Istennek tetsző módon élni, ebben előbbre jutni, ez a megszentelődés, amellyel kapcsolatban fontos az intés (1), de amelyben nem az intés, nem a megszabott rendelkezések, hanem az Isten Szentlelke vezet bennünket (8). Az intés figyelmeztet; a nem szeretetből kimondott intés pedig inkább megszégyenít, sőt indulatot és ellenállást is kiválthat. Isten Lelke azonban erőt és örömöt ad a megszentelődés útján.

Ez a hívő ember boldog tapasztalata egyben, mert ahogy haladunk a hit útján, miközben telnek az évek, olyan jó megélni, hogy egyre inkább megerősödik bennünk a bizonyosság és lenyugszik, leülepszik, feltisztul az életünk, fokozatosan csak az evangéliumi lényeg számít, a hit, a remény és a szeretet, a Jézus Krisztusban elnyert üdvösség öröme, valamint az ebből fakadó hűséges szolgálat. Ennek tapasztalata üdvbizonyosság és a legnagyobb boldogság is egyben, miközben szeretteinkért, és a ránk bízottakért közbenjáró könyörgést mondunk, hogy ők is megtapasztalhassák ezt a csodát. 

Pál konkrétan megnevez két területet, amelyektől Isten minket óvó akarata szerint tartózkodnunk kell: a paráznaság, annak minden változatát ideértve; valamint a másokat megbántó, önző túlkapások sora, amelyben becsapjuk testvéreinket, embertársainkat (3–6). Mi azonban elsősorban nem azért tartózkodhatunk ezektől, mert miattuk megítél majd az Úr (6), hanem mert Isten Lelke vezet, megőriz, megtart a tiszta és egyre tisztuló életben, korábbi bűneinket megvallva, az Ő kegyelmébe bizonyosan belekapaszkodva. Hiszen az Úr a tiszta életre hívott el bennünket, abban megőriz, és nem engedi, hogy megszégyenítsük nevét. Ő az események Ura is, nem enged bemenni olyan ajtón, amin nem szabad! (7–8)

Áldott legyen ezért az egyre inkább kiteljesedő életért az Úr, amely Jézus Krisztusban már most a miénk, és „odaát” maradéktalanul beteljesedik!

Szerző: refdunantul  2021.10.16. 04:00

Eljutni saját magamtól a másik emberig! Ez életünk legfontosabb feladata. Mindenekelőtt pedig ez csoda: az önzéstől eljutni a szeretetig, minden akadály ellenére. A másik ember mindig az, akit az Isten ránk bízott: a szeretteink, akik között élünk, aki mellett éppen vagyunk. 

Akkor lehet utunk a másik emberig, ha van utunk az Istenig (11), aki képessé tehet bennünket a valóságos szeretetre, makacs és érdekvezérelt, valamint ügyesen leplezett önzésünk ellenére is. 

A valóságos szeretet, megbocsátva, kipótolja az embertárs hiányosságait, nem pedig keresi és felnagyítja azokat (10). 

Jézus Krisztus az út: Istenhez, a másik emberhez, és önmagunkhoz; mert ebben a szeretetben teljesedhet ki a saját életünk is.

De jó tudni, hogy az egyetlen úton járhatunk! Ma megint közelebb: az Úrhoz, egymáshoz, önmagunkhoz.

Imádkozzunk: Urunk! Köszönjük, hogy Te vagy az út! Egyengesd utunkat, Tehozzád, egymáshoz, hogy önmagunk boldogságát is így találhassuk meg. Ma is közelebb, közelebb Uram, Tehozzád! Ámen!

Szerző: refdunantul  2021.10.15. 04:00

Vannak olyan helyzetek, amelyeket már alig bírunk elviselni? 

Sok ilyen élethelyzet próbálhat meg bennünket, amelyek emberileg szinte elviselhetetlenek. Az apostol is számos próbatételt élt meg. Ezek közül az egyik az volt, ahogy vágyódott szeretett gyülekezete, a thesszalonikaiak után, valamint ahogy aggódott irántuk. Az apostol életében minden próbatétel a Jézus Krisztus ügye iránti szeretetéből fakadt, és nem csak úgy az emberi élet általános járulékaiként támadtak azok az életútján (1). 

Ahol pedig az elviselhetetlenül nehéz helyzetek Jézus Krisztus követéséből fakadnak, ott az Úr azokból mindig ad szabadulást, megoldást. Pál Athénból elküldte Timóteust Thesszalonikába, hogy általa érdeklődjön felőlük, valamint biztassa, erősítse az ottaniakat, hogy meg ne tántorodjanak, ha továbbra is üldöznék őket, hiszen Isten népe erre van rendelve ebben a világban (2–5). Timóteus jó hírekkel jött vissza, a thesszalonikaiak hitét, állhatatosságát és irántuk való szeretetét illetően, ez pedig az apostolnak is erőt adott (6–8). 

Az apostol „feléledt” elviselhetetlen helyzetéből, mert a thesszalonikaiak szilárdan álltak a hitben (8). Vagyis egymás hitét kell erősítenünk, bátorítanunk, mindenkor! Nem gyengíteni – sokszor ezt tesszük – hanem erősíteni! Feléled az én hitem, ha a másik hite hitelesen erős számomra, és én ugyanígy erősíthetem a másik hitét. Vegyük észre, hogy az apostol úgy beszél a szilárd hitről, hogy abban a krisztusi szeretet az egyik tartóelem, vagyis nem valami ridegen szilárd hitről van itt szó (8). Ha a hitből nem sugárzik a szeretet, az élet valóban elviselhetetlenné lesz.

Ne becsüljük le azokat az elviselhetetlen helyzeteket se, amelyek nem közvetlenül Jézus Krisztus követéséből fakadnak, mégis tele van azokkal az életünk. Bizony, a sokféle elviselhetetlen mindennapi- és határhelyzetben az egyetlen erőforrás csakis a Jézus Krisztusba vetett hit: Ő ad szeretetet, reménységet, szabadulást. A hit éppen annak bizonyossága, hogy ez a szabadulás már a miénk. Ez a bizonyosság teszi elviselhetővé az elviselhetetlent; csak ez!

Szerző: refdunantul  2021.10.14. 04:00

Pál személyes vallomása ez, ahol teret ad érzései áradásának, érzelemvilága feltárásának, mert abban Isten megmagyarázhatatlan szeretete sugárzik. 

Pál, érzelmi kitárulkozásában a thesszalonikai gyülekezetet örömének és koronájának nevezi, mint később, élete végén, a filippi gyülekezetet (Filippi 4,1). Ez a gyülekezet a dicsősége, odaadó életének látható eredménye, gyümölcse, Isten benne munkáló kegyelmének igazolható visszajelzése. Erre a szent visszajelzésre, látható eredményre, örömre, dicsőségre a hitben szolgáló embernek is szüksége van. Ez a dicsőség az Isten dicsőségét ragyogtatja fel ebben a világban, örömre hangol másokat is, de erőt ad a további szolgálathoz. Ha az apostol ezt kimondta, mi se szégyelljük megvallani ugyanezt. Pálnak is, küzdelmei között, szüksége volt erre a visszajelzésre, miként nekünk is. Ne fukarkodjunk a bátorító visszajelzéssel mások felé! (19–20)

Pál érzelmi kitárulkozása kapcsán el kell mondanunk azt, hogy az emberi érzelem önmagában labilis és bizonytalan, de a hívő embert Isten gazdag érzelemvilággal áldja meg, amit az Ő ügyének szolgálatába állít, Lelke vezetésével. A hit, érzelmi gazdagság nélkül embertelen, törvényeskedő, emberi elvárásokra és teljesítményre alapozó tankeresztyénséggé torzulhat. Bizony, sokszor érzelmileg sivár a keresztyénségünk, kellemetlen, lelketlen, rideg, szigorú. Más esetben érzelmeinket szégyelljük, elfojtjuk, vagy pedig – ez a másik véglet – rajongva és parttalanul zúdítjuk a másikra. Lám, Pál, mint szentlelkes ember, adott helyzetben, azt áldásként fogadó emberek előtt, az érzelmeit feltárja, de ebben a kitárulkozásban krisztusi szeretet munkál, amely nem követel, nem rátelepszik a másikra, hanem áldássá lesz az, a sivárság és a ridegség pusztaságában. Csak Istentől készített körben élhetünk ezzel a lehetőséggel. De a mai Ige arra buzdít, hogy az Istentől készített alkalommal ne féljünk kimutatni az érzelmeinket, másokat is bátorítva erre; és végképp ne hagyjuk válasz nélkül mások felénk való, ilyenfajta őszinte közeledését. 

Pál személyes vallomásában nemcsak Lélek által vezetett szeretet tárul fel, hanem reménység is, amellyel megnyugvásban tudomásul veszi azt, hogy amikor úgy kellett elmenekülniük az általa nagyon szeretett gyülekezetéből, Thesszalonikából, akkor ez a találkozás az első és az utolsó is volt egyben, ebben a földi világban. Hiába akartak újból és újból visszamenni Thesszalonikába, erre nem nyílt lehetőség. Itt látjuk – és ez nagyon fontos –, hogy az apostol érzelmi élete mennyire az Úr kordájában állt, hiszen vágyakozott arra, hogy személyesen lássa a thesszalonikaiakat, törekedett is erre (17); de elfogadta az Úr döntését, és bizonyossággal tudta, hogy az Úr színe előtt majd találkozni fognak. Igen, Jézus Krisztusban miénk a viszontlátás reménysége (19). Pál nem keseredett meg, nem lett depressziós, öröme végig megmaradt.

Pál személyes vallomása, kitárulkozása egy fontos tanítást is tartalmaz, miszerint nem embereket, vagy külső körülményeket okol azért, hogy ez a találkozás nem jöhetett létre. Tudja, hogy a gonosz az a nagy akadályozó, aki mindig közbe akar szólni ott, ahol Isten Lelke munkál; de soha nem a gonoszé, hanem mindig csakis az Úré a végső szó (19). Soha ne felejtsük el, hogy nem test és vér, nem emberek ellen van tusakodásunk, végképp nem külső körülmények ellen, hanem az Isten ellensége ellen (Efezus 6,11). Rudolf Bohren, „Predigtlehre” című műve többek között ezt az apostoli tanítást eleveníti fel számunkra: „Isten országa még nincs itt, ezért az igehirdetés és a lelkigondozás harcot jelent; nem az emberekkel, nem a helyzetekkel, hanem a Sátán birodalmával. Jézus nagypénteki és húsvéti győzelmét érvényesíteni kell a mindig újraéledő ellenséggel szemben. Nekünk nem emberek ellen kell harcolnunk, bármit élünk is meg. Ellenségünk nem a valamilyen mértékben befolyásolt ember, vagy a körülmények. Ha ezt tudjuk, valamint Jézus Krisztus győzelmébe vetett bizonyosságunkat újra és újra elkérjük, akkor soha nem fogunk megkeseredni.”

Szerző: refdunantul  2021.10.13. 04:00

A szentek közössége az, amiről itt az apostol ír.

Ez a közösség „Ige-közösség”, hiszen együtt hallgatták az Isten beszédét, és azt nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten szavaként. Ez a csoda felülről adatik. Már az is csoda, a Szentlélek munkája, hogy Isten Igéjétől várják a megszólítást, nem pedig sokféle más hatástól. Ezáltal a hallgatókban ott van a szent és imádságos vágyakozás – amely minden más külső körülményt súlytalanná tesz –, hogy az Igéről szóló beszédben megszólaljon az Úr hozzájuk intézett, megtartó szava. Ezalatt az igehirdetőnek az Igében megszólaló üzenetért újra és újra, könyörögve tusakodni kell, miközben Isten szava hozzá ugyanúgy szól, mint a hallgatókhoz; sőt, először őt szólítja meg az Ige üzenete, mert aki nem lett megszólítva, annak nincs mit mondania (13). 

Ez a közösség „hit-közösség”, mert miközben Isten Igéjét és élő, üdvözítő szavát hallgatják, közben megtapasztalják Isten Igéjének erejét, a feltámadott Jézus Krisztus hatalmát. A hit: a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit és az Ő erejének, hatalmának megtapasztalása. A hit soha nem elmélet, hanem mindig gyakorlat, tapasztalati valóság, mert ahol hit van, ott jelek és csodák történnek; ott minden nyomorúság ellenére is átüt a mennyei világ valósága az emberi életen. Ez a hatalom a megváltó szeretet hatalma, Jézus Krisztus ereje, az örök élet bizonyossága, amellyel Ő megtart bennünket, mindenkor. Ez az erő, a Jézus Krisztus ereje, munkál bennünk, általunk, akik hiszünk. Ez az erő nem rombol, hanem épít, gyógyít, felemel, üdvözít (13).

Ez a közösség „szenvedés-közösség”, mert ebben a világban nyomorúságunk lesz (János 16,33). Ahol Jézus Krisztus jelen van, ott azonnal támad az ellenség, ott a búza közé azonnal hintik a konkoly magvát (Máté 13,25). Ilyenkor szinte hiábavaló minden védekezés, minden hitvédelem; sőt, adott esetben csak mélyíti a problémát. Ilyen helyzetben nem marad más, mint a néma szenvedés (Cselekedetek 8,32), azzal a bizonyossággal, hogy a végső győzelem már a miénk (1János 5,4); az ítélet pedig Istené, és nem a miénk. Pál tudja, miről beszél, hiszen amikor többen befogadták az Igét a városban, zsidók és görögök, akkor azonnal irigység és üldözés támadt ellenük, ezért úgy kellett elmenekülniük Thesszalonikából (Cselekedetek 17,1–9). Ez a szenvedés ma is osztályrészünk, amely sokféleképpen ölthet testet, és amely kikerülhetetlen, a hit jele és pecsétje; de velünk az Isten! (14–16) Ez a szenvedésközösség a mindennapokban azt jelenti, hogy miközben örülünk az örülőkkel, tudunk sírni a sírókkal is (Róma 12,15); ez az együttérzés, a részvét közössége. Az a szeretet: tudni, mi fáj a másiknak!

Ez a közösség „hálaadó-közösség”, mindenkor, mindenért (13).

Szerző: refdunantul  2021.10.12. 04:00

„Az akkori öregedő és tehetetlen antik kultúrában” megjelent az evangélium – így fogalmaz Ravasz László. Akkoriban (is) számtalan magántudós, bölcs, orvos, kuruzsló, szónok, ügynök, varázsló járta a városokat, és mindegyik igyekezett meggyőzni a hiszékeny lakókat a saját portékájáról; cserébe pedig ellátás, hódolat, védelem járt nekik.

Pál hangsúlyozza, hogy az ő szolgálata más. Noha ezt ő így ki nem mondja: hiszen mindenki ezt állította és állítja magáról, hogy ő más… Pál csak annyit mond: vagy látszott rajtuk feddhetetlen hitelességgel, hogy nem önmagukat képviselik, hanem az Urat; vagy pedig, ha ez nem ütött át szolgálatukon, akkor állíthatnak bármit is… (10)

Pál kiemeli, hogy ő senkit sem akart meggyőzni, senkinek nem akart tetszeni, nem kereste senki kedvét, de nem is félt senkitől; senkire nem telepedett rá, hanem éjjel és nappal dolgozott, hogy eltartsa magát és társait (9). Az apostolt nem vezette hízelgés, kapzsiság, dicsvágy (5–6). Vagyis az apostol szándéka nem volt tisztátalan és álnok, mint amikor valaki, az ügy mögé bújva, valójában csakis önmagát képviseli (3). Pál „csak” nyíltan hirdette az Isten evangéliumát Thesszalonikában, mint az Úr küldötte (2–4). Persze, ebben a nyíltságban sok tusakodás rejtőzött (2), Istentől újból és újból elkért bátorság (2), szelíd és önátadó szeretet (8), kérve-kérő buzdítás és intés. 

Jézus Krisztus evangéliumának szolgálata ma is csak így lehet áldott. Azóta kétezer év eltelt, de Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma ugyanaz, lényegében az evangélium hirdetésének módszere is ugyanaz. Fontoljuk meg a fentieket, Isten Igéjének mai üzenetét, szolgálatunkra nézve, tartsunk önvizsgálatot, és könyörögjünk! Van miért…

Szerző: refdunantul  2021.10.11. 04:00

Pál Filippiből menekült Thesszalonikába, ahol alig három hét alatt élő gyülekezet jött létre. Pálnak innen is menekülni kellett: Béreába, majd Athénba ment, innen küldte Timóteust Thesszalonikába, mert aggódott az ottaniakért. Pál már Korinthusban volt, Szilvánusszal együtt, amikor Timóteus jó hírekkel tért vissza hozzá a thesszalonikai gyülekezetet illetően. Ez a levél az Újszövetség legkorábbi irata, 51 tavaszán vagy őszén írhatta azt az apostol (1–2).

Pál hálát ad, a vele lévőkkel együtt, az ottani gyülekezet hitéért (2); azért a csodáért, hogy az apostol által hirdetett evangélium szavait bizonyossággá elevenítette az ottaniak életében a Lélek, akik a bálványokból az élő Istenhez tértek (9). Ma is ezért a csodáért könyörgünk, hogy igehirdetésünk Léleknek és erőnek megmutatása lehessen (1Korinthus 2,4), amit hiteles életünk is alátámaszt, ezért Isten szava megszólít másokat, minden „bálványozó és zaklató” külső körülmény ellenére is! (5–7) Ez a csoda mindenestől az Isten cselekvése, a választottság, az üdvösség jele, kegyelem (4). 

Pál hálát ad azért is, hogy a gyülekezet Jézus Krisztusba vetett hitének látható következményei vannak: szeretetből és reménységből fakadó munka, fáradozás és állhatatosság (3–4). Szavak nélküli igehirdetés ez, a hétköznapok igehirdetése, amely megerősíti majd a szavainkat is, az Úrtól készített időben. A thesszalonikai gyülekezet hitéről az egész tartományban tudnak már; sőt, Macedónián túl, szerte Akhájában, ahol éppen a levél írásakor szolgált az apostol. Az élő hit hiteles hit, ezért lehet példává, hiszen Jézus Krisztus követőivé a mi példánkat követve lehetnek mások (6). 

Pál hálát ad a végső reménységéért, ami azóta is közös reménységünk: Várjuk a feltámadott Urat, aki teljesen megszabadít bennünket, és teljessé teszi azt, ami hitben már a miénk, de ami „itt” még töredékes. Még annyi nyoma van e-világban annak a haragnak. Ez a harag az ember nyomorúságának terméke: önzés, érdekek, indulat, hergelés, gyűlölet. Joggal van rajtunk emiatt az Isten ítélete, azaz Isten haragja. A szabadítás az, hogy Isten már levette rólunk haragját, kinyilvánította üdvözítő szeretetét felénk, amely megszünteti az emberi haragot is, és tevékeny szeretetre, valamint az Úr várására késztet minket (10).

Szerző: refdunantul  2021.10.10. 04:00

Jézus Krisztus evangéliuma személyes. Pál, a Kolossé és a Római levél végén, gazdag személyes üzenetekben köszön el a levél címzettjeitől. Itt, személyesen említ testvéreket, munkatársakat, szolgatársakat, fogolytársakat, sokakat; de ideöleli a Kolossé környékén található gyülekezeteket is (15). A mi Urunk személyesen ismer bennünket; még mielőtt az anyaméhben megformált, már ismert minket (Jeremiás 1,5); és az élet Ura, a testi halál után is megtart minket (János 11,25). Nincs ennél nagyobb személyesség. A hívő embernek ez áldott bizonyossága. A személyes bizonyosság a bizonyosság. Ez a bizonyosság személyes, de nem önző bizonyosság: „Ismer az Úr engem, és másokat is, sokakat; és azon munkálkodik, hogy az Úr kegyelméből minél többen ébredhessenek rá erre a boldog felismerésre!” Ezért Isten Igéjének megszólalása csakis személyes lehet, amely az egyes embert, mint Isten megváltott népének tagját, megszólítja. Ez a személyesség kizár minden durvaságot, indulatot, felülről való kioktatást, embertelen és lelketlen hangot. Ez a személyesség krisztusi szeretetből fakad.

Jézus Krisztus evangéliuma bátorít (8). Szükségünk van erre a bátorításra: Pálnak is (11), az említett testvéreinek, szolgatársainak is; és nekünk is, akiket ma érint meg az Isten Igéjének örömhíre. A világ sokat változott azóta, de az élet nem lett könnyebb, ugyanúgy halálosan veszélyes utazás, mint akkoriban volt. Nincs bátorítóbb üzenet Jézus Krisztus evangéliumánál, aki feltámadott a halálból és megajándékozott minket az örök élettel. Csak ez az, ami igazán bátoríthat; minden egyéb csak ámítás, időleges terápia, átmeneti módszer… Ebből azonban az következik, hogy Isten Igéjét csak úgy szabad hirdetni, hogy abban felragyogjon az evangélium, és annak végső kicsengése a bátorítás legyen. Rudolf Bohren írja az igehirdetésről, hogy a prédikáció – és minden keresztyén bizonyságtétel – végső mércéje csakis az, hogy abban megszólal-e, a hallgató számára is megragadható módon, a krisztusi bátorítás: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Egy igehirdetés, dogmatikailag is csak akkor helyes, ha ennek a szempontnak megfelel.

Jézus Krisztus evangéliuma testvéri közösséggel ajándékoz meg. Ez a testvéri közösség számontartja a másikat, tud a másikról, ahogy az apostol tudott a kolossébeliek dolgairól (15–17), és azok is tudtak Pál helyzetéről (7–9). Ez a testvéri közösség akkor áldott, ha az egy tapintatos testvéri közösség, amelyben tudomásul vesszük, hogy minden tekintetben különböző emberek vagyunk, és együtt mégis testvérek vagyunk az Úrban. Vagyis a Jézus Krisztusban újjászületett életünk nem számolta fel a személyiségünket, valamint a helyzetünk is különböző maradt. A testvéri közösségben nem lehetnek olyan dominanciák, amelyek ráülnek a közösségre és megfojtják azt. Bizony, buzgó testvérek miatt hányan maradtak el a gyülekezetekből, akiknek minden vágyuk csak az volt, hogy leülhessenek a hátsó padba és megpihenjenek az Úr lábainál, hallva az evangéliumot; de nem hagyták őket békén… Ez a testvéri közösség lehet munkatársi, szolgatársi közösség, mint az Igében is. De nem csak így ölthet testet ez a testvériség; a puszta jelenlét már szolgálat, már áldás, ajándék, az ügy felvállalása. Majd az Úr adja a többit is, kellő időben.

Ebben a személyes, bátorító, testvéri; azaz evangéliumi közösségben a Lélek kimunkálja a hűséget, az állhatatosságot, az Úrban (7; 9; 12; 17). 

Szerző: refdunantul  2021.10.09. 04:00

Egy ponton a hívő ember nemcsak belátja az imádság egyetlen lehetőségét, hanem életének nélkülözhetetlen részeként gyakorolja is, mintegy ráhagyatkozik az Isten megtartó kegyelmére, mint amikor este fáradtan beledől az ágyba. A hit embere és Isten hívő népe másokat is, közbenjáró könyörgésben, az Úr megtartó kegyelmére bíz (2). 

Az imádságban kitartók vagyunk (2), mert a szüntelen imádságban (1Thesszalonika 5,17) éppen azt valljuk meg, hogy az Úr elé járulva a legreménytelenebb helyzetet is reménységben éljük meg, illetve ezért a reménységért könyörgünk, miközben rábízzuk magunkat az Úr tökéletes akaratára, aki csakis jót akar nekünk. A szüntelen imádságban betagolódunk az Isten örökkévaló, üdvözítő rendjébe.

Az imádság nyitánya, forrása a hálaadás (2), hiszen Isten szabadítása már a miénk. Isten, Jézus Krisztusban már mindent szépen elintézett. Erről a szabadításról indirekten olvasunk Ézsaiás próféta könyvében, a terméketlen szőlőről szóló próféciában: „Hagyom, hogy elvaduljon, nem metszem, nem kapálom, felveri a tövis és a gaz.” (Ézsaiás 5,6) A figyelmeztetésben ott rejlik az evangélium, ami Jézus Krisztusban felragyogott: Nem hagyja az Isten, hogy elvaduljunk, metsz, kapál – még ha ez adott ponton fáj is –, nem engedi, hogy életünket felverje a szúrós, sebeket ejtő tövisek rengetege. Ő az Úr, de Ő kegyelmes, szabadító Úr! Nem hagy el az Úr minket, történjék bármi: életben maradunk, fel vagyunk írva az élők közé, örökké megoltalmaz az Úr (Ézsaiás 4,3–6). Az imádkozó közösségnek, az imádkozó embernek bizonyossága van efelől, és imádságunk során, ebben a bizonyosságban erősödünk meg.

Az imádságunk tárgya, a hálaadásból kiindulva, könyörgés másokért, és rendszeres könyörgés az Úr ügyéért, az evangélium hirdetéséért, a látható egyház szolgálatáért és szolgáiért, a krisztusi örömhírért (3). Bizony szabad és kell önmagunkért is könyörögni, hogy hirdethessük a Krisztus titkát, és saját ügyeinken is – amelyek összeforrtak a szent üggyel –, Krisztusban, ott legyen az áldás; valamint, ha kell, akkor áldozatot is tudjunk hozni a Krisztusért, mint a fogoly Pál.

Aki imádkozó ember, az megkapja a bölcsességet, az Úrtól való kedvességet, a legfeszültebb helyzetben is, hogy mennyeien megfűszerezett szóval mindenkinek helyesen tudjon felelni, a kedvező alkalmat meglátva, felhasználva… (5–6)

Szerző: refdunantul  2021.10.08. 04:00

Miként tesszük a dolgunkat? Miként végzünk, cselekszünk bármit is? Fontos kérdés ez. 

Lélekből, azaz lelkesen tenni valamit azt jelenti, hogy abban ott vagyok én is, mint aki odaadóan nyitott a másik ember felé, és nemcsak „kimért, hivatalnoki hűvösséggel” cselekszik. Ez az „odaadás”, vagy gyakran inkább annak hiánya, azonnal érezhető, amint a másik emberhez fordulok. A „hivatalnok” korrekt a paragrafushoz, a sémához, a „rendszerhez”, és nem lép túl a másik emberért az előíráson, a „kurzuson”, a „kánonon”, még egy bátorító mosollyal sem. Az ügy megeszi az embert. Ilyen lelketlen hivatalnokokká kezdünk torzulni mindannyian. 

Az apostoli intésben szereplő lelkesedés azonban több, mint saját lelkünk buzgósága. Ez a lelkesedés sokkal több a saját lelkünk hangulattól, helyzettől, érdekektől függő érzelmi kitöréseinél, és több annak gyakori fárasztó túlbuzgóságánál is. A saját lelkünk intenzitásával ugyanis nem odaadóvá leszünk a másik ember számára, hanem azzal csak saját magunkat erőltetjük a másikra, mi magunk telepszünk a másikra.

Ez a lelkesedés – amiről az apostol szól – akkor áldott, ha abban Isten Lelke munkál. Így az Úr eszközei lehetünk, és megörvendeztethetjük mások életét, miközben nem marad el a viszonzás (24), hiszen aki ad, az maga is felüdül (Példabeszédek 11,25). Nem emberektől várunk viszonzást; bár a viszonzás jólesik és sok erőt ad, ezért erre is odafigyel a szentlelkes ember: visszajelezni, megköszönni, valamit önzetlenül és örömmel viszonozni, a másikra ugyanúgy odafigyelni, ahogy rám odafigyeltek. Ha pedig nem kaptam viszonzást, akkor éppen azért adok másoknak, mert megtapasztaltam, ez milyen rettenetes állapot. 

Odaadó lelkületünk mozgatója azonban nem a viszonzás, hanem a hála, hiszen mi már mindent megkaptunk az Úrtól, örök örökségünk van. Minden odaadó lelkület, „Lélekből lelkesen”, ebből a bizonyosságból fakad. Mi már megkaptuk az örökséget, ezért minden odaadó lelkesedésünkkel az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk (24). 

Isten majd viszonozza a dolgokat: és ebben az ítélet hangja is jelen van, mert nem maradnak kiegyenlítetlenül, rendezetlenül a dolgok (25). Ennek módja az Úr bölcsességének titka. Mi tudjuk, ez is bizonyosságunk része, hogy a mi lelketlen cselekedeteinket kiegyenlítette az Isten. Éppen ez indít bennünket hálára, odaadó szentlelkesedésre.

A nyugalom napját – hétről hétre – azért kapjuk, hogy Isten Lelkének ereje, szeretete, józansága betöltsön bennünket a hétköznapokra nézve.

Imádkozzunk! Urunk! Adj lelkesedést, adj szentlelkesedést, hogy rideg, kelletlen, lelketlen hivatalnokokból másoknak örömmel odaadó segítői lehessünk. Ehhez segíts minket. Lelkeddel tölts be bennünket! Ámen!

Szerző: refdunantul  2021.10.07. 04:00

Milyen a krisztusi ember? 

A krisztusi ember „levetkőzte” a régi embert (3,9), megöldökölte tagjaiban a régi ember bűneit (3,5), elvetette azokat magától (3,8). Az apostol pontosan meghatározza, hogy miért bűnös tulajdonságok azok, amelyeket felsorol. Egyrészt azért bűnök ezek, mert ezekért haragszik az Isten, ezeket az Isten rossznak nevezte meg, hiszen ezek a bűnök az Isten, mindent jónak teremtő rendjét teszik tönkre, ezért magát az emberi életet zilálják szét (3,6). Másrészt pedig azért bűnös tulajdonságok ezek, mert azok csak erre a földre irányulnak (3,5), nem keresik az Isten dicsőségét és a másik ember javát, hanem csak az önérdeket követik. Ezek a bűnök: a paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, bálványimádás, harag, indulat, istenkáromlás, gyalázatos beszéd, hazugság (3,5–9).

A krisztusi ember felöltözte az új embert. A krisztusi ember életének gyümölcsei: könyörület, jóság, alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése, megbocsátás, szeretet, békesség, hálaadás, krisztusi beszéd. A krisztusi ember, amit szól és tesz, azt hálaadással, az Úr nevében teszi, mert ez valójában az Úr cselekvése őáltala (12–16). Az apostol tehát hangsúlyozza, hogy ezek nem bennünk rejlő tulajdonságok. Ezek Jézus Krisztus „tulajdonságai”; itt az Ő szeretetéről, az Ő békességéről, az Ő beszédéről van szó (15–17). Isten választottjaiként, Isten szentjeiként és szeretteiként azt a csodát éljük át – ez tényleg csoda –, hogy Krisztus kezd el élni, mozdulni, szólni bennünk (12); Ő formálódik ki tagjainkban és megújítja azokat. Nekünk, a saját erőnkből, csak az előbb említett bűnlistára futja. Csak Krisztusban, Krisztus által lehetséges megújulni, egyébként minden marad a régiben! (3,11)

Érdemes lenne önvizsgálatot tartani: a régiek voltunk, és már az újak vagyunk? Könyörögjünk azért, hogy Teremtőnk képmására megújuljunk, és egyre jobban megismerhessük Őt, egyre inkább Ő vegyen lakozást bennünk, Ő legyen az életünk Ura, Ő legyen minden mindenekben! (3,11) Csak így lesz jó! Csak ez a megoldás!

Szerző: refdunantul  2021.10.06. 04:00

Áldott legyen az Isten ezért a szent elrejtettségért! Olyan ez az elrejtettség, mint az életmentő bárka, az özönvíz idején azoknak, akik abban védelmet nyertek. Olyan ez az elrejtettség, mint a kalitka a madár számára, az akvárium a halak számára; amelyeknek ez nem rabság, hanem védő, oltalmazó, gondoskodó szeretet, miközben odakint életveszélyes minden. Aki Jézus Krisztusban van, az burokban él; Isten megváltó szeretetének védőburka ez, amit soha senki nem törhet át, még akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy kiszolgáltatottakká lettünk. Soha ne feledjük: az Isten védelmez minket, akinél nincs hatalmasabb! (3)

Ez a védelem testet ölt házasságban, családban, gyülekezetben, egy ihletett alkotás hatása által, de testet ölthet egy időre való elvonulásban is, ahogy ezt Jézus is gyakorolta, tanítványaival és egymagában is (Márk 6,31). Vannak védett helyek és védett idők, amelyben ez az oltalom konkrétan is megtapasztalható: ház, egyház, haza, kultúra, identitás mind-mind az Isten oltalmazó szárnyai; nem véletlen, hogy nagy támadásoknak vannak most kitéve mindezek. Saját házunk, kertünk, szőlőnk és fügefánk, Isten oltalmának látható jelei (Mikeás 4,4).

Ugyanakkor ez a védelem nem egy kivonulás a világból. Ez a védelem azt jelenti, hogy Isten elküld bennünket a világba, de ezzel a mindenre elégséges védelemmel küld el minket. A világban minden megtörténhet velünk, de Isten tudtával, akaratával, a szent elrejtettség biztonságában. Ezért mi az odafennvalókkal törődünk, nem a földiekkel! Vagyis nem az határoz meg bennünket, ami e-világban történik velünk, hanem a krisztusban nyert bizonyosságunk (2).

De ebből kiindulva nagyon fontos a mai igeszakasz helyes értelmezése. Szolgálatunk lényege ugyanis az, hogy nagyon is kell törődni a földiekkel, mégpedig krisztusi, gondoskodó, evangéliumi szeretettel. De nem a földiek, nem az itteni események, kudarcok, rossz tapasztalatok határozzák meg szolgálatainkat, hanem csakis ez a krisztusi bizonyosság. Az odafentiek megáldják a földieket. Isteni védelmünk mindig erőt, örömöt, reménységet ad nekünk az úton. 

Bizony, ezt a bizonyosságot naponta el kell kérnünk. Naponta oda kell menekülnünk az Úr közelébe, hogy ez a soha el nem múló védelem nyitott szeretettel vértezzen fel minket a földön, és a menny dicsősége ragyogjon fel általunk. Így a mennyei hasson a földire. 

Feltámadtunk a krisztussal, élünk is Ővele (1), megjelenünk Ővele (4), vagyis az Ő védelme bevehetetlen vár, történjék is bármi. Ezért földi életünk, szolgálatunk erő-, öröm- és reményteli!

Szerző: refdunantul  2021.10.05. 04:00

Mindig izgatott, hogy mennyire tud közel kerülni a keresztyén üzenet a „valósághoz”, az emberek valós, mindennapi és életfontosságú kérdéseihez. Hiszen az apostol azt mondja Krisztusról, hogy Ő a valóság. Ez pedig itt nem egy filozófiai fogalom, hanem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus az emberek valóságos, őket érintő kérdéseire akar választ adni, amely egyben kapaszkodó minden helyzetben. A keresztyénség tehát vétkezik, ha elbeszél az emberek feje fölött, ha árnyékokkal, azaz nem valós ügyekkel foglalkozik. Jézus Krisztus örökkévaló valóság, de ez a valóság beragyogja ezt a földi életet, a mindennapjainkat is, hogy észrevegyük, szeressük, támogassuk egymást.

Jézus Krisztus ügyét is egyből kegyességi versennyé akarta torzítani a kísértő. Már az első keresztyének küzdöttek ezzel a problémával. Pál ezek ellen a tévtanítók ellen hadakozott a Kolossé levélben. A tévtanítók feltették a kérdést: Ki a jobb, az igazabb keresztyén? Máris támasztották a követelményeket, és ezzel az emberi teljesítményre tették a hangsúlyt: ószövetségi és egyéb rítusok, szabályok, törvények betartása, étkezési előírásokhoz, ünnepek megtartásához való igazodás, alázatoskodás, kegyeskedés, a test sanyargatása; és aztán a többi, véget nem érő módon, úgymint angyalok tisztelete, látomások, bölcsességek, tanrendszerek (16–18; 23). Ezt nem szabad, azt sem szabad; sem látni, sem érinteni, sem megízlelni nem szabad; sem közösséget vállalni nem szabad… (21) Minden korban más és más a feltétel, a kötöttség (20). 

Bele sem gondolunk, hogy ez a tévelygés ma is mennyire kísért bennünket, amely felekezeteken belül is jelen van: a névleges keresztyének, a hagyományos keresztyének és a hívők. De közöttük is azonnal létrejön a polarizáció: hívők, még hívőbbek, leghívőbbek, szuperhívők, sztárhívők… Ebben nincs semmi cinizmus, kimondatlanul is ebben vagyunk.

Ebben a versenyben észre sem vesszük, hogy egyre inkább nem az Úrhoz, nem a Főhöz ragaszkodunk, pedig Ő tartja össze az egész „testet”, csak Ő tarthat meg bennünket, csak Ő adhat növekedést (19–20). Észre sem vesszük, hogy az árnyékokra figyelünk, nem pedig arra, akiről vetül az árnyék; és észre sem vesszük, hogy végképp nem figyelünk a „naptámadatra”, a Világ Világosságára, a Krisztusra, aki a valóság (17). Észre sem vesszük, hogy ebben a versenyben – Pál nem véletlenül említi itt a versenydíj kifejezést – felfuvalkodottak lettünk; embertelenekké és istentelenekké torzultunk; embertársaink és az Úr helyett árnyékokra figyelünk, nem pedig a valóságra (18). Így lehet a hit, és maga az egyház is olyanná, ami egyre távolabb kerül az emberektől, a való élettől, az emberek valós problémáitól. 

Pál kimondja: mi meghaltunk, a Krisztussal együtt (20). Így ezeknek az emberi elvárásoknak sem kell megfelelnünk, mert ezek csupán emberi parancsok és rendelések (22), valójában azonban semmi értékük és hasznuk nincs azoknak, miközben öntelt felfuvalkodottsághoz vezetnek és eltávolítanak az Úr kegyelmétől (23). 

Imádkozzunk! Urunk! Adj növekedést az igaz hitben, amely aztán növekszik az emberszeretetben, a reménységben, az örömben! Urunk! Add, hogy egymás mindennapjaiban is hasznosan, áldottan, erőt és örömöt adóan lehessünk jelen. Örök élet Ura, jöjj, ragyogd be az életünket, a hétköznapi terepet, a mai napot is! Te vagy a valóság, járd át és formáld át a valóságot! Ámen.

Szerző: refdunantul  2021.10.04. 04:00

Sokféle adósság terhelhet bennünket, a „kamataival” együtt. Nagy nyomást jelenthet egy banki kölcsön, amelyet évtizedekig törlesztünk vissza, a kamataival együtt. Először alig kopik a felvett tőke a törlesztés során, szinte csak a kamatot fizetjük. Életünk adósságai azonban ennél sokkal nyomasztóbbak: elromlott emberi kapcsolatok, eltékozolt évek, rossz döntések, megtévedések, szenvedélyek, gyengeségek; bűnök, konkrét vétkek sora: gondolatok, szavak, cselekedetek, mulasztások… Életünk egy pontján mindezek ránk ülnek, az évek alatt felhalmozott „kamataikkal”, mindenféle következményeikkel együtt, és követelnek, vádolnak minket (14).

Kegyelemnek vegyük, ha nyomaszt minket az adósság követelése. Mert ezzel már elismertük az Isten rendjét. Ugyanakkor halljuk meg az evangéliumot: Isten eltörölte az adósságunkat, mindazt, ami terhel bennünket; nem követel, nem vádol az Isten, pedig joggal tehetné ezt. Isten odaszegezte az adóslevelünket a keresztfára. Ez nagypéntek evangéliuma. Ez Jézus Krisztus megváltó halálának ajándéka számunkra. Nagy dolog, ha terhelnek az adósságaink, a bűneink; de halljuk meg, fogadjuk el, hogy Isten, Jézus Krisztusért megbocsátott nekünk, felmentett bennünket; és miként Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, Ővele együtt minket is életre keltett, új és örök életre (11–13). Nincs adósságunk; nincs, ami nyomasszon, ami vádoljon és követeljen; hiszen Krisztus diadalmaskodott minden rossz gondolat, minden emberi elvárás és minden ártó hatalmasság felett (15). Kegyelem alatt vagyunk, ha ezt meghallhatjuk és elfogadhatjuk. Ez a világon hangzó üzenetek legfontosabbika.

Kegyelmi állapot az is, ha meghalljuk az apostol intését: Csak Jézus Krisztusban adatik ez a csoda! Őbenne, akiben az Isten kegyelmének teljessége maradéktalanul megjelent. Őbenne jutunk el mi is a teljességre. Ez a teljesség: teljes megoldás, teljes szabadság, teljes élet. Aki Jézus Krisztusban van, az nincs kiszolgáltatva emberi elvárásoknak, noha új emberként is betagolódik e világ rendjébe. Aki az Úrban van, azt sem kegyes bölcselkedők, sem emberi hagyományok, sem élettelen pogány elemek – „a világ elemei” –, sem ártó fejedelemségek és hatalmasságok nem ejthetik rabul (8–10).

Szerző: refdunantul  2021.10.03. 04:00

Mi a hit: Jézus Krisztusban lenni, Őbenne minden kincset, ismeretet, bölcsességet megtalálni; Őbenne megtalálni életünk eredetét és célját, az Istent (2–3).

A hit bizonyosságot ajándékoz (2). Ez a bizonyosság nem magabiztosság, hanem az Úr megtartó kegyelmében való bizalom, amely tőlünk független, de a miénk. 

A hit egyben ismeret is, de a bizonyosságból fakadó ismeret: a Jézus Krisztus ismerete. Tehát a hitből fakadó ismeret nem minden részlet ismerete, nem teljes és pontos ismeret, amelynek minden eleme megkérdőjelezhetetlen, hanem a hit egy bizonyosság, a Jézus Krisztus ismerete, és ez a lényeget illetően elég. A Jézus Krisztus ismerete gazdag ismeret, mert örökre meggazdagít, elévülhetetlen javakkal (2).

A hit sziklaszilárd. Nem mi vagyunk szilárdak. Mi gyengék és gyarlók vagyunk. Az igaz hit embere tudja, hogy ő egymagában elesett, és segítségre szorul: egyrészt félrevezethető; másrészt ő maga is félrevezethet másokat. Az eltántoríthatatlan embernél nincs rettenetesebb. Egyedül Jézus Krisztus sziklaszilárd; csakis Ő a kőszikla (Zsoltárok 118.22). Amikor az apostol int minket, „nehogy valaki titeket megtévesztő szavakkal félrevezessen” (4), akkor ezen a figyelmeztetésen keresztül a Szentlélek sokkal többet mond nekünk, mint azt első hallásra gondolnánk. Akkor vagyunk igazán félrevezetettek, ha mindig csak a magunkét tudjuk mondani, abból nem engedünk, elcsendesedni, elhallgatni pedig nem tudunk; így nemcsak másokat, az Urat sem hallhatjuk meg. Beszélünk, jelen vagyunk, folyton tevékenykedünk, miközben némák és hatástalanok leszünk. A mi szilárdságunk csak az lehet, hogy megadjuk magunkat az Úrnak, az Ő megtartó kegyelmének. Ez az igazi szilárdság: megadni magunkat az Úr szabadításának (Jeremiás siralmai 3,26). Ebből a szilárdságból fakad az a bizonyosság, amely nem önhitt, de nem is tévelyeg (4–5). Bocsánat a példáért. A lányom kölyök magyar agár kutyája jut eszembe, sokáig tartott, amíg megneveltük, amíg önhitt és szertelen lendületében megadta magát a gazdának; pedig számára ez jelenti egyedül a biztonságot, ha engedelmesen figyel és ráhagyatkozik a gazdára, aki csak jót akar neki egy ezer veszélytől hemzsegő világban.

Mi a hit? Milyen az igaz hit? Mai Igénk alapján folytathatnánk még a sort. A hit erőt ad a küzdelmeinkhez, mert valójában az Úr küzd értünk; de az Úr csak olyan küzdelembe állít be bennünket, amely az Ő ügyét szolgálja és krisztusian szolgálja azt. Ez a küzdelem nem harcos küzdelem, amely elmélyíti a bajt. Mi annyit beszélünk a problémákról, küzdve az igazért, mindenki a maga látása szerint, hogy azzal okozzuk valójában a legnagyobb problémákat. Ez a küzdelem mások üdvösségét munkálja (1). Nem kell mindig és mindenért küzdeni. A hit megbátorít, amikor úrrá lenne rajtunk a félelem (2). A hit szeretetet ajándékoz nekünk egy olyan világban (2), ahol a szeretet sokakban meghidegül (Máté 24,12). A hit hálaadó szívet ad, mert mindig képes meglátni azt, ami van; még inkább azt, amit elkészített nekünk az Úr. A hit emberének életében napról napra növekszik a hálaadás (7). A hit embere örömteli szabadságban és mégis szép rendben él (5).

Urunk add, hogy Őbenne, a Jézus Krisztusba vetett, élő hitükben gyökerezzünk meg; Őbenne növekedjünk, bővelkedjünk, erősödjünk! Urunk add, hogy minden töredékességünk ellenére – mi, akik Őbenne vagyunk –, láthatóan, hitelesen, példaadóan éljük is meg a hitünket! Ezt az Úr ereje bizonnyal elvégzi bennünk (6–7).

Szerző: refdunantul  2021.10.02. 04:00

Melyek voltak Pál apostol szolgálatának legfontosabb jellemzői?

Pál azért szolgált, hogy teljesen feltárja mások számára Isten Igéjének titkát (25). Ez a titok Jézus Krisztusban tárul fel (26), akiben az Isten megmutatta, hogy az Ő dicsősége nem emésztő tűz, hanem embert megváltó szeretet (27), hogy minden ember eljusson a teljességre (28). Pál azok javára hirdette az Isten Igéjét, akik őt hallgatták. Aki Krisztus szolgája, az a másik ember üdvösséges javát munkálja, és nem annak kárát (25); intve és tanítva is reménységre hangol, biztat, bátorít, erősít (26). Pál Jézus Krisztust hirdeti (28), mégpedig úgy, hogy Krisztus bennünk van, Krisztus reménysége az eljövendő dicsőségnek (27). Pál Krisztust hirdette (28); ő evangéliumot, örömhírt hirdetett!

Pál nem önmagát szolgálta, hanem Krisztus ügyét (25). Pál szolgálata Krisztus testének, a látható egyháznak szolgálata volt (24). Pál elhívás, megbízatás alapján cselekedett, nem pedig önjelölt ügybuzgóként, aki többnyire több gondot okoz, mint amennyi áldás van serénykedésén ott, ahol senki nem kérte, hogy tegyen valamit. Az ilyen ügybuzgók félelmetesek és veszélyesek. Pál megbízatása az Úrtól volt, ezért lehetett azon az Úr áldása (25). 

Pál szolgálata tele volt fáradtsággal és küzdelemmel (29); ezért vállalta a szenvedést (24). De az apostol mindezekhez megkapta az Úr erejét (29). Ez az erő hatalmasan működött Pálban (29). Az Úr csak annyi szolgálatot bíz ránk, benne annyi küzdelemnek és szenvedésnek tesz ki, amelyhez Ő hatalmasan megadja minden napra az erőt is. Pál szolgálata örömmel végzett szolgálat volt; az utolsó percig, még a legnagyobb küzdelmek és szenvedések között is. Áldott legyen az Úr ezért az örömért, amely minden napra megadatik nekünk, miközben minden küzdelmünk között az Urat szolgáljuk.

Szerző: refdunantul  2021.10.01. 04:00

Egy grafikus szépséggel megformált nagy „Ő” betűt látok, keretben, a dolgozószoba falán, az íróasztal és a könyvek között. Semmi más kép nincs itt a szobában, csak ez az egy grafika, csak ez az egy betű: „Ő”.

Megragadott, igehirdetéssé lett ez az egy betű. Pál, a Kolossé levélben a sokféle módon spekuláló, mindent értelemmel, fogalmakkal rendszerbe zárni akaró gyülekezetnek csak ennyit mond: Ő, Jézus Krisztus! Hagyjátok abba a spekulálást! Hagyjatok fel mindenféle spekulálással! Ő, az Úr Jézus Krisztus elég! Ő a láthatatlan Isten képe (15). Ő a teremtés kezdete és célja; Ő előbb volt mindennél (16–17). Ő a halottak közül az elsőszülött (18). Ő az, aki megszabadított minket a sötétség hatalmából, aki megváltott minket (13–14). Ő az egyház és mindenek feje, létének értelme, határa és határtalansága (18). 

Aki Őrá, Jézus Krisztusra tekint, és mindent Őrá tekintve értékel, az hálát ad naponta ezért a megváltó szeretetért, az örömmel ébred és indul minden reggel (12). Aki Őrá tekint, az minden napra megkapja az erőt az állhatatossághoz és az örömmel viselt hosszútűréshez (11). Aki Őrá tekint, az az Ő tetszésére él, minden nyomorúsága ellenére is, „szent méltóságban” (10). Aki Őrá tekint, az naponta könyörögve leborul Őelőtte, azaz naponta ráhagyatkozik erre a megtartó kegyelemre, közbenjáró könyörgést mondva másokért is (9).

Minden tekintetben Ő legyen az első! (18)

Szerző: refdunantul  2021.09.30. 04:00

Ez maga az evangélium! Készen van. 

Itt annyi küzdelem között is csak azt éljük át, hogy nincsenek készen, félbe maradtak a dolgaink, gyarlósággal terheltek az emberi kapcsolataink, minden szinten feszültség, netán gyűlölet rombolja az építést, amelyben a mi vétkeink, személyesen az én vétkem is rombol, még ha a legjobb indulattal építeni szeretnék, akkor is... Csak egy igen egyszerű példa erre: dolgoztunk egy szövegen, egy íráson, rengeteget, és amikor kijön a nyomdából, azonnal és pont ott nyitom ki, ahol meglátok egy-egy hibát, ami benne maradt. Készen van? Mi van itt készen? Mi hibátlan, ki makulátlan itt?

Leborulásra indít minket az Isten kegyelme (6), amely maradéktalanul elkészítette számunkra az Isten országát. Attól a naptól fogva, hogy megismerhettük ezt a kegyelmet, nem csüggedünk, hanem mindenkor megtelünk reménységgel (5). Ezzel a reménységgel tesszük a dolgunkat, a magunk helyén, amíg csak tehetjük, erőnket megfeszítve, az Úr mindenre elégséges erejét elkérve, és mindig a mi Urunkra tekintünk, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Őnála, Őbenne már készen vannak a dolgaink. Este fáradtan zuhanunk az ágyba, gyakran zaklatottan, mert mindent megtettünk, de mégis annyi minden félkészen maradt, reggel azonban reménységgel kelünk, mert az Úr munkál, növekedést ad, elvégzi azt, amire mi nem vagyunk képesek. Valójában Ő munkálkodik általunk is, kegyelme kipótolja azt, ami hiányzik. Mi csak hűséggel tegyük a dolgunkat, szolgáljunk az Úr dicsőségére (7), hitben, szeretetben, reménységben és állandó könyörgésben (3–5).

Pál hálaadással kezdi a Kolosséba írt levelét (3). Mielőtt bármibe belekezdünk, adjunk hálát azért, hogy Istennél már minden készen van! Az üdvösség teljességére tekintve éljük meg mindennapjainkat. Vegyük észre odaadó szolgatársainkat, miként Pál hálát adott Epafroditoszért (7). Főként pedig lássuk meg azt, amikor eljön az elengedés ideje, és ami „itt” félbe maradt, azt az örök élet bizonyosságának teljességével engedjük el.

Szerző: refdunantul  2021.09.29. 04:00

Ha az ember valóban a Jézus Krisztusba vetett hittel mondja ki valamire azt, hogy nem számít, akkor az nem egy múló hangulat, esetleg csalódás, vagy rosszkedv eredménye, hanem a hit látása és értékelése (15). 

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert igen sokszor mondjuk, legyintve: „Engem már ez és ez sem érdekel, meg az sem érdekel, már senki véleménye nem hat meg, igazából már semmi sem érdekel, semmi sem számít!” Ez a lelkület nem az Úrtól való. 

Megvallom, engem is gyakran megkísért az ellenség, hogy ez a gyarló lelkület hatalmába kerítsen: főként amikor a sokfelől érkező elvárás és vélemény rengetegében kimerülök; amikor belátom, hogy hiába igyekszem, valakiknek úgysem lesz elég ez sem; amikor észreveszem, hogy csak használnak, netán szórakoznak velem. Ilyenkor megkísért a gondolat: „Nem számít, nem érdekel!” De mindjárt hozzá kell tennem ehhez a vallomáshoz azt, hogy az Úr soha nem hagyott megrekedni ebben az állapotban, hiszen reggelre mindig megújult az Ő irgalma, amellyel elvégezte, hogy igenis érdekeljen, izgasson mindaz, amit Ő rám bízott, ehhez pedig megadta az erőt, a vezetést, a bölcsességet is.

Lám, Pálnak nagyon számít a Jézus Krisztus ügye. Ehhez képest nem számít neki bármi más. Ő csak az Úrral dicsekszik, és nem a testi eredményeivel (12–14). Mindent, az egész világot is innen nézi, a krisztusi reménységből, mint új világot. Nem számít neki a régi világ, de nagyon is számít előtte az az új világ, amit az Úr feltámadása elhozott, és amit hitben járva nekünk is munkálnunk kell (14). Pál így fogalmaz: „Mert a Jézus Krisztusban sem ez, sem az nem számít, hanem csak az az új világ, amit az Úr elhozott” (15)

Vagyis Pál a krisztusi új világ reménységében, üdvösséges örömében él. Az apostol szentlelkesen, krisztusi látással mondja ki, hogy Isten előtt nem a testi értelemben való tetszés és dicsekvés számít (11); vagyis nem az számít, hogy ebben a világban mire jutottunk, munkában, karrierben, egyházban. Ez tényleg nem számít, hiszen a Jézus Krisztusba vetett hit nélkül mindenünk porrá lesz: testünk, fiatalságunk, erőnk, szépségünk, eredményeink, kegyes produkcióink… 

Csak az Úr számít! Az Úr által pedig minden fontossá lesz, ami Őneki kedves. Békesség és irgalmasság nyugszik meg azokon, akiknek az Úrban nyer értéket minden más, akik az Úrban végzik el dolgaik számbavételét. Hiszen csak az Úrban bízva lehet helyesen eldönteni: mi számít és mi nem (16). Senki nem okozhat fájdalmat annak az embernek, aki Krisztusban van, mert aki az Ő bélyegét hordozza magán, azt az Úr védelme mindenkor körülveszi (17).

Szerző: refdunantul  2021.09.28. 04:00

A mai reggel is hirdeti az Isten szeretetét: még van időnk, kaptunk egy újabb napot. Minden nap az Úr megtartó kegyelmének jele.

Mire kaptuk ezt a napot? Arra, hogy jót tegyünk, mindenkivel. A „mindenki” számunkra azokat jelenti, akik mellett élünk, akik közé megyünk, akikkel dolgozunk. Ők, az egész világ egy darabja, de számunkra a „mindenkit” testesítik meg. Az apostol is erre utal: „Tegyetek jót mindenkivel, azokkal, akik testvéreink a hitben.” (10)

Jót tenni – egy mondatban – azt jelenti, hogy adni abból a bőséges szeretetből másoknak, amely minket is új napra ébresztett fel. A jó az, ami az Isten akarata és kijelentett Igéje szerint jó; ami krisztusi mércével mérve jó. A jót nem mi találjuk ki, a jó adott: Isten, Jézus Krisztusban megmutatta a jót. Nekünk ehhez kell igazodni, hogy életünk kiteljesedjen!

Gondoljuk át, ma kivel kapcsolatban kell ezt a jóságos szeretetet konkrét tettekben kimutatnunk!

Még van időnk, ne késlekedjünk!

Imádkozzunk! Köszönjük, Urunk, a mai napot, a Tőled kapott időt, megtartó szereteted jelét! Bocsáss meg, mert olyan természetesnek vesszük, hogy felébredtünk, hogy új esélyt kaptunk Tetőled! Add, Urunk, hogy krisztusi mércével és szeretettel a konkrét jót cselekedjük, vagy legalább ne tegyük a rosszat! Áldott légy, hogy múló időnk, az örökkévalóság tágasságában telik!

Szerző: refdunantul  2021.09.27. 04:00

Az apostol nemcsak utal a test kívánságaira, hanem határozott intéssel figyelmeztet, hogy a test kívánságai erősek, „beteljesülni” akarnak (16). Isten Lelke azonban erősebb a test kívánságainál, és elvégzi, hogy ne azt tegyük, amit a testünk indulatai szerint tenni akarnánk (17). A Lélek segít a mi erőtlenségünkön (Róma 8,26). 

Nem csak általánosságban szól az apostol a test kívánságairól. Nem is azt mondja Pál, hogy a test minden kívánsága rossz az Isten előtt; szó sincs itt a test valamiféle lebecsüléséről. Az apostol konkrét vétkeket sorol fel, amelyek egytől-egyig mind nyomorúságot és halált okoznak, ha azok a kívánságból kitörve megvalósulnak. Ezt a bűnkatalógust, töredelmes szívvel átolvasva (19–21), joggal rettenünk meg mindazon, amelyet a konkrét vétkek listája után olvasunk: „Akik ilyeneket cselekszenek, nem fogják örökölni Isten országát!” (21) A felsorolt vétkek közül csak egyet kiemelve, gondoljuk át, miről van itt szó! Például: az irigység hányszor határozza meg a cselekvésünket, tehát nemcsak gondolatban kísért meg bennünket az irigység bűne, hanem egy adott helyzetben, az irigység irányít bennünket: irigyen szólunk és cselekszünk (26).

Isten országát akkor örökölhetjük, ha Jézus Krisztuséi vagyunk! (24) Akik Jézus Krisztusban hisznek, akik az Ő kegyelmére hagyatkoznak, akik az Úrban vannak, azokat senki sem szakíthatja ki az Isten országából, az Istennel való megváltó közösségből (Róma 8,38–39). De, akik Jézus Krisztuséi, azokban Isten Lelke munkál, aki erőt ad, aki mennyei erővel segít és győzelmet ad a test gyarlóságai felett (Róma 8,26). Ha pedig a Lélek vezet minket (18), akkor a test törekvéseit legyőzve a Lélek gyümölcseit teremjük (22–23). A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és béke (Róma 8,6). 

Milyen egyértelmű és konkrét ez az Ige. Világossá lesz, mi a jó és mi a rossz, az Isten rendje szerint. Áldott legyen az Isten, hogy mi, akiket megelőző szeretete befogadott az Ő országába, a test cselekedetei ellenében a Lélek gyümölcseit teremhetjük. A Lélek által élünk, éljünk is a Lélek szerint! (25)

Szerző: refdunantul  2021.09.26. 04:00

Mennyi probléma támadt hirtelen! Olyan szépen indult és haladt eddig minden, most pedig gond és baj mindenütt. Olyan jól futottunk eddig, most azonban megtorpantunk (7). Miért? Elfáradtunk, célt tévesztettünk, akadályoz valami, vagy eltérített minket valaki? (8) 

Az apostol hangsúlyozza, hogy életünk futásában az Úr az, aki szólít, aki hív bennünket; Ő az, aki biztat és irányban tart. Az Ő szavára figyeljünk! Ez manapság életmentés, hiszen annyi, de annyi hatás, hívás, szólongatás érhet el bennünket, amelyben könnyen megzavarodhatunk, hogy merre menjünk. Ezek között sok a kísértés is, amely eltéríthet, félrevezethet bennünket. Sok bántó akadály is támadhat, amely kedvünket szegi, erőnket veszi, és megfáradhatunk a futásban. 

Az apostol szinte felkiált: Hol van az indulás lendülete és frissessége? „Olyan jól futottatok eddig!” Hol van az indulás hite, öröme, tisztasága, reménysége, amely bizonyossággal engedett az Úr szavának, üdvösséges hívásának? Most pedig… 

Az apostol és a galáciai gyülekezetek között feszültség alakult ki: félrevezetők, lázítók támadtak a gyülekezetben, akik magát az apostolt is vádolták (8–12); miközben a gyülekezeteken belül is ellenségeskedés támadt, hiszen egymást marták, falták, ahelyett, hogy szeretetben szolgáltak volna egymásnak; arról nem is beszélve, hogy sokan félreértették a keresztény szabadságot, mintegy alkalomként értelmezték azt a bűnre (13–14).

Ebben a pusztító zűrzavarban (13), de jó meghallani Pál szavát: „Én bizalommal vagyok irántatok, az Úrban!” (10) A bizalmatlanság elsorvaszt, önhitten magányossá tesz, megkeserít. Aki bízik az Úrban, az bízik a másik emberben is; minden csalódása ellenére is. Ez a bizalom az, amely megoldhatja azt, ami emberileg megoldhatatlan. Ebben a bizalomban a szabadító Úr cselekszik. A bizalom gyógyít, örömöt és reménységet ad, valamint felelőssé tesz a másik iránt. Ez a bizalom teszi késszé bennünk azt a csodát, hogy erőt nyerjünk, újból irányba álljunk, és magunk is bizalommal meghalljuk annak szavát, aki örökkévaló szeretettel hív bennünket (8).

Szerző: refdunantul  2021.09.25. 04:00

Akartok! Mit akarunk valójában, mi az, ami fontos, mi vezérel, mi indít, mi motivál bennünket? Milyen cél hajt minket, amikor valamit akarunk? Akaratból nincs hiány, főleg, ha annak gyarló oldalát nézzük, az emberi akaratosságot és makacsságot. 

Az apostol azonban szűkíti ezt a területet: „Ha megigazulni akarunk…” Eleve az vetődött fel bennem, hogy kérdés-e manapság mindez széles körökben? Sok mindent akarunk, de megigazulni? Sokan nem is tudjuk, mit is jelent ez valójában. Ha valamennyire sejtjük is a bibliai kifejezés értelmét, még akkor is eleven a kérdés: akarunk-e igazul élni, igazul szólni; akarunk-e jobbá lenni? 

Kegyelem alatt van az, akinek ez a kérdés fontos, aki megigazulni akar, aki tisztán akar állni Isten előtt, és tisztábban akar élni ebben a világban is. Ugyanis, aki számára mindez problémává lesz, abban az Isten Lelke munkál, miközben az ilyen ember belátja a maga hiányosságait, és eleve az Isten megbocsátó és megtisztító kegyelmére hagyatkozik, mert rádöbben arra, hogy „az egész törvényt nem tudja megtartani” (3), vagyis nem tud maradéktalanul Isten tökéletes rendjében élni. 

Aki kegyelem alatt van, az elfogadja, hogy Isten őt, minden gyarlósága ellenére, tisztának tartja, a Jézus Krisztus tisztaságáért, érdeméért. Az ilyen ember aztán nem a saját erőfeszítésével akar, hanem az Isten Lelke indítja őt (5). Ha pedig az Isten Lelke indít, akkor az Ő akarata szerinti jóra törekszünk, minden kudarcunk ellenére is azzal a bizonyossággal, hogy Isten ajándékait nem veszíthetjük el. Nem mi akarunk valamit, főként nem leszünk akarnokokká, hanem Isten ajándékaiban bővelkedve, a Lélek által, azaz hitből cselekszünk, igaz reménységgel, miközben várjuk ennek a reménységnek a beteljesedését. 

Ugyanakkor állandó kísértésünk, hogy elfeledkezzünk Isten ajándékairól és mi magunk akarjunk. Ebben az akarásban aztán átvesszük Istentől a vezetést. Erről azt mondja az apostol, hogy ilyenkor Krisztustól elszakadtunk, a kegyelemből pedig kiestünk (4) és Jézus Krisztus semmit sem használ nekünk (2). Ha mi magunk akarunk, akkor egyedül maradtunk, akkor szolgák vagyunk, a legnagyobb emberi közösségben és a legnagyobb szabadságban is (1–2). Rettenetes ebbe belegondolni, de erről beszél az apostol. 

A keresztyén szabadság tehát ez: minden a miénk, mindent Krisztustól várunk, miközben bővelkedve és hálaadó szívvel cselekszünk. Csak Jézus Krisztus számít, az Őbenne bízó hit (6). Nem az számít, hogy kik vagyunk, „zsidók vagy nem zsidók” (6), nem az számít, hogy krisztuskövetésünknek milyen akarnok megnyilvánulásai vannak az életünkben, hanem csakis a Jézus Krisztusba vetett hit számít!

Szerző: refdunantul  2021.09.24. 04:00

Sára, reménytelen meddősége ellenére szülte meg gyermekét, Izsákot, aki Isten ajándéka volt. Így születünk mi is újjá, az emberi élet reménytelensége ellenére (27). 

Ez az új élet az Isten ajándéka. A mi életünk meddő. A meddő pedig, minként Sára, csak isteni csoda által tud szülni. Isten ajándéka, hogy nem test szerint élünk, hanem e testben is Lélek szerint élhetünk (29); úgy, mint akik tudják, hogy Isten Lelke élteti őket, és Isten Lelke által kapták a hit ajándékát, ezért a Lélek vezetése szerint élnek. Áldott legyen az Isten, ezért az új életért.

Az Isten Lelke által vezetett új életet pedig, mint Isten gyermekei, mint az ígéret gyermekei (28), reménységben, szabadon éljük meg (31). Ennek az új életnek legfontosabb jellemzője: a szabadság. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Korinthus 3,17) Ez a szabadság a legpontosabban azzal írható körül, hogy a hit emberének üdvbizonyossága van; ez mindenkor reménységgel és örömmel tölti el az életét. A hit emberének szabadságát mások véleménye, mások – számára törvényeket állító – kegyessége nem befolyásolhatja. A hit embere Jézus Krisztusban van, ezért már e-világban az örök élet örömét, bőségét, szabadságát éli. A hit embere is köteles betartani az e-világi rend minden törvényét, hiszen a szabadság csak a rendben virágzik ki. Ez a szabadság még a halál világában él, de már a haláltól megszabadultan!

Ez a szabadság ajándék, de naponkénti imádságban újból el kell kérni azt. Hágár üldözte Sárát, végül Sárának végleg szakítania kellett Hágárral, hogy szabadságát megélhesse. Naponta ki kell könyörögnünk ezt a szakítást, hogy ne rabságban, hanem az Isten gyermekeinek szabadságában éljünk. 

Éppen egy szépirodalmi tanulmányt írok, és minden nap meg kell küzdenem azzal, hogy itt most merjek ne csak az egyházi keretek között mozogni, hanem szabadabban fogalmazni, hívő emberként, de emberként; más szavakkal, más példákkal, frissebben fogalmazni, nem félve attól, hogy mit szólnak majd hozzá a mindenféle, éppen ügyeletes véleményformálók, vagy éppen a „hit nagyjai”. 

Szerző: refdunantul  2021.09.23. 04:00

Milyen szép volt egykor! Így emlékszik vissza az ember a gyerekkorára, a kezdetekre, az indulás buzgóságára, a fiatalkor lendületére, az első szerelemre, sorolhatnánk… A mindent megszépítő nosztalgián túl, valóban vannak olyan élethelyzetek, amelyekben boldogok vagyunk. Isten ajándéka minden ilyen valóság, a mennyei világ előíze. Ezt tapasztalta meg az apostol is, amikor a galaták között szolgált. Pál valójában távolabbi helyekre igyekezett az evangéliummal, de útközben beteg lett – az Isten megállította őt Galáciában –, és az ott lakók áldozatos, segítő, gyógyító, igaz és önzetlen szeretettel vették körül az apostolt. Nincs nagyobb ajándék, mint amikor ezt megtapasztalhatjuk. Ez a boldogság. Hiszen az önzetlen, gyógyító szeretetben mindig Krisztus mozdul, és az Úr jelenléte a boldogság. Pál pedig, gyógyulása közben, szólt a galatáknak az evangéliumról is, akik nyitott szívvel fogadták az Úr megváltó szeretetének örömhírét (12–14). 

Amikor Pál meggyógyult, továbbment, hogy máshová is vigye az evangéliumot. Aztán történt valami… Mindig történik valami, mindig jön valaki… A zavartalan boldogság pedig eltűnik. Ebben a világban ez törvényszerű? Minden megromlik, minden megfakul, minden elmúlik? Pál is ezt kérdezi: Hova tűnt a ti boldog szeretetetek, amellyel úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust? (14–15) Hova tűnt a boldog, testvéri viszonyunk? 

Ez az emberi nyomorúság tökéletes leírása: az ember nem nyugszik addig, amíg nem dob követ az állóvízbe; egy idő után megunja a dolgokat, újat és jobbat akar, mást akar; izgalomra vágyik, ezért gyakran szándékosan is zavart kelt. Az ember gyarló parázna. 

Jöttek Galatába máshonnan, mások, akik szintén Jézus Krisztust hirdették, de másként, és elirigyelve Pál hatását, meg Pál és a galaták „boldogságát”, közbeszóltak, becsmérelték Pált, miközben mondták a magukét. A galaták pedig meginogtak, sőt csalódtak Pálban.

Bizony, gyakran beszélünk arról a valakiről, aki éppen nincs ott közöttünk: ilyenkor „kibeszéljük” az illetőt. Ezek a helyzetek arra is alkalmasak, hogy ármánykodjunk a másik ellen. Elég egy apró megjegyzés, amely máris bomlaszthat. Ez történt az apostollal is, amikor elhagyta a galáciai gyülekezeteket (18). Jöttek mások, akik nemcsak rossz hírét terjesztették Pálnak a gyülekezetekben, hanem ezek az „áltestvérek” saját kegyességükre – saját ószövetségi kegyességükre – akarták formálni az ottani hívőket. Ezek nem jó szándékkal buzgólkodtak ott (17–18). Mi milyen szándékkal buzgólkodunk? Ha ellenségeskedést támasztunk ott, ahol eddig békesség volt, ott hiába magyarázzuk meg nemes indokokkal a tettünket (új kell, jobb kell, fejlődés kell), valójában bajkeverők vagyunk. Ibsen, „Vadkacsa” című drámája erről szól. Gyarló emberi csaták ezek, melyekben tobzódik a gonosz: „Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak benneteket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.” (17)

Pál önzetlenül, Krisztus ügyéért szolgált, beleadta teljes életét, vállalt minden fájdalmat, csakhogy kiformálódjon a galaták között a Krisztus! Isten formálja ki közöttünk a Krisztust, de kezdjük el megbecsülni azokat, akik ezért fájdalmasan odaadó, önzetlen és szent buzgósággal fáradoznak! (17–18)

Szerző: refdunantul  2021.09.22. 04:00

süti beállítások módosítása