EZSDRÁS BŰNBÁNATI IMÁDSÁGA

– 1. Ennek végén Ezsdrás elismeri, hogy nincs mentségük: mit mondhatnának ezután Istennek? Hiszen a nagy szabadulás után ismét, sokadszor elhagyták az Urat. Hiszen újból megszegték az Úr védelmező parancsolatait. Ebben a bűnbánó felismerésben ott van annak belátása is, hogy jogos lenne az Úr cselekvése, ha azonnal megsemmisítené őket.

– 2. Ezsdrás elismeri, hogy nincs mentségük, mégis rettegve kérdezi: Lehet-e még számukra menekülés? Meddig lehet visszaélni az Úr kegyelmével, megszegve a legfontosabb parancsolatokat, Isten legalapvetőbb rendjét? Meddig tart az Úr türelme? (10–14)

– 3. Az élő Isten dicséretével zárul az imádság. Isten igaz. Isten népe teljesen, kezdettől fogva, mindenestől, visszaeső módon vétkes. Ki állhat meg az Ő színe előtt? Ezsdrás ezzel az igazságos Isten irgalmára bízta önmagát és népét, akinek egyedül van hatalma, nemcsak könyörülni, hanem újjászülni, valóban megváltoztatni követőit (15).

János 9,1–12

27. zsoltár

Ezsdrás nem kér KATONAI VÉDELMET az útra, hogy kifejezze Istenébe vetett bizalmát. Nehémiás elfogadja a katonai védelmet (Nehémiás 2,9). Üdvözítő Istenünk emberi eszközökön keresztül is védelmez.

– 1. Egy dologhoz viszont Isten szigorú előírása szerint is mindig kell a „katonai rend és védelem”. Ezek az anyagi természetű ügyek. Ezsdrás a vezetők jelenlétében mérte meg a babiloni király által a templomnak ajándékozott kincseket (27–27).

– 2. Minden anyagi természetű ügyet szigorúan kell kezelni, de az Isten számára elkülönített szent dolgokat különösképpen (28).

– 3. Jó azonban tudni, hogy ezek a kincsek csak egy ideig vannak ránk bízva. Az a feladatunk, hogy hiánytalanul továbbadjuk, és hűségesen gyarapítsuk azokat. Egyre nehezebb ez a szolgálat, mert gyarló és gyanakvó itt mindenki. Nem véletlen, hogy még ezek a „kirakatosan hű sáfárok” is, alig győzik bemutatni szolgálatuk után az engesztelő áldozatokat (35–36). Jó volt felvenni, megőrizni, gyarapítani a drága, szent kincset; – de még jobb lesz átadni másoknak, Uram! (29–34)

János 8,48–59

425. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Üdvözítő Istenünk emberi eszközökön keresztül is védelmez; – de azok ellenére, azok nélkül is megvédhet, oltalmazó akarata szerint.

– 2. Minden anyagi természetű ügyet szigorúan kell kezelni, de az Isten számára elkülönített szent dolgokat különösképpen.

Az Isten számára elkülönített, „szent” emberek élete ezért sokféleképpen nehéz, terhelt, kegyelemre szorult élet.

Nem azért, mert ezek rosszabbak lennének bárkinél is!

Sőt, a világ ügyleteihez képest, Isten népén tényleg látszik a szentség.

Ugyanakkor, a világ tökéletlensége és a szent ügy érzékenysége miatt, itt a legkisebb tévedés is üvölt.

Ezért terhelt és kegyelemre szorult Isten népének szolgálata (28).

EZSDRÁS BÖJTÖT HIRDETVE IMÁDKOZOTT a vele hazatérőkkel, a családokkal, papokkal, lévitákkal és templomszolgákkal.

– 1. Az imádságban megalázzuk magunkat az Úr előtt, mert életutunkon és földi életünkön túl is mindenben Őrá hagyatkozunk, hogy „jó utunk” lehessen: nekünk, szeretteinknek, a ránk bízott „jószágoknak” (21).

– 2. Az imádságban megalázzuk az ellenséget, annak „seregét és lovasságát”; – minden ellenség által támasztott gondot és terhet; – mert Urunk nagyobb minden itteni „seregnél”. Az imádságban továbbra is számolunk az ellenséggel, nem menekülünk illúziókba, de nem rettenünk meg az ellenségtől, mert hatalmasabb Urunk van annál. Az imádságban megvalljuk, hogy szégyelljük félelemmel teli hitetlenségünket (22).

– 3. Az imádságban hitvallást teszünk arról, hogy Istenünk mindazoknak javára van, akik Őt keresik. Az Úr oltalmaz (22). Az Úr valódi, örök, maradandó javakkal ajándékozott meg bennünket Jézus Krisztusban. Erre van szükségünk! Jézus Krisztusban minden kérésünket meghallgatta az Isten (23).

János 8,37–47

483. dicséret

– 1. Dárius utódai, fia és unokája: – Xerxész, más néven Ahasvérós, Kr. e. 485–465 között uralkodott, ez Eszter könyvének időszaka; – majd Artaxerxész, más néven Artahsasztá, Kr. e. 464–424 között ült a perzsa trónon.

– 2. Artaxerxész hivatalos rendelkezésben küldte haza Ezsdrás papot, más papokkal és lévitákkal együtt, valamint azokkal együtt, akik Isten népe közül haza akartak menni (11–13). Feladatuk a zsidó istentisztelet és lelki élet helyreállítása volt (14–17). Ezt a király támogatta (18–26), anyagilag (21–22), és szigorú határozatokkal (26) egyaránt.

– 3. Ezsdrás pedig nem Artaxerxészt, hanem az Urat magasztalta ezért a lehetőségért, aki felindította a király szívét mentő szeretetre. Felépült az Úr háza, de fel kellett azt ékesíteni Isten hívő népével, akik Lélekben és igazságban imádják az Urat (János 4,23–24). Az Úr megváltó hatalma népével van, összegyűjti őket mindenünnen, és megerősíti őket ebben a hatalomban (27). Csak erre van szükség. Mi soha nem önmagunkat, hanem csakis ezt a krisztusi, megváltó hatalmat láttathatjuk, építhetjük, képviselhetjük és hirdethetjük ebben a világban.

János 8,30–36

467. dicséret

– 1. Az építkezés látványos, az mindig zavaró, szemet szúr. Kiemeli a másik jelenlétét. Az ellenséges samáriaiak ezért jelentették fel a templomépítést.

– 2. Dárius ugyan megengedte a templom felépítését. De utódai a békesség miatt inkább a zsidók belső, vallási életének megerősítésére helyezték a hangsúlyt. Hiszen egy nagy birodalomban mindenki élhet a saját vallása szerint, és ebből kevesebb baj lesz, mint az önmagukat megjelenítő építkezésekből. – Higgy, amit akarsz; – mondj, amit akarsz; – szabad vagy; – elégedj meg ezzel: – de érdemi beleszólásod nem lesz a dolgok menetébe! A kutatók szerint ezért küldték Ezsdrás papot és írástudót Jeruzsálembe, Kr. e. 458-ban: – Foglalkozzanak a zsidók a saját vallásukkal, írásukkal, törvényükkel, hitükkel! Ez kevésbé demonstratív.

– 3. A világ alkuk, érdekek féktelen, halálos meccse, ahol életveszélyes lehet, ha illetéktelenül és látványosan jelenük meg ott, ahol nem kellene. Ezen a világon csak az a Megváltó segíthet, akit az Írások meghirdettek. Mi ezt a Krisztust hisszük, amikor ebben a világban élve az Írásokat kutatjuk és tanítjuk, akárcsak Ezsdrás (10), és bízunk az Isten megváltó erejében (6).

János 8,21–29

298. dicséret

ISTEN SZOLGÁLATÁBAN ÁLLUNK.

– 1. Ebben a szolgálatban megőriz és megvéd bennünket a mi Urunk. Ehhez még a világi felsőbbséget is felhasználhatja. Így ígéretünk van arra, hogy ebben a szolgálatban hűséggel elvégezhetjük azt, amit Urunk ránk bízott, ahogy Isten népe akkor, ott elkezdhette és befejezhette a templom újjáépítését. A magunk helyén mi is elkezdhetjük és befejezhetjük a magunk részét az Isten országának építésében. Isten épít, mi csak eszközei vagyunk (13–15).

– 2. Ebben a szolgálatban fontos a szentség és a tisztaság. Ennek kifejezése a templom felszentelése, a papok szolgálatba állítása, az előírt páskaünnep megtartása (Kr. e. 515). A szentségünk a szabadító Istenben van, aki a maga számára elkülönített bennünket. Az elkülönülés nem jelenti a másik lenézését, végképp nem jelenti a másikkal való ellenséges szembenállást. De fontos a határok meghúzása, az út kijelölése, annak engedelmes követése. Ahol minden összekeveredik, ott halálos káosz nyeli el az életet (16–22).

– 3. Bátorít ez az igeszakasz, Urunk hitvalló szolgálatára hív, abban megtart. Így életünknek üdvösséges iránya és békessége van.

János 8,12–20

500. dicséret

MINDENT „RÖGZÍTENI” KELL.

– 1. Gyakran több idő és energia a folyamatok rögzítése, mint maga az érdemi munka. Mégis fontos, mert levédi az ügyet a papír, ha utánunk néznek (1–2); – valamint megőrzi azt a jövő számára is.

– 2. Círus rendeletének megtalált jegyzőkönyve megmentette a templom építését, hiszen a dokumentumból kiderült, hogy a zsidók a korábbi alapokra tényleg felépíthetik templomukat (3–5). Ez nem hitbéli, hanem politikai döntés volt. Mégis megfontolandó annak eredménye, miszerint minden „kultúrát” a maga zavartalan szépségében őrizzünk meg (6–12).

– 3. Csak az élő Istenbe vetett hit lát ennél többet. Csak ez a hit látja, hogy minden dokumentálás fontos és ugyanakkor kérdéses, mert egyre inkább csak dokumentálunk, „láttatunk”, és nem cselekszünk. Csak ez a hit látja be, hogy ebben a hasadt világban azonban lehetetlen csak cselekedni, mert először és mindenekelőtt „láttatni” kell. Csak ez az élő Istenbe vetett hit látja a rögzített isteni szó mögött is az üzenetet, valamint a megváltás evangéliumát.

János 8,1–11

223. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázatban

Amit nem írtak le, az végképp megbukik, valamint eltűnik, már az itteni világ számára is. A digitális adatrögzítés persze még számos kérdést felvet.

Dárius ennek alapján parancsot adott ki, hogy a folyamon túli tartományok adói is támogassák a zsidók szent házának felépítését, hogy ott imádkozhassanak a perzsa királyért.

– 3. Csak az élő Istenbe vetett hit lát ennél többet.

Csak ez a hit tudja, hogy Isten a népét óvta ezzel a dokumentummal is.

Csak ez a hit látja, hogy minden dokumentálás fontos és ugyanakkor kérdéses, mert egyre inkább csak dokumentálunk, „láttatunk”, és nem cselekszünk. Sokkal többre jutnánk, ha a „láttatásra” fordított energiát is a cselekvésre fordíthatnánk.

Csak ez a hit látja be, hogy ebben a hasadt világban azonban lehetetlen csak cselekedni; – mert először és mindenekelőtt „láttatni” kell.

Csak ez az élő Istenbe vetett hit látja a rögzített isteni szó mögött is az üzenetet és a megváltás evangéliumát.

HÍVŐ BÖLCSESSÉG.

– 1. Ez a hívő bölcsesség adatott Isten népe akkori vezetőinek és véneinek, akik a templom újjáépítését vezették. A perzsa helytartó kérdésére bölcsen feleltek: nem védekeztek, nem magyarázkodtak, végképp nem háborodtak fel, hanem tömören elmondták népük és templomuk egész történetét, mint Isten cselekvését, nem tagadva a saját bűneiket sem (3–5; 11–16).

– 2. Ez a hívő bölcsesség adatott a perzsa helytartónak is. Mert ez adatik azoknak is, akik hivatalosan nem hozzánk tartoznak. Tattenaj helytartó e bölcs hitből fakadóan írja meg levelét Dárius királynak. Ebben szó szerint idézi a zsidó vének válaszát. A helytartóban nincs rosszindulat, hanem inkább segítő szándék, amely nem ügyet akar, hanem megoldást, a tartományában élők javára (6–10).

– 3. Urunk, köszönjük, hogy Te adsz nekünk hitből fakadó bölcsességet, a legnehezebb helyzetekben is. Ez nem okos diplomácia, mert nem kötünk olcsó, hazug kompromisszumokat, hanem a Te áldott cselekvésed ebben a világban, általunk.

János 7,40–53

91. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Isten Igéje bíztat, a mindenkori próféták által, hogy ne féljünk, és hívő bölcsességgel végezzük szolgálatunkat (1–2).

Nem mindegy, hogyan reagálunk! Inkább mindig aludjunk egyet, azaz imádkozzunk egyet a döntések előtt, hacsak lehet.

„És e rágalomnak tárgya, ronggyá tépve, elcsigázva, szörnyen össze-vissza törve, pellengéren pusztul el…” (Rossini, A sevillai borbély)

– 1. Igen, ez működik. Ma „elektronikus pengékkel” kaszaboljuk egymást. A rágalom befúródik az áldozatba, mint alattomos kukac a fába, és a kellő időben bizonyosan kidögleszti azt.

– 2. Itt is hatott a rágalom. A király, a bevádoló levél alapján kivizsgálta az ügyet, és pontosan arra jutott, amit az ellenség vádja tartalmazott, miszerint Isten népe folyton lázadó nép (17–20). Ezért abba kellett hagyni a jeruzsálemi templom újjáépítését, az újabb parancsig, és az utasítást fegyveres erővel végre kellett hajtatni (21–22)

– 3. Mielőtt átokzsoltárokat kezdenénk el idézni, gondoljunk bele abba, hogy minden vád joggal vádol. Lázadók és igen gyarlók vagyunk. Irgalomra szorulunk. Jogos a büntetés. De nem végleges az ítélet. Egy időre korlátozhatták, de nem ölhették meg az életet (24; Máté 28,6). Az pedig már a rágalmazó ügye, hogy aljasságával elszámoljon, amikor magát jobbnak gondolta és állította be a másiknál.

János 7,37–39

179. dicséret

TIPIKUS! ILYEN A BŰNÖS EMBER. Ne legyenek illúzióink.

– 1. Az országba az asszírok által odatelepített népek eleve ellenségesek voltak Isten népével szemben (1). Eleve ellenségesek vagyunk egymással szemben. Különösen idegesít, ha a szomszéd gyarapszik. A szomszéd piciny épülése mindig jobban fáj, mint a távoli rózsadombi villa.

– 2. Az ellenség mindig provokál, először segítő szándékkal, támogatóan érkezik (2), aztán ahogy megkapja az első elutasítást (3), azonnal támad, akadályoz, elcsüggeszt, elrettent (4), bevádol, megrágalmaz (6–16), hogy meghiúsítson mindent (5).

– 3. Egy sereg kérdés fakad itt fel itt. Meddig adjunk bizalmat, nem az ellenséget látva a másikban, meddig merjük bevonni a másikat? Isten népe miért mondott azonnal nemet a „kedves ajánlkozásra”? Nem kellett volna próbálkozni? Hol van az a pont, ahol „nemet” kell mondani az ellenségnek? Nem „belelátjuk” valakibe az ellenséget, de meglátjuk a gonosz munkáját, és inkább felvállalunk minden kínzást és rágalmat, mind a lepaktálást… – Ez az egész történet megváltás, Jézus Krisztus után kiált.

János 7,31–36

422. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 3. Egy sereg kérdés fakad itt fel itt.

Meddig adjunk bizalmat, nem az ellenséget látva a másikban, meddig merjük bevonni a másikat? Sokszor megjártuk már a testvérek közösségében is. A segítő riválissá, ellenséggé lett, a helyünkre ült.

Isten népe miért mondott azonnal nemet a „kedves ajánlkozásra”? Nem kellett volna próbálkozni? Hol van az a pont, ahol „nemet” kell mondani az ellenségnek. Nem „belelátjuk” valakibe az ellenséget, de meglátjuk a gonosz munkáját, és inkább felvállalunk minden kínzást és rágalmat, mind a lepaktálást…

– Ez az egész történet megváltás, Jézus Krisztus után kiált.

Ebből a mocsárból nem lehet saját, emberi erővel megmenekülni!

ISTEN NÉPÉRŐL.

– 1. Az Isten népe vezetett nép. Isten népének szabadsága a vezetettségében van. Ahol a halál felé vezetnek, az kegyetlen, megváltás után kiáltó rabság, noha a „nagy szabadság” kezd ilyenné válni. Isten népét elhívott vezetők vezették, egy fejedelem és egy főpap, egy világi és egy lelki vezető, akik egy emberként, az Úrra figyelve irányították Isten népét. Ahol az Úrra figyelnek, ott ennek nyomán élet támad, épülés. Az épülés nemcsak építkezés, az önmagában pótcselekvés. Az épülés: hit, remény, szeretet és áldott szolgálat kapkodás és embertelen gürcölés nélkül (8–9).

– 2. Az Isten népe „templomos” nép. Első feladatuk a templom alapkövének elhelyezése, a templom újraépítése. A templom szent hely, egy darab menny ebben a világban, hirdetve azt, hogy Istenünk az örök élet tágasságába helyezte ezt a földi életet, így ez a földi élet is lehetne szebb... Az ószövetségi engesztelő áldozatok ezt a nagy ajándékot előlegezték meg (10).

– 3. Az Isten népe örvendező nép. Ez az örvendezés mindig Isten dicséretéből fakad, és nem emberi indulatból. Ez az öröm nem rajongó, de valós, maradandó öröm. Ez az öröm tud sírni is, mert ez az öröm megbecsüli az elődök által, az Úrtól kapott, mára eldobott ajándékokat; – de mégis reménységgel tekint a jövőbe (11–13).

János 7,25–30

489. dicséret

Isten népe EGY AKARATTAL cselekedett, amikor visszatértek országukba (1).

– 1. Elsőként az istentisztelet helyreállítását kezdték meg a mózesi törvény előírása szerint. Egy közösség nem létezhet anélkül, hogy ne tekintene túl önmagán és ezen a világon, valami felsőbb kapaszkodó után.

– 2. Fontos, hogy a vallás csak másodlagosan „identitásképző” tényező. Elsődlegesen mindig kapaszkodó, annak megvallása, hogy ebben a rideg világban valóságos, isteni, szabadító, megváltó segítségre szorulunk, mert önmagunkban a legzseniálisabb helyzetünkben is, a lényegi dolgokat illetően tehetetlenek vagyunk. Ennek megvallása pedig nem egy általunk teremtett isten, hanem az élő Isten után kiált. Ha a vallás elsődlegesen önazonosságképző tényezővé válik, akkor ott öncélú, gyarló, egymásnak feszülő folyamatok indulnak el (6–7).

– 3. Az égőáldozati oltár felállítása, az előírt áldozatok bemutatása, a hetedik hónap három nagy ünnepének megtartása is mind az Istennel való kiengesztelődés, ennek nyomán az egymással és önmagunkkal való „rendeződés” nélkülözhetetlenségét hirdetik. Ezek valósága Jézus Krisztusban adatik (1–5).

János 7,14–24

432. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Úr törvényének megtartása tette őket Isten népévé. Ez adott nekik tartást, újbóli meggyökerezést szabadító Istenük szeretetében és életrendjében (1).

Itt még az ember cselekszik a megbékülésért, a megtisztulásért, újból és újból.

Jézus Krisztusban azonban Isten tökéletesen és véglegesen megváltott minket.

Mi mindent ennek bizonyosságból kiindulva teszünk, a hitéletben és a mindennapokban egyaránt (1–5).

Istennek kedves az, ha népe leírja életének történeteit, számbaveszi dolgait. Isten népe ezzel, Ura elé állva, átgondolni kényszerül mindent, ami vele történt, és elszámolni kényszerül mindennel, amit eddig kapott. Bármiféle írás, jegyzetelés megállít, átgondolásra, „rendeződésre” késztet. Régen a naplóírás többek között ezt a célt is szolgálta, ha nem is tudatosan.

A szentíró azonban tudatosan lép Ura elé, amikor pontosan felsorolja a hazatértek névsorát, akik a második hullámmal, Kr. e. 458–456 között Ezsdrással és Jésúa főpappal együtt érkeztek haza: szám szerint összesen 49 897 fő. A hazatérteken belül külön felsorolva olvashatjuk a vezetőket, aztán a férfiakat a felmenőik városai szerint csoportosítva, majd a papok és léviták listáját.

Többről van itt szó, mint az esemény és a hazatértek megörökítéséről! Ez a lista hitvallás arról, hogy mi az Isten népéhez tartozunk, név szerint, felvállaltan, mint akik megtapasztalhattuk és elfogadhattuk az Úr szabadító irgalmát.

János 7,1–13

366. dicséret

KI INDÍT MEG?

– 1. Döntő kérdés, hogy egy feldolgozhatatlan ingeráradattól mérgezett világban: – ki és mi indít el, és merre indít el; – ki és mi indít meg, azaz milyen ügy vitorlájába fogják be az életemet, mire használnak?  (1)

– 2. Ezért napi imádságunk legyen, hogy az Úr indítson el, és Ő indítson meg minket. Az Úr indítson, Igéje és Lelke által. Az események Uraként pedig Ő tartson meg bennünket minden lépésünkben az Ő útján (5–11). Mert mi gyarló módon, egy pillanat alatt „félrelépünk”, akár saját vágyainkat belemagyarázva az Ő szavába.

– 3. Milyen jó tudni, hogy az Úr Lelke az egész világban munkál. Isten Lelke még más, nagy világbirodalmak vezetőit is felindíthatja a jóra. Ne becsüljük le, de ne is értékeljük túl Círus, perzsa király döntését, aki ügyes politikusként, hatalmas országában, minden vallást be akart fogni a saját vitorlájába. Ezért engedte haza a zsidókat (Kr. e. 538). Ne várjunk a politikától többet annál, mint ami a természetéből kitelik. De igenis könyörögjünk azért, hogy az Úr Lelke indítsa a vezetők döntéseit, mert akkor az Úr dicsősége ragyog fel, és az Ő akarata valósul meg (1–4).

János 6,66–71

294. dicséret

A MIÉNK

– 1. Nincs rettenetesebb emberi érzés, mint amikor valakitől elveszik azt, ami az övé. Hiszen a kenyerünk, a földünk, a vizünk, a házunk, a legszemélyesebb dolgaink; – nem is beszélve a szeretteinkről, a feleségünkről, a gyermekeinkről, a szüleinkről; – ezek mind az életünk olyan elemei, amelyek nélkül nem tudunk élni, sem testileg, sem lelkileg, de hitben sem. Nincs rettenetesebb, mint amikor más veszi el azt, ami az enyém volt. Aki elvesz, az „idegen” (2), még ha a szomszéd is az illető (1–15).

– 2. Jeremiás kiönti szívének fájdalmát. De töredelmes szívvel, nem pedig perlekedve panaszkodik. Jeremiás bűnbánó szívvel sír: Elvetted „kincseinket”, mert nem becsültük meg azt; – vétkeztünk (16–17). Gyermekeink és unokáink jövőjét is tönkretettük (7).

– 3. Adj Uram mindenkinek kenyeret, földet, vizet, házat, feleséget; – de ne a miénket add oda! A próféta egyetlen reménysége az Úr, aki a trónján ül örökké, aki örök szeretettel választotta ki az embert, és magához ölelte azt. Ez most itt több, mint imádság, ez hitvallás, bizonyosság, Jézus Krisztusba vetett hit 19–22).

János 6,60–65

1. zsoltár

KIRÁLYUNKRÓL.

– 1. Jeremiás panaszolja, hogy királyuk, az Úr fölkentje foglyul esett. Valóban Cidkijjá királyt megvakították, és Babilonba vitték a többiekkel együtt. Isten népe tisztelte királyát, az Úr küldöttének tartotta a vezetőt. Ezért „éltető leheletnek” nevezi itt Jeremiás a királyt, akinek fogságba vitele oltalmuk és reménységük elvesztését is jelentette (20).

– 2. Az Úr hűséges fölkentje nélkül, felelős vezetés nélkül, valamint a vezetés tisztelete nélkül szétesik az élet, és szabadságban is foglyok vagyunk. Ebben a helyzetben minden reménytelenné lesz. Azt gondoltuk, hogy jobb lesz, és rosszabb lett (20). Micsoda aktualitást fogalmaz meg Jeremiás: „Még a lépteinket is figyelték, a szabadba sem mehettünk ki” (18).

– 3. Az Úr igaz fölkentje, Jézus Krisztus feltámadott. Ő éltető leheletünk, az Ő oltalma örök. Ővele a legreménytelenebb helyzet sem reménytelen.

János 6,52–59

437. dicséret

A KEGYESEK SZENVEDÉSE ÉS ANNAK ÉRTELME.

– 1. Egy nép szenvedése mindig egyes emberek szenvedése. Ezért fogalmaz Jeremiás először egyes számban: „Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott…” (1). A próféta részletezi ezt a szenvedést: elsorvadunk, sötétben tapogatózunk, falakba ütközünk tehetetlenségünkben, „ragadozók” támadnak ránk, nevetségessé lehetünk, keserűséggel lakhatunk jól, miközben tele van életünk méreggel, békétlenséggel, és sokszor nélkülözéssel is. Joggal csüggedhetünk el (1–20).

– 2. Jeremiás rámutat a szenvedés okára is, amikor az Úr haragjának botjáról beszél (1), és ellenünk fordítja kezét (3). Milyen biblikus volt nagyanyám, amikor elkeseredésében azt mondta: – Tudod, ha az Isten szeret és haragszik, úgy megbüntet, hogy még a botját is utánad vágja! Nem volt ebben a mondatban semmi Isten–gyalázás, hanem egy sokat szenvedett nemzedék minden kínja, benne a saját életének sok sebe, és mégsem perlekedéssel, hanem bűnbánattal. Jeremiás végig úgy beszél a szenvedésről, hogy Isten cselekszi azt népe életében.

– 3. Egyetlen lehetőségünk marad, az Úrhoz menekülni, Őhozzá könyörögni (19), és újra megtelik szívünk reménységgel (21): Szeret az Úr, azért nincs még végünk (22).

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A szenvedést, egy közösség, egy ország szenvedését (34), mindig csak egyének élhetik meg valóságos tapasztalatként.

A másik szenvedése, a mellettem gyötrődő szenvedése, számomra távoli, minden segítő együttérzés mellett is.

A próféta, siralmaiban úgy éli meg a pogány babiloniak otthoni pusztítását, valamint az idegen földre kényszerülő száműzetést, mint amikor olyanokkal kényszerülünk egészen közeli kapcsolatra, akiktől egyébként iszonyodunk.

Ebben a megállapításban nincs semmiféle minősítés, senkire nézve sem. Egyszerűen arról van szó, hogy ami, aki nekem kedves, az a másiknak idegen, riasztó is lehet, és fordítva.

Ezért először mindenki becsülje meg a sajátját, aztán nyisson mások felé, hogy ezzel megtanulja tisztelni a másikat, és aztán még jobban a sajátját.

Amikor tehát olyanokkal vagyunk összezárva, akik egészen mások, mint mi, az maga a halál; – mert az egyik „kicsapja” a másikat. Olaj és víz nem szívleli egymást. Ilyenkor démoni erők kezdenek el rombolni.

Gondoljunk csak bele abba, hogy még a hozzánk hasonlók közelsége is lehet kellemetlen. Amikor katonák voltunk, tizenhatan voltunk egy körletben… Csak túlélni lehetett ezt a közelséget, ezt a zsúfoltságot.

Képzeljük el ezt a közelséget azokkal kapcsolatban, akik sok tekintetben távol vannak tőlünk, mi is tőlük. Ha az Úr összehívja őket, és ők kezdenek el uralkodni…

János 6,35–40

290. dicséret

Február 7. – A teljes igemagyarázat

(22) „…összehívtad mindenünnen azokat, akiktől iszonyodtam.” (Jeremiás siralmai 2)

Ez egy kényes téma.

Valójában nem is lehet róla beszélni.

Aki ezt a témát szóbahozza, az olyat tesz, mint amikor valaki szándékosan darázsfészekbe nyúl, és úgy összeszurkálják a darazsak, hogy torzzá dagad a keze, így utána már semmi mással nem tud foglalkozni, csak azzal, hogy a kezét borogassa; – ha egyáltalán túléli a darazsak támadását.

Én sem részletezem a témát, csak szóbahozom, mert Isten Igéje erre felbátorít.

Jeremiás is szóbahozta; – tapintatosan; – nem részletezte, de szóbahozta.

A próféta, siralmaiban úgy éli meg a pogány babiloniak otthoni pusztítását, valamint az idegen földre kényszerülő száműzetést, mint amikor olyanokkal kényszerülünk egészen közeli kapcsolatra, akiktől egyébként iszonyodunk.

Ebben a megállapításban nincs semmiféle minősítés, senkire nézve sem.

Egyszerűen arról van szó, hogy ami nekem kedves, az a másiknak idegen, riasztó is lehet, és fordítva.

Ez a dolgok e-világi rendje.

Ezért először mindenki becsülje meg a sajátját, aztán nyisson mások felé, hogy ezzel megtanulja tisztelni a másikat, és aztán még jobban a sajátját.

Amikor tehát olyanokkal vagyunk összezárva, akik egészen mások, mint mi, az maga a halál; – mert az egyik „kicsapja” a másikat. Olaj és víz nem szívleli egymást.

Ilyenkor démoni erők kezdenek el rombolni.

Gondoljunk csak bele abba, hogy még a hozzánk hasonlók közelsége is, ha az illető egy bizonyos illendő kommunikációs tér határán belül közelít meg minket, kellemetlenné lehet.

Amikor katonák voltunk, tizenhatan voltunk egy körletben, és a folyosók kialakítása miatt az emeletes vaságyak kétszer négyesével egymáshoz voltak tolva.

Ez azt jelentette, hogy közvetlenül mellettem, közvetlenül a fejemnél, és közvetlenül fölöttem is aludtak, valójában egy blokkban nyolcan.

Csak túlélni lehetett ezt a közelséget, ezt a zsúfoltságot.

Még az egy „akolból” való emberek sokféleségét is csak nehezen lehetett átvészelni.

Fokozom: Egyszer a hálótársam kábult részegen érkezett meg az eltávozásról, és reggelre a hányásában ébredtem.

Azt mondják, hogy a börtönben az igazi büntetés nem is a zártság, hanem a másiknak a közelsége.

Képzeljük el ezt a közelséget azokkal kapcsolatban, akik sok tekintetben távol vannak tőlünk, mi is tőlük.

Ha az Úr összehívja őket, és ők kezdenek el uralkodni…

Nem folytatom, tapintatosan abbahagyom, mint Jeremiás, mert halálos csípésektől borogathatom az életemet.

Szerintem anélkül, hogy részletezném, aki akarja tudja, miről van szó.

A „Panelkapcsolat” című magyar film (1982) valójában társadalomrajz, egy panellakásban küzdő házaspár portréján keresztül ábrázolva a korabeli magyar viszonyokat.

A film záró jelenetéről azt írja a kritika: „És látjuk a házaspár arcán, hogy tudják, amit tudunk.”

Szóval szerintem elég magát az igeverset elolvasni, magyarázat nélkül is tudják, amit Jeremiás tudott, amit én tudok, amit mindenki tud…

A „Sion” kifejezés egyre inkább Isten lakóhelyét, Isten jelenlétét fejezte ki.

Akkor kezdi értékelni az ember a saját „kincseit”, amikor azokat elveszítette.

Akkor kezdjük majd visszasírni Isten jelenlétét, amikor ez az éltető és áldó jelenlét elhagyott bennünket.

Isten népe sem becsülte meg élő, szabadító Istenét, hitét, templomát, papjait, prófétáit, hitéből fakadó, gyönyörű kultúráját, ünnepeit és hétköznapjait; – hanem hűtlenül más kincsek után járt.

Ezért Isten megszomorította, megítélte népét, sok vétke miatt (5).

Isten elvette tőlük a rájuk bízott kincseket, azokat idegenek dúlták fel, szétszórták, és őket magukat is idegen földre vitték fogságba. Most az „eddig bálványozott kincsek” között sírhatnak a maguké után.

Gyászolnak a Sion útjai, mert néptelen a templom felé vezető út, nincsenek ünnepek, nincs istentisztelet, nincs Isten-jelenlét, nincs hit; – csak a felszínes „semmi, lufi, kirakat”, a fájdalmas üresség.

Ennél még az is jobb, ha valaki legalább keseregni, sírni tud azért, ami korábban az övé volt, és újra elkezdi értékelni azt.

Meg kell várnunk Isten ítéletét, hogy mi is felfedezzük a saját kincseinket?

János 6,28–34

479. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz:

Két éven át támadta Babilon serege Jeruzsálemet.

Kr. e. 586-ban behatoltak a városba, felgyújtották a templomot, a királyi palotát, lerombolták a város falait, majd a város lakóinak nagy részét, megvakított királyukkal együtt fogolyként vitték magukkal.

Jeremiás végignézte a templom megszentségtelenítését és a város elpusztítását.

Jeremiás sír az elpusztult Jeruzsálem felett.

Így kiáltott fel: „Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepre járjon.” 

A Sion szó eredetileg Jeruzsálem hegyére utalt, amelyre Dávid városa épült.

Később, amikor a templom felépült a Morijjá hegyén, azt a hegyet kezdték Sion hegyének nevezni, amelyen a templom állt.

Végül ezt a szót egész Jeruzsálemre értették.

ISTEN IGÉJE BETELJESEDIK.

– 1. Isten Igéje beteljesedik, mint ítélet. Jeremiás könyvéhez, később (Kr. e. 561-ben) fűzték hozzá ezt a záró fejezetet, hogy hirdessék, igazolják, Isten Igéjének beteljesedését, amit Jeremiáson keresztül üzent.

– 2. Isten beteljesedett Igéje, mint ítélet, rettenetes. Cidkijjá király fellázadt Babilon ellen, mert nem vette komolyan a prófétai intést, miszerint most engedelmesen az Isten büntetésének adják meg magukat, mert éppen ez az Isten akaratának való engedés jelentheti majd a megoldást. Ezért a babiloni király megkezdte Jeruzsálem ostromát Kr. e. 588-ban, és kiéheztetve a várost, Kr. e. 586-ban bevonult Jeruzsálembe. A rettenet részleteit olvassuk el az Igéből…

– 3. Isten beteljesedett Igéje, mint elfogadott és megtisztító ítélet, majd megoldássá lehet. Nehezen megy nekünk ennek belátása. Nehezen megy nekünk a „megadás”, Isten jogos, de megtisztító ítéletének alázatos elfogadása. Ehelyett ellent állunk Istennek, embereknek, küzdünk, erőlködünk, feleselünk, perlekedünk. De Istennel nem lehet vitatkozni.

– 4. Isten Igéje azonban beteljesedik, mint kegyelem, az Őneki mindenkor engedők életében (31–34). Ez már az eljövendő, krisztusi kegyelem ígérete.

János 6,2–27

172. dicséret

Február 5. – A teljes igemagyarázat

(3) „Bizony, az Úr haragja miatt történt ez…” (Jeremiás 52)

ISTEN IGÉJE BETELJESEDIK.

– 1. Isten Igéje beteljesedik, mint ítélet.

Jeremiás könyvéhez, később (Kr. e. 561-ben) fűzték hozzá ezt a záró fejezetet, hogy hirdessék, igazolják, Isten Igéjének beteljesedését, amit Jeremiáson keresztül üzent:

– Júda saját erejében bízó, engedetlen királyának halálról (1–11);

– Jeruzsálem pusztulásáról (12–16);

– a templom lerombolásáról (17–23);

– a hűtlen nép fogságáról (28–30).

– 2. Isten beteljesedett Igéje, mint ítélet, rettenetes.

Cidkijjá király fellázadt Babilon ellen, mert nem vette komolyan a prófétai intést, miszerint most engedelmesen az Isten büntetésének adják meg magukat, mert éppen ez az Isten akaratának való engedés jelentheti majd a megoldást.

Ezért a babiloni király megkezdte Jeruzsálem ostromát Kr. e. 588-ban, és kiéheztetve a várost, Kr. e. 586-ban bevonult Jeruzsálembe.

Babilon királya Cidkijja jeruzsálemi helytartót elfogta, a fiait a szeme előtt végeztette ki, őt magát megvakította, és így vitte fogságba, ahol börtönben halt meg.

Isten népe is rettenetesen megszenvedte ezt az engedetlenséget.

Jaj, az isteni büntetés túlmutat ezen az életen.

– 3. Isten beteljesedett Igéje, mint elfogadott és megtisztító ítélet, majd megoldássá lehet.

Nehezen megy nekünk ennek belátása.

Nehezen megy nekünk a „megadás”, Isten jogos, de megtisztító ítéletének alázatos elfogadása.

Ehelyett ellent állunk Istennek, embereknek, küzdünk, erőlködünk, feleselünk, perlekedünk.

De Istennel nem lehet vitatkozni.

Az el nem fogadott ítélet rettenetes büntetéssé lesz.

– 4. Isten Igéje azonban beteljesedik, mint kegyelem, az Őneki mindenkor engedők életében.

A Kr. e. 587-től eltelt 26 esztendő, amikor Kr. e. 561-ben a fogoly Jójákin király kegyelmet kapott Evíl-Meródak babiloni királytól (31–34).

Ez már az eljövendő kegyelem ígérete.

Isten Igéje kegyelmesen beteljesedett Jézus Krisztusban.

SÜLLYEDÉS VAGY MEGMARADÁS?

– 1. Szerájá, Jeremiás parancsára Babilon pusztulásáról szólt; – az Eufráteszbe dobott, ítéletes próféciákat tartalmazó tekercs elsüllyesztésével fejezte ki Isten üzenetét, miután azt felolvasták (59–64).

– 2. Szent bátorság és alázat: komolyan venni azt, amit a másik mond.

– Áldott hit: komolyan venni Isten Igéjét, amely megszólal a Bibliában, hitvallásaink medrében.

– Felülről való bölcsesség: a másik beszédét higgadtan az Úr elé vinni, az Ige mérlegén.

– Isteni küldetés: Nem félni, és mondani azt, amit az Úr ránk bízott, direkt senkit nem bántva, de mennyei hűséggel.

– Kegyelmi állapot: szentlelkes szűrővel meghallani az Úr ítéletét is, és megalázkodva nem ellenállni, nem erőlködni és fáradozni (64), hanem a kegyelmet megragadni.

– 3. Egyébként elsüllyedünk. Mi zsigerből azonnal visszafeleselnénk, ha csak lehet, Istennek és embereknek egyaránt. Nagy szabadságunkban mindezt lehet. Ezért süllyesztünk és süllyedünk; – minden süllyed (64). Ez ítéletes állapot, és jogos az ítélet.

– 4. Isten azonban megmaradást akar! Istenünk, Jézus Krisztusban mindezt kijelentette, népének meghirdette, abban őket részesítette, ezt az örömhírt rájuk bízta.

János 6,16–21

300. dicséret

Február 4. – A teljes igemagyarázat

(59) „Ezt parancsolat Jeremiás próféta Szerájának…” (Jeremiás 51,41–64)

SÜLLYEDÉS VAGY MEGMARADÁS?

– 1. Babilon királya minden helytartót hűségesküre Babilonba rendelt.

Így ment Cidkijjá király is Babilonba, Jeremiás írnokának, Báruknak testvérével, Szerájával.

Ez a Szerájá, Jeremiás parancsára Babilon pusztulásáról szólt; – az Eufráteszbe dobott, ítéletes próféciákat tartalmazó tekercs elsüllyesztésével fejezte ki Isten üzenetét, miután azt felolvasták (59–64).

– 2. Amikor a szemünkbe mondanak valamit:

– az többnyire indulatot és ellenállást vált ki belőlünk;

– jobb esetben igazán fáj is;

– és kegyelmi állapot, ha azon még el is gondolkozunk, elvonatkoztatva a vélemény valóságtartalmától, és függetlenítve magunkat attól is, hogy ki és milyen érdekből olvasott be nekünk.

– 3. Persze ahhoz már a Szentlélek munkája, és ennek nyomán élő hit szükséges, hogy egy emberi beszédből, kellő alázattal és engedelmességgel kiszűrjük az Isten üzenetét, Igéjét.

Mondhatnánk, hogy mi már „könnyebb helyzetben vagyunk”, mert van Bibliánk, abban segítenek tájékozódni hitvallásaink.

De a mai, mindent megkérdőjelező ember és egyház számára sok esetben ez is probléma.

– 3. Szent bátorság és alázat: komolyan venni azt, amit a másik mond.

– Áldott hit: komolyan venni Isten Igéjét, amely megszólal a Bibliában, hitvallásaink medrében.

– Felülről való bölcsesség: a másik beszédét higgadtan az Úr elé vinni, az Ige mérlegén.

– Isteni küldetés: Nem félni, és mondani azt, amit az Úr ránk bízott, direkt senkit nem bántva, de mennyei hűséggel.

– Kegyelmi állapot: szentlelkes szűrővel meghallani az Úr ítéletét is, és megalázkodva nem ellenállni, nem erőlködni és fáradozni (64), hanem a kegyelmet megragadni.

– 4. Egyébként elsüllyedünk.

Mi zsigerből azonnal visszafeleselnénk, ha csak lehet, Istennek és embereknek egyaránt.

Nagy szabadságunkban mindezt lehet.

Ezért süllyesztünk és süllyedünk; – minden süllyed (64).

Ez ítéletes állapot, és jogos az ítélet.

– 5. Isten azonban megmaradást akar!

Istenünk, Jézus Krisztusban mindezt kijelentette, népének meghirdette, abban őket részesítette, ezt az örömhírt rájuk bízta.

Szíven ütött ez a mondat.

Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak. Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág. Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.

Igen, mire megidősödünk: – megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; – kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; – és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk (36). Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz. Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

János 6,1–15

501. dicséret

Február 3. – A teljes igemagyarázat

(36) „Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40)

Szíven ütött ez a mondat.

Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak.Mi minden rejlik egy szabálytalan fában, ha a „Mester” nyúl hozzá, és áldott pontossággal lefejti róla azt, ami nem odavaló.

Pont ezt teszi népével, és az egyes hívő emberrel is az Úr.

Mire megöregszünk, sok fájdalmas „vésés, csiszolás” nyomán, de kiábrázolódik bennünk az Úr arca, a Krisztus (Galata 2,20).

Ezek az idős emberek olyan hiteles ihletettséggel vallottak erről saját verseikben, amelyben az idős kor emlékező megadása mellett ott ragyogott a hit, a remény és a hálaadás.

Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág.Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.

Igen, mire megidősödünk:– megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa;

• másra szorulunk (János 21,18);

– kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél;

– és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk.

Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz.

Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

Egy madárrajban nem tudjuk megszámolni, hányan vannak.

Az Úr tudja, hányan vagyunk, és hogy az övéi vagyunk.

– 1. Jeremiás részletezi Babilon ellenségeinek harci készülődését. A királyok, akik meghódítják Babilont, a médek és perzsák ellenőrzése alatt álló területekről fognak érkezni, a mai Észak–Iránból. Ezek sáskaként győzik le a „hatalmas” Babilont (1–14).

– 2. Isten hatalmasabb minden e-világi hatalmasságnál (15–19). Isten megbüntette saját népét, annak hűtlenségéért. De az Úr soha nem hagyja el választottait, és azok ellenségei nem maradhatnak sokáig talpon.

– 3. Ez az üzenet, annak áldott igazsága ellenére is hordoz egy veszélyt a gyarló ember számára: – Isten elpusztítja ellenségeimet, és megtart engem! Valójában mindenki ezt hiszi, ezért könyörög. Ez a pszichikus hit.

– 4. Az élő, szentlelkes, pneumatikus, krisztusi hit imádkozó reménységgel tekint ellenségeire is. Isten országa itt van, de még nem teljesedett ki, ezért ennél többet; – önfeladás, hűtlenség és értelmetlen önfeláldozás nélkül nem tudunk tenni ellenségeinkért. Ám, ez a lelkület a teljes megváltásért kiált, és nem elégszik meg csupán saját győzelmével, még ha az Úrtól nyert ajándék is.

János 5,37–47

154. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A támadókat méd királyoknak nevezi az Ige (11).

Ez utalás lehet a Kr. e. 539-es, méd–perzsa támadáskor, Babilon bukására.

A bukott Babilonnak hiába gyógyítják sebeit, aztán lassan szövetségesei is elhagyják, így magányosan haldoklik.

AZ ÚR TERVE TÖKÉLETES (45). Ki merne vitatkozni az Úr tervével? (44)

– 1. Isten terve lerombolja az önhitt, de roskadozó „épületeket”. Az Úr senkinek sem engedi, hogy istenné legyen. Legfőképpen nem engedte ezt hűtlen népének. De nem engedte ezt a korabeli nagyhatalmaknak sem, mert elbukott Asszíria, legyőzték Babilont is, és azóta hány és hány nagyhatalom lett az enyészeté. Ez megnyugtató bizonyosság. A mai hamis istenek, hatalmasságok, gőgös népek és emberek előbb–utóbb „elvesznek” (29–32; 35–43).

– 2. Isten végső terve azonban nem a pusztítás, hanem az építés. Megváltót küld népéért, aki kiszabadítja őket a fogságból, legyőzi nyomorgatóit, és saját választott királyát emeli népe trónjára (44).

– 3. Isten terve azonban sokkal több ennél! Aki ezt nem látja, az nagyon keveset remél. Erre nézve igaza van Shakespeare-nek, miszerint az élet zengő tombolás, de semmi értelme sincs. Isten terve nem engedi a „letargiás nihilt”. Ő megvált ebből az örök és új életre, az üdvösségre. Nincs ennél szebb terv, amely Jézus Krisztusban már meg is valósult (34).

János 5,31–36

452. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 3. Isten terve azonban sokkal több ennél!

Aki ezt nem látja, az nagyon keveset remél, és valójában a halál árnyékának völgyében akar tündökölni, amelynél nincs értelmetlenebb és hiábavalóbb vállalkozás.

Erre nézve igaza van Shakespeare-nek, miszerint az élet zengő tombolás, de semmi értelme sincs.

Homokvárat építünk a strandon, de mindenki mást vízbe fojtva, hogy miénk lehessen a legszebb, a legnagyobb. Holnapra pedig összedől a vár.

Isten terve nem engedi a „letargiás nihilt”.

Ő megvált ebből az örök és új életre, az üdvösségre.

Nincs ennél szebb terv.

Jézus Krisztusban már meg is valósult ez a terv.

Isten választott népe pedig nem tarthatja meg magának ezt az örömhírt (34).

Isten népe gyakran nem bárány természetű. Gyakran inkább báránybőrbe bújt farkasokként viselkedünk (Cselekedetek 20,29); – kár ezt szépíteni. Mégis azért nevezi báránynak az Ige Isten népének tagjait, mert ennek a népnek pásztora az Úr. Megváltott bűnösök vagyunk. Ez a bárány meghajszolt, oroszlánok kergették, sokféle nagyhatalom játéka lett a történelem során; – de mindig Isten tudtával és akaratával lett azzá. Isten népe meghajszolt, megvetett, de kegyelem alatt van. Isten népének menedéke az Úr, aki nem engedi el népe kezét, visszavezeti seregét eredeti helyére, itt és odaát, bűnét eltörli. Nem maradhatunk báránybőrbe bújt farkasok, mert az Isten báránya (János 1,29) szült újjá bennünket (János 1,29), és Ő küldött el a szolgálatra minket (Lukács10,3; 19–20). Mi nem hivatkozhatunk arra, hogy hajszoltak vagyunk. Akit az Úr hajszol meg, még ha mások által is, és nem a saját akarnok indulatai, az Isten gyermeke, Isten népének tagja, akit Jézus Krisztus megváltott és minden hajszoltságában is megáld.

János 5,24–30

364. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Isten végső szabadítása nem késik.

Babilon és minden nagyhatalom az enyészeté lesz, még akkor is, ha Isten felhasználta azokat.

Minden nagyhatalom elpusztul, ha nem tudja, hogy az Úrtól kapta hatalmát és visszaél azzal (17–18).

Mi nem hivatkozhatunk arra, hogy hajszoltak vagyunk.

Persze jó lesz, ha egyszer vége lesz a gyarló „akarnok hajszoltságnak”: egymás hajszolásának.

Ugyanakkor az Isten szeretete által meghajszolt életünk reménységre indít minket, bűneinkből megtisztít, az Úr kegyelmében tart.

Hála ezért az Úrnak, miközben várjuk megváltásunk teljes kivirágzását, mindenfajta hajszoltságunk megszűnését.