehet kitörni az élet végtelenül unalmas és reménytelenül ciklikus ismétlődéséből. Ez az ismétlődés ugyan egy rendezett, biztonságot adó „körözésnek” tűnhet, pedig ítélet rajtunk. Isten megtartó kegyelméért hálát adva, és mégis szorongva gondolok bele, hogy január egytől pontosan ugyanazt kell végigcsinálni, amit tavaly is, meg amit már évtizedek óta végigverklizünk. A ciklikusság hamis biztonságába menekülünk. Az élő Isten szabadító hatalmában részesülve áll üdvösséges irányban az életünk, látva az Úr által kijelölt távlatokat és az örökkévaló célt. Az Úr mozdíthat ki bennünket a holtpontról. Így indulhat el aztán Isten népe végre észak felé, ténylegesen is közelítve az Ígéret Földje felé.

Ez a megváltásra váró ismétlődés abban is megmutatkozik, ahogy a mai igeszakasz felsorolja azokat a rokon népeket, akik mellett Isten népe elhaladt, és akik ugyanúgy kiirtották az előttük ott lakókat, miként majd Isten népe teszi ezt az Ígéret Földjén lakókkal. Az edomiták, Ézsau leszármazottai, a hóriak helyén telepedtek le (12); a moábiták, Lót utódai, az émieket űzték el lakóhelyükről (10); az ammoniták, szintén Lót leszármazottai pedig egy zamzummiaknak nevezett nép kárán találtak helyet maguknak e-világban (20); a Kaftórból érkező filiszteusok pedig a tengerpart mentén, az avviakat kergették el (23). Amikor Isten népe végre kitörhetett az egyhelyben topogásból és elindulhatott az Ígéret Földje felé, akkor Isten parancsa szerint, a rokon népek mellett békességgel haladt el (3; 9; 18). Így hagyta el a nép Edóm, Móáb és Ammón országát, átkelve a Zered- és az Arnón-patakon, Móáb, majd Ammón országának határán. Később azonban Isten népe is felvette a harcot, ott ahol az Ígéret Földje kezdődött. Isten parancsa és felhatalmazása alapján történik az, amikor Isten népe harcolni kezd (24–25). Azt azonban – a teljes Írás bizonyságtétele alapján – kimondhatjuk, hogy az Isten eredeti és végső gondolata nem ez!

Jézus Krisztusban szakad meg ez a fárasztó és sokszor halálosan gyarló ismétlődés. A feltámadott Úr legyőzte a halált, és örök célt, távlatot, biztos irányt ajándékozott nekünk, pontos útjelzőkkel, a közeledés és a megérkezés reménységével. Őbenne a halálos „körözés” ítélete levétetett rólunk, megváltott emberek vagyunk, akik hétköznapjaik ismétlődését is – ezt a már áldott, békés rendként megélt ismétlődést is –, ezzel a távlatos reménységgel élik meg. Miközben Isten megváltott népe, a harcaiban már csakis krisztusi módon küzdhet, Isten országát képviselve, senki helyére nem vágyakozva, hiszen a megváltott népnek bizonyossága van, örök és üdvösséges helye van! Nem kell több!

Szerző: refdunantul  2021.12.19. 04:00 komment

Mindenre elégséges biztatást hallunk a mai Igéből: Ne ijedjünk meg, ne féljünk, hiszen az Úr előttünk jár, harcol értünk, úgy visz bennünket az egész úton, mint ahogy a fiát viszi az ember, amíg megérkezünk! (29–31) Csak az Úr biztatása ad erőt, örömöt, valóságos távlatot az úton. Hagyatkozzunk erre a biztatásra, hitből fakadó engedelmességgel (32), zúgolódás és vonakodás nélkül (26–27), nem megijedve a világ nagy, óriásnak tűnő, szálas embereitől! (28)

Isten biztatása nélkül betegesen hullámzik az életünk, egyhelyben vesztegel, vereséget szenved, visszafelé haladva távolodik az üdvösséges céltól. A mai igeszakaszból mindegyikre olvashatunk fájdalmas példát. Vegyük elő a Bibliát és keressük meg ezeket az utalásokat, gondolkozzunk el azokon, érintsen meg minket személyesen az Ige! Isten biztatása nélkül valójában ítélet alatt vagyunk, miként a zúgolódó nemzedék nem mehetett be az Ígéret Földjére. Ezt az ítéletes állapotot döbbenetesen tárja elénk egy igevers: „Ti pedig forduljatok vissza, és induljatok a pusztába…” (40) Az élet útjáról visszafordulni, a puszta, a halál felé… Rettenetes!

Isten biztatása testet öltött Jézus Krisztusban. Őbenne megújította kegyelmét rajtunk az Isten, újból üdvösséges irányba állította eltévelyedett, sokféleképpen veszteglő életünket, jogos ítéletét feloldotta, hogy miénk lehessen a beteljesedett ígéret, és gyermekeinké is! Itt azt olvassuk, hogy hiába sírt az engedetlenül zúgolódó nemzedék, nem hallotta meg sírásukat az Úr, nem figyelt rájuk (45). Milyen jó tudni, hogy tart még a kegyelmi idő, tehát nem hiába szomorodunk meg, nem hiába sírunk; hallja még az Úr! Úgy hordoz bennünket az Isten, minként a Fiát, akinek földi életét megáldotta, akit feltámasztott a halálból és mennyei világába emelt.

Szerző: refdunantul  2021.12.18. 04:00 komment

Fontos az emlékezés! Kikapcsolódás számomra a nagyok naplóit olvasni. Most éppen Márai Naplóját szemezgetem. Sok személyes részlet ez, felfűzve az emlékező konkrét életének tengelyére, abban a korban, amelyben élt, azzal a szemmel látva élete eseményeit, ahogy csak ő láthatta. Hisszük azonban, hogy az eseményeket, a részleteket is, kézben tartja az Egyetlen Rendező! Így lehet a szubjektív emlékezés minden eleme egy objektív, üdvösségesen rendezett egész. Mózes visszatekintett az eddig megtett útra, a pusztai vándorlás végén, a negyvenedik évben, az Ígéret Földjének határán, még a Jordánon túl, Moáb földjén (1–5). 

Mire emlékezünk? Mózes elbeszélte Izráel fiainak mindazt, amit megparancsolt nekik az Úr (3). Mózes az Isten Igéjére emlékezett és emlékeztette a népet is. Isten Igéje többek között konkrét parancsokból állt, mintegy útjelzőkből, amelyek üdvösséges eligazodást adtak a részletek rengetegében. Az isteni parancs mentő fényforrás a sötétben, ösvényünk világossága (Zsoltárok 119,105), korlát az út szélén, biztos útjelző a csomópontoknál. Konkrét Igék is felragyognak bennünk, miközben emlékezünk. 

Fontosak-e az emlékezésben a részletek? Isten Igéje azt is kéri, hogy életünk hétköznapi részleteit, azaz „bajainkat, terheinket, peres ügyeinket”, amelyeket egymásnak támasztunk, oldjuk meg mielőbb, hogy aztán a lényegre tudjunk koncentrálni. Visszatekintve az eddig megtett útra, mennyi egykor örömteli, kínos és kínzóan fájdalmas részlet bukkanhat elő az emlékeinkből, de ezek nagy része csak akkor volt fontos, aztán az idő múlásával jelentéktelenekké lettek. Ne engedjük, hogy a hétköznapi ügyek bedarálják a jelent, amelybe beleveszve nem látjuk az ígért jövőt, a krisztusi lényeget, életünk és szolgálatunk értelmét! Ugyanakkor az üdvösség távlataiban a részletek is a helyükre kerülnek és fontosak lesznek (9–18.)

Hogyan, milyen lélekkel emlékezünk? Vegyük észre, hogy Isten vezetett minket, mint Isten népét vezette, kezdettől, a pusztán át, a megérkezésig. Ő az, aki életünk vargabetűit megbocsátja, kiegyenesíti, és nem enged letérni az üdvözítő útról. Ezért életünkben nem voltak véletlenek, mert Isten az eseményeket is a kezében tartotta és a javunkra fordította, hitünkben erősített és egyre közelebb segített minket az örök élethez. Csak hálaadással emlékezhetünk, amelyben – ismét mondjuk – a részletek is megtelnek tartalommal, értelemmel és ilyen értelemben szentté lesznek. 

Emlékezzünk az evangéliumra! A teljes Biblia alapján is fontos felszólítás ez (1Korinthus 15,1; 2Timóteus 2,8). Íme, Isten elénk tárta azt a földet, amit nekünk szánt (7–8). Jézus Krisztusban tárult fel igazán az „Ígéret Földje”, az üdvösséges megérkezés hazája, az Isten országának teljessége, az üdvösség boldogsága, amely sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Ott megszűnnek a bajok, a terhek, a peres ügyek (12), azokból megvált az Úr. Miközben emlékezünk Isten megváltó szeretetének evangéliumára, részesedünk is annak áldásaiból. Ennek nyomán, életünkkel, szavainkkal másokat is emlékeztethetünk Isten Igéjére, annak szabadító cselekvésére, azaz a krisztusi örömhírre. 

Szerző: refdunantul  2021.12.17. 04:00 komment

Biztató ígérettel zárul Zofóniás próféta könyve. Isten összegyűjti népét abból a fogságból, ahová igazságos ítélete juttatta őket. Isten igazságos ítéletét felülírja szabadító kegyelme. Isten jóra fordítja népe sorsát: elveszi népe elnyomóinak és gyalázóinak erejét, haza segíti őket, valamint dicsőségessé és hírnevessé teszi népét (18–20). Isten népe, megtapasztalva ezt az isteni szabadítást, csakis szabadító Istene hírnevét és dicsőségét szolgálja majd.

Azok tartoznak Isten népéhez, akik szomorkodnak az idegenben, akiknek fáj az a nyomorúság, ahová juttatta őket az ítélet. Azok Isten népének tagjai, akik elkezdenek szenvedni a hitetlen élet nyomorúságában, akik megszomorodnak az „idegen és rideg” valóságban, ezért vágyódnak az Úr szabadítása után, az Úr hajlékának oltalma után, a saját testvéreik közösségében megélt istentisztelet, valamint az ebből fakadó boldog, értelmes, teljes élet után. Isten népének ismertetőjele az, hogy tagjai gyötrődnek azon, hogy az élet nem ünnep, nem teljes, nem istentisztelet és emberszeretet. Isten népéhez az tartozik, aki megszomorodik a jelen láttán, de nem a másikat vádolja, hanem bűnbánatot tartva a szabadító Istenhez fordul, akitől a megoldást várja, valamint a végső ünnep örömét is (18).

Az „idegenben” megszomorodni tudó, így Urához forduló népnek szól az ígéretből fakadó biztatás: „Ne félj, ne csüggedj, veled van az Úr, az erős Isten, aki meg tud segíteni és meg tud újítani szeretetével! Ne félj, hanem örülj!” (14–17) Ki kell mondani, jogos a csüggedés és a félelem, a szabadító Isten ismerete nélkül. Hit nélkül az élet nem más, mint pótcselekvések sorozata, amely a félelem és a csüggedés elől menekül, valójában a halál elől menekül, hiszen az ember a haláltól való félelem miatt egész életében rab (Zsidókhoz írt levél 2,15). Egyetlen megoldás létezik, Isten megváltó szeretetének szabadítása, amely azonban valódi örömmel, biztatással, bizonyossággal ajándékoz meg bennünket, minden helyzetben!

Ez lett nyilvánvalóvá az első karácsonyon: „Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Timóteus 1,10) Ez az üzenet mindenkinek szól, ahogy ezt Zofóniás próféta is kiemeli. Ez az örömhír, Isten népén keresztül, el akar jutni minden néphez, meg akarja tisztítani minden nép életét, kiemelve őket a gőgből, felemelve őket a szegénységből, megszabadítva őket a halálból! Az evangélium egyetemes és egyetemes békességet munkál, a nyáj békességét (13). Csodálatos ez a kép: a nyáj békessége; minden e képhez tapadt zavaró gondolat ellenére is az.

Szerző: refdunantul  2021.12.16. 04:00 komment

Jeruzsálem városa Isten mindenkori népét is megjeleníti. A próféta lázadónak, beszennyezettnek, erőszakosnak látja ezt a várost, amely mindezidáig nem fogadta meg az isteni intést, és soha nem bízott igazán az Úrban (1–2). A város vezérei, bírái, prófétái és papjai hitványak, ordító oroszlánokhoz és pusztai farkasokhoz hasonlók. A papok legnagyobb bűne, hogy önkényesen magyarázzák Isten szavát (3–4). Isten városát álnok emberek lakják, akik nem tudnak szégyenkezni, képtelenek bűnbánatra jutni (5). Isten népe vagyunk, az Úr nevét emlegetjük, az Ő Igéjét a szánkra vesszük, arra hivatkozunk. De bízunk mi igazán az Úrban? Hiszen képtelenek vagyunk belátni és megvallani bűneinket, ehelyett ordító oroszlánként harcolunk a magunk igazáért, önkényesen Igékre hivatkozva… 

Isten a népére ijesztett már, más népeken láttatva a büntetés súlyát, annak rettenetét, amikor minden romba dől (6); de Isten népe, Isten városa nem tért meg, sőt egyre gonoszabbá lett (7). Pedig Isten irgalmazni akar népén. Később Jézus is sírt Jeruzsálem felett, mert annyiszor össze akarta gyűjteni Isten városát, mint kotlós a kiscsibéit, de ők ellent álltak (Máté 23,37). Márpedig az Úr nélkül kő kövön nem marad; ha nincs megtérés, annak csak a nagy összeomlás lehet a vége. A világ nem tanul a jelekből, de Isten népe sem lesz jobbá? Nem az a megtért ember, aki ezt bizonyságtételekben meghatóan, újból és újból elénk tárja; nem is az a megtért, aki folyton Igéket citál és azzal igazol mindent, hanem az a megtért ember, aki belátja végre a maga nyomorúságát, és akit az Úr hatalma megszabadított ordító, pusztító oroszlán természetétől (3–4). 

Isten hamarosan előlép, mint vádló, nem vár tovább, és kiönti népére jogos haragjának teljes hevét, felindulásának tüzét, amelynek nyomán minden összedől majd. Csak leborulni lehet az ítéletes prófécia záró szakaszát olvasva, mert amikor ezeket halljuk, akkor a Szentlélek által felragyog az evangélium: Isten valóban előlépett, és jogos haragját egyszülött Fiára vetette, hogy rajtunk könyörülhessen, az Ő Fia omlott össze a kereszten, hogy a mi életünket üdvösségesen felépíthesse az Isten. Isten szeretete, amelyet Ő megmutatott a Krisztusban, valóban sarokkő: vagy Őrá hagyatkozva, megtérve, Ő tart meg bennünket; vagy végképp összeomlik életünk épülete. Isten előlépett, mint szerető Atya, de ez a szeretet vád lehet azok számára, akik ettől kezdve az Isten megtartó szeretete nélkül akarnak élni (8).

Szerző: refdunantul  2021.12.15. 04:00 komment

süti beállítások módosítása