Megrendítő, féltő szeretet tör fel az apostol szívéből. Úgy félti Galácia tartomány gyülekezeteit, mint apa a saját gyermekét. Ez a féltő szeretet a testi, lelki, hitbéli egészség iránt érzett imádságos aggodalom. Hangsúlyos: ez a féltő szeretet, imádságos aggodalom, amely közbenjáró könyörgésben rendszeresen imádkozik a másikért, miközben a másikat az Úr mindent szépen intéző akaratára bízza, és abban megnyugszik (10–11). 

Ugyanakkor ennek a féltő szeretetnek mégis van egy emberi oldala is, amelyben ott gyötör a kétség: mi lesz azokkal, akiket az Isten ránk bízott? Ilyenkor az ember magát is odagondolja: Mi lesz velünk? Hiszen a testi szemek látásában értékelve az eseményeket: bizony rosszul állnak a „dolgaink”. Merre halad ez a világ? Hiába volt minden fáradozás? Beleveszünk a hiábavalóság átkába? (11)

Az apostol bizonyos a hitében, de elbizonytalanodott a szolgálatának, fáradozásának eredményességét illetően, amikor a galáciai gyülekezetekre tekint. Igen, ez gyötrő érzés: amikor fáradoztam, jól tettem-e, amit tettem; hogyan használtam ki az időt; hova tettem a hangsúlyokat; hittel és szeretettel szolgáltam-e; van-e a munkámnak, az életemnek látható eredménye? Nem szabad a látható eredményekre tekinteni! Soha ne felejtsük el, amit aztán az apostol magának is felel erre a kérdésre, de ami valójában az Isten válasza: „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban!” (1Korinthus 15,58) Tegyük, amit tenni tudunk, naponta kérve az Úr vezetését, erejét, bölcsességét; a többi nem ránk tartozik. Ezek után bele ne keseredjünk abba, mintegy spekulálva, hogy mi nem sikerült, illetve mit kellett volna másként tenni! (11)

Tény, hogy úgy tűnik, mintha a galáciai gyülekezetek közül sokan visszatérnének a pogány szokások után, most a zsidó szokásokhoz, feladva keresztyén szabadságukat (8–10). Tény, hogy nincs annál tragikusabb, mint amikor valaki megszabadult és aztán visszaesett régi nyomorúságába, hitetlenségébe, megkötözöttségei közé. Legyünk bizonyosak abban, hogy aki megismerte az élő Istent, mert az élő Isten megismerte őt, az meginoghat; de azt az embert, azt a népet valójában soha senki és semmi nem szakíthatja el az Úr szeretetétől (Róma 8,38–39). Ezt az apostol ki is mondja a mai Igében, de „indirekt” fogalmazva (9). 

Imádságos aggodalmunk féltő szeretetre és a szent ügy iránti buzgó elkötelezettségre vall; Jézus Krisztusra tekintve, bizonyosságunk adjon nyugalmat nekünk akkor, amikor kétségek gyötörnének!

*

Ravasz László írja ehhez a szakaszhoz az alábbiakat:

„Az ember a világ elemei alá volt rekesztve törvényekkel, bálványokkal, filozófiákkal, babonákkal, rítusokkal, mágiákkal; szóval mindazzal, ami Krisztuson kívül létmagyarázó és sorshatározó.

Ez az ember a Krisztusban felszabadult, fiú lett, örökös, és ajkán elhangozhat az öröklét üdvrivalgása: Atyám!

Most ebből az állapotból akarnak a galáciabeliek visszatérni az elemekhez. Nem a korábban elhagyott pogány bálványaikhoz és álisteneikhez, hanem a zsidó elemekhez, az istenné lett kultikus rendhez, a rítusistenhez, akinek számlálgatják napjait és hónapjait, szent óráit és éveit, mint a csillagjósok a horoszkópok titkait. A ritualizmus is pogányság!”

Szerző: refdunantul  2021.09.21. 04:00

Kiskorúak vagyunk (1). Belém hasított ez a kifejezés! Valóban, milyen kiskorúan, milyen szolgai módon élünk. A szabadságot, vagy bármiféle szólamot emlegetve is, valójában mindig a rabjai leszünk valaminek. Éppen ez az ember nyomorúsága: elromlik körülöttünk, közöttünk minden, rabjai leszünk mindennek, szenvedélynek és kegyességnek, elnyomásnak és szabadságnak egyaránt. Ebből következik, hogy kiskorúságunk befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá tesz bennünket. Aki kiskorú, az szélsőséges, felelőtlen, megbízhatatlan, szertelen, önállótlan; olyan, mint egy gyerek. Aki kiskorú, az kicsinyes, irigy, önző, állandóan másoktól függ és másoknak akar megfelelni. A kiskorú kiszolgáltatott, szolga, a világ minden elemétől függ (3), miközben ennek nincs is tudatában; ezért tele van szertelen és öntudatlan örömmel, vagy valamiféle megmagyarázhatatlan félelemmel. Valójában az is kiskorú, aki a másikat kiskorúságban tartja. A kiskorúra vigyázni kell, saját érdekében is, vezetni kell, nevelni kell.

Örömhírt olvasunk itt, hogy ez a kiskorúság csak egy ideig tart, az apa, az Atya által megszabott ideig (2). Örömhír hallani, hogy egykor kiskorúak voltunk, de már nem vagyunk azok (3). Amikor ugyanis eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, akit alávetett ennek a világnak, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló kiskorú világból, megváltson, és nagykorúvá érlelje életünket, hitünket, kegyességünket (4–5). Isten akarata érvényesült ebben a szabadításban, ebben a nagykorúsításban (7). 

A nagykorú ember csakis az Úrtól függ, megtartó Istenétől, hiszen mindent megadott neki az Úr, övé az örök élet, ezért nem vehetnek el tőle semmit sem. A nagykorú ember tudja, hogy örökös (6). Csakis az Úrtól függünk. Persze odafigyelünk a másikra, tanulunk egymástól, megadjuk a másiknak a tiszteletet, de nem rajongunk senkiért, és nem lehetünk senki szolgái. Ez a nagykorúság szabad, de szabadságát nem felelőtlen tobzódásban, hanem felelős önkorlátozásban éli meg. A nagykorú ember szabad, ezért tud szolgálni, ezért képes nem csak önmagának élni. A nagykorú ember tudatában van a saját nyomorúságának, ezért távol van tőle minden szélsőséges öröm, de bizonyossága mindenkor reménységgel vértezi fel őt (7).

Urunk, csak Tetőled várjuk ezt a nagykorúságot! Urunk, szabadíts meg bennünket minden kiskorúságtól, infantilizmustól, hogy a Te Lelked által az istenfiak szabadságában élhessünk, a Te dicsőségedre szolgálva „itt”! Könyörülj rajtunk! (6)

Szerző: refdunantul  2021.09.20. 04:00

Ki képes életet adni? Ki képes úgy életet adni, hogy megőrzi, óvja az életet? Ki képes maradandóan gyógyítani az életet? Ki képes visszaadni az életet? Hányféleképpen arat körülöttünk a halál… Ez az emberlét legnagyobb problémája. Isten törvénye nem képes életet adni (21). De nem képes életet adni semmilyen törvény sem, mert a törvény csak torolni tud. Nem képes életet adni a tudomány, se senki emberfia. Életet adni egyedül az Isten maga képes, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, és aki által mi is az örök élet örökösei vagyunk (29). 

Isten törvénye arra képes rámutatni, hogy milyen gyarlók, engedetlenek, halálra méltók vagyunk, mi minden (22). Isten törvényének magasra tett lécét, ugyanis csak leverni tudjuk. Isten azonban nem a lécet viszi feljebb, hanem megbocsátva az eddigi és a további kudarcokat, felemel bennünket a lécig. Isten törvényének magasra tett léce ugyanakkor arra késztet, hogy magunkat megalázva, folyamatosan felfelé tekintsünk, a feladat nagyságára, belátva a magunk erőtlenségét; de ugyanakkor még feljebb tekintsünk, a mi Urunkra. Isten törvénye nem tud életet adni, de nevel, alázatban tart, rendet tart és hitre segít. A törvény Jézus Krisztusra vezérlő mester (23).

Aki azonban Jézus Krisztusban van, az olyanná lett, mint aki repülőre szállt, de olyanra, ami soha nem zuhanhat le, amely biztosan megérkezik. Aki Jézus Krisztusban van, az nagyobb távlatokat lát be, az életet nyert. Most merjük komolyan venni ezt a nagyobb távlatot, örökségünk távlatait: a repülőről nézve mit számít már a földi világban magasra tett léc, nem is látszik; onnan nem látszanak a különböző népek, nemzetek, sem a férfi, sem a nő, sem a szolga, sem a szabad. 

Persze, a repülőgépnek le kell szállni, a földre, de aki abban utazott, az már látta az igazi távlatokat, és ennek örömével, szabadságával szolgál a maga népe körében, férfiként vagy nőként, szolgaként is szabadon. A hit embere nem mossa össze a dolgokat, továbbra is vannak népek és nemzetek, van önazonosság, de a hit embere az életet szolgálva tudja, hogy ezeket Isten egy vérből teremtette (Cselekedetek 17,26), ezért a népek nem bánthatják, hanem erősíthetik egymást, miközben mindenki még inkább azzá lesz, akivé az Isten teremtette. A hit embere vallja, hogy van férfi és van nő, mert férfivá és nővé teremtette Isten az embert (1Mózes 1,27); a férfi legyen férfi, a nő pedig legyen nő; közte nincs más; de adott ponton mindkettőben az embert kell látni, aki halandó, de aki Jézus Krisztusban életet nyert. A hit embere látja, hogy sokféle szolgaság van még, de tudja, hogy Isten elkészítette a szabadulást, így a hit embere csakis Isten szabadító szeretetének eszköze lehet. Csak ha úr és szolga megtér, csak akkor változik a társadalom; addig nincs esély. 

Az élet Krisztusban van; a törvény, az ember, a tudomány nem adhat életet és megoldást! (25–29)

Szerző: refdunantul  2021.09.19. 04:00

Isten ígérete az, hogy áldást nyerünk (8). Az áldás az átok ellentéte (10); vagyis az áldás azt jelenti, hogy hatalmát veszti minden, ami ebben a világban halálos és ártó; értelmét veszti minden, ami teljesítménycentrikus. 

Igen, az öröklétben többek között a teljesítménynek sem lesz többé értelme. Miként akkor, a „vallásos” korban is minden a teljesítmény körül forgott – ki, milyen hatékonyan tudja teljesíteni az Isten törvényét –, úgy manapság, „a világias” korszakban is minden a teljesítményen múlik, csak az igyekezet tárgya más. 

Ebben a teljesítménycentrikus igyekezetben tesszük tönkre egymást, önmagunkat, a lakott földet, mindent. Nemesnek tartjuk, megindokoljuk az igyekezetünket, de valójában halálos igyekezet az, amelynek nincs örökkévaló célja, nem lát örök távlatokat, ezért önző, kielégíthetetlen, pusztító és átok alatt van. A követelmények és elvárások rendszeréből, sem akkor, sem ma, nincs lehetőség kitörni, csak előre lehet menni; és vagy tesszük, amit kell, különben meghalunk; vagy pedig nem sikerül teljesíteni, amit kell, az is halálos. A kudarcos embert azonnal kivetik. Ez a törvény világa, ez a törvény átka. Előttem vannak feladatok – mindig több és több –, irgalom pedig nincs, vagy teljesítem őket, vagy elbuktam, kudarcot szenvedtem, és végem van. A feladatok, a teljesítmények tekintetében sem a világban, sem az egyházban nincs irgalom. Ez a törvény világa; noha annak van „vallásos” és „nem vallásos” olvasata, a lelkülete ugyanaz.

Innen látjuk, hogy milyen nagy szükségünk van arra, hogy az irgalmas Isten levegye rólunk a törvény, a teljesítés átkát, és kimondja: „Szeretlek téged, mindig is szerettelek, a teljesítményedtől függetlenül.” Ábrahám utódában, Jézus Krisztusban ezt mondta ki (16), ennek bizonyságát adta az Isten. Isten ígéretei beteljesedtek, áldást nyertünk az átok ellenében. Az áldás a legfőbb jó, amit csak Isten ajándékozhat nekünk. Ennek felismerése a hit, amely szintén kegyelmi ajándék. Az igaz ember hitből, azaz ebből az irgalmas, megelőlegezett, krisztusi szeretetből él (11).

Akit pedig a teljesítményeitől függetlenül szeretnek, az tud aztán igazán teljesíteni, az szárnyakat kap, ő maga teszi a dolgát, a másikat nem hajszolja agyon, nem is szórakozik a másikkal, miközben tudja, hogy nem az eredménytől függ az élete, így képessé lesz megelégedni, képessé lesz elengedni, hiszen már minden az övé.

Szerző: refdunantul  2021.09.18. 04:00

Mi igéz meg bennünket, mi hat ránk erősen? Melyik az a pillanat, amikor a rohanásban is megállsz, mert olyan hatás ért, amely erősebb nálad, és kényszerít? Mikor van ez a pillanat, minek hatására történik? Sokat elmondhatnak ezek a történések rólunk is…

Az igézet kényszerít, úgy hat, hogy nem ereszt többé. Az igézetnek éppen az a lényege, hogy esztelenné tesz, miként a galaták esztelenné lettek. Az igézet olyan erős, külső hatás, amely rabbá tesz, felszámolja a saját gondolataimat, minden önállóságomat, és irányít. Az igézet idegen, ártó hatalom erejének munkája, amely konkrétan láthatóvá lesz a fogságba esett ember életén, személyiségén, kapcsolatain, testén, testiségén, egész valóján; még a hitén, a kegyességén, a vallásosságán is (3). Nemcsak „kellemes”, hanem „kellemetlen” hatás is megigézhet: félelem, gyötrelem… Akit megigéztek, az nem Isten Lelkének, nem Isten megváltó és felszabadító erejének hatása alatt van (5). Nemcsak a megigézett, hanem az igéző ugyanígy rab; idegen, ártó hatalmaknak kiszolgáltatott, akár önző, önhitt énjén keresztül is!

Isten Lelke ugyanis megajándékoz, nem pedig megigéz. Isten Lelke olyan mennyei erőkkel vesz körbe bennünket, amelyek a mennyei világ gazdagságával töltik meg földi életünket, és nem esztelenné tesznek bennünket, hanem nagyon is bölccsé formálnak; olyan emberekké, mint akik a földön élnek, testben; de mégis Lélek szerint, a Krisztusban. Isten Lelke szabaddá tesz, és mégis engedelmessé formál, az Úrban (2). Isten Lelke Jézus Krisztusra mutat, akiben fény támadt az alagút végén, tágas tér és éltető friss levegő. Az igézet az alagútban tart, ott bűvöl el valamivel; Jézus Krisztus pedig kivezet onnan.

Szolgálatunk nyomorúsága gyakran az, hogy mi a világ többi, másokat megigéző, lebilincselő és saját „bűvköre” (gondolatköre, érdekköre) alá vető ingerével akarunk versenyezni. Ezért úgy akarunk hatni, mint a világ, bevetve közben minden eszközt, módszert, technikát, hogy a saját portékánkkal hassunk, megigézzünk másokat. Pál úgy beszélt Jézus Krisztusról a galatáknak, mintha közöttük feszítették volna meg az Urat. De Pál ennél többet nem tett, csak hirdette a megfeszített és feltámadott Urat. Pál úgy írta le a galaták között az Urat, hogy „csak beszélt” az Úrról, nem vetített projektoron, nem szervezett utána, különböző beépített emberekkel, csoportos beszélgetéseket, nem énekelt, nem zenélt, nem táncolt, „csak szólt”, mégpedig bizonyossággal. Pál nem önmagát és nem az önmagáét adta, a „hatást” pedig a Szentlélekre bízta. 

Ha mi akarunk hatni, akkor vagy elveszünk az ezernyi más hatás ingere között; vagy megigézünk másokat. Csak az Isten Lelke képes úgy hatni, hogy ott áldott, mennyei öröm és szabadság támad: fény az alagút végén! 

„Ennyire esztelenek vagytok? Ki igézett meg benneteket?” (1–3) Kiket igézünk meg mi, önző és gyarló, esztelen módon? 

Szerző: refdunantul  2021.09.17. 04:00

A megigazulás rendezi az Istennel való viszonyunkat. A megigazulás üdvösség, békesség, kiengesztelődés. A megigazulás azt jelenti, hogy az Isten, bennünket számontartva, megváltó szeretettel, az igaz, tiszta, bűntelen Jézus Krisztusra tekint, és az Ő igazságát nekünk tulajdonítja. Isten igaznak tart bennünket, noha nem vagyunk azok. Olyan ez, mint amikor az anyai szeretet a saját gyermekeit tartja a világon legszebbnek és a legtökéletesebbnek, noha nyilván nem azok. 

Az isteni szeretet azonban nem gyarló emberi szeretet, mert az Isten szeretetének hatalma van, amely a megigazított embert átformálja, így a megigazított ember egyre igazabb, egyre tisztább lesz; megszentelődik. Nem az isteni törvény, az isteni rend maradéktalan cselekvése által leszünk igazzá, hiszen a testben élve mindig távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6), de az Isten megigazító szeretetének hatalma által egyre inkább érik, tisztul az életünk, mint ahogy a Balaton kitisztul, leülepszik, megnyugszik a nyári sok-sok zaklatás után. 

Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz bennünket igazzá, mert a test e-világban mindig ki fogja követelni a magáét (16). Hiszen látjuk, tapasztaljuk, ezerféle módon, számtalan formában, mindenféle szép és nemes lepellel elfedve magát, követel, indul, támad, előretör a test. Látjuk ezt egyházban és világban; kegyes és nagynak mondott ügyek leplében; vitákban, érdekellentétekben, a többet és többet akarásban, indulatokban, haragban, gyűlöletben, önzésben; abban, hogy a másiknak egy jottányit sem engedünk, a megoldást keresve. Nem az erkölcsi és szertartási törvények betartása tesz igazzá, de Isten szeretetének hatalma igenis, miután igaznak tulajdonított minket, munkálni kezd bennünk, hogy életünk és hitünk, a látható világ nekünk kirendelt színterén és a látható egyházban is, egyre hitelesebben testet öltsön, vagyis egyre inkább kiformálódjék bennünk a Krisztus (20; 4,19).

A Jézus Krisztusba vetett hit által tapasztaljuk meg ezt a csodát. Hit által lesz mindez az ígéret a miénk, a sajátunk. Hit által lesz az enyém a bűnbocsánat, a kegyelem, az üdvösség, az örök élet, a békesség, az Isten igazsága, a Krisztus tisztasága. A hit is az Úr ajándéka, amellyel Jézus Krisztusban vagyunk, mint árvíz idején a bárkában. Pál ezt a csodát így fejezi ki: én Krisztusban és Krisztus bennem; vagyis a lemetszett virág a vízben, és a víz a virágban. 

Szerző: refdunantul  2021.09.16. 04:00

Antiókhiában a pogányokból, a nem zsidókból lett keresztyének voltak többségben. Amikor valaki a jeruzsálemi gyülekezetből érkezett, mint törvénytartó zsidó, nem vehetett részt a gyülekezet szeretetvendégségén, és az úrvacsorában sem, mert a törvény ezt tiltotta. Amikor a nagy tekintélyű Péter, Barnabással együtt megérkezett Antiókhiába, nem különült el az ottani testvéreitől, hiszen testvérek voltak az Úrban, és azért jött, hogy közösségben legyen velük, együtt evett és ivott velük. Amikor azonban a még nagyobb tekintélyű Jakab megérkezett Jeruzsálemből, akkor Péter megijedt, és Barnabással együtt különvonult Jakab társaságába, hogy a zsidó előírásokat megtartva étkezzenek. Hozzájuk csatlakozott a többi zsidó is. Lám, az antiókhiai pogánykeresztyén gyülekezetben egy zsidó kisebbség elszigetelte magát, elkülönült, hogy rituális tisztaságát megőrizze. Más volt a megegyezés, más volt az eddigi gyakorlat, és más volt eddig Péter és Barnabás viselkedése is. 

Számos üzenet szólal meg itt, amelyeket csak sorolni fogok, minden kifejtés nélkül.

Lám, minden tekintélyesnél van tekintélyesebb (12). 

Az ember megijed a tekintélyesebbtől és képmutató módon megalázkodik, mert fél (12). 

Ez a képmutató magatartás ragadós, mert a Péterrel lévők is ugyanígy viselkedtek (13). 

Milyen szomorú látni az első gyülekezetekben fennálló, kezelhetetlen feszültséget, és milyen szomorú tapasztalni, hogy ma is sokféleképpen elkülönülünk egymástól, noha ugyanazt az Urat és Megváltót valljuk. Az elkülönülés persze egy külön kérdés, bizonyos helyzetekben, de nem a testvérek közösségében; itt értelmezhetetlen. Hiába egyezünk meg szóban; az élet, a gyakorlat, az emberi nyomorúság, hitben járva is, „meghasít” bennünket. Kegyelemre szorulunk (12–13). 

Lehetne itt pásztori és egyházpolitikai szempontból is megtekinteni ezt az igeszakaszt. 

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy miként adatik nekünk az üdvösség. Ha Jézus Krisztusban adatik nekünk az üdvösség, akkor hogyan lehetséges bármiféle más követelmény megtartását az üdvösség feltételének nevezni? Ezek ugyanis csak áldott következmények lehetnek, de nem feltételek (2,16). 

Szerző: refdunantul  2021.09.15. 04:00

Mindig kialakulnak az úgynevezett tekintélyesek, akiknek szavuk meghatározó. Minden területen, minden korszakban, egyházban és világban így van ez. A jeruzsálemi gyülekezetben is így volt ez akkor (2). Az apostolok között oszlopapostoloknak nevezték Jakabot, Pétert és Jánost (9). A tekintélyesekre szükség van, Isten eszközei ők, akiket felhasznál országának építésében. A tekintély ugyanis mindig egyedül csak a teremtő és megtartó Úré; csakis az övé! Mi, emberek, ha tekintélyt kapunk, az Úrtól kapjuk azt, egy időre, hogy Őt képviseljük.

Ugyanakkor a tekintélyeseknek nagy a felelősségük, hiszen a tekintély nagy kísértés, mindenkor, minden területen, amelyben az ember észre sem veszi, hogy már nem jó úton jár, már nem Isten eszköze, hanem saját magát képviseli: tekintélyét élvezi; a hatalommal nem szolgál és épít, hanem visszaél azzal; és a kellő időben nem tudja elengedni ezt a tekintélyt, ami nem az övé, hanem csakis az Úré.

Pál apostol tisztelettel tekintett a jeruzsálemi tekintélyesekre, eléjük tárta az evangéliumot, amelyet ő a pogányok, a nem zsidók előtt hirdetett (1–2); egyeztetett velük szolgálatuk rendjét illetően, miszerint Pál a pogányok között hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát (7–10). Fontos, hogy az egyházban minden ékes és szép rendben történjék, csak így lehet szolgálatunkon áldás. Pál azonban egy határon túl mindig szabad volt a tekintélyesektől (8), amennyiben azok túllépték illetékességük határait; főként, ha a tekintélyeseket nem az Úr, hanem a rejtetten mögöttük álló személyek és gyarló emberi indulatok irányították. Az apostol ezeket áltestvéreknek nevezte, és mindig szembeszállt velük; soha nem hallgatott, olcsó félelemből (4). Ugyanakkor Pál soha nem öncélúan, magamutogatóan szólt, hanem mintegy Isten eszközeként, „lojálisan” igazgatta a tekintélyeseket is. Bölcs az a tekintély, aki hallgat másokra; és tudja azt is, kikre kell hallgatni, és kikre nem.

Pál tisztelte a rendet, a tekintélyt, mert félte a tekintélyt megbízó egyetlen tekintélyt, az Urat; és éppen ebben a tiszteletben bontakozott ki Pál szabadsága is. A tekintélytisztelet csakis istenfélelemben mutatkozhat meg, ékes rendet biztosít, ezért nem fárad hiába; építeni ugyanis csak rendben lehet (4). A tekintélytisztelet soha nem a tekintélyes személyt dicsőíti, hanem mindig magát az Urat; ebben van szabadsága is.

Szerző: refdunantul  2021.09.14. 04:00

Pál meggyőződése élő hitre vall: nem embereknek akar tetszeni, hanem Jézus Krisztusnak (10–11); az evangéliumot nem emberektől, hanem az Úrtól vette (12–13; 1Korinthus 11,23); megtérése az Úr őt kiválasztó, felfoghatatlan kegyelméből való, hiszen csak az Úr ereje végezhette el azt a csodát, hogy a Krisztus követőit üldözőből, a Krisztus szolgája lehessen (14–16), egykori pusztító, káromló és erőszakos emberből az Isten megváltó szeretetét hirdető ember legyen (1Timóteus 1,13). 

Pál meggyőződése olyan határozott, hogy nem kért tanácsot hús és vér emberektől, tekintélyektől; még a nagy „oszlopapostoloktól” sem. Pál meggyőződése nem függött emberektől, e-világi hatalmaktól, vallási, egyházi, kegyességi óriásoktól; ő nem függött senkitől sem; egyedül csak a megtartó Jézus Krisztustól, aki rajta könyörült, aki őt kiválasztotta és elhívta. Csak ez a függetlenség teszi lehetővé az Úrnak való szolgálatot. Belegondoltam, mennyi függés terhel bennünket, ebből következően mennyi bizonytalanság és félelem terheli a szolgálatunkat; ettől olyan erőtlen, bizonytalan, hullámzó ez a szolgálat (16–22).

Pál meggyőződése az Úrtól való. Ez a meggyőződés elsőre olyan ridegnek, szinte embertelennek, ellentmondást nem tűrőnek, így félelmetesnek és riasztónak tűnhet. Valójában azonban csak ez a meggyőződés az, amelyért imádkoznunk kell! Ez a meggyőződés soha nem lehet irgalmatlan a másik emberhez, hanem nyitott szeretettel meghallgatja a másikat, befogadja, segíti; de ez a meggyőződés mégis sziklaszilárd, nem ingadozik. Ez a bizonyosság nem kér tanácsot embertől, de nagyon szereti az embert. 

Vigyázzunk, nem mi vagyunk szilárdak, hanem az az Úr, aki elhívott bennünket! Ez egy rendíthetetlen, szabad, független meggyőződés (1Korinthus 15,58), amely megrendül a világ és az ember nyomorúságán, a sajátját is látva – Pál is kimondta, hogy a bűnösök között ő az első –, és amely Jézus Krisztus határtalanul határozott szeretetével ölel át mindeneket (Efezus 1,10), még a „pogányokat” is (16). 

Szerző: refdunantul  2021.09.13. 04:00

Nincs más! (7)

Nincs más öröm az ember számára, csakis az, amit a feltámadott Jézus Krisztus szeretete adhat, akiben az Isten megtartó, szabadító szeretete ölelt magához bennünket. Nincs más vigasz, az ember számára, csakis az, hogy az Isten velünk van, minden napon, a világ végezetéig, azaz az örökkévalóságig. Nincs más erőforrás, csakis az, amit az élő Isten ereje adhat. Nincs más út, igazság és élet, csak Krisztus. Nincs más megoldás az ember számára, csakis a krisztusi megváltás.

De könnyen megzavarhatnak bennünket, hogy elfelejtsük a fentieket (7). Megzavarhat bennünket a fiatal, életerős és kicsattanóan egészséges lendület, később a siker, a hatalom, a vagyon. De a másik oldalon megzavarhat bennünket a csüggedés, amikor rádöbbenünk, hogy mindezek egyszerre csak elfogynak körülöttünk: a fiatalság évei eltűnnek, az egészségünk megroppan, a siker kudarccá lesz, a hatalom elmúlik, a vagyon megrendül. De leginkább megzavarhat bennünket az, hogy Isten hívő népe is olyan sokféle, egymást nehezen elfogadó. Most ugyanazt az evangéliumot hisszük és hirdetjük, a Krisztusét, vagy valami mást? Ha értelmes hittel belegondolunk, tényleg megzavarodhatunk abban a gyakran kizárólagos, másokat is kitagadó összevisszaságban, amivel terhelt a látható egyház.

Egy bizonyos: aki a saját értelemzése, kegyessége szerinti Jézust, az egyetlen, feltámadott Krisztus elé teszi, az önmagához pártolt, Krisztust elhagyta, és Pál kemény szavai joggal érik el őt! (8–9) Sokan pedig „egyesek” hatása alá kerülhetnek, akik ugyanígy elferdítik az evangéliumot, és valójában maguknak toboroznak embereket (7). Nyomorúságos, „átkozott” állapot: az Úr nélkül élni, pedig nincs más megoldás az ember számára, csakis Krisztus. Még nyomorúságosabb, ha az Urat emlegetve, valójában más evangéliumhoz és más Krisztushoz fordultunk. Hamar megtörténhet ez velünk; önhitten észre sem vesszük, és máris visszaéltünk az Úr kegyelmével (6). Áldott egyen az Úr, hogy nem enged bennünket végképp elpártolni kiválasztó kegyelme. 

Szerző: refdunantul  2021.09.12. 04:00

Add önmagad! Ez egy félelmetes jelszó! Mire telik tőlünk, ha önmagunkat adjuk: indulat, önzés, önkiélés, a másik rovására; szinte határtalanul, mert addig terjeszkedünk, ameddig csak lehet. Mindenkit és mindent tönkreteszünk, ha mi vagyunk a nyeregben: a gonoszságunk rettenetes. Túlzok? Ez nem túlzás. A tapasztalatok igazolják mindezt; amit egyébként a Biblia is tanít az emberről. Annyi, de annyi emberrel beszélgetek, és bizony mindenki szenved ettől; ugyanakkor adott helyzetekben mégis, ugyanolyan könyörtelen tud lenni, mint amitől ő maga is szenved más szituációkban. Nagy nyomorúságban vagyunk, és ez az aspektus csak egy „szelete” a nyomorúságunknak. Persze, minden helyzet bonyolult – azaz nézőpont kérdése –, és éppen ez a bonyolultság is része a nyomorúságunknak.

Jézus Krisztus önmagát adta: érettünk! Ő az egyetlen, aki önmagát adva áldássá lesz, mert az Ő lényének lényege az isteni, megváltó szeretet. Ő az Isten Fia, aki eljött értünk, gyarló, nagy nyomorúságban sínylődő emberekért. Ő meghalt érettünk és feltámadott, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló, gonosz világból. Ez a feltámadott Jézus Krisztus szólította meg Pál apostolt, és bennünket is. Ez a feltámadott Jézus Krisztus újjá formál, Isten szeretetével tölt el bennünket, és nem kiemel ebből a jelenvaló világból, hanem elküld ebbe a világa, hogy mi magunk is, az Ő követeiként, áldássá legyünk mások számára. Ő legyőzte a gonoszt, nem adhatjuk meg magunkat a gonosznak mi sem, akik már hitben járunk. Ehhez az ellenálláshoz Ő ad erőt nekünk, mert csakis az Ő erejével állhatunk meg. Isten szabadítása, a feltámadott Úrban, még ennél is sokkal többet jelent: örök életet, üdvösséget, amely átjárja ezt a földi életet, minden bonyolultsága ellenére.

Milyen az Isten szabadítása? Olyan, mint amikor egy szorosan összegubancolódott cipőfűzőt csak elvágni tudunk, hogy újat fűzzünk a helyére. Mi emberek nem tudjuk kibogozni azt, ami ebben a bonyolult világban összekuszálódott. Radikális, isteni beavatkozás kell, megváltás kell! Ez a megváltó szeretet, ez a megoldás a miénk; és általunk – az Úr kegyelméből – másoké is lehet!

Szerző: refdunantul  2021.09.11. 04:00

A feltámadott Jézus először megjelent magdalai Máriának, akit korábban súlyos betegségből gyógyított meg. Ezután a feltámadott Jézus megjelent még két embernek, akik útközben vidékre mentek. Végül a feltámadott Úr megjelent a tizenegy tanítványnak is. Amíg a feltámadott Jézussal nem találkozunk, addig bár sokféle hitünk lehet, valójában hit nélkül élünk, addig életünkre a sírás és a kesergés jellemző, még akkor is, ha éppen csapongva élvezzük az életet (9–14). 

Jézus azért jelent meg Máriának, az emmausi tanítványoknak, a tizenegynek, hogy őket hitre segítse, és tanúvá tegye őket, mint akik hittel viszik az örömhírt mások felé. Jézus Krisztus él, ma is szól, ma is itt van, Igéje és Lelke által, ma is megjelenik nekünk, hogy hitre segítsen minket és szolgálatra küldjön, amelyben minden szavunk, egész életünk hitvallás; ott, ahol éppen vagyunk. A feltámadott Jézus, szerte a világon megjelenik sokaknak, így ma is, szerte a világon hirdetik az evangéliumot, a feltámadás örömhírét, amely egyetemes, minden embernek szól. Nem külön missziói programról van szó itt, mert a tanúnak eleve küldetése az örömhír továbbadása (15). 

A küldetés eredménye pedig az Úr ajándéka. A hit és a hitvallás, a hit és a keresztség, valamint az üdvösség az Úr cselekvése, nem a miénk; ezért mi csak hűséggel szolgálunk, és azzal a buzgó reménységgel, hogy senkinek az élete se valljon kárt. Szolgálatunk eredményét a mennybe ment Jézus garantálja, aki együtt munkálkodik velünk, és igehirdetésünket megerősíti látható jelekkel, csodákkal, új nyelvvel, amelyen a ma embere is érti az evangéliumot. Az Úr az, aki megóvja küldötteit minden nehéz, veszélyes helyzetben, a sokféle kígyók között is, a sokféle halálos méreggel átitatott világban (16–20).

Szerző: refdunantul  2021.09.10. 04:00

A húsvéti örömhírt először az asszonyok hallják meg, köztük magdalai Mária, a korábban megkötözött és bukott nő, akit Jézus megszabadított (1). 

Az asszonyok a sírhoz mentek, kérdésekkel, aggodalmakkal: „Ki fogja a követ elhengeríteni nekünk a sírbolt elől?” Miközben „sírokat ápolunk”, életünk tele van a pillanatra vonatkozó kérdéssel és aggodalommal, és életidőnk nagy része olyan dolgokkal telik, amelyek totálisan mulandók, jelentőségüket vesztik. Sírokat ápolunk, aggodalmak és kérdések között (2–3).

Nagy kegyelem, amikor felnézhetünk a sírápolásból! Nagy kegyelem, amikor meglátjuk, hogy amiért aggódtunk, az már megoldódott; amit kérdezgetünk, arra már régen választ kaptunk. Nézz fel! Amikor az asszonyok felnéztek, látták, hogy a kő el van már hengerítve a sír szájáról, pedig az igen nagy volt. Üres a húsvéti sír. Jézus testét nem kell megkenni, nincs ott. Életünk sokféle zártsága, halálos beszorítottsága szabadulást nyert: a „nagy követ” elhengerítették. Nem emberi erő lehetett képes erre! (4)

Ahogy az asszonyok láttak, azonnal hallották is a húsvéti örömhírt, az angyal igehirdetését, amely minden emberi félelem uralmát elveszi: a megfeszített Jézus feltámadott. A sorrend ma fordított: aki a húsvéti örömhírt meghallja, az kezd el feltekinteni, látni; az ilyen ember bizonyosságot nyer, anélkül, hogy bizonyítékokat keresne (5). 

Aki pedig hallott és látott, az elindul és hirdeti az örök élet örömhírét másoknak. Hiszen Jézus feltámadását azért kell továbbadni másoknak, mert Jézus feltámadása minket érint, értünk támadt fel, legyőzte a halált, megszerezte nekünk az örök életet; és e földi élet útján is előttünk jár! Nincs ennél nagyobb örömhír! Csak mondani kell, nem kell bizonyítani! Mindenkinek mondani kell, de úgyis csak a „tanítványok” lesznek fogékonyak rá, vagyis nekünk nem az eredményre kell tekintenünk. A keresztyénség nem az eredményességen múlik. Sőt, a tanítványok közül kiemeli az angyali igehirdetés Pétert, a bukott tanítványt. Isten nem engedi el övéit, felemeli az elbukottat is, nem hagyja elveszni! (6–7)

Először az ember, ekkorra jó hír hallatán, szinte megnémul, megdöbben (8). Az asszonyokkal is ez történt, de aztán elindultak és szóltak (16,10).

Szerző: refdunantul  2021.09.09. 04:00

A legrégibb őskeresztyén hitvallásformula nemcsak Jézus halálát és feltámadását említi, hanem a temetését is, mint az evangélium tartalmát. Jézus temetését valamennyi evangélium megírja, amely történeti közlés és hitvallás egyszerre: Jézus valóban meghalt, eltemették és valóban feltámadott!

Ismét feltűnik, egy eddig ismeretlen ember, arimátiai József, aki még a szombat beállta előtt, azaz péntek este hat óra előtt eljött, és elintézte Jézus temetését (42–43). A kivégzettek testét rokonok, vagy barátok kérhették el és temethették el, ha erre a hatóságok engedélyt adtak. Itt a tanítványokra várt volna ez a feladat, ők azonban elmenekültek; a Jézust követő asszonyok is csak távolról lesték az eseményeket (47). Most arimátiai József lépett a tanítványok helyébe. Arimátia júdeai város lehetett. Istennek mindig támadnak új eszközei, akik friss hittel állnak, a kellő időben, az Úr ügyének szolgálatába. Az Úr ügyének épülését emberek csődje nem befolyásolhatja. Amikor mi megfáradunk, netán gyarlóságaink elgyengítenek bennünket, akkor támaszt az Úr – a legnehezebb és a legkényelmesebb időben is –, utánunk is, hitvallókat. Engedjük őket előre, miközben mi se lankadjunk meg az imádságban és a hitben, ha már erőnk, bátorságunk, bölcsességünk elfogyott! (42)

Arimátiai József tekintélyes ember volt (43). Ez a tekintély jelentette a vagyonosságát és azt, hogy társadalmilag is elismert volt. Erre utal, hogy a Nagytanács tagja volt. Ez nem feltétlenül a jeruzsálemi, hanem egy vidéki testületet is jelenthetett, de mindenképpen a társadalmi elismertség jele volt. 

Ez a társadalmilag elismert ember várta az Isten országát, várta az élő Isten uralmát, azt az országot, amelyben Isten üdvözítő rendje érvényesül, az Úr igazsága, békessége és öröme (43). Márk tömör megjegyzése Józseffel kapcsolatban erre a várakozásra utal, erre az élő hitre utal, hiszen Márk végig azt hangsúlyozta, hogy Isten országa nem egy társadalmi berendezkedés, nem is egy intézmény, hanem az Isten mindent rendező, áldott uralma, amelyben kiteljesedhet az emberi élet, és amely Jézus Krisztus halála és feltámadása által már itt van, már egészen közel jött hozzánk, megtérést és élő hitet ajándékoz (1,14–15). 

Arimátiai József tekintélyes ember volt, aki élő hittel várta az Isten országát, és ezt a hitét meg is vallotta; a kellő időben, bátran, a világ előtt, a világi hatalmasságok előtt is (43). Így ment be Pilátushoz, és elkérte Jézus testét, majd eltemette (43–46). Áldott legyen az Isten, hogy ma is ad tekintélyes embereket – a látható egyház elhívott szolgái mellett –, akik nyíltan felvállalják az Úr ügyét, és elhordozzák az ezzel járó stigmát.

Szerző: refdunantul  2021.09.08. 04:00

A Jézus halálát leíró rész minden eleme fontos üzenetet hordoz. Az időpont meghatározása az eseményeket kezében tartó és formáló Isten hatalmát jelzik. A mi időszámításunk szerint a „hatodik óra” a déli tizenkét órának felel meg; a „kilencedik óra” pedig a délután három órának. Jézus három órán át függött a kereszten, a mi időszámításunk szerint délelőtt kilenc órától déli tizenkét óráig. Isten népe biztosan tudja, hogy Isten az események Ura, minden percünk Ura, Ő a történelem Ura is, aki azt, benne Isten népének életét és a mi személyes életünket is, végső céljához vezeti. Az Ige, Jézus Krisztus halálának tényszerű leírásában, benne az időpontok közlésében, ezt is üzeni nekünk. Áldott bizonyosság ez. Isten népének életében nincsenek véletlenek. 

Déli tizenkét órakor sötétség támadt. A sötétség a végső idők, illetve Isten ítéletének a jele. A sötétség az ítélő Isten válasza mindarra, amit az „egész föld” Jézussal tett. Nem véletlen, hogy Márk így fogalmaz: Sötétség támadt az egész földön. Jézus keresztje tehát ítélet a világ felett. Minden bűn és gonoszság felett; ítélet a gonosz hatalma felett, a halálerők felett. De a sötétség éppen a „kilencedik óráig”, azaz éppen Jézus haláláig tart. Ez Jézus Krisztus halálának evangéliuma: az Ő halála váltsághalál, amely véget vet a sötétségnek, elhárítja Isten jogos ítéletét a világ felől, és ezzel megkezdődik az új világkorszak, amelyben felragyog Isten dicsősége, a bűn, a halál és a gonosz hatalma felett. 

Az egész föld számára felragyogott ez az örömhír, hiszen nagypéntek húsvétra és a végső győzelemre mutat, amely Isten megváltó szeretetének győzelme. Ez már elvehetetlenül a miénk (Róma 8,38–39).

Szerző: refdunantul  2021.09.07. 04:00

A kereszten kínszenvedő Jézust azzal káromolták, hogy mutassa meg hatalmát most is, mentse meg magát és szálljon le a keresztről. Így gúnyolták azok is, akik „csak éppen arra jártak, a fejüket csóválva”; és így gúnyolták a keresztre feszített Jézust a főpapok és az írástudók is; de még azok is, akik vele együtt voltak megfeszítve (29–32). Márk szemléletében mindenki Jézus ellenségévé lesz, mindenki gúnyolja és káromolja az Urat: mindenki vétkes.

Márk azzal is fokozza ezt a helyzetet, hogy a gúnyolódásnak politikai színezetet ad, hiszen a főpapok és az írástudók Krisztusnak, Izráel királyának nevezik Jézust. Itt a Krisztus, mint Izráel királya azt a politikai vádat erősíti meg, miszerint Jézus egy „rabló”, azaz egy rómaiak elleni lázadás vezetője, egy hamis politikai messiás, egy bukott vezér. Milyen döbbenetes: abban a pillanatban, amint valami politikai színezetet kap, attól kezdve megoszt, ellentétes indulatokat és akár gyűlöletet is támaszt, leránt a földre. Az emberi, gyarló játszmák a legszentebb ügyet is képesek hitelteleníteni. 

Az ember feltételt szab a hitnek: csodát akar látni és ezzel Jézusban ellenőrizni akarja az „istenit”: Szálljon le Jézus a keresztről! Isten azonban nem a csodák emberfeletti pillanataiban akar találkozni és együtt lenni az emberrel, hanem ott, ahol az ember valójában él: a csodák nélküli, bűnökkel teli, halálos végű életének útján. Jézus elutasítja a jelkívánást. Jézus nem szállt le a keresztről. Jézus önmagát nem mentette meg, hogy másokat megmentsen. Jézus nem szállt le a keresztről, hanem végigjárta az emberlét minden mélységét, szenvedését, kínját; elhordozva annak minden terhét és bűnét. 

Ebben a szakaszban a 22. zsoltár idézeteivel találkozunk, mert Jézus kereszthalálában Isten megváltó szeretetének akarata teljesedett be (Zsoltárok 22,8–9). Isten, egyszülött Fiában, elhordozta azokat a terheket, amelyekbe mi végérvényesen belehaltunk, belevesztünk volna. Isten megtartó szeretete nem engedte, hogy életünk aláhulljon!

Szerző: refdunantul  2021.09.06. 04:00

Mindig megrendít a kereszt titka, amely kimeríthetetlen. Boruljunk most le úgy a kereszt titka előtt, hogy annak egyik üzenetét átgondoljuk! Jézus Krisztus isteni szeretettel szeretett bennünket. Az Isten szeretet!  (1János 4,8) és ezzel az isteni szeretettel ajándékoz meg minket a Megfeszített. 

Ha Jézus Krisztus csak emberi szeretettel szeretett volna bennünket, akkor nem lépett volna túl az ószövetségi parancsolaton: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Mózes 19,18) Ez a parancsolat még arra is figyelmeztet bennünket, hogy okos egyensúlyt tartsunk önmagunk és felebarátunk szeretete között. Mi – bizonyos tekintetben – mesterei vagyunk ennek az okos szeretetnek. Persze, nagyon fontos, ha valaki a felebarátja szeretetére is odafigyel, és nem csak önmagát szereti; miközben ebben az okos egyensúlyban önmagára is odafigyel, hiszen csak az tud adni a másiknak, aki maga is rendben van, aki önmagát is szereti. Már ennek átgondolása, megvalósítása, az arra való törekvés is a Szentlélek munkája. Jézus szeretetében azonban sokkal több van ennél az okos egyensúlynál. 

Jézus Krisztus azt mutatta meg a kereszten, hogy jobban kell szeretnünk a felebarátunkat, mint önmagunkat. Ebben a „jobban” való szeretetben nem kérdezhetjük, hogy hol van ennek a szeretetnek a határa, mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja a felebarátaiért (János 15,13). Valóban, ez kiemelkedő szeretet.

Jézus Krisztus még ennél is jobban szeretett minket, mert Ő szerette az ellenségeit is: a Nagytanács tagjait, Pilátust (1–15), az Őt megcsúfoló római katonákat is (16–19), imádkozik érettük a kereszten (Lukács 23,34). Ő szereti a zsidókat és nem zsidókat, kegyeseket és bűnösöket; téged és engem is szeret, miközben megszólít minket: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Máté 5,44) Ez a szeretet csúcsa. Ilyen az Isten szeretete. Mi, emberek csak táborokban, megosztottságban tudunk szeretni, okos szeretettel, és szeretetünk bármikor gyűlöletté torzulhat. Isten szeretete határtalan, felfoghatatlan; az okos emberi szeretet számára botrány, amely elhordozza az ebből fakadó gyűlöletet is, és amely nemcsak tanítja, hanem éli is ezt a szeretetet. Csak leborulni lehet ez előtt az isteni szeretet előtt, hogy a mi okos szeretetünk is több, nagyobb szeretetté legyen…

Szerző: refdunantul  2021.09.05. 04:00

Az ember nyomorúságával most Péter tagadása kapcsán szembesülhetünk. Az ember tud nagyokat mondani, mi mindenre képes ő maga. Aztán amikor valami váratlan hatás, ütés éri az embert, akkor képes mindannak ellenkezőjére: képes lapítani, képes letagadni a korábbiakat, képes esküdözve átkozódni is ebben a tagadásban. A kettő között pedig minden egyébre képes az ember, ha korábbi, önhitt állításai mégsem érvényesültek: képes a korábbi mércét lejjebb vinni, hogy magát igazolja; képes másra hárítani a felelősséget, azonnal magyarázva a bizonyítványát; de képes arra is, hogy megjátssza magát, és képes sikernek láttatni a kudarcot. Lássuk be a magunk nyomorúságát! Más a szép napokon magabiztosan fogadkozni, és más a próbatételek idejét a saját bőrömön megélni, félelmek között, testben és lélekben elszenvedni… Ne botránkozzunk meg azonnal ezen az átkozódó tagadáson!

Van-e szabadulás ebből a nyomorúságból? Péter átkozódott, aztán sírva fakadt. Sokféle sírás van. Az Isten Lelke által támasztott sírás annak felismerése, beismerése, hogy azt hittem, erős vagyok, és kiderült, hogy semmire sincs erőm, az Úr kegyelme és ereje nélkül. Péter sírása ilyen volt. Nem a sírással intézzük el azt, amit elrontottunk; de a bűnbánó önismeretre jutás sírása lehetővé teszi, hogy az Úr kézbe vegye, felemelje, megújítsa életünket, szolgálatunkat. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek az Úrban (Máté 5,4). Ez a sírás a bűnbánat sírása. Ez a sírás az Isten gyermekeinek sírása, mert erre a sírásra csak az övéi képesek – kegyelemből –, akármilyen mélyre jutottak is. Ez a sírás képes sírni saját nyomorúságai felett, de a világ minden nyomorúságára is érzékeny: látva azt a sok szenvedést, amelyet egymásnak okozunk. Ez a sírás megszomorodás a bűn, a halál, a gonosz hatalma felett. Nagy baj, ha annyira megkeményedtünk, hogy már sírni sem tudunk!

Pál apostol a fentieket üdvösséges összefüggésbe helyezi: „…akik sírnak, mintha nem sírnának…, mert az idő rövidre van szabva, és ez a világ elmúlik.” (1Korinthus 7,30–31) Ha sírtok is, a feltámadott Úrban sírjatok, azzal a reménységgel, hogy nem a sírásé a végső szó. Úgy sírjatok, mintha nem sírnátok. Másokat ne fárasszatok a sírással! Az Úrban, az Úr előtt sírjatok, azzal a reménységgel, hogy jön az Úr, felemel, megújít, szolgálatra küld, és az Ő országának polgárai közé helyez, ahol a végső állapot az öröm!

Szerző: refdunantul  2021.09.04. 04:00

Amikor Jézust a zsidó Nagytanács előtt vádolták, és bizonyítékot kerestek ellene, hogy kivégeztethessék, akkor bizonyítékot nem találtak, és a felbérelt hamis tanúk vallomásai nem egyeztek. Jézus pere rámutat arra, hogy más a jogszolgáltatás és más az igazságszolgáltatás; de ez a per rámutat arra is, hogy milyen gyarló minden emberi pereskedés, amelyek sok esetben, a törvényesség látszatát keltve, gyarló emberi érdekek küzdőterévé lesz. Az igazságra hivatkozva valójában a magunk igazát és a magunk érdekeinek érvényesítését akarjuk elérni. Gyarlóságunk megváltás után kiált. 

A Nagytanács előtt áll az egyetlen igaz ember, aki ellenében sem bizonyítékot, sem hiteles tanukat nem tudnak felállítani, ezért a főpap, amikor középre állítva megkérdezte Jézust, a kialakult kellemetlen és tehetetlen helyzetben, hogy válaszol-e valamit az ellene felhozott vallomásokra, akkor Jézus hallgat és nem válaszol semmit. Az Ő isteni hatalma, mennyei tisztasága felül áll minden gyarló emberi pereskedésen. Ugyanakkor éppen azért áll a Nagytanács előtt, hogy megváltson bennünket gyarló, „tyúkperekkel” teli életünk nyomorúságából, ideértve minden súlyos esetet is, amelyek nem „tyúkperek”, de tele vannak ügyeskedéssel és rámutatnak az ember eleve romlott voltára. Jaj, nekünk, ha Jézus hallgat, nem szól, nem felel, ha magunkra hagy bennünket ebben az állapotunkban! (60–61)

Jézus azonban csak időlegesen hallgat, és nem hagy bennünket halálos állapotunkban. Éppen ez küldetésének lényege. Amikor a főpap a lényegre kérdez rá, személyének titkára: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia”, akkor Jézus már felel, mert a lényegi kérdést nem hagyja válasz nélkül. Kijelenti a Nagytanács előtt, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó, és kijelenti azt is, hogy nem tudják Őt legyőzni, mert halála és feltámadása után az Atya jobbjára ül, és onnan jön el majd magához venni Övéit (61–62). Hiszen Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18), és ez a hatalom Isten megváltó szeretetének hatalma. 

A főpap megszaggatta ruháit és istenkáromlónak mondta ki Jézust, mint aki méltó a halálra, amely aztán a Nagytanács ítélete is lett. Áldott legyen az Isten, hogy mi, Isten Lelke által megláthattuk Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, aki halálán és feltámadásán keresztül a végső győzelmet ajándékozta nekünk. Ez a győzelem nem az emberi önzés győzelme, amellyel nyers erőt és ügyeskedést bevetve legyőzi a másikat. Ez a győzelem Isten megváltó szeretetének győzelme, amely hite által a miénk. Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, de bűnbánattal, az Úr előtt leborulva: Én Uram és én Istenem (János 20,28). 

Szerző: refdunantul  2021.09.03. 04:00

Júdás, egy a tizenkettő közül, megjelent a zsidó Nagytanács által kiküldött templomőrséggel együtt, hogy Jézust elfogják. Márk leírása éppen visszafogottságában döbbenetes, amely minden árulás és hűtlenség rettenete, de itt ez a rettenet rettenete: Jézus tanítványa nyíltan azok oldalára, sőt élére áll, akik Jézus ellen támadnak. Júdás konkrét feladata az volt, hogy megmutassa a helyszínt és félreérthetetlenül jelölje meg Jézust a „júdáscsókkal”. Ez a csók a rabbitanítványok tiszteletének és szeretetének kifejezése volt, mesterükkel kapcsolatban, ami most a képmutató árulás eszközévé lesz. Az árulásban éppen az lesz semmivé, ami az életet széppé, nemessé, értékessé, értelmessé, rendezetté teszi. Az árulásban minden, életet tartó értékpillér kihullik alólunk. A konkrét árulás tette mögött azonban rettenetes mélység tátongott; olyan mélység, amibe bele lehet veszni. Bármi történik, ments meg minket Urunk, minden hűtlenségtől; de ettől a hűtlenségtől különösképpen, amelyben Téged árulnánk el! (43–45) 

Ez a rettenet akkor hasít belénk, amikor belegondolunk, hogy miként állunk ki ma Jézus Krisztus ügye mellett. Hirdetjük-e az evangéliumot, szóljuk-e Jézus Krisztus megváltó, egyetemes szeretetét, szelíd, de biztos zengésű trombitaként, mindenki előtt; ebből következően, a ránk bízott krisztusi szolgálatot végezzük? Mi mindent végez az egyház? Mi mindenben jelen vagyunk? Mi mindenhez hozzászólunk? De valójában kit, mit képviselünk; mit és miért mondunk; mit és miért teszünk? Ránk Jézus Krisztus, egész világnak szóló evangéliuma bízatott! Ezt az ügyet szolgáljuk, hűséggel? Milyen tanítványok vagyunk mi?

A jelenet éppen ezekre a kérdésekre válaszolva lesz beszédes, mert a Nagytanács azért küldi ki a templomőrséget, kardokkal és botokkal felfegyverezve, hogy az ellenállást leverje, és politikai lázadásként tüntesse fel Jézus ügyét. Jézus azonban ellenállás nélkül hagyja, hogy elfogják Őt: küldetéstudatának fensége, isteni hatalma átragyog a jeleneten (45–46). Márk leírásában a tanítványokról itt már nincs szó, ebben a jelenetben: ők eltűntek, elmenekültek, megijedtek, mind megbotránkoztak. Jézus teljesen egyedül maradt! Külön igehirdetést érdemlő epizód az az ismeretlen ifjú, aki ingét az őt megragadók kezében hagyva, mezítelen felsőtesttel fut el onnan (51–52). Az ellenállás nélkül magát megadó Jézust provokálják, hogy politikai lázadónak tüntessék fel Őt, afféle rómaiak ellen fellépő, lázadó vezérnek, „rablónak”. Jézus nem engedi, hogy ügyét politikai ügynek tüntessék fel. Jézus ezt visszautasítja, a provokációval együtt, miközben világos tanítására utal, amely az ember megváltásáról szóló, isteni hatalommal meghirdetett tanítás volt. Ő nemcsak tanította Isten megváltó szeretetét, hanem az Írások beteljesedése szerint elindul, hogy ezt a megváltó szeretetet nekünk ajándékozza… (48–49)

Szerző: refdunantul  2021.09.02. 04:00

Jézus tudja, hogy a tanítványok mind csődöt mondanak Jézus szenvedését és halálát látva. Jézus meg is mondja nekik, hogy megbotránkoznak Őbenne, nem bírnak el maguktól ekkora erőpróbát. Most pedig, ahogy Jézus bejelentésére reagálnak, abban különösen kitűnik értetlen vakságuk és hitetlenségük Jézus iránt. Márk most is és később is hangsúlyozza, hogy a tanítványok mind cserben hagyják Őt (27). 

Ezt itt Jézus Zakariás prófétával igazolja (Zakariás 13,7), amellyel mindazt, ami vele történni fog, Isten tervének és akaratának körébe vonja (27). Jézus olyan „vezető” volt, akiben Isten szerető, pásztori hatalma mutatkozott meg: csakis Őbenne bízva lehetünk egymás lelkipásztorai, viszont enélkül a krisztusi, pásztori lelkület nélkül szétszéled a nyáj, mint ahogy minden szanaszét hever manapság; illetve mivel a gyarló ember a pásztori szeretettel visszaél, ezért csakis szigorú hatalommal lehet fenntartani a rendet. Szép dolog a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélni, mindannyiunk szíve megdobban ezekre; csakhogy mindenkor az a kérdés, hogy ezek miként ölthetnek testet ebben a világban… Először Jézus Krisztusban újjá kell születni, a pásztori szeretet csak úgy lehetséges. Ugyanakkor a pásztori szeretet lenne az egyetlen megoldás, ezért szükséges nekünk újjászületnünk (János 3,7). 

Ugyanakkor a „megvert pásztor” Jézus harmadnapra feltámad a halálból. Ezt is kijelenti Jézus a tanítványoknak, ezzel biztatja őket. A feltámadott Jézus összegyűjti és újjászüli az elszéledt tanítványokat, és ezzel a tanítványság új korszaka kezdődik. Minket, szétszéledteket, a feltámadott Jézus Krisztus gyűjtött egybe, és Ő jár előttünk, miközben szolgálatunkat végezzük minden ember felé. Egymás pásztorai lehetünk szerte a világon – erre utal Galilea tartományának említése –, ugyanakkor ez a boldog lehetőség csak Jézus Krisztusban adott. 

Márk Péter fogadkozását kiterjeszti a tizenkét tanítványra, hangsúlyozva, hogy ugyanígy beszéltek a többiek is (31). Péter vak önhittséggel önmagát a többiek fölé emeli, miközben Jézussal is szembeszáll, és magabiztosságában még azt is állítja, hogy Jézusért a mártíriumra is kész. Péter ezzel a tanítványság torzójává lesz, aki önmaga erejében, hősi elszántságában bízik, és nem abban, aki őt tanítvánnyá tette (29–30). Már ezt az önhitt vakságot minden tanítványra kiterjesztve hangsúlyozza, hogy a többiek sem különbek, és számukra is csak egy reménység van, Jézus, aki „előttük megy” (28). Ez nekünk, mai tanítványoknak is alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk saját tanítványságunk csődjét és egyetlen reménységét (31). 

Szerző: refdunantul  2021.09.01. 04:00

Ez a „jaj” szíven üt. Nagy baj, ha nem üt szíven bennünket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha tudjuk, hogy Márk a „legenyhébben” fogalmazta meg ezt a jelenetet, mintegy intő, „hitoktatói” céllal, amelyben nem is nevezi meg Júdást, mint Máté és János, így csak a 43. versben derül ki, hogy róla van szó. Márk nem mentegeti Júdást, de nem is határolja el őt olyan élesen a többiektől, mint más evangélisták tették ezt (János 3,18); így nem olvasunk Júdás teremből való távozásáról sem (János 13,30). 

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha Márk a „tizenkettőt” emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De még Márk is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül konkrétan, látványosan, tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak; elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve, önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az!” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak „jaj” (18). Hiszen a páskavacsora, mint családi ünnep, rendben történt, ahol először mindig a családfő márthatott a tálba. Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” semmibe veszi, megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!

Egy bölcsész professzorral közösen írunk egy un. beszélgetőkönyvet, amelyben neves szerzők, alkotók műveiről beszélgetünk. Legutóbb egy neves költőnő őszinte, megható, ugyanakkor megdöbbentő verse került elénk, amelyben az emberi szenvedést, az egyes ember életének számos lehetetlen helyzetét, megoldatlanságát, testi-lelki kínját tárta elénk, a költemény végén mintegy kérdezve és számonkérve az Istent. Az emberlét valóságának ihletett leírására dobbant is a szívem, de mindenkori könyörgésem tárgyát fogalmaztam meg ebben a beszélgetésben: az Úr kegyelme őrizzen meg minden helyzetben attól, hogy Őt ne dicsérjem, ne tiszteljem, bármikor, bármiért is kérdőre vonjam! A világ tengelye mozdul ki a helyéről, minden rend megbomlik, minden menthetetlenné lesz, ha Őt megtagadjuk, eláruljuk (21); Őt, aki mindenkor az egy, a szent, az örök, az igaz, akié a tisztelet, a dicsőség és a hálaadás; aki megváltó szeretetének közösségébe von bennünket, hogy el ne vesszünk! (22–25) Ments meg, Uram, minket!

Szerző: refdunantul  2021.08.31. 04:00

A Jézus iránti tisztelet és szeretet megtartja a józan rendet, de a hitvalló pillanatban áttöri a szokásos kereteket. Az asszony váratlan megjelenése, odaadó tette, amellyel Jézus elé önti élete minden eddig kincsét, a drága kenetet: megdöbbentő volt. Ezzel szemben áll a többiek józan méltatlankodása, akik pazarlásnak tartják az asszony tettét, hivatkozva arra, hogy a drága kenet árából meg lehetett volna segíteni a szegényeket... Kegyelmi állapot, ha elérkezik életünkben az a pillanat, amikor már nem kell „viselkednünk”, mert csak egyetlen helyes viselkedés létezik majd: leborulni az Úr előtt, mindent kiönteni, mindent átadni, mindent elengedni és mindent Őtőle várni. Ez az odaadás a Szentlélek műve, túl minden emberi önzésen, okoskodáson, büszkeségen és hősködésen! Ez az egyetlen tett, ami nem pazarlás; minden másban tékozlunk, ha nem hittel tesszük azt (3–5).

Jézus jó tettnek nevezi az asszony cselekedetét. Ez a jó tett nem erkölcsi tett, miközben tőlünk mindig csak ezt várják el mások. A szegények megsegítése fontos, de a keresztyén szolgálat lényege más, és éppen ebből következhet majd a szegények segítése, illetve magának a szegénység ügyének megoldása is. A szegénység megoldása mindannyiónk feladata és felelőssége, kivétel nélkül, hívőké és hitetleneké egyaránt. Ez tényleg egy erkölcsi kérdés. Valljuk azonban, hogy ez a kérdés, igaz megtérés nélkül soha nem fog megoldódni. A szegényekre soha nem szabad hivatkozni, mások ellenében, a szegényekért tenni kell, amíg van szegénység! (6–7)

Az asszony tette hitvalló, prófétai tett volt, amely Jézus jelenlétének rendkívüli alkalmát ragadta meg, és amely rámutatott Jézus személyének, küldetésének páratlanságára: királlyá kente a halálba menő Jézust, meglátva Őbenne az örök élet királyát. Maga Jézus magyarázta ezt így, amikor az asszony tettét és az evangélium örömhírét összekapcsolta egymással. Az evangélium: az Ő halála és feltámadása. Jézus Ura az eseményeknek, nem pedig elszenvedője, aki túlmutat az eseményeken, arra az időre, amikor örömhírként hirdetik majd halálát és feltámadását, mint az egész világ egyetlen és örök reménységét. Az asszony megtette, amit tehetett, amit tennie kellett, és ez éppen elég; de közben ez az asszony az Isten eszközévé lett. Ez adhat a mi életünknek is értelmet, örök tartalmat, boldogságot; az Úrban! (8–9)

Szerző: refdunantul  2021.08.30. 04:00

Ezek a sorok nem félelmetesek, hanem vigasztalóak azoknak, akik az Úrban vannak; szerte a világon (27).

Jézus Krisztus visszajövetele azokban a napokban történik, aminek idejét senki sem tudja, csak az Atya; noha jeleit láthatjuk, mint ahogy a fügefa zöldellése jelzi, hogy itt a nyár. Ezért mindig készen kell lenni, mert a Gazda elutazott, minket pedig megbízott, hogy tartsuk rendben a házát, ki-ki a maga területén. Vigyázzunk, nem tudjuk, mikor jön haza a Gazda, ezért mindig az Ő rendjében kell élni és szorgoskodni! Ez a vigyázás nem gürcölés, nem az ideigvaló érdekek ébersége, hanem az Isten rendjét munkáló és őrző, hűséges életet jelenti, amely a vigyázó hűség közben tud pihenni és örülni is. Ez a vigyázásra buzdító intés nem félelmet kelt, hanem erőt ad, biztat, bátorít; nem hiábavaló a hűség! (32–37)

Jézus Krisztus visszajövetelekor a nap elsötétedik, a hold nem fénylik többé. Ekkor minden „itteni” ragyogás és szemfényvesztés eltűnik; „világossá” lesz, hogy sokféle magamutogatásunk mit ért. Az Úr azonban nem hagyja sötétségben népét, mert az Ő dicsősége tölti majd be az emberi életet. Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. (Ézsaiás 60,19)

Jézus Krisztus visszajövetele megrendíti az eget és a földet, minden e-világi erő összeomlik. Ekkor rádöbbenünk, hogy az „itteni” erősek ideje lejár. Jézus Krisztus hatalma, megtartó ereje nyilvánvalóvá lesz. Mi az Úr erejében bízunk, és minden erőnk csakis Őtőle van, amit szolgálatra és Őt dicsérő életörömre kaptunk. Addig van erőnk, amíg Ő velünk van. Az Úr visszajövetelével az Ő megváltó, megtartó szeretetének hatalma teljesedik ki az életünkön. Erre várunk! (25)

Szerző: refdunantul  2021.08.29. 04:00

Jézus intése érintsen most meg bennünket: „Vigyázzatok!” (5) Ez az intés érvényes ránk mindenkor, akik az Úr követői vagyunk.

Vigyázzunk, hogy meg ne tévesszen valaki bennünket! Folyamatosan hatások érnek bennünket, ezerfélék. Könyörögjünk, hogy az hasson ránk, ami nemcsak emlegeti az Urat, hanem valóban az Úrtól való; amit a magunk rendszeres, Igére figyelő kegyességében is megtusakodtunk, és igaznak fogadtunk el; mert az épít és nem rombol, éltet és nem pusztít, kedvel és nem gyűlöl; Istent dicsőíti és az Ő országát építi, amely igazság, békesség és öröm (5–6).

Vigyázzunk, hogy a mindenkori vajúdások kínjait ne tartsuk különleges jeleknek, mert ezek mindenkor voltak; hanem legyünk készen úgy, mint akik az Úr kegyelmére hagyatkozva, hitben élnek, és az élet Urát reménységgel várják, hiszen egyedül Ő képes a vajúdásból új életet teremteni! (7–8)

Vigyázzunk, hogy el ne bízzuk magunkat, mert a saját erőnkből meg nem tudunk állni! Ezért szüntelenül imádkozzunk (18), hogy mindvégig kitartsunk a hitben, mennyei erővel! Könyörögjünk azért is, hogy az Úr ne terheljen minket erőnk felett, és vegye ki szívünkből az aggodalmat! Valamint adja nekünk az Úr, a rendkívüli helyzetekben, az Őrá való hagyatkozás csodáját, amikor robban a bűnös és önző feszültség, amikor mindenen úrrá lesz a gyűlölet, amikor még a családok is szétzilálódnak, és semmi isteni mértéket és szentséget nem tisztelnek már; amikor a „pusztító utálatosság” kezdi el látszólagos uralmát… Vigyázzunk, és merjünk menekülni, akár mindent odahagyva is, amikor az Úr erre lehetőséget ad, amikor Ő maga akar kimenekíteni bennünket a bajból; vagyis nem kell hősködni! Az Úr ad jelet és erőt akkor is, amikor maradni kell, és helyben kitartani! (9–18)

Vigyázzunk, el ne hagyjon bennünket a reménység! Megváltott emberek vagyunk, az Úrban vagyunk, az Övéi vagyunk, a vajúdás napjainak van határa, és Isten megrövidít azokat a napokat (19-20).

Micsoda ígéret hangzik el itt; vigyázzunk, úgy értsük, ahogy azt az Úr mondta: érettünk az Úr másokon is könyörül, de az Ő kegyelme nélkül mi sem állhatnánk meg! (20)

Szerző: refdunantul  2021.08.28. 04:00

süti beállítások módosítása