A „Sion” kifejezés egyre inkább Isten lakóhelyét, Isten jelenlétét fejezte ki.

Akkor kezdi értékelni az ember a saját „kincseit”, amikor azokat elveszítette.

Akkor kezdjük majd visszasírni Isten jelenlétét, amikor ez az éltető és áldó jelenlét elhagyott bennünket.

Isten népe sem becsülte meg élő, szabadító Istenét, hitét, templomát, papjait, prófétáit, hitéből fakadó, gyönyörű kultúráját, ünnepeit és hétköznapjait; – hanem hűtlenül más kincsek után járt.

Ezért Isten megszomorította, megítélte népét, sok vétke miatt (5).

Isten elvette tőlük a rájuk bízott kincseket, azokat idegenek dúlták fel, szétszórták, és őket magukat is idegen földre vitték fogságba. Most az „eddig bálványozott kincsek” között sírhatnak a maguké után.

Gyászolnak a Sion útjai, mert néptelen a templom felé vezető út, nincsenek ünnepek, nincs istentisztelet, nincs Isten-jelenlét, nincs hit; – csak a felszínes „semmi, lufi, kirakat”, a fájdalmas üresség.

Ennél még az is jobb, ha valaki legalább keseregni, sírni tud azért, ami korábban az övé volt, és újra elkezdi értékelni azt.

Meg kell várnunk Isten ítéletét, hogy mi is felfedezzük a saját kincseinket?

János 6,28–34

479. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz:

Két éven át támadta Babilon serege Jeruzsálemet.

Kr. e. 586-ban behatoltak a városba, felgyújtották a templomot, a királyi palotát, lerombolták a város falait, majd a város lakóinak nagy részét, megvakított királyukkal együtt fogolyként vitték magukkal.

Jeremiás végignézte a templom megszentségtelenítését és a város elpusztítását.

Jeremiás sír az elpusztult Jeruzsálem felett.

Így kiáltott fel: „Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepre járjon.” 

A Sion szó eredetileg Jeruzsálem hegyére utalt, amelyre Dávid városa épült.

Később, amikor a templom felépült a Morijjá hegyén, azt a hegyet kezdték Sion hegyének nevezni, amelyen a templom állt.

Végül ezt a szót egész Jeruzsálemre értették.