A világ szerinti szomorúság halálos. Isten őrizzen bennünket minden közömbösségtől, megkeseredéstől, megfáradással teli csalódástól, amely valóban megölhet (10). Ezért könyörögni kell, mert a világ szerinti szomorúság folyamatosan kísért bennünket. A világ szerinti szomorúság az is, amikor valaki emberi módon menekül ez elől, például úgy, hogy nem tud leállni akkor sem, amikor annak már régen eljött az ideje, és nem tudja másban megtalálni az örömöt, élete értelmét, mint amit korábban tehetett. Azzal is sok kárt tehetünk, ha nem hitben járva, hanem csak pótcselekvésként menekülünk az egyházban, hogy ott még tevékenykedhessünk, a magunk önző, zavart keltő aktivitásával.

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy mindenekelőtt a magam nyomorúságát látom meg, és az Úrhoz menekülök, kegyelemért. Ez a megtérés: az Úrhoz fordulás, elfordulva a bűntől. Ettől kezdve mindig az Urat látom, az Ő kegyelmes hatalmát, üdvösségre kiválasztó szeretetét, amelytől senki és semmi nem választhat el. Isten felől garantált, hogy megbánhatatlan a megtérésem; noha ebben a világban hátulról még mardos a bűn, a gonosz; de már nincs hatalmuk felettem (9–12).

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy az Úrhoz fordulva, rendezem az ügyemet a mellettem élő embertársammal – nemcsak a Krisztusban testvéremmel –, amíg egy úton vagyunk, amíg tehetem. Aki az Úrhoz fordul, az mindig a másik emberhez fordul; mégpedig úgy, hogy nem a másikra vár, hanem ő teszi meg, bűnbánattal, az első lépést a másik felé. A korinthusiak így látták be a saját hibájukat, tévesztéseiket abban, amit az apostollal szemben elkövettek, és igyekeztek azt rendezni. Miért nem tudja sok-sok megtért ember rendezni a dolgait, még a testvéreivel sem? (11)

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy megvigasztalódva örülünk, jó híreket hozunk egymásnak; jó híreket mondunk, híresztelünk egymásról; bízunk egymásban; hiszen eleve a jó hír, az evangélium követei vagyunk, így a mindennapokban sem bánthatunk, szapulhatunk senkit. A szeretettel teli intés és az építő kritika egészen más; mert bizony kiérzik, hogy milyen lélek van bennünk, amikor szólunk (Lukács 9,55–56). Titusz jó híreket hozott (13–16).

2Sámuel 19,16–31

Szerző: refdunantul  2020.10.28. 04:00

Ez egy tömör diagnózis, amit az apostol a korinthusiakkal való küzdelmes viszonya kapcsán fogalmaz meg; de ami általánosságban az egész földi életünkre nézve érvényes: kívül harc, belül félelmek (5). A világban sem mindenütt vívják már fegyverekkel a háborúkat, hanem inkább politikai, gazdasági, virtuális harcok vannak, amelyeknek ugyanúgy vannak áldozataik, és bizony bármikor konkrét háborúvá robbanhatnak ki ezek. A mindennapok tapasztalatai is azonosak: sok harc, sok rettegés kíséri a hétköznapjainkat, noha nagy jólétben élünk, de recseg-ropog minden körülöttünk. Az is fél, aki nem tudja, hogy fél; vagy nem akarja beismerni, hogy ő fél.

Megrendít az apostol őszintesége, aki hívő emberként is le meri írni élettel és szolgálattal kapcsolatos tapasztalatainak összegzését: Kívül harc, belül félelmek! Mi nem beszélünk ilyenekről, még a testvéri közösségben sem. Elsősorban nem azért nem téma ez, mert nem akarjuk a másikat a saját gondjainkkal fárasztani, hiszen tesszük ezt bőven sok más ügyben; hanem főként azért nem téma ez, mert nem illik manapság a harcok okozta félelmekről beszélni. Erősek vagyunk; ha pedig hiszünk, akkor még erősebbek vagyunk, tehát nem félünk! Ennek a félelemnek pontos definícióját adja az apostol: „…semmi nyugalma nem volt testünknek, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk…” (5) Mindenféle gyötrelem előbb-utóbb testi tünetekkel jár.

Ugyanakkor, ebben a harcokkal és félelmekkel teli helyzetben, csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hit segíthet. A félelmekre nincs más gyógyszer, csak a feltámadott, megváltó, megtartó Úr! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem fél, de nem lesz Úrrá rajta a félelem (Márk 4,40); hanem e-világ keretei között is átéli, egy sajátos kettősségben, Ura üdvözítő jelenlétét. Az apostol ezt így írja meg: „…minden nyomorúságunk ellenére, csordultig vagyok örömmel.” (4) Az Úr áldása az, hogy a félelmek helyett, az istenfélelem vezet bennünket, és az Ő ígéretei szerint (1), minden szomorúság ellenére, egyre inkább megvigasztalódunk (5–7), minden megalapozottnak tűnő bizalmatlanság ellenére, újból és újból, az egymás iránti bizalommal ébredünk (2–4), és minden tisztátlanságunkból egyre inkább megtisztulunk (1).

2Sámuel 19,9b–15

Szerző: refdunantul  2020.10.27. 04:00

Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).

A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.

A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere? A bajban még egyetlen emberünk sincs, mint a harmincnyolc éve beteg embernek? (János 5,7) Döbbenetes, hogy milyen kevés a hely a szívünkben, az életünkben, a másik ember számára!

Az is kérdés, hogy merészelhetjük-e felvállalni a másik felé való nyitás kockázatát? (13) A mai Ige, és a teljes Biblia üzenete szerint, csakis ez az egyetlen járható út. Az apostol sem vár a még bezárkózott korinthusiakra, hanem ő lép, ő nyit, ő vállalja a krisztusi szeretet minden szent „rizikóját” (12). Ha ennek a vége „kereszt”, kudarc, önfeláldozás, akkor ezt is merjük vállalni? Persze nem az isteni megváltás teológiai értelmében említjük itt a keresztet. Súlyos kérdések ezek, amelyekben mi is mindig elbukunk, és kegyelemből még újra kezdhetjük.

Nincs más megoldás, csak a krisztusi szeretet. Nem elég érezni ennek szükségességét, hanem ezt ki is kell tudni mutatni, mondani és tenni: nemcsak a szívünkkel, hanem a szánkkal, a kezünkkel, a lábunkkal, egész életünkkel (11). Kezd el a tieiddel, akiknek te vagy az embere. Ott vállald fel a krisztusi szeretet kockázatát. Ez elég lesz ahhoz, hogy változzon a világ. A többi megy „magától”, azaz az Úr kegyelme által!

Egészen gyakorlati példa erre nézve. Soha ne cselekedjünk egy nehéz ügyben azonnal, imádkozzunk, gondolkozzunk, készüljünk, egy picit várjunk, higgadjunk. Az Úr közben pontosan jelez, mit kell tenni: nyitni, a másikért lépni, a másik érdekében visszalépni. Nincs ennél nehezebb, mert ez előmenetelben, pénzben, egzisztenciában fájhat. Úgy tűnhet, hogy ráment a krisztusi nagyvonalúságra az életünk! Figyeld meg, az Úr többszörösen kárpótol.

2Sámuel 19,1–9a

Szerző: refdunantul  2020.10.26. 04:00

A szolgáló élet kettősségeit sorolja az apostol: dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, ismeretlenek és jól ismertek, megfenyítettek és meg nem öltek, szomorkodók és mindig örvendezők, szegények és sokakat gazdagítók; mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden.

Minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át, ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet. De mégis más e kettősségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.

Akik nem hitben járnak, azok menekülnek – amíg tehetik –, ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati testi-lelki jó irányába. Ez önmagában érthető, hiszen folyamatosan a problémákkal, a „halál árnyéka völgyének” nyers valóságával szembesülve elsorvad az életünk. Mégis ámítás minden ilyen menekülés. A bajokat – amíg tehetjük – elütjük magunktól; vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos és egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbáljuk kezelni azokat. Hiszen valójában megváltásra van szükségünk!

Hitben járva azonban, Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget, reménységben élik meg. Ezek is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, de mégsem keserednek bele azokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban.

Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak; és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben; így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.

2Sámuel 18,19–32

Szerző: refdunantul  2020.10.25. 04:00

Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít bennünket!

Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre, együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)!

Katonaként Marcaliban, a nyolcvanas évek elején, különböző felekezetekből való teológusok, minden fenntartás nélkül, együtt ragadhattuk meg ezt a mentőövet, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Őbenne megállhattunk, egyébként elmerültünk volna a hullámok között.

Ez a krisztusi szeretet hívott el a szolgálatra; ez a szeretet szorongat, késztet, és naponta megerősítve kényszerít az Úr örömteli szolgálatára. Ez a szolgálat életünk egyetlen értelme, amiben soha nem „éghetünk ki”!

2Sámuel 18,1–18

Szerző: refdunantul  2020.10.24. 04:00

Igen, ez a figyelmeztetés is szerepel a Bibliában, és nagyon eltalált.

Rettenetes indulatok munkálnak bennünk! A történelmi események ugyanúgy igazolják ezt, mint a jelenkor feszültségei. A jóléti és az elesett társadalmak egyaránt forronganak az indulattól; felhalmozott energiák ezek robbanótöltettel, jogos és mégis önző érdekekkel. Az indulatok a mindennapok apró ügyleteiben is szélsőségesek.

Egyik ismerősöm említette nekem az alábbiakat: „Minden szeretettel teli igyekezetem ellenére kapok olyan leveleket, amelyekből süt a cinizmus, az indulat, a féltő szeretetbe és barátságba csomagolt fenyegetés, miszerint, ha nem vigyázok jobban magamra, meghalok… Persze ezek nem halálos fenyegetések, de utalnak arra, hogy meg fogok halni, ha nem lassítok, mert ugye annyira szeretnek a levélírók. Megdöbbenek azon, hogy milyen indulatokat támasztanak bennem is ezek a levelek.”

A mai igevers figyelmeztet! Mindnyájan leplezetlenül állunk majd Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Itt mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint amit e testben cselekedett; akár jót, akár gonoszat. Rengeteget bántjuk egymást: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Emberi mérce szerint mindegyik bántási módozatnak van enyhébb, „hétköznapi” formája, és mindegyiknek létezik egészen rettenetes megnyilvánulása is. Isten előtt egyként bűn valamennyi (10).

A mai igevers figyelmeztet! Lesz számadás! El kell számolnunk Gazdánk előtt az egész életünkkel. Ezen belül ez a figyelmeztetés hangsúlyosan jelenti azt, hogy számot kell adnunk az Úr előtt azért, amit a másik ember ellen elkövettünk, a mellőzéstől és megalázó megjegyzéstől kezdve el egészen a másik testi és lelki megkínzásáig, mindenért. Ott nem ússzuk meg azt, amit itt sikerült elkendőznünk…

A mai igeszakasz azonban nemcsak figyelmeztet, hanem reménységgel vértezi fel Isten hívő népét! E-világban ugyan sok ok miatt sóhajtozunk, hiszen ebben a testben távol lakunk az Úrtól (6). Ez a sóhajtozásunk ugyanakkor vágyakozás is Isten bűnbocsátó, újjászülő, és mindeneket újjáteremtő kegyelme után (1–4). Ez a sóhajtozás annak bizonyosságáért könyörög, hogy noha életünk tele van tévesztéssel; a számadás során, Jézus Krisztusban mégis lesz számunkra kegyelem. Tehát sóhajtozunk, de mindenkor bízunk (6), mert a Szentlélek megpecsételte Isten kegyelmi szövetségét az életünkben (5). Sóhajtozásunk közben pedig – az Úr erejét kérve – törekszünk arra, hogy egyre kedvesebbek legyünk Őneki!

Nem véletlen az sem, hogy éppen nemzeti ünnepünkön szólal meg ez az igevers; így is gondoljuk át annak üzenetét.

2Sámuel 17,15–29

Szerző: refdunantul  2020.10.23. 04:00

Lomtalanításkor tűnik fel, hogy a különböző, ajándékba kapott cserépedényekkel, kerámiákkal nem tudok mit kezdeni: kidobni sajnálom a szépen megmunkált darabot; de önmagában mégis haszontalan, mert a cserépedényt azért formálták a fazekas műhelyében, hogy „eszközzé” legyen, hogy valami értékeset hordozzon.

Amikor takarítunk, akkor látom, hogy a cserépedények többségébe beletömtünk valamit; egy idejétmúlt számlát, vagy egy már nem író tollat, vagy ki tudja még mi mindent, ami valójában szemét. A míves cserépedény nem erre rendeltetett: „tele van”, hordoz valamit; de mégis „üres”, mert ami benne van, az kidobandó, értéktelen, tartalmatlan, már nem számít, már nem fontos.

Ilyenné lett az emberi élet is: az Úr szépen megmunkálta, hogy hordozza, képviselje a legszentebbet, magát az Alkotóját! Ehelyett életünk tele van minden mulandó, önmagában értéktelen dologgal; tehát „tele” vagyunk; és az örök élet szempontjából mégis „üresek” vagyunk.

Az embert arra formálta meg „ékesen” – eredeti szentségben és tisztaságban – az Úr, hogy hordozzon... Nem mindegy, hogy mit hordozunk: örökkévaló kincset; avagy kincsnek tűnő mulandó kacatot? Nem mindegy, hogy mivel vagyunk tele! Egyáltalán nem mindegy, hogy mivel tömtek meg bennünket! Bizony, nem mindegy, hogy mit tartunk fontosnak; és milyen hatások érnek bennünket, valamint gyermekeinket!

Kegyelem, amikor cserépedény életünket kézbe veszi az Isten, és kiborítja abból a sok kacatot, amelyeket az évek alatt „beletömködtek, beletömködtünk”, hogy aztán kitöltse törékeny létünket az örökkévaló evangélium kincsével.

„Ez a mi kincsünk cserépedényekben van”. Olyan ez, mint amikor rendrakás közben felfedezek egy poros, mindenféle kacattal teletömködött cserépedényt; fogom, kiöntöm abból a felesleges kacatokat, leporolom, megtisztítom és virágot ültetek bele. Attól kezdve hasznossá lesz a cserépedény, virágja tündöklik, illatozik, virágzik. Mindenki a virágra tekint, nem a cserépedényre; de pont így van jól. A cserépedény akkor tölti be a küldetését, ha hordoz „valami szépet”, valami valódi kincset, igaz értéket.

Ez az igazi, múlhatatlan, örökkévaló kincs a mi Urunk, Jézus Krisztus. A mi cserépedény életünk legnagyobb méltósága Jézus Krisztus evangéliumának hordozása…

2Sámuel 17,1–14

Szerző: refdunantul  2020.10.22. 04:00

Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot; azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Egy idegen macska a napokban benyúlt a még megmaradt hullámos papagájaink kalitkájába, és kettejük közül az egyik mellkasát feltépte. A másik árván várja a sorvadást. Nem tudjuk, mikor, milyen megemésztő indulat vagy fordulat „karmol-mancsol” bele életünk védelmet adó kalitkájába. De azt tudjuk, hogy semmi nincs az Isten tökéletes akarata nélkül, övéi életében. Nekünk mindenkor bizodalmunk van! (4)

Ez a bizodalom: Isten ajándéka. Nem magunktól, nem a magunk erejéből bízunk, miközben csak olyanokat tapasztalunk, amelyek joggal tehetnének bennünket totálisan bizalmatlanná. Csak bizonyosságban lehet értelmesen, reménységben és szeretetben élni, amely a csalódások ellenére is bízik: Istenben, a másik emberben, a jövőben… (5)

Ez a bizodalom alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk. Ez az alkalmasság azt jelenti, hogy felismerem, hol akar látni engem az én Uram; valamint belátom azt is, hogy milyen ajándékokat, milyen képességekkel kitöltött „kereteket” kaptam az Úrtól. Alkalmas az az ember, aki talentumaival hűségesen sáfárkodva szolgál a neki kijelölt időben és helyen; első renden nem magának és nem a maga dicsőségének élve… Fontos a jó szakember, még nagyobb áldás a tehetséges és kiművelt szakember, ezeknél is nagyobb áldás az elhívott, hívő szakember, aki Isten dicsőségére él, a körülötte élők javára, nem pedig visszaél a tehetségével és a szakértelmével. Az elhívottan alkalmas emberek minden területen áldássá lesznek: ha építkezünk, akkor ott; ha tanulunk, akkor amott; ha betegek leszünk, akkor testi fájdalmaink között… Kihez fordulunk, ha fáj a lelkünk, az egész életünk? Nem mindegy, kinek a kezébe kerülünk; nem mindegy, kiben bízunk (5).

Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít és nem megbénít. Bizony, magam is tapasztaltam, hogy amikor az Urat emlegetik egyesek, én közben ledermedek, megijedek a betű szerinti, magabiztos agresszivitástól (6). Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata; az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök. Gondolkodjunk el: mit, kit szolgálunk, miért hozunk áldozatokat; mulandóra, vagy maradandóra építünk (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot „itt” csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig „jobb”, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18).

2Sámuel 16,15–23

Szerző: refdunantul  2020.10.21. 04:00

A megváltás örömhíre azok számára hír, mégpedig a világ legnagyobb örömhíre, akiknek szívébe Isten az evangéliumot, Szentlelke által, felírta. Minden más felirat elfelejtődhet levéltárak rengetegében, megfakulhat, eltűnhet; ez üdvösségesen megmarad. Mivel ezt az örömhírt Isten írta fel a szívünkbe, ezért annak örökségére Isten a garancia, vagyis nem tőlünk függ a maradandósága. Isten beírt minket az Élet könyvébe. Akkor is megmaradunk az Isten megváltó szeretetében, ha próbatételeink vannak az életben, ha mélypontokat tapasztalunk a hitben, ha a szívünk elnehezedett, ha az értelmünk megkopott (3).

A megváltás örömhíre csak kegyelem által, hitben járva érvényes. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy sokaknak ez nem hír, nem tudnak vele mit kezdeni, nem értik, megbotránkoznak rajta. A mi feladatunk csupán annyi, hogy mindenkor hirdessük és éljük az evangéliumot. Az Úr pedig hatalmasan cselekszik majd az emberek között. Lám, az apostol megérkezett a hatalmas, sokszínű Korinthusba, a görög bölcselet és okoskodás egyik fellegvárába, ahol Jézus Krisztus evangéliumának emberileg semmi esélye sem lett volna. Az apostol szólt, először a zsidóknak, majd mindenkinek, és az Úr cselekedett, így gyülekezet jött létre a városban (2). Persze, nem volt könnyű Korinthusban Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni (Cselekedetek 18,1–17), a gyülekezet megalakulása után is sok nehézséggel kellett megküzdeni; de Isten a bajok által is cselekszik. Az Ő hatalma a garancia.

Az élő Isten cselekvő, szabadító hatalmára mutat az apostol, amikor kétségbe vonják szolgálatát: az Úr cselekedett itt, ennek bizonysága maga a korinthusi gyülekezet. Pál nem magát védi, nem az eredményeire mutogat, hanem arról a hatalmas Istenről tesz bizonyságot, aki munkált általa. Pál nem önmagát ajánlja, hanem arra az Úrra mutat, aki ajánlja őt magát is. De jó tudni, hogy ebben a világban, ahol folyamatosan önmagunkat kell prezentálni, ajánlgatni; egyszerre legjobb voltunkat bizonygatni és védekezni; ott az Isten gyermekeit maga az Úr ajánlja, akkor is, ha emberileg már nem kellünk senkinek. Az Úr ajánlólevele örökre és üdvösségre szól (1).

2Sámuel 16,5–14

Szerző: refdunantul  2020.10.20. 04:00

Miként hamisíthatjuk meg az Isten Igéjét?

Isten Igéjét meghamisíthatjuk, ha akként szólunk Isten Igéjéről, hogy nem csendesedünk el az Ige felett naponta azért, hogy egyre tisztábban és helyesebben értsük meg az Úr szavát (3,6).

Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor, ha nem azt hirdetjük, ami az írott Igéből, annak gondolatmenetéből, mindenféle okoskodás és csűrcsavarás nélkül, a teljes Írás összefüggéséből kiolvasható. Pál itt az evangéliumból következő tanítás megrontására utal; arra is, amikor nem vállaljuk fel az Igéből megértett igazságot. Ez az igazság pedig nem valami gyarló és mulandó emberi önigazság, nem is valami pazar emberi bölcsesség részigazsága. Ez az igazság csakis az Isten, Jézus Krisztusban közölt megváltó szeretete.

De Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor is, ha nem krisztusi szemlélettel, vagyis nem üdvösséges szándékkal, az élet szolgálatával, reményt ajándékozva hirdetjük azt. Isten eredeti szándéka ugyanis mindig az élet, és soha nem a halál. Az pedig már Isten örök rendelése és nem a mi illetékességünk, hogy ez kik számára lesz halál és nem élet (15–16). Ezt Isten majd elrendezi, és jól rendezi el.

Meghamisítjuk Isten Igéjét akkor is, ha adott helyzetekben nem prófétai bátorsággal hirdetjük a tiszta Igét, az evangéliumot, amely bizonyos történelmi korokban int, fegyelmez, az élet útjára vezethet. Hamisítás az is, ha az intés agresszív, krisztusi szeretet nélküli.

Meghamisítjuk Isten Igéjét úgy is, ha eleve hatni akarunk Isten Igéjével, tudatos módszereket használunk, a kegyelemre való ráhagyatkozás nélkül, és mindenáron látványos eredményt akarunk elérni, miközben az eredmény csakis Isten szuverenitásának hatalmában áll. Ne akarjuk „az igehallgatót” kiszolgálni, de nagyon szeressük őket, és nagyon szeressünk minden embert! Az alapvető, krisztusi viszonyulás csakis ez lehet.

2Sámuel 16,1–4

Szerző: refdunantul  2020.10.19. 04:00

Bárhova tekintünk, mindenütt konfliktusok szabdalnak szét bennünket, amelyekben elvéreznek az emberi életek. A konfliktusok ideigvaló győztesei az élet más konfliktusaiban vesztesek. A „győzelmek” csak látszólagosak, mert a konfliktusok rombolnak, meghasonlást támasztanak, kikészítenek. A totális rendszerek nem engedik felszínre törni a konfliktust, a szabadságban pedig úgy tűnik, hogy mindenből konfliktus támadhat… Sokan mondják, hogy a konfliktusokat bírni kell, adott esetben fel kell vállalni azokat, mert konfliktus nélkül nincs megújulás. Vannak olyanok is, akik a konfliktusban virulnak ki, ezért céljuk, hogy zavart támasszanak. Az sem mindegy, milyen mérvű konfliktusról van szó; sokszor egy durva szóváltás, egy életre „megölhet” emberi kapcsolatokat. Ezért kérdés az is, hogy utána lehetséges-e rendeződés, a történtek feltárása, megvallása, megbocsátása?

Micsoda konfliktusok terhelték a korinthusi gyülekezetet: pártoskodások a gyülekezeten belül, konfliktusok a gyülekezet és az apostol között, személyes konfliktus az apostol és egy őt megbántó valaki között. Mindez nem a világban történik, hanem közöttünk. A keresztyénség hajnalától kezdve, mi is terheltek vagyunk a konfliktusokkal.

Meg tudunk-e szomorodni azon a helyzeten, amiben vagyunk? (5) Tudunk-e, nemcsak inteni, büntetni, hanem bűnbánatot tartani, megbocsátani, vigasztalni, szeretni, aztán a közösségi rendbe engedelmesen beállni? (6–9) Tudjuk-e egymást, együtt megbocsátásra hangolni, és nem hergelni, nem még inkább elmérgesíteni az ügyet. Mesterei vagyunk, az egyházban is, egymás hergelésének, provokálásának, egymás elemésztésének, szinte még élvezzük is. Meddig engedjük még, hogy rászedjen bennünket a gonosz? (10–11)

Álljunk oda, a mi megváltó Krisztusunk színe elé! (10) Az Ő színe előtt mondhatunk néhány gyógyító összegzést, a mai igeszakaszra tekintve. A konfliktusok mögött mindig a gonosz áll, aki mindent szétdobál, rászed bennünket. Ezért soha ne arra haragudjunk, akivel konfliktusunk van, mert nem test és vér ellen tusakodunk (Efezus 6,12). Ugyanakkor ez a tény nem ment fel bennünket az alól, hogy magunkon kezdjük az önvizsgálatot, mégpedig az Úr színe előtt, hogy eljussunk a bűnbánatig, a bűnvallásig és a bűnbocsánatig. Ez a folyamat, kegyelmi állapot, és az egyetlen megoldás. Ebbe a kegyelembe kapaszkodva mondjuk ki, hogy ne a másikra várjunk ezzel! Mi kezdjük meg a bűnbánatot: gondoljuk meg, mi terhel bennünket, nem a másikat, hanem bennünket, hogy idáig jutottak a dolgok. Aki azonban bűnvallást tesz, annak bocsássunk meg. Valljuk meg, hogy nem tudunk megbocsátani! Ez súlyos bűnünk! Emlegetjük a megbocsátás fontosságát, de nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, így megemésztjük egymást.

Az apostol világosan elénk tárja a gyógyulás fenti lehetőségét. Az igazi gyógyulás az Úrban van, aki krisztusian megőriz a konfliktusban, aki kellő időben kiszabadít onnan, mert Ő végérvényesen elhordozta a konfliktusok kínjait a kereszten, és győztesen került ki a legnagyobb konfliktusból is, feltámadása által. Mennyei világának minden lelki áldása azt is jelenti, hogy „ott” nincs konfliktus (Efezus 1,3).

2Sámuel 15,24–37

Szerző: refdunantul  2020.10.18. 04:00

Pál apostol az Istent hívja tanúbizonyságul maga mellett; vagyis az apostol könyörög az élő Isten jelenlétéért.

Az apostol imádkozik azért, hogy az Isten álljon őmellé, legyen vele, maradjon vele, el ne hagyja őt, így tiszta lelkiismerettel szolgálhasson! „Állj mellém, Uram! Állj az ügyem mellé, Uram, hiszen az én ügyem valójában a Te ügyed!” – így könyörög apostol.

Az apostol Istent hívja tanúbizonyságul maga mellé, igazolásként; hiszen ő tisztán beszél, tehát nem számításból és érdekből mondja azt, amit mond.

Minden szolgálatunk könyörgésre indító csodája az, hogy az Isten tanúskodik bennünk és általunk. Más a hírnök, és más a tanú. A hírnök pontosan elmondja az uralkodó által rábízott üzenetet, de a hírnök nem érdekelt az üzenet tartalmában. Ellenben a tanú nemcsak átadja az üzenetet, hanem ő maga is meg van győződve az üzenet tartalmának fontosságáról és érvényességéről; vagyis ő maga is érdekelt abban, hogy az üzenetet hatékonyan átadja a címzetteknek.

Könyörögjünk Isten jelenlétéért! Az Úr tanúskodjon általunk, mert Őnélküle, a legjobb indulattal is, csak önmagunkat képviseljük, hatalmas énünket, miközben nem építünk, hanem ártunk és bántunk. Isten nélkül nemcsak az ember, hanem a keresztyén szolgálat is olyan, mint a legmodernebb technikával felszerelt úszómedence víz nélkül, amelybe fejest ugrani életveszélyes mutatvány. Az ilyen medence nem töltheti be funkcióját.

2Sámuel 15,1323

Szerző: refdunantul  2020.10.17. 04:00

Mivel dicsekedhetünk?

Isten kegyelmével dicsekedhetünk. Minden kegyelem. Ez a kegyelem éltet, ez a kegyelem üdvözít, ez a kegyelem teszi áldottan értelmessé és teljessé a földi életet, az Úr által „itt” kijelölt időben. Ez a kegyelem adja a hitet, és ez a kegyelem érleli a hitünket, ahogy telik földi életünk ideje, miközben egyre inkább belátjuk, hogy egyetlen lehetőségünk van: hűséggel tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, miközben egyre inkább ráhagyatkozunk erre a megtartó, megváltó kegyelemre (12–14).

Lenyűgözve nézem a mai fiatalokat. Felnőttek a jólétben. Szépek, okosak, tehetségesek, már egyetemistaként bejárták a világot, tapasztaltak, nyelveket beszélnek, és káprázik bennük az öntudat, amelyben még a hit is egy produktuma a saját képességeiknek. Mindegyikük felfedezi, hogy ő maga éppen mivel dicsekedhet. Emberileg jogos is a dicsekvésük. A napokban egy nemzetközi konferenciát kellett megnyitnom, ahol a neves szakemberek mellett egy fiatalember is megszólalt a témában. Mindenben tökéletes volt és egyben félelmetes, mert hiányzott belőle az Isten kegyelmének ismerete.

Pedig önmagában milyen bizonytalan az emberi élet, milyen labilis az emberi bölcsesség, mennyire ingatag és érdekvezérelt minden emberi vélemény: „igenünk” ugyanabban a témában, a helyzet változásával máskor „nem”. Isten kegyelme: Jézus Krisztus, aki igent és áment mondott a mi bizonytalan és halandó életünkre (15–20).

Egyedül ez a kegyelem biztos, egyedül az Isten kegyelmére való ráhagyatkozás tesz bennünket szilárddá. Olyan ez, mint amikor kilépek egy teraszra, elém tárul a gyönyörű panoráma, és hirtelen el is feledkeztem arról, hogy az erkély hordoz, amely roppant oszlopokon nyugszik. Szilárdságom, eredményeim, távlataim nem tőlem vannak, hanem Isten megtartó, hordozó kegyelmének ajándékai (1,21–24).

Isten kegyelmével dicsekedhetünk (12). Aki pedig látja az Isten kegyelmét, az tud másokkal is dicsekedni, ugyanakkor az ilyen ember képes a saját élete Istentől kapott értelmét is hálaadó dicsekvéssel felfedezni (14).

2Sámuel 15,112

Szerző: refdunantul  2020.10.16. 04:00

Áldott az Isten, mert Ő a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja. Az egyetlen, élő Istenről csakis Jézus Krisztusra tekintve beszélhetünk, aki által az elérhetetlen Isten olyan közel jött hozzánk, mint apa a gyermekéhez. Még ma is emlékszem az apám ölelésére: szilárd, erős szeretettel teli biztonságot jelentett (3).

Áldott az Isten, mert Ő az irgalom Atyja. Szükségünk van az irgalomra. Ez az irgalom az Isten irgalma, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztus keresztjén, ahol bűneink büntetését elhordozta: miattunk, érettünk és helyettünk. Isten irgalma újjászül bennünket és arra indít, hogy mi is irgalmasak legyünk egymáshoz. A krisztusi irgalmasság kockázata megdöbbent, mert annak a vége ma is kereszt. A gyarló ember ugyanis mindig visszaél az irgalommal. Mi ezt tesszük Isten szeretetével; de ezt tesszük egymással is, ha irgalmat tapasztalunk. Az irgalmat nyert ember egyszerre csak feléled és neked jön; neked, aki segítettél rajta; ahol azonban erőt tapasztal, ott továbbra is meghúzza magát. Nagyon sokszor átéltem ezt én magam is: akiken segítettem, fájdalmasan visszaéltek a bizalommal. Ma a kapum előtt sírt valaki, aki váratlanul jött hozzám, és nem tudtam beengedni többé… Megdöbbentem a magam gyarlóságán és gyengeségén. Mi néha tudunk krisztusiak lenni, de többnyire félünk a kereszttől, ami már nem teológiai értelemben vett kereszt, hanem csak a megváltott ember krisztusi szeretetének halálos kockázata (3).

Áldott az Isten, mert Ő a vigasztalás Istene. Kell a vigasztalás! Sok szomorúsága van a hívő embernek: megszomorodik a bűnei miatt, és sír a „hasadt” világ gyarlósága és nyomorúsága felett. De boldogok, akik sírnak, mert ők isteni vigasztalást nyernek (Máté 5,4), az örök élet bizonyosságát. Csak ezzel a vigasztalással tudunk vigasztalni másokat. Más vigasz csak hazug áltatás. Akinek örök életbe vetett reménysége és üdvbizonyossága van, annak lehet vigasztalása e-világ minden kínzó görbesége között (3–4).

2Sámuel 14,2133

Szerző: refdunantul  2020.10.15. 04:00

Mit tudnak rólunk? Mit hangoztatnak rólunk? A mai, modern világban szinte mindent tudhatnak rólunk, ha akarnak. Mivel egyikünk sem tökéletes, sok gyengénket kinagyíthatják, ha az az érdekük egyeseknek. Éppen ezért, tisztességesnek kell lenni, és annak is kell látszani! Persze nincs az a modern technika, amely a felszínen túl belénk láthat. Csak Isten ismer minket igazán, bűneinket megbocsátja, de szív szerint alkalmassá tesz bennünket arra, hogy Őneki éljünk, hittel, szolgálóan hiteles élettel, tiszta és jó lelkiismerettel.

Sztefanászról és háza népéről ezt jegyzi fel az apostol az elköszönésekben: ők a szentek, a gyülekezet, a Krisztus ügye szolgálatára szánták magukat. Sztefanászt az apostol Akhája első termésének nevezi, vagyis egyike az első korinthusi keresztyéneknek, akit Pál apostol maga keresztelt meg (1,16). Sztefanász Fortunátusszal és Akhaikosszal együtt meglátogatta Pált Efezusban, és nagy örömöt szerzett neki, lelki felüdülést (17–18).

Sztefanász és háza népe azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus követése folyamatos szolgálat: hittel, örömmel, önzetlenül, Isten dicsőségére, a rám bízottak javára. Minél nagyobb a külső hatalom, annál nagyobbnak kell lenni a szolgáló lelkületnek (15).

Az apostol azt kéri, hogy azoknak engedelmeskedjenek a többiek, akikben olyan szolgáló lelkületű embert látnak, mint amilyen Sztefanász. Az ilyeneket válasszák meg vezetőiknek, vagyis engedelmességgel és imádsággal becsüljék meg azokat, szolgálva ezzel Jézus Krisztus ügyét, az egységet és a rendet. Külső hierarchia, engedelmesség nélkül nincs rend és egység. Hitben járva azonban a csúcson lévő a legnagyobb szolga (16).

A szolga soha nem fáradhat el, mindig kap erőt felülről, miközben felüdíti azokat, akiket az Isten rábízott. Itt a felüdítés krisztusi, baráti szeretetet, felelősséget jelent, a másik irányában. Aki szolgál, nem fárad, hanem még arra is van ereje, hogy a másikat felüdítse. Kegyelmi állapot ez. Ha már nem megy – nem biztos, hogy vég nélkül adatik nekünk ez a kegyelmi állapot – akkor a szolgálat más formáját kell választanunk (18).

2Sámuel 14,120

Szerző: refdunantul  2020.10.14. 04:00

Pál tervezi, hogy ellátogat Korinthusba. Efezusból, a makedóniai gyülekezeteket meglátogatva szeretne eljutni az akhájai Korinthusba. Sőt, szeretne áttelelni ott, megerősíteni a gyülekezetet, és megerősödni általuk. De ezek csak emberi tervek. Az apostol alázattal hozzáteszi, hogy az Úr akarata és megtartó kegyelme szerint történik minden. Igen, ha az Úr megengedi, akkor lesz holnap. Reménységgel nézünk a holnapra, a jövőre, az örök élet távlatában; de mindig ma kell hitben élni, és ma kell a kegyelmet megragadva, az Úr szeretetére hagyatkozni (5–7).

Most azonban azt engedi az Úr, hogy az apostol ott maradjon, ahol van. Egyelőre az az Úr akarata, hogy az apostol Efezusban maradjon. Itt sok szolgálatot kapott az Úrtól, sok áldással, hiszen azt írja, hogy az Úr sokat ígérő kapukat nyitott előtte. De mindjárt azt is hozzáteszi az apostol, hogy az ellenfél is sok. Bizony, ahol munkál az Úr kegyelme, ott a gonosz is támadásba lendül. A szolgálatban elszenvedett akadályok, nehézségek, ellenségek el ne csüggesszék a szívünket! Ez jel, hogy Isten áldása velünk van, és a mi Urunk nagyobb minden ellenségnél! Az akadályok, a nehézségek serkentik a szolgálatot, felvértezik a hitet, növelik a reménységet, miközben megtörnek minden önhittséget is, hogy csakis a mi Urunkban bízzunk! (8–9)

*

Ez az Úr megengedi azt is, hogy az Ő szeretetében bővelkedve másoknak is adjunk, a szűkölködőkön konkrétan segítsünk, mindenekelőtt a szenteken, a Krisztusban testvéreinken. Itt a jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtöttek adományt. Ezzel az ősgyülekezet és az elődök iránti tiszteletet és szeretetet is kifejezték, hiszen onnan érkezett meg az evangélium jó híre hozzájuk is. Nincs az a szegény, aki ne tudna adni a másiknak, ha hitben jár. A kevésből egy részt, erő szerint, rendszeresen félre kell tenni erre a célra, mégpedig a hét első napján, az istentiszteleten. Az adakozásról nem hallani tanítást. A szükséget szenvedők megsegítésén túl az adakozásnak igei, teológiai fontossága van, hiszen az adakozásunkkal fejezzük ki azt, hogy Urunk látható egyháza fontos a számunkra; olyannyira, hogy fenntartjuk azt, és nem szorulunk külső forrásokra. Az apostol gondoskodik az adakozás tisztaságának felügyeletéről. Ha az Úr megengedi, elmegy azokkal, akik elviszik az adományt. Hozzáteszi azt is, hogy akkor megy el, az Úr kegyelméből, ha arra valóban szükség lesz, mert az erőt és az időt is az Úrtól kapjuk, és azokkal is hűségesen kell sáfárkodnunk (1–4).

Az Úr azt is megengedte az apostolnak, hogy áldott munkatársai legyenek. A munkatársait azonban ő maga is megbecsüli; védi és oltalmazza őket. Korinthusban Timóteus számára gondoskodást, tiszteletet kér; valamint azt, hogy félelem nélkül szolgálhasson közöttük (10–11). Igen, ez fontos. Sok lelkész félelmek között szolgál egy adott gyülekezetben, mert valóban félelemre adnak okot az ottani történések. Milyen szomorú, hogy a „testvérek közösségében” is lehet félelmetes az élet… Ez a veszély, sok bántással és rágalommal, már akkor is fennállt. Az Isten azonban nem a félelem Lelkét adta nekünk (2Timóteus 1,7). Az Úr még azt is megadta az apostolnak, hogy ne legyen féltékeny arra az Apollósra, akit annyira szerettek Korinthusban (1,12), így hamarosan Korinthusba engedi őt (12).

2Sámuel 13,2039

Szerző: refdunantul  2020.10.13. 04:00

Az apostol egy képpel szemlélteti a test feltámadásának csodáját.

Ez először is azt jelenti, hogy a keresztyén üzenet lényegi része a test feltámadása. Jézus Krisztus feltámadott, mi is feltámadunk a halálból (15,20).

Ez a feltámadás azonban konkrét: egész valónkban támadunk fel, a testünk is feltámad. Nem ez a test támad fel, amiben most vagyunk. Ez a test elrothad, mint ahogy az elvetett mag is elrothad (36). De kihajt belőle egy új mag, ami a neki megfelelő „testtel” rendelkezik; búzáé, vagy valami másé. A test feltámadása azt jelenti, hogy megőrizzük a „személyazonosságunkat”, konkrét testünk lesz a feltámadásban, amelyben itteni személyünk minden egyedi és megismételhetetlen teremtési csodáját magunkban hordozzuk (37–39).

De Jézus Krisztusban, az Ő kegyelme által, ez a test egy dicsőséges test lesz, „mennyei test”, túl minden romlandóságon, gyalázaton, erőtlenségen, érzékiségen, halandóságon, e-világi testen és véren (40–50).

Pál ezt a csodát még a saját életében várta: ők elváltoznak; a már meghaltak feltámadnak; akik Jézus Krisztusban haltak meg, az örök életre, az üdvösségre támadnak fel. Pál várakozása szinte sürgeti Jézus visszajövetelét, amit mi is óhajtva várunk. Isten országának kiteljesedése ez, áldott „ébresztő”, várva várt harsonaszó (52), amelynek részleteit az apostol is csak hit által megragadható titoknak nevezi (51). Annyit viszont biztosan tudunk, hogy ez a Jézus Krisztussal való közösség (1,9) sokkal inkább jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). A test feltámadása, Jézus Krisztus által, teljes diadal lesz a bűn, a halál és a gonosz minden birodalma felett (54–57).

Ezért szilárdak vagyunk, nem magunkban, hanem az Úrban, az Ő ígéretében, az Úr kegyelme által. Ezért tudjuk, hogy ami „itt” olyan hiábavalónak tűnik (Prédikátor 1,1–11), mégsem az (58).

2Sámuel 13,119

Szerző: refdunantul  2020.10.12. 04:00

Jézus Krisztus feltámadása és a halottak feltámadása között elválaszthatatlan a kapcsolat. A halottak feltámadása azt jelenti, hogy Isten uralma, élők és már meghaltak fölött (Róma 14,9), valamint a mindenség fölött nyilvánvalóvá lesz, így újra Isten lesz minden, mindenekben. Isten uralma a legfőbb jó, amely akkor, mindenki számára nyilvánvalóvá lesz. Isten uralma eltöröl minden fejedelemséget, hatalmasságot, minden ellenséges erőt, eltörli a gonoszt. A feltámadás Isten uralma, jogos ítélete és mindenek helyreállítása (20–28).

Ha azonban a halottak nem támadnak fel, akkor Jézus Krisztus sem támadt fel; akkor Isten hatalmát és magát Istent is megkérdőjelezzük. Akkor nincs sem üdvösség, sem ítélet, nincs rend, csak örök káosz, és véglegesedik a kárhozat állapota... Akkor nemcsak hiábavaló a hitünk és az igehirdetésünk, hanem hiábavaló mindenfajta vallás és hitetlenség is, mert egyként úrrá lesz rajtunk a betegség és az undor (Szabó Lőrinc), amit az apostol ezekkel a szavakkal fejez ki: üres, hiábavaló, hamis, semmit sem ér, bűneinkben vagyunk, szánalomra méltóak vagyunk, elvesztünk mindannyian (12–19).

Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül (20). A diagnózis az, hogy mindenki visszaélt a hatalmával, és nem hűséggel sáfárkodott a javakkal. Mindenki ítéletre méltó. Kegyelemre van szükségünk. A halottak feltámadása Jézus Krisztus megváltó szeretetének védelmében jelent üdvösséget (23). Jézus Krisztus megváltó szeretete olyan számunkra, hit által, mint a megmentő bárka özönvíz idején. Jézus Krisztus feltámadt a halálból, és a hit ajándéka által, nekünk ez nem ítéletet, hanem üdvösséget jelent, megszabadulva az üresség, a hiábavalóság, a hamisság szánalmas átkától.

Gyerekkoromban, a Biblia üzenetét hallva, azt hittem, hogy a feltámadás mindenkire vonatkozó, jó dolog. De ez sem az, amit gyermekként hallottam és rögzítettem ezzel kapcsolatban. „Semmi sem az, aminek elsőre látszik.” A feltámadás ítélet, Isten jogos ítélete, uralmának, örökkévaló rendjének végleges érvényesítése. Isten uralma persze mindennél jobb! De nekünk csakis a könyörgés marad: Uram, irgalmazz!

Könyörgésünk kifejezi alázatunkat: minden kegyelem, minden Isten ajándéka. Ugyanakkor a könyörgésünk kifejezi üdvbizonyosságunkat is: Isten ereje munkál bennünk! Naponta a halállal nézünk szembe, de az örök élet üdvösséges bizonyosságával. Így erőt kapunk megállni „a jó erkölcsben”, az élvezetek pusztító rengetegében is; nem engedve gonosz társaságok vonzásának, sem a mának élő, mértéktelen evésnek és ivásnak. Nem az erkölcs és a lemondás üdvözít, de csakis az üdvbizonyosság ad erőt ahhoz, hogy nemet mondjunk arra, ami Istennek sem kedves, és minket is tönkretesz, tűnjék elsőre bármilyen élvezetesnek is a csilli-villi kínálat (29–34).

2Sámuel 12,2431

Szerző: refdunantul  2020.10.11. 04:00

Az Isten kegyelme a húsvéti örömhír: feltámadott az Úr, legyőzte a halált, üdvösségünk van! (2) Minden istentiszteleten erre emlékezünk, ezt a szent örökséget vesszük át az előttünk jártaktól, ezért adunk hálát, ebben a hitben erősödünk, az örök élet örömében részesülünk; miközben a feltámadott Úr, ma is megjelenik közöttünk, velünk van, minden napon (1–8).

Az Isten kegyelméből vagyunk azok, akik vagyunk (10). Ez alázatra int bennünket. Mindent Istentől kaptunk. Naponta mondjunk köszönetet az Úr ajándékaiért! Azért kaptuk az Úr ajándékait – tehetséget, szépséget, okosságot, hivatást, pozíciót, hatalmat –, hogy ezekkel mind az Ő dicsőségét szolgáljuk! Minden nap, minden területen a feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretetét éljük és hirdessük! Naponta végezzük örömmel azt, amibe az Úr állított bennünket; minden nehézség ellenére is örömmel! Ne felejtsük el: jutalmunk, hogy tehetjük; kegyelem az is, amíg tehetjük; hűséggel tegyük! Amikor eljön az idő, hittel engedjük el azt, amit Isten már kivett a kezünkből!

Isten hozzánk való kegyelme nem lesz hiábavalóvá (10). Ő munkál bennünk és általunk. A mi fáradozásunk Őáltala nem lesz hiábavalóvá (15,58). Sokat fáradozunk! A feltámadott Úr végzi el azt, hogy fáradozásaink mindig az evangélium ügyét szolgálják, így a magunk helyén, hittel „prédikáljunk” (11). Miért fáradozunk, miben fáradunk el, minek végzése közben merülünk ki? A mindennapi, magas szintű egzisztencia biztosítása nagy feladat. Az élet élvezetének feltételeit előteremteni is fárasztó kihívás. Ám, ha csak a jóléti, még többet és többet birtokolni akaró kultúra céljainak a kiszolgálása során fáradunk el, akkor hiábavaló a gürcölésünk. A feltámadott Jézus Krisztus nem engedi, hogy életünk csak önmagunkért és a mindennapiért fáradozzon! Ő földi utunk minden helyzetét és küzdelmét az evangélium örökkévaló ügyének boldog szolgálatába állítja. Így életünk már most az örök élet részévé lesz.

2Sámuel 12,15–23

Szerző: refdunantul  2020.10.10. 04:00

Nem tudok úgy lefeküdni, akármilyen fárasztó is volt egy nap, hogy az aznapi dolgaimat ne rakjam helyre, ne rendezzem el… Ezek közül egy sereg még nincs kész, de azzal, hogy az elintézendők közé tettem, már az Úr kegyelmes kezébe helyeztem azokat, a holnap Urára bíztam, egy időre rendben elengedtem, „rendeztem”, és így is az örökkévaló rend Urához kapcsolódtam. A rendetlenség a gonosz műve: halál és kárhozat. A teremtés és az újjáteremtés az élet Urának ajándéka.

Ennek a rendnek kell tükröződni az egyházban, a gyülekezetben, az istentiszteleten is. „Épülés” csak rendben lehetséges (14,12). Ami szép és ékes, az egyben rendezett is. Aki igazán szép: az arányos, „szabályos”. Minden legyen egyszerre szép és rendezett, ihletett és értelmes, Lélekben eleven és mégis értelemmel követhetően józan. Ez a nyelveken szólás és a prófétálás viszonyában is érvényes: az értelmes tanításé az elsőbbség, de a Lélek más ajándékait sem szabad korlátozni (39).

A lényeg: az Istennek kedves rend érvényesülése, amelyben még a prófétáló sem lehet önhitt, azaz alá kell vetnie magát az éppen érvényes „közegyházi” rendnek, ez esetben az apostoli intésnek. Ebbe a rendbe illeszkedhet minden kegyelmi ajándék érvényesülése, hogy együtt buzogjunk, és a buzgóság építsen és ne romboljon, egybetartson és ne szétszaggasson (37–38).

Ebbe a rendbe tagolódik a férfiak és a nők szolgálata a gyülekezetben. Az asszonyokra vonatkozó intés pont arra vonatkozik, hogy a keresztyénség krisztusi szeretete tette meg az első lépést a nők megbecsülése felé, hiszen addig a korábbi kultúrák mindegyike férfijogú kultúra volt. A nőket egyként megbecsülte a keresztyénség, megkeresztelte őket, az úrvacsorában is részt vettek, szólhattak, kérdezhettek; de ez is csak egy meghatározott rendben történhetett, amelyben az apostol az egyes túlkapásokat is rendezni szeretné. A felszabadulást ugyanis mindig túlkapás követheti… (34–35)

Jézus Krisztus megváltott, szabaddá tett: az örök élet szabadsága egyben a legékesebb rend!

2Sámuel 12,114

Szerző: refdunantul  2020.10.09. 04:00

A zenekar sokféle hangszerből áll. A mester által megalkotott zenemű csak akkor szólalhat meg, ha mindegyik hangszer tisztán és biztosan, a maga felismerhető hangján szólal meg, figyelve a másikra, együtt pedig a karmesterre. Így lesz egy zenemű építő, bátorító és vigasztaló alkotássá, a zeneszerző szándéka szerint, nem pedig valami követhetetlen, zavaró, bántó és idegen diszharmóniává.

Az apostol világossá teszi a sorrendet. A gyülekezetben igyekezzünk a krisztusi szeretetre, ebben a szeretetben éljük meg az Istentől kapott lelki ajándékainkat, ezek közül pedig leginkább a prófétálást (1). A prófétálás itt a mások számára is érthető, tehát embereket megszólító (2), világosan érthető (9), józan (12), építő, bátorító, vigasztaló (3), tanító (6) bizonyságtételt jelenti. Az Úrtól elkért igehirdetés ez az Isten megváltó szeretetéről, Isten szeretetével (1), miközben a Lélek által maga az Úr szólal meg szavainkban.

A korinthusiak rajongtak örömükben (12), a megtérés első szeretetének tüzével, de teljesen idegenek maradtak azok számára, akik ezt a gyülekezetben másként élték meg, és még inkább idegenek maradtak a gyülekezeten kívüliek számára. Ha az apostol ezzel a rajongással, és nem az értelem beszédével ment volna közéjük, nem juthattak volna hitre. Ha pedig most egy kívülálló érkezik hozzájuk, teljesen idegen marad számára mindaz, ami a korinthusiak között történik; sőt, megijed, megrémül (23–25).

Megdöbbentett ez a kép! Gondolkozzunk el rajta: miközben el vagyunk telve magunkkal, a magunk hitével, ismeretével, örömével, bizonyosságával, embertelenül idegenek és érthetetlenek maradunk sokak számára (11). Ami számunkra egy gyönyörűen csengő zenemű, az mások számára egy érthetetlen és zavaró diszharmónia, amely nem épít, hanem összedönt; nem vigasztal, hanem elriaszt; nem bátorít, hanem szeretetlen. Fontos és áldott a mi nagy bizonyosságunk, de keveset ér az, ha a másik nem részesül, nem épül abból. Könnyebb rajongani, könnyebb az értelemet kikapcsolni, de ebben a világban az értelem és ismeret megragadása által működik leginkább a Lélek. Inkább öt szót értelemmel, mint sokat rajongva; még akkor is, ha rajongásom a Szentlélektől való (12–19). A saját lelkem által hergelt rajongástól pedig engem és mindenkit óvjon meg az Isten, mert akkor az énemet és az én hatalmas élményemet akarom a másikra erőltetni, akinek egyébként az én élményem semmit sem jelent.

Az Úr szóljon és építsen általunk!

2Sámuel 11,1427

Szerző: refdunantul  2020.10.08. 04:00

Jézus Krisztus szeretetéről szól ez a himnusz, hiszen egyedül ez a megváltó szeretet az, amely soha el nem múlik (8).

A mi gyarló szeretetünk mulandó. Csak akkor van esélyünk, ha Isten újjászülő kegyelme által bennünk a krisztusi szeretet munkál. Ez a szeretet, egy önző, hedonista világban, nemcsak szépeket mond a szeretetről, hanem a maga helyén, a szándékon túl tesz is valamit e krisztusi szeretettel a másikért (2Korinthus 8,10–12); mégpedig úgy, hogy nem vár érte semmit. Isten mozdul ilyenkor bennünk. Aki nem vár a szeretetért semmit, az bővelkedik a krisztusi szeretetben és sokszoros áldást kap érte (2Korinthus 8,7).

Ez a krisztusi szeretet minden emberi produkciót felülír. Ez a krisztusi szeretet minden kegyességi verseny, minden hitismeret, minden zseniális bölcsesség és tehetség, minden látványosan kirakatos „adakozás”, minden fanatikusan mártíros ügybuzgóság felett áll (1–8). Az apostol konkrétan fogalmaz a korinthusiaknak: Ez a krisztusi szeretet minden versengésen túlmutat; még a „hívő kegyelmi ajándékok” és „kegyesség irányok” versenyén is… (12,31; 8–10)

Most tükör által homályosan látunk, rész szerint van bennünk az ismeret: „…tükrök közé vagyunk zárva, nem látunk ki a világra” (Szabó T. Anna). Ezért csak a krisztusi szeretet az egyetlen járható út. Ha ez a szeretet erősödik bennünk, akkor üdvösséges úton vagyunk, hogy majdan a színről színre látásban felnőtté érjünk az Isten oldalán (10–13). Addig vállalnunk lehet a gyermekséget; az Úrra, az Atyára való ráhagyatkozás bizalmát (Máté 18,3).

A Kaláka együttes 50. születésnapjára megjelent korongon sok gyönyörűséges dal szól. Az egyik dal Szabó T. Anna ihletett versét énekli meg. Csak az utolsó versszakot tudom most idézni, de az egész vers, többek között azt zengi, mit jelent bővelkedni a krisztusi szeretetben: „Éljük át a mások részét, legyen bennünk újra részvét, legyen bennünk hit, alázat, égből építs nekünk házat!”

2Sámuel 11,113

Szerző: refdunantul  2020.10.07. 04:00

A lelki ajándékokat Isten adja az Ő megváltott népe tagjainak.

Isten haszonra adja azokat, vagyis azért adja azokat, hogy a hívő ember másoknak is hasznosan, építően tudja közvetíteni a Jézus Krisztus megváltó evangéliumának áldásait. Ehhez az Istentől kapott szolgálathoz, feladathoz, Istentől kapott képességek kellenek. Ezek a kegyelmi ajándékok (12,7).

Tehát nem mi, hívő emberek határozzuk el, hogy milyen kegyelmi ajándékokat akarunk kapni. Azokat Isten adja: mindig egy konkrét feladatra, egy konkrét időszakra, egy adott szolgálat elvégzésének idejére adja, és aztán vissza is veheti azt.

Egymagában senki sem kap meg minden lelki ajándékot, egyedül Jézus Krisztusban volt meg mindegyik. De mindegyik hívő kapja valamelyiket (29–30).

*

A lelki ajándékok kapcsán, az apostol egy ismert képet használ. A hívők közössége, a gyülekezet, az egyház egy élő testhez hasonlít. Ennek feje a Krisztus. Minden tag Őneki tartozik felelősséggel. Ugyanakkor minden tagnak megvan a maga feladata, amit az egész test javára végezhet. Mindegyik tag feladata fontos, és egyik sem teljes önmagában, ezért rászorul a másik tag feladatának fontosságára. Ez minden tagot megóv az elbizakodottságtól és a kisebbségi érzéstől egyaránt (12–21).

*

A kegyelmi ajándékok között vannak látható különbségek, de mindegyik egyaránt fontos. Nem becsülhetjük le azokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek nem elég látványosak vagy ékesek. A lelki ajándékokat szolgálatra kapjuk, nem a saját dicsőségünk fitogtatására. A különböző kegyelmi ajándékok senkit sem tesznek nagyobbá a másiknál, legfeljebb a felelősséget növelik. A látványosabb kegyelmi ajándék nem biztos, hogy a legfontosabb. Nem becsülhetjük le a test gyengébbnek, elesettebbnek tűnő tagjait! Nem becsülhetjük le a test „tisztességtelennek” tűnő tagjait sem, mert azoknak is fontos szerepük van az Isten rendjében. Milyen fontos ez a megállapítás is! A tisztességtelenség sem akkor az, ha mi annak tartjuk, hanem ha Isten annak tartja. Egyébként minden alantasnak kikiáltott tevékenység is lehet nagyon fontos, örömteli, áldott, az Isten rendjében. Az Isten rendjén kívül pedig minden tevékenység rombol. Ha irigység, versengés, féltékenység, elégedetlenség, egyéni dicsőségvágy üti fel a fejét a tagok között, megbetegszik a test. Akkor is szegénnyé, sőt beteggé lesz a test, ha egy tag nem végzi el a rámért szolgálatot, hanem restté lesz abban. Ebbe akár az egész test belehalhat (22–27).

*

Ezért fontos, hogy felgerjesszük az Istentől kapott kegyelmi ajándékainkat (2Timóteus 1,6). Ezzel mások számára is áldássá leszünk, miközben a mi életünk örömére, értelmére is rátalálunk. Akkor kerül helyére az életünk, ha meglátjuk végre, mire akar használni bennünket az Úr, és elkezdünk beállni immár abba a szolgálatba.

*

A Jézus Krisztus testének tehát akkor lesz tagjává valaki, ha megtérve, a saját trónjáról leszállva, Jézus Krisztus főségét elfogadja, Jézus Krisztust Úrnak vallja. Ekkor kapja a Szentlélek ajándékait is a hívő ember. Ekkor a Szentlélek aktív, hasznos, szolgáló tagként belekereszteli őt a Jézus Krisztus testébe, abba az egy testbe, amit önző érdekekkel nem szaggathat büntetlenül senki sem. Ez egyben a Lélek-keresztség egyetlen hiteles újszövetségi értelmezése is. Már a gyermekkeresztség során pecsétet kaptunk arra, hogy Isten szerető szövetségének tagjai vagyunk, az Ő kiválasztó kegyelme által. A megtéréskor azonban erre rádöbbenve, szolgáló tagjai leszünk az Ő egyházának, kapva a Szentlélek ajándékait. Minden újjászületett, hívő ember meg van keresztelve a Szentlélekkel (13).

*

Nézzük ezeket az ajándékokat, mindegyiket csak egy mondattal összegezve.

A lelki ajándékok célja a gyülekezet építése. Ezért olvasunk bizonyos sorrendet a lelki ajándékok felsorolásában. Elöl mindig az igehirdetéssel kapcsolatos ajándékok szerepelnek, és mindig a sor végén szerepel a nyelveken szólás és annak magyarázata.

A bölcsesség ajándéka, a bölcsesség beszéde a meghalt és feltámadott Jézus Krisztust felvállaló bölcsesség, amely nem fél annak botrányától sem, ezért minden emberi bölcsességen túl is felvállalja az Isten, Jézus Krisztusban megmutatott bölcsességét. Ez a bölcsesség az Isten bölcsessége, amely minden értelmet felülhalad (Filippi 4,7), de amely egyedül képes az élet értelmét megragadni és továbbadni, hiszen minden eseményt isteni távlatokkal lát és magyaráz… (12,8)

Az ismeret, az ismeret beszéde, a tudomány beszéde az Isten ismeretéből fakadó, idejében és helyén mondott, világos, logikus, tiszta, pontos és hiteles megnyilvánulás, komoly felkészültséggel. Az Isten Igéjéből megismertek rendszerezése, de nem egy merev tanrendszer kiépítése, mintha minden ismeret birtokában lennénk (12,8).

A hit itt nem az üdvözítő hit, amely minden hívő ember sajátja, hanem az a hit, amely rendkívüli időkben is kitart, „hegyeket mozgat”, és adott helyzetben, tettbeszéddel, a hit hőseivé tesz bennünket, mások számára is láthatóvá téve az Úr hatalmát és erejét. Egyszerűbben fogalmazva: ez a hit az un. csodatévő hit, amit Isten rendkívüli helyzetekben ad csak (12,9)

A gyógyítás áldott ajándéka segít másokon, hogy testben és lélekben újra felépülhessen a beteg ember. Mindig az egész emberre kell tekinteni… (12,9) A gyógyítás fontos része az irgalmasság gyakorlása, amely nemcsak a betegágyak mellet, hanem mindenkor életmentő. Az egyetlen megoldás a krisztusi irgalmasság gyakorlása (12,28). A legtöbb, amit adhatunk egymásnak, a Lélek által.

Az isteni erők megnyilvánulása azt jelenti, hogy adott, konkrét helyzetben látszik rajtunk, hogy nem mi, hanem az Úr cselekszik általunk, beszédünkben, tetteinkben, mert azok mind Léleknek és erőnek megmutatása, akár jelekben és csodákban is (2Korinthus 12,2); szemben az erőtlen keresztyénséggel, amely csak emberi technikákra és módszerekre hagyatkozik; és szemben minden idegen erő és hatalmasság megnyilvánulásával. Ilyenkor is mindig Isten cselekszik általunk, aki közvetlenül avatkozik bele az élet sodrába, a természeti törvényeken túl. Ezeket is rendkívüli esetben ajándékozza nekünk, hiszen a természeti törvényeknek is Ő a teremtője és az Ura (12,10).

A prófétálás egy konkrét helyzetben Isten egyértelmű akaratának meghirdetése, buzdítás az annak való engedelmességre, ha kell intéssel, ha kell biztatással (12,10).

A lelkek megítélésének képessége nélkülözhetetlen, mert Isten Lelkének munkáját meg kell különböztetni a mi lelkünk és a gonosz lelkek munkálkodásától, azaz az idegen szellemi hatásoktól. Ma ez különösen fontos ajándék, egy megkeveredett világban. Itt kell a Lélek világossága, mert Isten Lelkére hivatkozva sem biztos, hogy az Úr Lelke van bennünk. Nem lehet felelőtlenül mindent idegen szellemi hatásoknak tulajdonítani. Ugyanakkor fontos a nagy káoszban látni az Úr Lelkének munkáját és az Úr útját (12,10).

A nyelveken szólásról és annak magyarázatáról pedig részletesen szól még az apostol (12, 10).

Az apostolok, a próféták és a tanítók különböző üdvtörténeti korokban szolgáltak. Az apostolok Jézus Krisztus feltámadásának szemtanúi. Az üdvtörténeti, bibliai prófétaság is egy korhoz kötött, de az Úr ma is küld prófétákat. A tanítás az Isten Igéjének magyarázása, amelynek hitre hívó szava az evangélizálás. Ennek nyomán a pásztorolás gyakorlati kérdésekben igazít el. A vezetés kegyelmi ajándéka mind a gyülekezetben, mind a világban az Isten által, egy adott időre küldött felelős vezetőt jelenti, aki a hatalmat szolgálatnak veszi és Isten dicsőségére, a rábízottak javára munkálkodik (12,28).

2Sámuel 10

Szerző: refdunantul  2020.10.06. 04:00

Sokféle „elragadtatás” létezik. Nem baj, ha gyanakvással fogadjuk a „lelkesedést”, ezek ugyanis igen gyakran a saját önző lelkünk tobzódásai, gyarló célok szolgálatában, így nem isteni, hanem emberi és akár gonosz indításból is fakadhatnak (1–2).

Ott munkál Isten Lelke az emberben, ahol Jézus Krisztust Úrnak vallják, ahol erre a felismerésre elsegítenek, és ennek nyomán életem megnyugszik az Úrban, az Ő üdvösséges örömében, erejében és békességében (3).

Egy nyüzsgő világban ez bizony azt is jelentheti, hogy az Isten Lelkének munkája az is lehet bennem, hogy végre elnyugszom és másokat is békén hagyok. Sok „lelkes” embert ismerek, akik egyfolytában és látványosan véleményeznek, ötletelnek, szerveznek, piszkálnak és dolgoztatnak másokat. „Szünetet tartson, hölgyem, ne fórumot!” – mondták egyszer valakinek, aki képtelen volt leállni… A „felpörgés” pedig egészen démoni, amely ciklikusan halálra fáraszt másokat és maga is hol a csúcson tajtékzik, hol pedig kimerülten rogy össze, amikor már sokakat kikészített. Lám, a gyógyítás kegyelmi ajándékára máris szükség van egy ilyen helyzetben. Olyan súlyos betegségről van szó, hogy csak az Úr adhat gyógyulást, erre felhatalmazott küldöttein keresztül (9).

Isten Lelke ott munkál, ahol hasznossá lesz a szolgálatom a másik ember és az egész közösség számára, a sokféleségben is az egységre igyekezve, Isten dicsőségére és a másik javára (4–7; 11). Gúnyolódva beszélnek ma keresztyén körökben is az egységről, mert valóban sok torzulása lehet ennek, ha emberi törekvésből fakad. Ugyanakkor erre hivatkozva hasogatni a Krisztus testét, nem lehet az Isten Lelkétől való. Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, az nekem testvérem! (3)

A kegyelmi ajándékokat tehát Isten adja, és minden hívőnek azt ad, amit Ő akar. A kegyelmi ajándékok egész rendszerét tárja itt elénk az apostol (4–6). Most csak annyit mondjunk ezekről, hogy igen gazdag a Szentháromság Isten, és mindenkinek ad valami sajátos ajándékot, amivel különösképpen ő szolgálhat. Ez a gazdagság azt is jelenti, hogy elismerem a másik ajándékát, miközben hűséges szolgálattal megbecsülöm a saját, Úrtól kapott ajándékomat, amivel én tudok szolgálni. Minden hívő ember kapott ilyen ajándékot. Ugyanakkor ez a gazdagság azt is jelenti, hogy a sokból kiemelten egyet-egyet kaptam én, és még a magam környezetében sem kell feltétlenül mindenkinek szolgálnom az Úrtól kapott javaimmal. Akkor lehetek hasznos, áldott, ha a kellő időben, a kellő helyen szolgálok az ajándékaimmal (7). Nem erőltethetem magam senkire sem, hanem Isten adjon általam a másiknak. Nem a leglátványosabb ajándék a leghasznosabb.

2Sámuel 9

Szerző: refdunantul  2020.10.05. 04:00

Az úrvacsora üdvösséges javunkra van. Az úrvacsorában, miközben emlékezünk Jézus Krisztus halálára, aközben az igehirdetés által halljuk, a kenyér és bor jegyei által látjuk és kapjuk a feltámadott, élő Úr megváltó szeretetét: a bűnbocsánatot, az új élet valóságát, az örök élet bizonyosságát. Az úrvacsora közösséget, új szövetséget teremt, Isten és az Ő népe, valamint népének tagjai között. A kenyér kenyér marad, a bor is megmarad bornak, de a cselekmény egészében, a Szentlélek által, az élő és feltámadott Jézus Krisztussal kerülünk üdvözítő közösségbe (23–26).

Tehát az úrvacsora több, mint szeretetvendégség; sokkal több, mint a szegények megsegítése. Az úrvacsora minden ember szegénységének üdvösséges gyógyítása: bűnös és halandó életünk részesül az Úr megváltó szeretetében. Tehát az úrvacsorára méltóképpen fel kell készülnünk. „Méltóságunkat” éppen az adja, hogy töredelmes szívvel megvalljuk, nem vagyunk méltók az Úr megtartó szeretetére, mégis kérhetjük az Ő megtartó és életet megújító kegyelmét. A bűnbánó ember nem tudja minden bűnét listázni, mert annyi van; mégis az általánosságok mellett, igenis konkrétan oda kell vinni az Úr elé azokat a bűnöket, amelyek mostanában kísértenek, vagy amelyek egész életemben újra és újra kísértenek. A bűnbánat gyógyít, leveszi rólunk a halálos ítéletet, a bűn nyomásának terhét, és felvértez, Isten erejével, az új életre (27–34).

Bűnbánattartásunk az alábbiakra tekintettel is történhet… Az úrvacsorát megelőzi, valamint követi a szeretetszolgálat, mégpedig a gyülekezetben és azon túl is, hiszen aki részesült az Úr kegyelmében, az nem lehet kegyetlen a mellette élő embertársával sem. Enyhítjük a szükséget, de azzal az alázattal, hogy nem tudunk minden szükséget enyhíteni. Igyekszünk nemcsak magunknak élni, igyekszünk nemcsak mindig „a magunkét elővenni, enni, képviselni, érvényesíteni”, a másikkal nem törődve – ahogy ez a korinthusi gyülekezetben is történt –; de azzal az alázattal igyekszünk erre, hogy ez az önző nyomorúságunk e testben élve úgy kísért bennünket, hogy sokszor észre sem vesszük. Próbálunk, legalább a gyülekezetben, épülésünkre és nem kárunkra összejönni; de azzal az alázattal, hogy ezért minden nap könyörögnünk kell, mert itt különösen kísért a gonosz. Egyik testvérem említette: „Beidegződésből megyek templomba, de gyomoridegem van, ha belépek a gyülekezet közösségébe…” Van mit megvallani, letenni, megbánni! A gyülekezeti összejövetel üdvösséges épülésünkért van. Tényleg így van? (17–22)

2Sámuel 8

Szerző: refdunantul  2020.10.04. 04:00