Az elengedés hetedik esztendejében minden adósságot el kellett engedni Isten népe közösségén belül (1–2). A közöttük lakó jövevényekre is sok, őket védő rendelkezés vonatkozott. Ezt az „elengedést” azonban az idegenekre nem lehetett alkalmazni (3). Először Isten népén belül legyen rend, engedelmesség, szociális igazság; vagyis ahogy az igeszakasz mondja, ne legyen szegény közöttük (3), ragyogjon fel a testvéri közösségben az Isten dicsősége (7), aztán következhetnek mások (3). Valóban: addig nem tudunk másokon segíteni, amíg a saját dolgainkat nem rendeztük (7–10); miközben a „másik” akkor várhat segítségre, ha valóban tehetetlen és rászoruló. Nem rászoruló az, aki igazából a könnyebb utat választva, élete bajainak megoldását mindig másoktól várja, azokért másokat okol (11).
Az elengedés esztendeje előre mutat, arra a nagy elengedésre, amely Jézus Krisztusban mindenféle adósságra és minden népre vonatkozik. Micsoda kegyelem: mázsás terhek esnek le rólunk, amikor kifizethetetlen adósságokat elengednek nekünk. Gondoljunk csak az adós szolga példázatára. De ha mi irgalmat nyertünk, nem lehetünk irgalmatlanok a másikkal szemben (Máté 18,21–35).
Egy nehéz kérdést is feszeget ez az Ige. Lehet-e a vagyon Isten áldása? Hogyan élhetünk a vagyonunkkal az Isten dicsőségére? Csak szó szerint felvetem, amit a mai igeszakasz említ. Tehetjük azt, hogy gazdagságunkban kölcsönt adunk másoknak? Uralkodhatunk-e így másokon, rajtunk pedig emberek nem tudnak uralkodni? Legalábbis a vagyon biztonságában ez így látszódhat (6).
Mondjuk ki: Jézus Krisztusban ez alapvetően másként van! Isten valódi áldásának jele nem a vagyon. Még akkor sem, ha egy ideig a vagyon is áldásnak tűnhet. A vagyon, egy ponton túl, mindig kísértés és letagadhatatlanul mulandó. Főleg nem lehet az áldás jele az, hogy Isten népeként mások felett uralkodjunk ebben a világban. Isten népe, ha valóban hiteles, akkor van „lelki hatalma”, ezt azonban szolgálatra kapta; arra, hogy utolsó legyen „itt”, mindenki között (Márk 9,35).