Jeruzsálem szorongatott helyzete és a felelős vezető halálos betegsége között lehet kapcsolat. A felelős vezető mindent megtesz, szüntelenül imádkozik, folyvást aggódik azokért, akiket az Úr Isten rábízott. A felelős vezető nem magának él: igyekszik híven, tisztán élni, mindent megtenni, amit az Úr rábízott, Istennek kedvesen (3). Egy túlterhelt, vagy szorongatott helyzetben, időszakban azonban az erőtlen test megadja magát, és megbetegszik.

– Olyan jó azonban tudni, hogy itt sem csupán a „pszichoszomatikus” történésről van szó, hanem Isten rendeléséről, aki mindenek Ura, élet és halál Ura, és az általa elküldött nép és elhívott felelős vezetők Ura. Nem egy testi-lelki törvényszerűségnek vagyunk kiszolgáltatva. Ezek ugyan érvényesülnek, de akkor és úgy, amikor az Isten azt elrendeli. Isten figyelmeztette Ezékiás királyt, de adott még neki tizenöt évet, hogy bölcsebben kormányozzon, és magára is legyen tekintettel (4–8).

Nekem is megtanította az Úr: nincs „majd”. Ne alapozzunk arra a hamis reménye, hogy most megszakadok a terhek alatt, de majd a könnyebb időszakokban, majd a szolgálat után, majd a nyugdíjban pótlom az elmaradtakat, a szeretteim felé való mérhetetlen tartozásaimat. Nincs „majd”! „Most” van, ma van, még akkor is, ha reménységgel tekintünk a holnapra.

*

Ezékiás király imádkozott. Imádsága nem szokványos.

A fal felé fordult a király: ez nemcsak a kedvetlenség, a szomorúság, a kimerültség jele; hanem annak kifejezése is, hogy senki ne nézzen már bele az arcába, a bajába; senki ne vájkáljon benne: mert ez most csakis Isten és az ő ügye (2).

Ezékiás király keservesen sírva imádkozott (3). Ebben az imádságban nincsenek kegyes sablonok. Ezékiás megvallja félelmeit, testi-lelki gyötrelmeit, keserűségét (13–15).

Ezékiás imádsága kimondja a földi élethez való ragaszkodását (16), hiszen ő még fiatal (10–11). Ezékiás őszintén szól a halál titkáról, rettenetéről (18–20), amelyet a szép költői képek sem enyhítenek (12–13), és csak fokozzák a földi élethez való ragaszkodást. Mi, mai hívők, az örök élet krisztusi reménységének bizonyosságában már nem merünk beszélni arról, amit itt Ezékiás megfogalmazott. Pedig kellene!

Ezékiás király imádsága, mint minden hitben elmondott imádság, az Isten színe előtt hangzik el, ezért szent, áldott, Istennek kedves. Ezékiás kiönti a szívét az Úr előtt, és tudja, hogy javára válik a keserűség (17), még akkor is ha meg kell halnia. Ezt Ezékiás az isteni kijelentés akkori szintjén tudta megfogalmazni: itt és odaát is az Úrban leszünk; pengetjük majd a lantot az Úr házában, életünk minden napján (20).

Jelenések 22,8–21

Szerző: refdunantul  2020.01.26. 04:00

A legyőzhetetlennek tűnő ellenségnek egyszerre csak nyoma sincs. Hatalmas Isten az Úr! Mi csak bízzunk Őbenne, nem szégyenülhetünk meg. Ezékiás király böjtölve gyászolt; a vele lévőkkel együtt könyörgött szabadulásért; és Ézsaiás prófétán keresztül figyelt az Úr szavára. Az asszír hadsereg pedig eltűnt Jeruzsálem falai alól (1–7).

– Előfordulhat, hogy az ellenség marad és legyőz. A tényleges ellenséget azonban örökre legyőzte a mi Urunk, Jézus Krisztus. Nem a böjtöléses gyászunk, a könyörgésünk, valamint az Igére figyelésünk érdeméért szabadít meg minket a mi Urunk, hanem pont fordítva: az Úr egyetlen, örök szabadításának bizonyossága vezet minket az Úr színe elé. Már megszabadultunk: ezért hálatelt, biztos reménységgel járulunk az Úr elé.

Ezékiás király imádsága is ebből az örök bizonyosságból táplálkozott, a már megnyert szabadulás öröméből. Az asszír király gyalázta az egyetlen Istent, és a saját maga erejében bízott (8–15). Ezékiás király pedig hitvallást tett az egyetlen Istenről. Isten szabadítása az Ő dicsőségének érvényesülése. Ahol pedig az Úr dicsősége és igazsága érvényesül, ott minden rendben lesz. Ezékiás nem szabadulásért könyörgött, hanem Isten dicsőségének érvényesüléséért; de azzal a hittel tette ezt, hogy ahol Isten dicsősége felragyog, egyedül ott van a valóságos, örök szabadulás (16–20).

*

(35) „Pajzsa leszek ennek a városnak…” (Ézsaiás 37,21–38)

Ezékiás imádságát meghallgatta az Úr! – Mivel imádkoztál, könyörülök rajtad! – válaszol az Úr. Nem arról van itt szó, hogy a mi imádságunk befolyásolhatja az Istent, örök terve megvalósításában. Aki azonban Lélekkel imádkozhat, annak eleve bizonyossága van, hogy az Úr könyörülete már az övé. Jézus is ezzel a bizonyossággal imádkozott a halott Lázár sírjánál. Még halott volt Lázár, és az Úr már előre hálát adott, hogy meghallgatta Őt; pedig láthatóan még nem is történt semmi (János 11,21–22). Az imádság a megváltottság jele; kegyelmi állapot.

Isten nem engedi egy határon túl az istentelen világbirodalmakat. Asszíriát is megítélte, akkori uralkodójával, Szanhérib királlyal együtt (22–27). Isten mindent tud rólunk: ha kimegyünk, ha bejövünk, ha tombolunk; és minden tombolás istentelen, elbizakodott beszédű lázadás az Isten ellen. Isten horgot vet minden önhitten tomboló orrába, előbb-utóbb, akár „kiskirály”, akár „nagykirály” legyen az illető (28–29). Jó ezt tudni!

– Isten nem engedi, hogy az asszír király bevegye Jeruzsálemet. Az Úr meg fogja védeni városát (33–35), és fel fogja virágoztatni városát (30–32).

Jelenések 22,1–7

Szerző: refdunantul  2020.01.25. 04:00

– Minden tényleges támadást megelőz egy agyafúrt lélektani hadviselés. A tényleges támadás során aztán a korábban megfélemlített emberrel, néppel már azt művelünk, amit akarunk. Erről beszél a mai igeszakasz, ezt igazolja a történelem számos nyomorúságos eseménye.

Nézzük a lélektani hadviselés mozzanatait!

Szanhérib, asszír király körbevette Jeruzsálemet, és bezárta az ott lakókat, mint madarat a kalitkába (Kr. e. 701). Előtte legyőzte Júda megerősített városait, porrá zúzta Lákis városát. Majd onnan követet küldött Ezékiás királyhoz (1–3).

A követ megfenyegette a királyt, hogy ne bízzon Egyiptomban, mert az törékeny nádszál, és ha arra támaszkodik, a nád átböki a kezét, vagyis kudarcot fog vallani vele. A fenyegetés, Isten féltő szeretete szerint, egybeesik Ézsaiás korábbi szavaival (30,7; 31,3).

Az asszír követ megfélemlítette a körbezárt népet – saját nyelvükön, hangosan, hogy értsék – ha nem adják meg magukat, a saját ganéjukat eszik majd, és a saját vizeletüket fogják inni, vagyis nagy kínban lesz részük, mire meghalhatnak (4–12).

Ugyanakkor a követ megzsarolta őket: de ha megadja magát a város, egy darabig a saját földjeiken élhetnek; majd a sajátjuk helyett kapnak valahol kárpótlást, de mégis élhetnek (16–17).

Végül Szanhérib követe elbizonytalanította őket a hitükben, gyalázta az élő Istent, majd az Urat más bálványistenekhez hasonlítva kijelentette, hogy hiába bíznak Őbenne, nem fognak megmenekülni, mert más istenek sem segíthettek a saját népükön. Jobb, ha megadják magukat! (7; 18–21)

Ezékiás emberei megszaggatták a ruháikat, úgy mentek királyuk elé, az asszír követ szavait hallva (22). Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, és bűnbánatot tartva járulhatunk az Úr elé. A bűnbánatban az ember könyörögve kiált az Úrhoz: mert fél, megretten, mert tudja, hogy egyedül nem bírja el a terhét. Igen, ezek a lélektani hadviselési mozzanatok legyőzhetnek minket már az elején. Elég arra gondolni, amikor az ember beteg lesz, sok testi kín között. Mi mindent odaadna az ember a maga bőréért. A bűnbánat azonban mégis annak a jele, hogy nem az ellenségnek, hanem az Istennek adtuk meg magunkat, és Őhozzá menekültünk gyengeségünkben. Amíg van bűnbánat, addig még az Úr előtt vagyunk – gyarló, félelmekkel teli és hitetlen nyomorúságainkban is –, addig még van remény. Istenünk nem marad néma (21).

Jelenések 21,9–27

Szerző: refdunantul  2020.01.24. 04:00

– Eljött közénk az Isten, életünk pusztaságába. Ézsaiás arról a pusztaságról beszél, amely fokozatosan kivirágzik (1–2). Jézus Krisztusban eljött közénk az Isten. Őbenne testet öltött az Isten, bebizonyította, hogy Ő van; megmutatta, hogy Ő milyen; és megváltott bennünket. Jézus Krisztusban úgy jött el közénk az Isten, hogy Őbenne megláttuk az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát (2). Isten dicsősége soha nem valami elméleti valóság és szentség, hanem ebben a világban megtapasztalható, a világot újjáteremtő, áldott jelenlét: kivirágzik a pusztaság (1–2), és víz fakad a szomjazó földön (6–7).

– Istenünk, Jézus Krisztusban elkezdi visszaállítani az Ő üdvözítő rendjét. A pusztaságban kivirágzik a nárcisz, vagyis élet támad ott (1–2), az erőtlenek megerősödnek (3–4), a betegek meggyógyulnak (5–6), a sakálok megszelídülnek (7), akárcsak az oroszlánok és minden ragadozó vad (9), a bizonytalanságban szabadító út tűnik fel, az Istenhez visszatérők megtisztulnak, bolond tudatlanságuk megszűnik (8) és örök öröm lesz osztályrészük. Ézsaiás gyakran hangsúlyozza ezt a látomást. Isten eredeti teremtési rendje visszaáll (Ézsaiás 11,1–9). Még hitben járva is olyan felfoghatatlannak tűnik mindez, ebből a világból szemlélve. Ézsaiás azonban éppen azt hangsúlyozza, hogy nem érhetjük be kevesebbel.

– Ez az üdvözítő rend azt is jelenti, hogy Isten megszabadítja népét (4). Ézsaiás korában ez a szabadulás szintén konkrét szabadulást jelentett, a fogságból való visszatérés reménységét. Jézus Krisztusban azonban ez a szabadulás sokkal többet jelent, de ugyanilyen konkrét: a bűnből, betegségből, halálból való szabadulás valóságát hirdeti meg.

– Ennek az üdvözítő rendnek eleme az is, amiről keveset beszélünk, és amit igeszakaszunk így fejez ki: „Íme, jön az Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket!” (4) Isten megfizet. Ez is az üdvözítő rend helyreállításának része. Vagyis Isten jelenlétében kiegyenlítődnek a dolgok, lesz számonkérés, nem okozhatunk úgy fájdalmat a másiknak, hogy annak ne lenne hatása ránk nézve is, ha csak Isten kegyelme nem könyörül rajtunk. Ez a kegyelem is az Ő szabadításának része. Aki azonban részesült ebben a kegyelemben, az nem bánthatja többé a másikat!

Szerző: refdunantul  2020.01.23. 04:00

– Tegyük félre az emberi érzelmeket, amikor ezt a fejezetet olvassuk. Isten haragja minden népet joggal elér (2). Egyik nép sem különb a másiknál. Istentelenség tombol mindenütt. Ez látszik a világban történő eseményeken. Isten nem lenne Isten, ha vég nélkül eltűrné a hitetlenséget, és az ezzel járó mérhetetlen sok bűnt és szörnyűséget. Isten ítéletében egyértelműen világossá lesz az, hogy ki az Úr ezen a világon! Ebben nincs vita. Isten ítéletében felragyog az Ő dicsősége, igazsága, örök rendje, amely nem engedi, hogy a bűn és a gonosz káosza eméssze fel ezt a világot. Áldott legyen az Isten, hogy ítéletében nyilvánvalóvá lesz, sok rettenetes kiskirály ellenében, az Ő örök hatalma, igazsága, üdvözítő rendje!

– Egyik nép sem különb a másiknál. Isten mégis különbséget tesz, mégpedig két irányban. Egyrészt kiemeli választott népét, aki mellett mindvégig kitart; annak minden méltatlansága ellenére. Isten ítélete, a népe számára: kegyelem. Ugyanakkor Isten ítélete lecsap Edóm népére (5), vagyis azokra, akik az Ő népét bántják. Isten ítélete azt jelenti, hogy Ő védelmezi népét, mindörökké. Áldott legyen az Isten, hogy soha nem engedi el népét, benne a mi nyomorult életünket sem.

– Ugyanakkor Jézus Krisztusba vetett hitünk jele az, hogy rettenetesnek tartjuk ezt a fejezetet. Nem hívő ember az, akiben nincs szánalom azoknak a szenvedése felett, akiket joggal ér el a büntetés. Pál apostollal együtt csak annyit mondhatunk, hogy a bűnösök között mi vagyunk az elsők, és csakis az Isten irgalma az, hogy megmenekülhettünk (1Timóteus 1,12–17). Ezért a hívő ember, aki nem egy tanrendszert képviselő gépezet, csakis kegyelemért könyöröghet minden nép számára. Azt bizton mondhatjuk, hogy Isten az Ő Úr voltát Jézus Krisztus golgotai keresztjén és a húsvéti üres sírnál mutatta meg. Áldott legyen az Isten, Jézus Krisztusért, ítéletének és kegyelmének teljességéért, amely minden emberi bölcsességet felülhalad (Róma 11,33–36). Mi Jézus Krisztusban bízunk!

Jelenések 20,7–15

Szerző: refdunantul  2020.01.22. 04:00

Mit ér az, ha látok egy hangfalat, de nem hallom a zenét, talán mert működésbe sem hoztam a porosodó „dobozokat”. A dolgok, események, az Úr kezében mindig túlmutatnak önmagukon. Különösen érvényes ez az Isten által kézbe vett, ihletett könyvre, a Szentírásra. Az Ige szó szerinti értelmén át megszólal a mennyei üzenet, a Lélek által. Ézsaiás prófétánál szembetűnő az, ami a Biblia minden üzenetének lényege, miszerint a konkrét helyzetben tapasztalható események rámutatnak a mennyei többre.

Ebben a fejezetben valójában az asszír pusztítóktól való szabadulás áldásairól szól a próféta, akik Kr. e. 701-ben, csodás módon, valóban eltakarodtak Jeruzsálem falai alól (1). Isten népe megtapasztalta azt, hogy az Úr a király (22), aki kegyelmes népéhez (2), és őket az Isten félelméből fakadó nyugodt élettel, bölcsességgel, tudománnyal, szabadsággal, bőséggel ajándékozza meg (6). Az Úr kegyelme megoldhatja a jelen gondjait, kínjait, pusztító szorongatásait. Ez azonban ebben a világban mindig csak időleges: új gondok, más kínok, újabb pusztítók támadnak hamarosan; mindig újratámadnak „galád, leigázni akaró népek” és gonosz rémségek (18–19).

Ézsaiás ezért hangsúlyozza a konkrét jelentésen túli mennyei többet. Eljön az az idő, amikor Isten végérvényesen legyőzi a nagy pusztítót, a gonoszt, és elérkezik népe számára a végső szabadulás. Jézus Krisztusban teljesedett be ez az ígéret. A bibliai üzenet erre a maradéktalan, végső, üdvözítő, krisztusi megoldásra mutat. Olyan sátrat készít nekünk az Úr, amit nem bontanak le többé soha, cövekeit nem húzzák ki, ponyvája nem fárad el, és kötelei nem lazulnak meg (20). Ez a végső megoldás csakis Isten műve lehet (22), és számunkra kegyelem, Isten ajándéka mindenestől (Efezus 2,8–9). Gyönyörű kép láttatja ezt az igazságot is. Életünk olyan, mint egy megfeneklett hajó, saját magától nem juthat újra vízre (23). Beteg, megfeneklett életünk, ember-létünk az Úr erejével, megváltó kegyelmével „ringatózhat” újra (24). Micsoda ígéret: saját szemünkkel láthatjuk majd az örök király szépségét (17).

Jelenések 20,1–6

Szerző: refdunantul  2020.01.21. 04:00

– Tegnapi üzenetünket hangsúlyozza a mai igeszakaszból kiemelt kép is: rejtekhely az Úr, fedett hely, árnyék a tűző napon (2). Ezek a képek is azt hangsúlyozzák, mint a tegnapi: oltalmaz az Úr, megvéd az Úr, mint a repdeső madár a fészkét, mint a tető védi az embert a zivatar idején, vagy a tűző napon.

– De ha nem oltalmaz, akkor megment az Úr a bajból, szabadító hatalma által.

– Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a konkrét bajból, akkor is megtart.

– Egyszer egy általam igen szeretett, komoly, hívő ember gyónt nekem őszintén, súlyos testi szenvedések között. Ezt mondta: – „Ha nem is oltalmaz és kímél, mégis megtart az Úr. Ugyan a jelen szenvedései között kegyelmi állapot megmaradni ebben a bizonyosságban. Nem a hitünk tart meg, hanem az Ő kegyelme. Hányszor biztattam én is szenvedőket. Most olyan üresnek és hamisnak hallok minden szólamot. De tudom, így is az Úré vagyok!” – Soha nem felejtem el ezt az őszinte hitvallást, miközben rádöbbentem, milyen érzéketlenek vagyunk más szenvedéseire. Az Úr nem ilyen. De nemcsak érzékeny népe hívei szenvedéseire, hanem oltalmazza, megmenti, végül megtartja övéit. Az előbbi kettő időleges szabadításának hatalma; ez utóbbi örök, megváltó szeretetének hatalma! Megtart az Úr!

Jelenések 19,11–21

Szerző: refdunantul  2020.01.20. 04:00

Az Úr oltalmaz, megvéd, megtart (5).

Úgy oltalmaz az Úr, mint a repdeső madár szárnyai oltalmazzák a fészkét. Ismerjük az ide kapcsolódó gyönyörű Igéket: – „…ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.” (5Mózes 32,11)Mily drága a Te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.” (Zsoltárok 36,8) – „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.” (Zsoltárok 91,4)

Hogyan értsük ezt a képet? Valóban szép, de igaz is? Én már sok széttaposott fészket, elpusztított fiókát láttam már. A szárnyak nem nyújtottak védelmet a vandáloktól. Még egy egész madársereg sem tudott volna védelmet nyújtani a durvasággal és irgalmatlansággal szemben a fészek kicsinyeinek.

– Csakhogy nem is ezt ígéri az Ige. Oltalmaz az Úr, megvéd az Úr. De ha nem oltalmaz, akkor megment a bajból az Úr szabadító hatalma. Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a konkrét bajból, akkor is megtart.

– Jézus Krisztus ugyan használja a csibéit szárnyai alá összegyűjtő kotlós képét Jeruzsálemre, népére, szeretteire. De Ő nem madár, nem is ember, nem is e-világi ideigvaló „egyiptomi” (1–3), vagy asszír hatalom (8–9). Hanem Ő hatalmas Úr, aki feltámadott a halálból, akinek egyedül van hatalma megtartani az életünket (5–6).

Jelenések 19,1–10

Szerző: refdunantul  2020.01.19. 04:00

– Egy fárasztó nap után megnyugvás hazaérkezni. Egy hosszú út után öröm megérkezni otthonunkba. Nagy betegség, vagy veszélyes helyzet után pedig az ember szinte leborul, és hálával ünnepel, hogy újra hazaérkezhetett. Hazaérkezni! Ez Isten kegyelmének látható megnyilvánulása! Életünk megnyugvása, öröme, ünnepe csakis az, hogy földi életünk egy zarándokút, ahol a sok küzdelem között is hűséggel láthatjuk az „Úr hegyét”, az üdvösséget, a mennyei otthont. A hazaérkezés bizonyossága az Úr kegyelmének jele.

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk tanítónk marad. Nem hallgat el szava népe felé akkor sem, amikor engedetlen vargabetűket kanyarítunk az úton. Isten szava szól, és nem enged tartósan letérni az útról. Az Úr szava „pórázon” fog, vezet, tanít, megtart az úton a bálványos kísértések sokaságában (19–22).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi gyógyítónk. Bekötözi sérüléseinket, meggyógyítja sebeinket. Gondoljunk bele, milyen sérülékeny az ember! Az Isten gyógyító kegyelme kihat testünkre, lelkünkre, egész életünkre, Isten népére, kapcsolatainkra; megjelenik a földön, a kozmoszban. Ez a gyógyulás Jézus Krisztus visszajövetelével maradandó gyógyulást jelent: szabadulást, megváltást bűnből, betegségből, haláltól, gonosz hatalmától (23–26).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi harcosunk, aki értünk harcol, és olyan győztesen harcol, mint amikor kihozta népét a szolgaság házából. Jön az Úr, lerombolja a régit (26), hogy felépülhessen az üdvözítően új. Isten jogos ítélete megelőzi az újjáteremtés művét. Isten ítélete rendet tesz ebben a kaotikus világban. Nem az ítélet rettenetének örülünk, hanem annak, hogy vége a rendetlenségnek, eltűnt a sok „lom”, ledőltek a gőgös vártornyok, legyőzetett az ellenség, és megszűnt az ellenségeskedés (27–33).

Jelenések 18

Szerző: refdunantul  2020.01.18. 04:00

Isten szava a valóságos helyzetünkre, és az abból megszabadító egyetlen valóságos megoldásra figyelmeztet bennünket.

– Mi azonban, ameddig csak lehet, nem akarunk szembesülni azzal a tényleges valósággal, amiben élünk. Ezért mondták akkor is a prófétának, hogy hagyja abba dörgedelmes szavait, és szépeket mondjon nekik, hízelkedő dolgokat, kedvükre valókat, és ne a valóságot (10). Isten helyett bálványokban, e-világi hatalmakban bízunk, mint ahogy Isten népe Egyiptomtól várt segítséget (1–7). Hit helyett illúziókra alapozunk (11). Isten szava, Igéje, ígérete helyett emberekben reménykedünk (12).

A megtérés nem más, mint teljes ráhagyatkozás a megváltó Isten igazságára és szeretetére. A megtérés: Istenhez fordulás, bizalom az Úrban, amelyből békesség fakad. Csak ez segíthetne rajtunk (15). Eddig üres hiábavalóságokra építettünk (7); roncs kerítéseknek dőltünk, amelyek kidőltek, és gyalázatos mélységekbe jutottunk (12–14); megszégyenültünk, csalatkoztunk (3–5).

– Áldott legyen az Isten, hogy idejében, kegyelmesen és valóságosan magához vont bennünket! (18) Áldott legyen az Isten, hogy látjuk a valóságot, a halál árnyékának völgyében járva; de megtapasztaltuk az egyetlen valóságos szabadítást, Jézus Krisztusban! Ezért a valóságot látva sem csüggedünk, mert hit által többet látunk. Egyébként a megtérés, az Istenhez fordulás valóban Isten cselekvése, kegyelmi ajándék. Ugyanis enélkül pillanatok alatt beszippant bennünket a valóság csábítása, vagy reménytelensége. Az is kegyelmi ajándék, hogy az Úr mindig küld emberi eszközöket, akik által szabadító kegyelmét ténylegesen megtapasztalhatjuk.

Jelenések 17

Szerző: refdunantul  2020.01.17. 04:00

Amikor körülveszik a bajok a várost, a népet, az egyes embert (2–3); onnantól kezdve megalázottá, halk szavúvá lesz az, aki korábban büszkén harsogott (4).

Isten népét azonban bajaiban is az Úr öleli át, és csodálatosan megszabadítja. Ez történt akkor is, amikor az asszír király felvonult Jeruzsálem alá, és aztán hirtelen mégis eltakarodott onnan (Kr. e. 701). Ez konkrét, csodálatos szabadulás (5–8). Tele van Isten konkrét szabadító csodáival az életünk, csak nem vesszük észre. Egy példa: én állandóan autóban ülök, fohásszal indulok, és hálaadásra indító csodaként élem meg, amikor otthon épségben kiszállok. Körülvett az Úr a bajban és megszabadított.

– Jeruzsálemet is körülvette az Isten, szabadító hatalmának csodájával, de ők ezt az ölelést nem érzékelték. A városnak nem nyílt meg a szeme és a szíve arra, hogy az események mögött meglássa az Urat. Sok ember szeme és szíve olyan, mint egy lepecsételt irat (11). Urunk, törd fel a pecsétet kegyelmeddel, hogy halljunk, lássunk, megtérjünk, Téged tiszteljünk, és új életet éljünk! (9–16)

Isten azonban tovább öleli, védi népét, és népén keresztül az egész világot. Isten megnyitja népe maradékának szívét, hogy azok áldássá legyenek a világban (24). Isten egykor majd úgy veszi körül ezt a világot, hogy mindent megújít, minden gonosz elmúlik, Isten országának boldog rendje kiteljesedik (17–24). Ézsaiás próféta üzenetének egyik jellegzetessége: Isten megváltó szeretetének egyetemessége, amely az egész világmindenségre kiterjed. Nem az a kérdés, hogy ez kikre vonatkozik és kikre nem, hanem örülj ennek, imádkozz ezért! Lepecsételt irat az életed, a szíved, még nem érintett meg az Úr szava, ha ez nem örvendeztet meg.

Urunk, Te keríts be minket, Te végy körül bennünket, Te ölelj át! Ölelésed itt lehet korlát, böjt, próba; de mindez javunkra, üdvösségünkre van (Jób 19,6).

Jelenések 16

Szerző: refdunantul  2020.01.16. 04:00

A koszorú az, ami számunkra fontos, és amiről úgy gondoljuk, hogy az mások számára is észrevehetően „ékesíti” az életünket (4).

Sokféle koszorúnk van. Mindenki a saját személyisége, mániája és „belterjes” élete alapján fonogatja ezeket, és ékesedve illeg-billeg azzal mások előtt. Ilyen koszorú a büszkeség. Ilyen koszorú minden vallási, vagy vallástalan hitetlenség, istenpótlékos cselekvés. Ilyen koszorú minden öntetszelgés, önmagának viruló, érdekalapú szépség, tehetség, okosság, élvezet. Minden koszorú úgy ékesít, hogy paráznán hívogat termékenynek tűnő csúcsokra (1). Ez a kép a bálványimádás szakkifejezése volt akkor, és ma is érvényes. Bizony, minden hervadó koszorú fonogatása, abban való díszelgés, egy határon túl nevetséges, ócska, múlandó „majomkodás”.

A legszomorúbb, hogy Isten népe sem mentes ezektől. Izráel, Efraim is ilyenné lett: büszkesége, önhittsége ítéletet érdemel (2). Ez az ítélet azonban azért adatik, hogy Isten megmentse népét. Értünk veri le az Úr fejünkről a hervadó koszorút (3–4), hogy eljöjjön életünkben az a nap, amikor az örök és hervadhatatlan koszorúnk csakis az Úr dicsősége lesz (5–6). Ha az Ő dicsősége, igazsága és ereje ragyog fel rajtunk, akkor életünk áldott, és mások számára is áldássá lesz (1Korinthus 9,24–27; 1Péter 1,4).

Áldott légy Urunk, hogy leverted fejünkről a hervadó koszorúkat, és Önmagaddal ékesítetted fel az életünket!

*

(16) „Aki hisz…” (Ézsaiás 28,16–29)

Újabb szakasz Ézsaiás könyvében a 28–35. fejezetek egysége, amelynek központi kérdése, hogy – miután az északi országrész, Izráel („Efraim”), és a főváros, Samária elpusztult (28,1–13) a vezetők és a nép hitetlensége miatt (Kr. e. 722) – vajon Júda az Úrban fog-e bízni, az asszír fenyegetés során, vagy Egyiptomban? Mert jaj azoknak, akik „Egyiptomhoz” mennek segítségért, de nem folyamodnak az Úrhoz! Ezékiás király Egyiptomban bízott, ami a 36–37. fejezetekben leírt eseményekhez vezetett, amikor Szanhérib asszír király elpusztította a déli országrészt, és Jeruzsálem is Isten csodája által menekülhetett meg egyelőre (Kr. e. 701).

– Így már értjük azt, hogy Jeruzsálem vezetői miként kötöttek szövetséget a halállal, akárcsak Samária vezetői (18). Találó kép: Olyan „ágyba” fektet a hitetlenség (20), ami rövid, nincs rajta takaró, és halálosan kényelmetlen (18–22). Okosan hazug diplomáciával mi is hányszor kötünk szövetséget a halállal, az Úr minden figyelmeztetése ellenére is, hogy a saját erőnkből élvezetesebbé és szabadabbá tegyük az életet, pedig csak szorosabbak lesznek a bilincseink és fenyeget a teljes pusztulás (22).

Isten azonban nem engedi el népe kezét. Elpusztítja a régit, hogy felépíthesse romjain az újat. A szántás, a cséplés, az őrlés fájdalmas és nagy erőt igénylő műveletek, de tervszerűen egy áldott célért, a kenyérért történnek (23–29). Isten is így cselekszik népével. Isten új, örök alapra, drága sarokkőre helyezi népének életét (16). Erre az alapra építve nem ingadozunk, nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy Isten cselekszik értünk. Jézus Krisztus a mi életünk egyetlen alapja, értelme, ereje, célja. Jézus Krisztus a mi hitünk alanya és tárgya; mert Ő ajándékozza a hitet, és csakis Őbenne érdemes hinni.

Jelenések 15

Szerző: refdunantul  2020.01.15. 04:00

Szenvedni mindig a jelenben lehet! A mások szenvedéséhez viszont alig lehet közöm, még a legnagyobb szeretet esetében sem. Elidegenedett korunkban, a haszonelvű és élvezeti kultúrákban a beteget és szenvedőt, az időst (már 45 éves kortól) azonnal leírják.

Isten rendet teremtő ítéletéért kiált ez az állapot (26,20). Ezen a világon mindenfajta szenvedés, amely mögött az emberi bűn gyarlósága áll, Isten rendet teremtő ítélete után kiált (26,21).

Csak az Úr oltalmára bízhatjuk magunkat (3); és arra, hogy az oltalmazó Úr, mindig küld egy-egy időre hűséges emberi eszközt mellénk a nyomorúságban.

– Igeszakaszunkban azonban többről van szó, mint az egyes ember szenvedéséről: Isten népének, valamint a világ szenvedésének, jogos ítéletének, és abból való megváltásának nagy témái ívelnek itt előttünk, amelynek áldásaként, Isten népe betöltheti küldetését a világban (2–6).

*

A jelenvaló fájdalmas, a jövő dicsőséges: e két véglet között bízunk az Úrban és várjuk Őt. A „most” szenvedése és az „akkor majd” reménysége között feszül az emberi élet. Ezek nem kisarkított végletek, hanem valóságos pólusok. A jelen szenvedései csakis a krisztusi feltámadás reménységében hordozhatók el.

A jelenvaló, fájdalmas szenvedés természetének leírására tökéletes kép a nagy, tekergő kígyó említése. Sokféle szenvedésről van itt szó: mindenütt ott tekereg, mindent lever, mindent összekuszál, mindenütt félelmet kelt, sziszeg, harap, megemészt a gonosz (1). A szenvedések nagy részét mi emberek okozzuk egymásnak, engedve a gonosznak. Hiszen mindezek gyökerében Istentől elfajult, hitetlen természetünk feszít. Ezért valójában minden szenvedés az Úr ítélete a bűn felett, minden vétek felett (4), mert az Úr előtt semmit nem lehet eltitkolni (26,21), és amely tönkreteszi az életet. Isten azonban a szenvedések napján is vigyáz saját tulajdon népére, elrejti őket (3), amíg érvényesíti igazságát, üdvözítő rendjét és dicsőségét a földön (4).

A fejezeten végigvonul az „azon a napon” hitből fakadó bizonyossága (1). Bármilyen gyötrelmes is a jelen, Ézsaiás bizonyos volt abban, hogy az egész emberi történelem – abban Isten népének ügye – egyetlen közös esemény elé néz, amit Isten előre elkészített. Mi nem tudtuk legyőzni, de az Úr legyőzte a „tekergő kígyót” (1). Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20). Isten népe örvendezhet, mert az Úr gondozza szőlőjét: öntözi, kapálja, oltalmazza és védi azt; hogy népe gyökeret verjen, virágozzon, és termésével elárassza a világot (2–6).

Jelenések 14,14–20

Szerző: refdunantul  2020.01.14. 04:00

A ma embere „megerősített városokba” tömörül. A város a posztmodern lét szimbóluma: tömeg, sokféleség, önhittség, határtalan önérdek, csillogás és közben végtelen nyomor mindenütt; tényleges és jóléti nyomor, testi és lelki nyomor együtt.

– Isten összedönti a megerősített városokat, letaszítja a magasból az ott lakókat, ezek helyén általa alapozott, erős, maradandó várost hoz létre (Zsidókhoz írt levél 13,14). Azok lehetnek az „erős város”, az Isten városának lakói, akik tudják, hogy mennyire nyomorultak, nincstelenek, minden állapotukban, és mindenben csakis az Úrra szorulnak (1–6; 16); – az Úr kegyelmére, féltő szeretetére, és ugyanakkor az Úr igazságára szorulnak, amely életüket megtisztítja, a világot pedig újjáteremti (7–11).

Az erős Isten erős várost épít népének, és erejével kihozza a halálból övéit (19). Ez a bizonyosság az egyetlen, amely békességet tud teremteni bennünk és körülöttünk (12), valamint örömmel és valós ujjongással ajándékozza meg az emberi életet (19). E bizonyosság nélkül azonban idegen uraságok és hatalmasságok lesznek a gazdáink (13); vajúdunk és küzdünk, de csak szelet szülünk és nem valódi megoldásokat (18). E bizonyosság nélkül végleg elveszünk (14). A valódi megoldást az Úr adta, Jézus Krisztus feltámadása által. A feltámadás ószövetségi himnuszát olvassuk itt (12–19).

Jelenések 14,1–13

Szerző: refdunantul  2020.01.13. 04:00

Ézsaiás az Ószövetség evangélistája. Már itt konkrétan zeng a krisztusi megváltás örömhíre, nyolcszáz évvel Jézus Krisztus születése előtt. Olyan ez a fejezet, mint a napfelkelte. Teológus korom óta kívülről tudom, mindig felidézem, imádkozom ezeket a sorokat. Micsoda erőforrás volt személyesen számomra is ez a fejezet, Ézsaiás sok más kijelentésével együtt, a nyomorúságosan nehéz és kilátástalan időkben.

A fejezet szerkezete is „tervszerűen” gyönyörű. Egy egyéni hálaének (1–5) és egy közösségi ének (9–12) között olvasunk az üdvösség nagy lakomájáról (6–8).

Isten csodákat tett és tesz, örök üdvözítő terve szerint. Isten örök terve tökéletes. Bízz az Úrban, minden rendben lesz! Ez a terv bizonnyal megvalósul, és úgy lesz jó mindeneknek. Az Úr mindent tökéletesen elvégzett, és áldott legyen Ő, hogy üdvözítő tervéhez igazodik. Ez az egyetlen, ami megnyugtathat bennünket. Egyébként joggal emészt el a bizonytalanság; a „mi lesz velünk?” aggasztó kérdése…

Ebben a tervben az ítélet is szerepel, mert amikor Isten dicsősége felragyog, akkor ez a dicsőség azonnal megítél minden zajongóan hatalmaskodó, másokat kiszipolyozó, gőgös bitorlást (2; 4–5): népek és nemzetek között (10–12), várban, kastélyban és városban egyaránt. Emlékszem arra, ahogy nagyszüleim ganéztak az állatok alól: határozott precíz mozdulatokkal, és szeretettel teli odafigyeléssel tettek rendet az állatok körül, az állatokért. Mára ez is a múlt, szinte ítélet rajtunk, hogy már a múlt. Az ítélet olyan, mint amikor egy gondos szeretettel takarító, erős kéz kiganézza a világot. Bocsánat a képért, de ezt nem én, hanem a próféta maga használja (10).

Isten tervében az ítélet az üdvösségért van. Ez egyértelművé lesz ebben a fejezetben (6). Ennyi legyen elég nekünk, ne akarjunk részleteket. Isten üdvösséges lakomája nagy vacsora (Lukács 14,15–17): öröm, bőség, asztalközösség. Ebben a világban mindent szétdobált a bűn és a gonosz. Sok a könny, tengernyi a szükség, szétesik minden közösség. Nem marad ez így! Isten hegyén, Isten közelében, az Úr kegyelméből, minden nép részesül a megváltás lakomájában. Ott Isten elveszi előlünk a leplet, véget vet a halálnak, és letöröl a szemünkről minden könnyet és gyalázatot (6–8; 1Korinthus 15,25–26; 2Korinthus 3,16; Jelenések 21,4;). Jézus Krisztus feltámadása óta mi ebben a bizonyosságban élhetünk!

Tanuld meg kívülről ezt a fejezetet, mondd, imádkozd, emlékezz az evangéliumra! (2Timóteus 2,8)

Jelenések 13,11–18

Szerző: refdunantul  2020.01.12. 04:00

– Új egység kezdődik Ézsaiás könyvében, az ún. Ézsaiás apokalipszise (24–34. fejezetek).

Isten ítélete dicsőséges, mert korlátlan hatalma nyilvánul meg abban. Isten ítélete részrehajlás nélküli, amelyben társadalmi pozíció, vagyon, címek mit sem számítanak (1–3).

Isten ítélete azért borzalmas, mert dicsőségével rámutat arra a borzalomra, szétszórt, hervadt állapotra, amilyenné az ember határtalan gyalázatossága tette a teremtett világot (5). Hervad a föld, mert megszegtük az Úr örök rendjét és szövetségét (4–6). Romba dőlt és gyümölcstelenné lett a szőlőskert, pusztasággá lett a város (10–12).

– De van maradék (14–16). Szerte a világon lesznek olyanok, akik elismerik az Urat, és örömmel fogadják ítéletében megnyilvánuló dicsőségét és üdvözítő rendjének érvényesülését, az isteni igaz és jó győzelmét. Ez nem az emberi igazság győzelme! Ez az egyetlen tökéletes igazság diadala, az Úr igazságának maradéktalan felragyogása. Isten dicsőítése tölti be a földet, és megszólal a mennyei új ének (Jelenések 5,9), amelybe mindazok bekapcsolódhatnak, akik nem igazságra, hanem megváltásra vágynak (25,9). A megváltásban ott az igazság is, az Úr igazsága. De a megváltás több ennél; az élet teljessége (János 14,6). Ez jelent meg Jézus Krisztusban: „…láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14)

Az ítélet végső célja Isten dicsősége; annak megjelenése, ami a napot is elhomályosítja, az újjáteremtett földet pedig megvilágítja (Ézsaiás 60,19). Az Úr győzelme nem önmagáért, hanem népéért való kegyelem. Mély hálával tartozunk ezért a csodálatos igazságért! Erre az igazságra van szükségünk. Az emberi igazság felszíni burkolat, eszmecsere, filozófia; de érdemi változás nélkül. Törekedjünk az igazságra (5Mózes 16,18–20), de csakis Jézus Krisztusban újjászületve lehetünk képessé erre; – egyedül Ő képesíthet bennünket erre.

Jelenések 12,1–10

Szerző: refdunantul  2020.01.11. 04:00

A nemzetekről szóló próféciák záró beszéde ez Ézsaiás könyvében (13–23. fejezetek). Szimbolikus próféciával kezdődött ez a sorozat, Babilon ellen; és most Tírusz ellen is szimbolikus üzenet hangzik el. Ez azt jelenti, hogy a történelmi valóságtartalmán túl, messze többet üzen mindkét prófécia.

– Babilon a katonai erejéről volt híres, Tírusz a gazdagságáról. Ma is ez a két favorit a világ szemében: erő és gazdagság, a kettő együtt maga a hatalom. Tírusz gyarmatai Spanyolországig terjedtek. Erre utalnak a Tarsís-hajók, Tarsís ugyanis Spanyolországban található. Az egész mediterráneum kincseit a kezében tartotta, és a tengeren utaztatta.

Isten azonban elrendezte, hogy megbünteti Tíruszt és Szidónt. Nem a gazdagsága miatt szól ellene az ítélet, hanem amiatt, hogy gazdagságát magának tulajdonította, önhitté és gőgössé lett (8–9). Már Ciprusnál értesülnek a hazatérők, hogy elpusztult a két dúsgazdag város, amelyeknek bukása az egész térséget megnyomorította, és valóságos gazdasági válságot okozott (1–5).

– Ami különösen döbbenetes, hogy Tírusz hetvenévi büntetést kapott, de szabadulása után sem változott meg, hanem folytatta az Igében említett, „szajha-nóta” által kifejezett életet. Emberi erőből nem lehet megváltozni, többnyire minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Csak az Úr adhat megtérést, újjászületést (15–17).

A gazdagság Isten ajándéka. Ezért minden javunkkal el kell számolnunk. Ezek a javak végül mind visszatérnek az ajándékozóhoz (18). Minden itteni erődítmény (14), minden itteni erő, tisztelet, pompa, gazdagság, hatalom előbb-utóbb semmivé lesz (9). Mi keressük az Isten országát, és minden más megadatik nekünk (Máté 6,32–33).

Jelenések 12

Szerző: refdunantul  2020.01.10. 04:00

Az asszírok Kr. e. 701-ben körbevették Jeruzsálemet. Akkor nem törtek be a városba, hanem váratlanul elvonultak a falak alól.

Örvendezett a város, hogy megúszták a bajt (2). Ézsaiás próféta figyelemeztette őket, hogy semmit sem úsztak meg; csúszik, de eljön a pusztulás (2–7). Az üzenetet általánosíthatjuk az ember-létre is. Éppen ez az emberlét nagy nyomorúsága, hogy az „halál-felé-való-lét”, ezért az emberi élet része az aggodalom (Heidegger). Csakhogy így nem lehet élni!

A prófécia hallatán háromféle reakciót érhetünk tetten a mai igeszakasz olvasása során; mindegyik tipikus. Az egyik reakció a cinikus lemondás, a „ragadd meg a napot” élvezetébe csomagolva: – Együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk! (13) A másik reakció a túlélésre törekvés. „…próbálok túlélni rejtőszínekben.” (Kiss Judit Ágnes: Mimikri) Júda szinte eltakarná magát, elbújna, hogy túléljen, de akkor majd leleplezik Júda védelmét (8). Hiábavaló és esélytelen lesz a bujkálás. A harmadik reakció pedig a pótcselekvéses szervezkedés: – Sikerülni fog, meg tudod csinálni! – Jeruzsálemben is elkezdték felmérni a készleteket, hogy berendezkedjenek a harcra (9–11).

– Valahol persze mindhárom választ értjük. A nagy baj az, hogy az Úr segítségül hívása elmaradt (11). Az Úr cselekszik értük, és ők nem látják meg az Urat, aki elkészítette számukra a szabadulás útját. Pedig az Úr tudja, hogy mire van szükségünk, megváltó szeretete szabadítást ad, az örök élet bizonyosságával és örömével! Ez az öröm a földi életet is átjárja, mert öröm nélkül nem lehet élni, amelynek része az evés és az ivás is. Ez az öröm a túlélésre törekvést hálaadásban, és az Úr megtartó kegyelméért való napi könyörgésben éli meg. Ez az öröm teszi a dolgát, de minden eredményt, áldásként az Úrtól vár, mert mindent az Úrra bízott és mindent az Úrtól fogad el.

Jelenések 11,15–19

Szerző: refdunantul  2020.01.09. 04:00

Az Úr szolgálata ebben a világban őrszolgálat, éjjel és nappal. Nem mulatozás és hamis reménység (5), hanem feszült őrszolgálat (6–9): Isten Igéjében való szüntelen gyönyörködés (Zsoltárok 1,2), Isten akaratának megértése és annak engedelmes követése. Ebben a világban feszült áhítattal és nem könnyed kegyességgel követhetjük az Urat. Közben adatik öröm is. Aztán eljön majd a teljes öröm ideje (Zsoltárok 16,11). Nem hiszek a feszült, odaadó figyelem és szolgálat nélküli kegyességben.

Ézsaiás próféciájában Babilon Asszíria elleni fölkeléséről olvasunk. Ez a fölkelés Kr. e. 689-ben Babilónia kudarcával végződött. Júda – maga Ezékiás király is – Babilóniában reménykedett. Ézsaiásnak azt a, szinte szülési fájdalommal járó igazságot kell kimondania (3–4), mint Isten üzenetét (10), hogy csalfa remény a Babilóniában való bizalom. Pedig a nép már evett és ivott örömében (5). A lakodalmasoknak nagyon nehéz megmondani a gyászhírt, a rajongóknak szintúgy, hogy reménységük csalfa és hiábavaló. Mulatozás és hamis öröm helyett inkább őrszemekként figyelniük kell az események menetét, és kutatni Isten akaratát (6–9).

– Lám Babilon minden istenszobra a földön hever (9). Júda az Úrban bízzon! Isten népe feszült őrszolgálatban keresse az Urat mindenkor, mint egyetlen valós reménységet! (8) Vannak áldott e-világi reménységek, emberi eszközök, akik az Úr küldöttei az életünkben. Adjunk hálát értük, örüljünk nekik, lássuk meg bennük az Úrba vetett bizalmunk gyümölcseit.

*

A prófécia azonban a konkrét történelmi eseményeknél messzebbre mutat. A 13–14. fejezetekben – a Babilon elleni próféciákban – Babilon inkább szimbólum volt; itt azonban konkrétan magát a babiloni népet jelenti. Ahogy említettük, Júda Egyiptom helyett egyre inkább Babilonban látta jövendő szövetségesét Asszíria ellen. Gondoljunk arra a szívélyes fogadtatásra, amelyben Ezékiás a babiloni követeket részesítette (Ézsaiás 39,1–4). Ézsaiás azonban azt érti meg ebben a látomásban, hogy Babilon, Egyiptomhoz hasonlóan kudarcra van ítélve, és vele együtt azok is, akik elkötelezik magukat mellette. Ezt a történelem igazolta is. Az asszírok időlegesen háttérbe tudták szorítani Babilóniát (Kr. e. 721–689). Ezek után Babilónia valóban felemelkedett, és legyőzte Asszíriát (Kr. e. 610). Végül azonban a médek és a perzsák mégis legyőzték Babilóniát (Kr. e. 539).

Jelenések 11,1–14

Szerző: refdunantul  2020.01.08. 04:00

Kiben bízunk, kitől várunk segítséget? A kérdésre azonnal úgy felelnénk, mint az egyszeri hittanos, aki minden kérdésre rávágja: Isten; – Istenben bízunk, Istentől várunk segítséget. Igen, de mit jelent ez a földi lét konkrét bajaiban?

A háttér a szokásos: a Kr. e. 713–711 közötti, Egyiptom által vezetett, Asszíria elleni felkelés, amelyben részt vettek a filiszteusok is. Ézsaiás jelképes cselekedettel hirdette meg, hogy Asszíria el fogja fojtani a felkelést, megbünteti a filiszteusokat és Egyiptomot is. A próféta saru nélkül, félmeztelenül jelent meg az emberek előtt a lázadás három éve alatt, mert így fogják majd a legyőzött lázadókat is fogságba hurcolni. Intő jel volt ez Júda számára, hogy csakis az Úrban bízzon, csakis Őtőle várjon segítséget, ne nagyhatalmi és egyéb emberi taktikáktól remélje ezt; mert egyébként a helyzete csak rosszabb lesz.

– Ez így szép. Mégis, ha bajban vagyunk, ha tehetetlenné válunk, emberi segítségre szorulunk: betegen, baleset során, erőtlenül. Vegyük észre: Urunk az, aki a bajban küld emberi eszközt! A hűséges, megbízható emberi segítség az Úr irgalmasan felénk kinyújtott keze. Nincs annál nyomorultabb állapot, mint a harmincnyolc éve beteg ember esete, akinek nem akadt embere a bajban (János 5,7).

– Vannak azonban olyan lehetetlen helyzetek, amikor tényleg nincs ember, vagy amikor a legnagyobb emberi szeretet sem tud segíteni. Az Úr megváltó szeretete velünk lesz akkor is! Bátran bízzunk Őbenne! (Márk 6,50)

Jelenések 10,8–11

Szerző: refdunantul  2020.01.07. 04:00

Amikor az Úr egyszer csak alapjaiban ingatja meg azt, amiben e-világban bíztunk (1–15); akkor ezt azért teszi, hogy mi Őt igazán megismerjük, Ő megszabadíthasson bennünket (16–25), és mi dicsőíthessük Őt (Zsoltárok 50,15).

Az Úr alapjaiban rendítette meg Egyiptomot, egy erőskezű királyt küldve az országra. Egyiptom bátorsága odalett, tanácstalanná tette őt az Úr (3). Ézsaiás korára Egyiptom megrendült, nagyravágyó uralkodók egész sora küzdött érte és szerezte meg felette a hatalmat: asszírok, babilóniaiak, perzsák. Az „erőskezű király” mindegyiket jelentheti (4). Egyiptom mindhárom nagy oszlopa összeroppant: a sokszínű bálványvallás (3), az áradó Nílus (5–10), és a bölcsesség (12–14). Mindegyik hiábavalósága, nagy bajban való elégtelensége egyből kiderült. Egyiptomnak többé nem sikerült semmi (15). Az Úr szabadító szeretete munkál ott, ahol megrendülnek az emberi alapok (Zsoltárok 11,3).

– Az Úr megrendítette Egyiptomot, de azért, hogy megtérítse (22). Az Úr megrendítette Asszíriát, de azért, hogy megtérítse. Isten így tesz a népekkel. Isten így cselekszik velünk is. Az Úr megrendít, hogy megtérjünk. Ézsaiáshoz méltó látomás ez, amely az egyetlen Isten szabadításának egyetemességét hirdeti meg, minden nép között. Ézsaiás eleve ilyen látomással indította könyvét, ez próféciáinak egyik alaphangja (2,1–5). Azon a napon (16), amikor az Úr hatalmasan cselekszik, csoda történik, megváltás. Messiási idők ezek. Kezdve Egyiptommal és Asszíriával, a népek félik az egyetlen Urat (16–17), részesülnek szabadításából és gyógyító kegyelméből, ezért csak Őt tisztelik, egymás felé utak vezetnek, és a népek áldássá lesznek egymás számára (18–24). Nem politikai alkuk alapján jöhet létre ez a bölcsesség, hanem csakis az Úr megváltó hatalma és szeretete által.

Megrendít, megment, meggyógyít az Úr; megismerteti magát velünk (20–22).

Jelenések 10,1–7

Szerző: refdunantul  2020.01.06. 04:00

– A templomunkban vannak még az egykori, régi thonet székekből. Nagyon értékes darabok, de rendbe kellene őket hozatni, jó részük összeszáradt, rozoga lett. Egyszer véletlenül ráhuppantam az egyikre, és összeroppant a már amúgy is törött szék. Nem adott támaszt, és váratlanul lejjebb zuhantam a kelleténél, amiből lett jajgatás; sőt, nagyobb baj is lehetett volna ebből. Jaj nekünk, ha meggondolatlanul és rossz helyen keressük a támaszokat ebben a világban. Márpedig többnyire így teszünk!

A mai prófécia erre figyelmeztet minket. Az itt szereplő népek az Egyiptomtól délre található területeken éltek, a mai Etiópia, Szudán, Szomália, amelyek a Kr. e. VIII. század végén Egyiptomhoz tartoztak. A háttérben egy Asszíria elleni összeesküvés áll, amelyet többször megkíséreltek: Kr. e. 735-ben, Kr. e. 713–711-ben (Ézsaiás 14), Kr. e. 705–701-ben. Egyiptom mindig megpróbálta Júdát egy ilyen összeesküvésbe belevinni, majd ezzel kiterjeszteni a hatalmát Palesztinára, és a legutóbbihoz Júda már csatlakozott is, amiért nagy árat fizetett Ezékiás idejében (2Királyok 18,13). Értelmezve a szöveget, valójában az Egyiptomiak küldenek követeket Júdához, kérve az asszír ellenes szövetséghez való csatlakozásukat (2).

Jaj azonban annak, aki nem az Úrban bízik elsőrenden, mert nagyot fog zuhanni. Sok a bizonytalan támasz ebben a világban. Ézsaiás válasza most is egyértelmű: nem szabad csatlakozni Egyiptomhoz, Asszíria ellen! Az összeesküvés eleve kudarcra van ítélve, mint amikor a szőlőt gyümölcstermés előtt megmetszik (5); mert az hitetlenség. Az Úr magára fogja hagyni az összeesküvőket, és jaj nekünk, ha az Úr elhagy bennünket, nyugodtan nézve mennyei hajlékából (4) pusztulásunkat (6).

Jézus Krisztusban megtapasztaltuk, hogy Isten nem hagyott el bennünket, és nem szolgáltatott ki minket bűneink pusztító nyomorúságainak, hanem lehajolt hozzánk, hogy biztos támaszunk legyen. Csak Őhozzá járuljunk mindenkor! Őhozzá fognak járulni a népek is (7).

Jelenések 9,13–21

Szerző: refdunantul  2020.01.05. 04:00

Akármerre nézünk, zúg-zúgolódik a sok nép, mint ahogy a tenger morajlik (12–13). Mi lesz velünk, kezd megtelni a föld? Izeg-mozog „minden”, gyakran pedig háborog, agresszíven ostromol. Megteltek az autópályák, a közutak, az e-mail postafiókok, a honlapok, az országok: megtelt emberrel, ingerrel, kisemmizett szegénységgel és dúsgazdagsággal a világ.

Bármerre tekintett Júda – nyugaton a filiszteusok, keleten Moáb, északon Arám és Izráel, majd délen Egyiptom (19–20. fejezetek) – mindenütt csupa olyan nemzetet látott, akiknek dicsősége elillant, mert gyarló érdekek alapján szervezkedtek, bálványokban bíztak, és nem az Úrban (10). Ezért nincs számukra megoldás, gyógyíthatatlan lesz a fájdalmuk (9–11). Az Istentől elszakadt emberlét alapvető nyomorúsága mellett, mennyi szenvedést okoznak a népek egymásnak, emberek embertársaiknak!

A helyzet nem sokat változott azóta sem, mert ugyanolyan hitetlen az ember ma is, mint akkor volt. De a veszély többszöröse, mert nagyságrendekkel többen vagyunk a földtekén, és a sokszorosan több hitetlen ember hatványozottan nagyobb tenyészete a gonosznak.

Isten azonban nem hagyja elveszni a világot! Eljön a megváltás napja, amikor alkotójára tekint majd az ember (7). Ha megdorgál az Úr, akkor ítélete is azt szolgálja, hogy tekintetünket Őfelé irányítsa (13). Azt a napot várjuk. Azért a napért könyörgünk (Jelenések 22,20). Azt a napot munkáljuk ebben a világban. Az pedig nem kérdés, legalábbis nem a mi kérdésünk, hogy minden ember az alkotójára tekint majd azon a napon, vagy csak valahányan. Isten választott népe bizonyosan: őket soha nem engedi el az Úr, adassék bármilyen próbatétel is (14). A többiekről meg nem adott az Úr olyan kijelentést, amivel mi ítélkezhetnénk. Ezért mindenkiért reménységgel könyörgünk. Az a nap az egyetlen megoldás. Addig nincs érdemi változás. Az a nap Krisztusban eljött, és az Ő visszajövetelével kiteljesedik.

Jelenések 9,1–12

Szerző: refdunantul  2020.01.04. 04:00

– Moáb népe gazdag volt. Bőséges szőlőskertjeiről ír az Ige (8), a szüretek mulatozásairól (10). Gazdagsága gőgössé tette. A gőg nem csak a nagybirodalmak sajátja (6). Aztán egyik pillanatról a másikra minden romokban hevert: a szüret örömét jajgatás, rettegés, menekülés váltotta fel (7–10).

Moáb népe Júdához menekült, Jeruzsálemhez, akikkel Dávid idején együtt éltek, majd Salamon ideje alatt onnan elszakadtak. Isten népéhez menekültek. Remélhetjük, magához az élő Istenhez menekültek? Tény: „bálványaik áldozóhalmain” nem találtak segítséget a nyomorúság idején (12). A nagy baj idején „e-világi bálványainkkal” semmire sem megyünk.

Júda részvéttel van a menedéket kérő, kiszolgáltatott moábiak felé. Erre a részvétre a prófétától is kaptak a júdaiak isteni biztatást (3; 9; 11). Nagy dolog a részvét, amikor, mint a citera zeng a bensőnk a szenvedőkért (11), amikor sírni is tudunk mások nyomorúságán (9). Azt azonban nem tudjuk, hogy valójában oltalomra leltek-e? Van-e oltalom?

Csodálatos messiási prófécia ez (4–5). Elérkezik a Megváltó, Isten kegyelme által egyetlen királyi trón épül, amely megingathatatlan. Akkor vége lesz minden erőszaknak és pusztításnak. Ez az uralom a rossz végének kezdete. Ehhez az egyetlen, igazságos és irgalmas trónhoz járulnak majd a nemzetek (Filippi 2,10-11). Akkor az magától értetődő lesz, hogy aki Júdába menekül, az csakis az Úrhoz imádkozik.

Van-e oltalom? Jézus Krisztusban bizonyosan örök oltalmunk van. De sok próbatételen keresztül vezet népét odáig az Úr.

Jelenések 8,7–13

Szerző: refdunantul  2020.01.03. 04:00

Ennek a siratóéneknek a hangneme teljesen eltér az előző fejezetben olvasható siratóénektől. Lehetséges úgy örvendezni Istennek a gonosz felett aratott győzelmén, hogy közben nem örülünk egy ember, vagy egy nemzet pusztulásának.  Moáb népe a Holt-tengertől keletre eső területen élt. Moáb és Izráel gyakran háborúztak egymással. Itt még sincsen nyoma semmiféle kárörömnek, hanem inkább együttérzés és értük való könyörgés hangzik ki a sorok közül, a mérhetetlen szenvedés láttán.

Moáb népe csatlakozott az Asszíria elleni lázadáshoz (Kr. e. 715), akárcsak a filiszteusok (14,28–32). Az asszírok, három év után (16,14), Szargón uralkodása alatt pusztítóan torolták meg a lázadást. Júda nem csatlakozott ehhez a szervezkedéshez, pedig próbálták bevonni abba, mert Ezékiás király megkérdezte Ézsaiás prófétát, aki hangsúlyozta, hogy Izráel egyetlen menedéke az Úr, Őbenne bízzon (14,32). Júda most meg is menekült, míg Moáb és Filisztea nem.

Az asszírok kegyetlen megtorlása rettenetes. Nincs menekvés sem az otthon maradottaknak, sem a menekülőknek. A felsorolt települések jelzik a menekülés irányát, délnek, Edóm felé. Moáb és Edóm között a „pusztai patak” (7) volt a határ. Az itt olvasható városnevek közül nem mind azonosítható. Amelyek igen, például Dibón, a mai Dhiban, Jordániában található.

Az emberlét víziója ez! Nincs esély az életben maradásra! Illetve, annyi az esély az életben maradásra, mint amikor egy ember az őt megtámadó oroszlán ellen menekül (9). Menekülés, segítség-kiáltás (4), jajveszékelés (8), sírás (5), pusztulás (6), gyász (2–3) mindenütt. 

Áldott legyen az Isten, hogy a menekülés és a halál árnyékának völgyében fény ragyogott fel, Jézus Krisztusban (Lukács 1,78). Őáltala új eget és új földet teremt majd az Isten (Ézsaiás 65,17; 2Péter 3,13; Jelenések 21,1). Az lesz jó. Ezzel az esélyteremtő reménységgel élünk itt.

Jelenések 8,1–6

Szerző: refdunantul  2020.01.02. 04:00