Amikor Isten elé járulunk…

Bizonyságot teszünk Isten bőkezűségéről (1–4). Adj hálát minden napért, és minden napon azért a földért, ahol élsz, ahol a mindennapi kenyeret kapod! Adj hálát azért a helyért, amely éltet, hordoz, megtart, hogy léted „nagyobb” ajándékaira is tekinthess, miután volt mit enned! A hálaadás minden elégedettség és „boldogság” kezdete, még akkor is, amikor éppen nem Isten bőkezű kegyelmét, hanem súlyos kezének szeretetét tapasztaljuk. 

Megemlékezünk az Isten hűségéről (5–9). Itt olvassuk Isten népének hitvallását, amelyet továbbadtak gyermekeiknek: Milyen hatalmasan emelte fel őket, kicsinyeket, az Úr, és szabadította meg őket, nekik ajándékozva az Ígéret Földjét. 

Dicsőítjük az Isten egyedülálló voltát (10–11), mert aki az egyetlen élő Isten elé járul, az szabadító irgalmából részesül, és valódi örömöt kap, házanépével együtt. Aki leborul az Úr előtt, az valódi örömre emeltetik fel; aki azonban „idegeneknek” hódol be, az mélyebbre és mélyebbre süllyed. Olyan fontos itt is ez a gyakori kifejezés, „én és házam népe”; vagyis az Úr nem hagyja házunk népét sem, a ránk bízott szeretteinket sem, az Ő ismerete nélkül. Csak ne szűnjünk meg értük imádkozni!

Engedelmeskedünk Isten parancsolatainak (11–19), hiszen az Ő kegyelme nem olcsó, hanem drága kegyelem, amely látható gyümölcsökben, hiteles tettekben mutatkozik meg, minden nyomorúságunk ellenére is. Igenis, Isten kegyelme által az Ő szent népévé leszünk. Nem azért, hogy Isten a többi nép fölé emeljen bennünket (19). De aki szentté lesz, az mássá lesz, mint a többiek. Ez nem tudatos cél, hanem áldott következmény. Igenis van különbség szent és tisztátalan között, van különbség a „káromkodó kocsis” és a még szavak nélkül is imádkozó ember között.

Szerző: refdunantul  2022.01.20. 04:00

Isten védelmet ad népe minden tagjának. 

Isten védi a bűnöst (1–3), mert ha verést érdemelne, negyven botütésnél akkor sem kaphat többet (2Korinthus 11,24). Mi már azt is tudjuk, ha halálos a bűnös bűne, akkor egyszülött Fiát adja érettünk az Isten, hogy Ő, rajtunk könyörülhessen (János 3,16). A büntetésnek van határa. Nem bűneink szerint bánik velünk a mi Urunk. Pedig hányszor használunk hamis mértéket, magunkat képviselve, másokat becsapva, csak „szerepeket” játszva (13–16). 

Isten kegyelmes, de igazságos is (17–19), ezért Isten védi az „igazságosságot”, hogy a bűnös világ ki ne zökkenjen egyensúlyából. Egy „Amálék” nevű nép kihasználta Isten népének gyengeségét, amikor azok kiszabadultak a szolgaságból, és lekaszabolták közülük a hátramaradott megfáradtakat. Isten Igéje arra figyelmeztet, hogy a világ továbbra is gonosz, ezért emlékezni kell az „amáléki” lelkület, indulat jelenlétére, nehogy készületlenül érjen bennünket a „támadás”. Jézus Krisztus visszajöveteléig, megkötözve ugyan, de még próbálkozik a gonosz. A mi Urunk megbocsátásra, de állandó készenlétre intett bennünket (Máté 25,13). Isten pedig nem hagyja a gonoszt büntetés nélkül, Ő majd igazságot szolgáltat: „odaát” kiegyenlítődnek a dolgok. Ezt jó tudni! Isten nem felejt! (19) Őelőtte nem marad elvarratlanul egyetlen szál sem! (Zsidókhoz írt levél 10,30) Ne feledjük, Őelőtte mi is csak kegyelmére számíthatunk! 

Isten védi saját népe megmaradását. Ennek csak egyik eszköze az un. sógorházasság törvénye (5–12). Ennél azonban sokkal többről van itt szó. Arról, hogy Isten népe a világ kezdetétől fogva, annak végéig megmarad, ahogy azt hitvallásunkban is bizonyossággal hirdetjük (Heidelbergi Káté 54). Isten ügye nem tőlünk függ! Jézus Krisztus ügye győztes ügy!

Isten még az állatokat is védi (4). A cséplő ökröt etetni kellett. Isten még az állatokat is védelmébe veszi, hát még az „állatként”, megfeszülve dolgozó embert; ideértve a hivatalos egyházi szolgát is, noha hányan nézik őket semmirekellőknek. Jaj nekik, ha azok! De, aki erőnek erejével mindent megtesz a rábízott ügyben, arról Isten nem feledkezik el, legyen az állat, ember vagy lelkész (1Korinthus 9,9–10; 1Timóteus 5,18).

Szerző: refdunantul  2022.01.19. 04:00

Ebben a fejezetben minden igeversnél külön megállhatnánk, hiszen az emberszeretet érvényesülését szolgáló, különböző helyzetekre nézve megfogalmazott törvényeket olvashatunk itt, most a házassági elválás kérdését is idesorolva (1–5). Isten megváltó szeretete, népének minden rezdülésére kiterjed. Most csak egy versre tudunk figyelni ebből a rengetegből. 

Abban a korban a malomkő létfontosságú eszköz volt. Amikor egy ilyen létfontosságú tárgyat zálogba vettek, akkor nem az értéke miatt vették zálogba azt, hanem azért, hogy az adósra nyomást gyakoroljanak és rábírják a törlesztésre, vagy valami egyéb célt érjenek el nála. Konkrétabban fogalmazva, a zsarolás egy módja lehetett akkoriban az, amikor valakinek a malomkövét zálogba vették, hiszen az illető életét, megélhetését tették lehetetlenné így, mert a malomkővel együtt elvették a kenyerét is. 

Van azonban a kenyérnél is fontosabb, tehát a testi tápláléknál is lehetséges többet elvenni tőlünk. Én például szinte „belehalnék”, ha bizonyos jegyzetfüzeteimet, „kitanított-kipreparált” könyveimet, főként a mindig használt Bibliámat elvennék tőlem. Ennél még súlyosabb, amikor valakit megaláznak. Ilyenkor nem a „malomkövét”, nem a mindennapi kenyerét, hanem emberi méltóságát veszik el az illetőnek. Ma már kifinomult eszközök tárházával lehet ölni, a másik megalázása is egy, ezek közül a gyilkos módszerek közül. Tudok ilyen tragédiákról. 

A hívő embert azonban védi az ő Ura! Egyrészt az Úr nem engedi elvenni az ilyen ember „malomkövét”; azt, ami életfontosságú testi-lelki-szellemi kenyere. Ő minden tekintetben megadja a „mindennapi kenyeret”. Nem hiába könyörgünk ezért (Máté 6,11). Másrészt, ha mégis a „kenyér” nélküli idők próbatétele következne ránk, híveit akkor is megerősíti az Úr, és soha nem tesz bennünket zsarolhatókká, hanem mindhalálig hűségesekké edz (Jelenések 2,10).

Szerző: refdunantul  2022.01.18. 04:00

Eleve így kezdődik a mondat: „Ki az, aki nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez?” Ma is több „hívő” kisközösség eleve így kezdi: Majd ők megmondják, hogy kik nem tartozhatnak hozzájuk, hogy ki a méltó, a „steril” hívő, aki kegyességben, hitvallásban, életfolytatásban is érdemes.

Jézus Krisztusban a kérdés megfordult, és ez egy alapvető szemléletváltást jelentett: „Ki tartozhat az Úr gyülekezetéhez?” Bizony, aki Jézus Krisztusra tekintve hiszi, hogy kegyelemből üdvössége van, és ez a hit feltisztuló élettel ajándékozza meg őt; az ilyen ember akkor is az Úr gyülekezetéhez, akkor is az Isten népéhez tartozhat, ha a „hatalmas keresztyének” kárhozatra kiabálják őt. 

Abban a korban életmentés lehetett az elkülönülés, mert a környező színes világ kavalkádja – amelyben az ember által kitalált istenek is csak úgy nyüzsögtek – „megzabálta” volna az élő hitet, ahogy a cápa felzabálja a kisebb halakat. Ennek ismeretében értsük, hogy akkor nem tartozhattak az Úr gyülekezetéhez az „idegenekkel” keveredők, még a tizedik nemzedékükben sem (3–7), valamint a tisztátalanok, és azok, akik rosszat akartak Isten népének (7). 

Ez az utóbbi kitétel Móáb népére utalt. Bizony, itt tetten érhető a Biblia emberi oldala is, ahol a szempontrendszerben ott rejtőzik a gyarló emberi indulat, hiszen Móáb népe nem segítő szándékkal közeledett Isten népéhez (7); ezért Móáb népe különösen tisztátalannak számított. De azok az „idegenek”, akik segítő szándékkal fordultak Isten népe felé, azok már a harmadik nemzedék során Isten gyülekezetéhez tartozhattak (8–9). A testileg „hibásak” kizárása valójában szimbolikus kifejezése annak, hogy Isten tökéletes, ezért Isten népének is tökéletesnek kell lenni (2). A gondolat kedves az Úrnak, de annak szószerinti értelmezése már az ember gyarlóságára utal, amit Jézus Krisztus betegekhez, fogyatékosokhoz, nyomorultakhoz lehajló, gyógyító szeretete korrigált. A Biblia isteni üzenete törékeny emberi formában jelenik meg. Lássunk túl ezen, a lényegre! Nézzünk Krisztusra! Isten Őbenne a gyarló emberi indulatot is fel tudta használni a saját népe védelmében, valamint örök üzenetének, a megváltás evangéliumának közlésében. Az Úr mindig áldássá fordítja, választott szerettei számára, az átkot (6). 

Jézus Krisztusban már nem számítanak a mai igeszakaszban felsorolt, kizáró szempontok: férfi és nő, szolga és szabad, zsidó és görög egyaránt az Ő gyülekezetének tagja lehet (Galata 3,28). Hiszen, aki hosszú időn át „nem keveredik” másokkal, mégpedig nyitott, de hitét tisztán megőrző szeretettel, az elszürkül, elgyengül, meghal. Az elkülönülés csak egy ideig lehetséges módja a megmaradásnak. Jézus Krisztusban az egyértelmű mederben haladó folyó sodrásának nyitottsága adatott nekünk, amely minden patakot, vizet befogad, de utána együtt haladva, egyértelműen krisztusi az irány. 

Szerző: refdunantul  2022.01.17. 04:00

Ez az igeszakasz a házasság tisztaságára vonatkozó törvények gyűjteménye, amely szerint kegyetlen büntetéssel toroltak meg minden erkölcsi eltévelyedést, amely a házasság Isten által parancsolt rendjét megsértette. Minden akkori alapesetre kitér a szakasz: mi a büntetés, ha egy nő bizonyíthatóan nem szűzen ment férjhez; mi a büntetés, ha valakit rajtakapnak, hogy férjes asszonnyal hált; mi a büntetés akkor, ha valaki a városban, vagy a mezőn találkozva hált egy jegyben járó, szűz lánnyal; illetve mi a következménye annak, ha valaki egy el nem jegyzett, szűz lánnyal hált. Az utóbbit kivéve, ahol a férfinak feleségül kellett venni a lányt, szinte minden esetben a legsúlyosabb büntetés, megkövezés járt a házasságot sértő erkölcsi vétkekért. A házassági tisztaságra vonatkozó törvény nemcsak a nő, hanem a férfi eltévelyedését, ha kell mindkettőjükét, egyformán sújtotta, azaz nem tett különbséget. Ma ez a szigorúság döbbenetesnek tűnhet. Ez a törvény világa, amely rettenetes, kegyetlen világ, és amelynek szigora mégis minket véd, mert egyértelműen meghúzza a határokat, hogy óvja az embert, az életet, az alapvető értékeket, és ne engedje, hogy az ember parázna, bűnös természete mindent felforgasson. Manapság már látjuk, hova juthatunk, ha nincsenek világos szabályok, értékek, mértékek (13–29).

Az tehát fontos, áldott üzenet, hogy Isten védi a házasságot, mint az emberi élet kiteljesedésének alapját, hiszen Isten, a saját népével való örök kapcsolatát is gyakran hasonlította házassághoz. Az is fontos itt, ennél az igeszakasznál, hogy csak férfi és nő viszonylatában beszél az Ige a házasságról; ez a meder, az Isten rendjében.

Ez alapján fogalmazzunk meg egy általános üzenetet! Először mindig a magad háza táján takaríts! Nézz körül a saját házasságodban, vizsgáld meg a saját – ide vonatkozó – tisztaságodat, a gondolataidat is! Teológiai értelemben ez azt jelenti, hogy amíg az Isten népe, a saját maga közösségében nem takarította ki a rosszat, a bűnt, a gonoszt; addig nem fordulhat hitelesen mások felé (24). A hitelesség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy látványos, tetten érhető, másokat megbotránkoztató bűneink valóban nincsenek – sem a kirakatban, sem titokban –; hiszen az élő Isten megváltó és megtisztító keze hordoz bennünket. 

Az igeszakasz ugyanakkor az alábbi kérdéseket veti fel, amelyeket most szándékosan nyitva hagyok. Nagy kérdés, hogy vajon a férfi és a nő kapcsolatának bonyolult, szépségesen gyönyörű és egyben kínkeserves együttese-e az a terület, ahol a bűnök bűne fenyeget bennünket? Teológiai értelemben nincs a bűnök között különbség. Azt azonban gyakran elkövetjük, hogy egyéb életveszélyes paráznaságainkat a férfi és a nő között előforduló vétkekre mutogatva leplezzük. Valóban ez a világ legnagyobb problémája: a férfi és nő szövevényes kapcsolatából fakadó problémák sora? Vagy ez csak kivetített leple, képe, tünete annak a sokféle hűtlenségnek, amikkel terhelt az életünk? Tény, hogy elárvultul nyomorulttá lesz az ember, ha házassági és családi élete, az Isten örök gondolata szerint, nem rendezett, de ezek mellett annyiféle rettenetes bűn dúlja fel az életünket. Tetten ért paráznákra mutogatunk, de milyen lélekkel, milyen érdekek okán?

A törvény szerint világos a képlet: aki ezen a területen, bizonyíthatóan vétkezett, annak kínos halál, megkövezés járt. A törvény szinte minden, akkor előforduló helyzetet próbált szabályozni. Azóta a házasság ellen elkövetett erkölcsi vétkek és merényletek palettája ezerszer „színesebb”. Jézus Krisztus Hegyi Beszédének ide vonatkozó magyarázatából pedig tudjuk, hogy ezen a területen a gondolat is számít, tehát valójában már itt azonnal elbuktunk mindnyájan, és már csak emiatt büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk (Máté 5,22–44). Akkor most ki kire mutogathat? Ki kit nevezhet paráznának? Legfeljebb a dühös irigység szól belőlünk, nem a tiszta erkölcs, ha – úgy tűnik – valakinek több „élvezet” jutott, mint nekünk, hiszen a saját házasságunkban ugyan még megtartjuk a tisztességes látszatot, de valójában abban már régen semmi sem működik. Hol van tehát, az áldott szentségre törekvés kapcsán, az Istennek kedves tisztaság és a képmutató álszemérem határa?

A törvény világosan egyértelmű, a valóság azonban ezen a téren is sokkal bonyolultabb. A mi Urunk, Jézus Krisztus ezt a „nyomorultul bűnös bonyolultságot” látva kínálja nekünk irgalmasan megváltó szeretetét; megmentve minket a kirakatsteril képmutatástól, de felszabadítva minket arra, hogy az Ő megtartó szeretetének erejével az életünk Isten rendjében, saját házasságunk és családunk örömében teljesedjék ki. Jézus Krisztus nem farizeus, Ő nem a vallási rendőrség ragja, Ő nem erkölcsrendész és nem moralista, hanem Ő a Megváltó!

Szerző: refdunantul  2022.01.16. 04:00

Csikász Imre bronzszobra, a „Csibe” (1909) egy búzaszemekkel jól megetetett, félreálló beggyel megformált naposcsibét ábrázol. A törékenység, a teljes kiszolgáltatottság és másikra való ráutaltság kifejezése ez az alkotás. …és még valamié: „Most megetettek, hogy aztán az életemmel másokat tápláljak.” A teljes önátadásról van itt szó. 

„Emberi” dimenzióban Jézus Krisztusunk az egyetlen, akiben mindez valósággá lett. De az Ő teljes kiszolgáltatottságában, törékenységében az Isten szeretetének megváltó hatalma mutatkozott meg (János 3,16): egész életében, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál! 

Ettől kezdve mindenkire vonatkozik – kultúrától, kortól, nemtől, vallástól függetlenül – az Ige döntése, tanácsa! Vagyis ettől kezdve többé nem lehetünk közömbösek egymással szemben, de még a másik „állatával”, javaival szemben sem (1–4): óvjuk ugyanúgy azokat, mint a sajátunkét; függetlenül attól, hogy kinek mennyi van. A „lelki minőség” aztán majd kiegyenlíti a „mennyiséget” is. 

Jézus Krisztuson már kitöltöttük minden dühünket és agressziónkat. Odaszögeztük eleven testét a kemény gerendára, irgalom nélkül; mert nekünk az kell, hogy a másik szenvedjen azért, hogy mi kielégüljünk a bennünk felgyülemlett bajok-sérelmek feszítésében. Nekünk mindig a másikat kell „fixálni” ahhoz, hogy mi szabadnak érezzük magunkat. Mindezt megengedte az Isten! Sőt, javunkra, üdvösségünkre fordította, hogy nyugtalan életünk végre lenyugodjon, meggyógyuljon, megváltást nyerjen. 

Szülj bennünket újjá, Urunk, Lelked által! Egyedül erre van szükségünk! Urunk, Tenélküled minden más próbálkozás csak illúzió arra nézve, hogy valaha is megoldódnak a dolgaink; egyéni, családi, társadalmi és világméretekben... Te vagy, feltámadott Urunk az, aki nem veszi le az anyját a fiókáiról, és akinek gondja van még a törékeny naposcsibére is, hogy aztán éljen: ne csak önmagának (6–7). 

Áldott húsvéti ünneplést kívánunk, most januárban is, hiszen minden vasárnapon és minden gyülekezeti alkalmon a húsvéti örömhírre emlékezünk, és annak örömében részesülünk. „Valóban feltámadott az Úr!” Ő nem maradt a szögek és a sír fogságában (Lukács 24,23).

Szerző: refdunantul  2022.01.15. 04:00

Isten törvénye mindenben a „rendet” szolgálja, egy olyan világban, ahol „szétszórt” életünk minden rezdülése a „káosz” felé sodor bennünket. Isten megváltó szeretetének jele, hogy Isten Igéje már népe életének korai szakaszában, a váratlan és egészen különös esetekre is ad útmutatást. Azóta sokat változott a világ, de Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt Isten szava, életünk minden mozzanatában. Ez a rend azonban Jézus Krisztusban már nem a „törvény” szolgai cselekvéséből, hanem a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de mindenképpen annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21); Isten bűnbocsátó kegyelme ugyanis nem olcsó kegyelem (9). 

Isten Igéje, adott helyzetekben nyitott szeretettel tanácsot adva (10–14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15–17), valamikor pedig radikálisan nyúl bele emberi élethelyzetekbe (18–21), az életet és a hitet szolgáló rend és fegyelem biztosítása érdekében. 

Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22–23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése egy árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. De, hol van az a határ, ahol kimondhatjuk, hogy a „Ne ölj!” parancsolat éppen azáltal tölthető be, hogy kiiktatjuk a társadalomból azokat, akiket zsigeri indulataik hajtanak, ezért ölnek és bizonnyal a továbbiakban is ölni fognak. Miközben ne felejtsük el, hogy soha nem tudjuk, mit él át a halálraítélt a halál pillanatában: adatik-e neki mégis bűnbánat, felülről való megtérés. Döbbenetes kijelentés: átkozott az akasztott ember és átkozott az a föld, ahol kivégezték, ezért még aznap el kell temetni, hogy senki ne legyen tisztátalanná miatta. 

Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Galata 3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak. 

Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el azt az erőszakos cselekményt (1–8). Az Úr indította őket erre a bűnlátásra, és törvényében ehhez biztos utat mutatott. A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis akiket megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem…

Szerző: refdunantul  2022.01.14. 04:00

Először szemléljük „távolabbról” a mai igeszakaszt! Isten nem a hadviselés Istene, hanem olyan Úr, aki az Isten országának emberi értelemmel fel sem fogható békességét munkálja, Jézus Krisztus által (Ézsaiás 11,1–10). 

Ez a világ azonban olyan, mint a rothadó gyümölcs. Az Ige most ezzel a képpel szemlélteti a „bűn” teológiai jelentését. A rothadó részt ki kell vágni a gyümölcsből, ha nem akarjuk, hogy az egész tönkremenjen. A gyümölcsökkel teli kosárból pedig a teljesen rothadt darabokat ki kell dobni a többi közül, különben a kosárba helyezett teljes termés megrothad (18). 

Ebben a „rothadó” világban a békesség is csak állandó „hadviseléssel” munkálható. Az illúzió, hogy mi majd békességben, szelíden élünk, és akkor megoldódnak a dolgok. 

Persze, a békességszerző, szelídlelkű élet a krisztusi élet, ám ennek a krisztusi életnek e-világi következménye a „kereszt”, a Jézus Krisztus követésében.

A fenti igazság rögzítése után azonban merjük kimondani: Mivel az „egyszeri, tökéletes”, krisztusi áldozat már a miénk, ezért nekünk nem kell mindenáron a „keresztet” választani; csak ha ez Isten akarata. Arról nem is beszélve, hogy a békességet, bizonyos helyzetekben, csak határozott eszközökkel lehet áldásosan munkálni.

Isten a bomló világban is szabályozza a „hadviselést”: ez fontos! Még hadakozni is csak Isten vezetését és segítségét kérve lehet (1–4), elsőrenden azt védve, amit az Úr ránk bízott (13–16). Ezzel a hívő hűséggel azonban a „kisebb, esélytelen sereg” élén is bátran (1; 5–9), nem meglágyulva (3), de mindig krisztusi lelkülettel harcolhatunk. 

Isten népe, minden harcában csak a hit nemes harcát harcolhatja, amely valójában nem a másik ellen folyik, hanem a másikért, Isten országát építve. 

Szerző: refdunantul  2022.01.13. 04:00

„Életben maradni”: ez Isten által belénk teremtett indulat. De „örök életben maradni”, pontosabban fogalmazva, örök életet nyerni: ez Isten nekünk adott ajándéka. 

A menedékvárosok csak halvány előképei annak az isteni szándéknak, amely övéit megtartja az üdvösségben, minden nyomorúságuk ellenére. Szabadító Istenünk attól pedig különösen megóv minket, hogy szándékosan gonosz dolgokat tegyünk, a földi létben való bukdácsolásunk közben. Ettől az Isten kegyelme még akkor is megóv bennünket, ha ránk szándékos gonoszsággal támadnak mások. 

A menedékvárosok oltalmára azok számíthattak, akik nem szándékosan okozták embertársuk halálát (4). Aki azonban szándékosan lesben áll, és előre megfontoltan, gyűlölettel rátámad embertársára, az láthatóan nem Isten embere (11). 

Két fontos gondolat találkozik itt. 

Az egyik az, hogy Isten kegyelmes, Ő életet akar. Isten a nyomorúságunkban is menedéket, majd örök üdvösséget ajándékoz nekünk. Ezért erős várunk nekünk az Isten, a Jézus Krisztusban (4). 

Ugyanakkor a másik üzenetet is meg kell fogalmazni, miszerint életmentően fontos az egyértelmű, óvó szeretetből fakadó szigorúság, amely a rendet szolgálja. Ha ez nincs, mindent megemészt a bűn, mindent tönkretesz a halálos rendetlenség indulata. Manapság is tudnánk erre példát mondani. Nem önkényes, de szeretettel teli, erős kézzel lehet – az Isten eszközeként is – kormányozni ebben a „hasadt” világban. A szelídség csak a keresztig vezet, és ezt Jézus Krisztus egyetlenegy tökéletes áldozata már elszenvedte miattunk, érettünk, helyettünk. A szeretet szavából csak az ért, aki Jézus Krisztushoz menekülhetett (3–4).

Szerző: refdunantul  2022.01.12. 04:00

Isten népe számára életfontosságú volt az istentisztelet, mégpedig az élő Isten elhajlás nélküli, „tiszta” imádata (9–14). Ezért Isten népének szívügyévé lett azokról gondoskodni, akiket az Úr az istentiszteleti szolgálat hűségére választott ki (5). Isten népe komolyan vette Isten Igéjét, amelyek az istentiszteleti szolgákra vonatkoztak. 

A lévita papok öröksége az Úr volt (2). Ezért ők nem kaptak külön területet, hanem a tűzáldozatok nekik járó részéből élhettek meg (1). Ezt aztán részletezi is az Ige: a feláldozott állat lapockája, állkapcsa és gyomra járt nekik (3). Emellett természetben megkapták a gabona, a must és az olaj első termését, valamint a juhok először lenyírt gyapját (4). 

Ma csak gúnyolódás tárgya, ha felteszik a kérdést: „Vajon mennyit keres egy pap?” Kering manapság ilyen is a világhálón, szép kis hozzászólásokkal, a tények ismerete nélkül. Ezek a megnyilatkozások ma annak hírnökei, hogy az Isten ügye mennyit ér számunkra. Amennyire megbecsüljük az Isten szolgáit, annyira fontos és szent számunkra maga az ügy. Persze Isten szolgája nem adhat okot arra, hogy a szent ügyet őmiatta hurcolják meg. De a hivatalos szolgák látható méltatlansága sem adhat okot arra, hogy ne szeressük a szent ügyet magát, és ne imádkozzunk a hivatalos szolgákért, valamint ne biztosítsuk azok szolgálatának méltó feltételeit. Ez az Újszövetség népe számára is ugyanúgy feladat. Maga Pál is így hangsúlyozta ennek fontosságát (1Timóteus 5,18). Isten pedig méltatlan szolgáját majd megítéli, ha visszaélt szent küldetésével, és nem élt mindenekelőtt csak az Úr ügyének. Ma már lelkész nélküli gyülekezetek is működnek, hiszen a „hívő egyetemes papok” értően elvégeznek minden szolgálatot. Ez olcsóbb, praktikusabb; de soha nem lesz biblikus. Minden felfordult, ha a diák átvette a tanár szerepét és feladatát; vagy a nővér az orvosét; a hívő, szolgáló egyháztag pedig az elhívott lelkészét. (Ezen a ponton még Rudolf Bohren csodálatos meglátásainak egyes elemeivel is vitába kerülhetünk.)

Szabó Andor megjegyzi: „Nem csak a hivatalos szolga, hanem a hívő ember naponkénti bizonyossága, hogy az Úr az Ő öröksége (2), ahogy azt Isten megígérte. Ez a bizonyosság naponként győzi le a létbizonytalanságot”. Isten mindig megadja azt, ami a tisztes megélhetéshez szükséges. Végül aztán csak az Úr marad nekünk, mert ebből a világból semmit sem vihetünk magunkkal (1Timóteus 6,6). Akiben ez a bizonyosság nincs meg, az embertelen hajszára, vagy idegen hiedelmek sokaságára adja életét, hogy bebiztosítsa magát, és beáldozza a máért a holnapot. 

Eljön, majd küldetését elvégezve visszajön „az Úrnak kedves próféta”, a megváltó Jézus Krisztus. Akkor már nem lesz szükség tisztségekre, szerepekre, hivatalokra; de addig ez még az egyházban is elkerülhetetlen. Tehát, Jézus Krisztus visszajöveteléig szükséges az elhívott, képzett, hivatalos, alkalmas, szolgáló személy. Egyébként ezt éppen csak az egyházban nem akarjuk tudomásul venni: itt még minden „levitézlett” kap egy újabb esélyt. Ez nem is lenne baj, ha több esetben az illető – friss nyugdíjasan, önmegvalósító buzgóságában – nem készítené ki a körülötte élő gyülekezetet és a „lévitákat” (15–22).

Szerző: refdunantul  2022.01.11. 04:00

Milyenek vagyunk? Tökéletlen, mások áldozatára és tanácsára szoruló, gyarló emberek vagyunk, akik olyan sokszor elhagyják az egyetlen, élő Istent és annak életes rendelkezéseit, hogy földi „királyokat”, „királyságokat” imádjanak. Milyenek vagyunk? Ahogy a Ravasz László-féle úrvacsorai kérdések kimondták: büntetést, halált, kárhozatot érdemlünk. Az Istent félő ember mindezektől fél. A hit emberében ilyen értelemben munkál a félelem, az ebből fakadó alázat, amely közelebb és közelebb kerget az Úrhoz. Áldott ajándéka Istennek a félelem, az istenfélelem, amely alázatban tart, az élő Istenhez vezet (13). Ezzel szemben a jólét, a következetlen szabadság látszólag feloldja ugyan a félelmeket, de gőgőssé és istentelenné tesz (13). A félelem önmagában átok, de gőgös szívünknek mégis áldás, mint a fájó toroknak az erős, ehetetlen és keserű gyömbér. A mai igeszakasz erről beszél. 

Isten elé csak hibátlanul lehet járulni. A hibákra hibátlan áldozatokkal engesztelést lehetett kérni. De a tetten érhető, bizonyított legfőbb rosszért, az idegen istenek tiszteletéért halál járt (1–7). Bonyolult ügyekben a paphoz és a hivatalban lévő bíróhoz kellett fordulni tanácsért, és úgy kellett eljárni, ahogyan azt ezektől utasításban kapták. Aki ettől az utasítástól eltért, az halállal lakolt (8–13). Minden „király” vigyázzon, hiszen a valóságos és egyetlen király az Úr! Ezért a földi, ideig való „király” ne legyen elbizakodott, családjában és javaiban hiteles legyen, és gondja legyen Isten Igéjére, egész életében. Csak az lehet „király”, aki féli az Istent (14–20). Van tehát miért félnünk! 

Innen nézve ragyog fel az evangélium, mint a reggeli napfelkelte. Jöjj, Urunk, aki egyetlen, tökéletes áldozatoddal minden halálos „hibánkért” eleget tettél! Jöjj, Urunk, hozd el azt az országot, ahol már nem lesz félelem, hiba, engedetlenség; ahol már nem lesz bűn, betegség, halál és gonosz. Jöjj, Urunk, hozd el az élet teljességét! Mindnyájan ezt kérjük, akár „királyok” vagyunk, akár „kiskirályok” a magunk halmán, vagy akár éppen a mindig elégedetlen „köznép” tagjaihoz soroljuk is magunkat. 

Szerző: refdunantul  2022.01.10. 04:00

Mi a legjellemzőbb erre a három ószövetségi főünnepre? 

A három főünnep alkalmával minden férfinak meg kellett jelenni az Isten színe előtt (16). A férfi említése pedig egész háza népét jelentette (11). „Kötelező” volt az, amibe valójában belenőttek, ami életük kitörölhetetlen része lett, ami nélkül nem is tudtak volna élni: az élő Isten tisztelete. Ami pedig a három főünnepen elkezdődött, az otthon, a hétköznapokban is folytatódott. A mi kultúránk „szabad”, hivatalosan nem ismeri azt, hogy „kötelező”. Főként az élő, egyetlen Isten tiszteletével kapcsolatban nem ismeri ezt, hiszen eleve nem is számol az Úrral. A magánszférába utalja az „istentiszteletet”, noha sok minden mást – a szabadság hangsúlyozása mellett is – „véresen kötelezővé” tesz. Akkoriban a „hagyomány”, az „örökség”, a „rendszeresség” az élet részévé tette a legfontosabbat: az élő Isten ismeretét és tiszteletét. Ma, a nagy szabadságban, többnyire olyan megújulási mozgalmak jönnek létre – hiszen gyökereik nincsenek – amelyek eleve hitetlennek bélyegzik azt, ami előttük volt, így hagyomány és megújulás kioltják egymást. Persze fontos egy adott életkorban megkérdőjelezni a dolgokat, de ha a „magvetés” megtörtént, az bizonnyal kihajt a kellő időben. A „magvetés” a lényeg! 

A három főünnep egy adott helyhez kötődött, ahhoz az egyetlen kultuszhelyhez, amit kijelölt az Úr (2). A letelepedés után nagyon fontos volt, az idegen kultuszok miatt, a központosítás. Ez védte meg Isten népét másoktól, a valamilyen értelemben „idegentől”, miként bennünket véd a saját házunk, a családunk. Az „idegen” nem negatív kifejezés. Isten szereti az „idegent”. Az idegen a mi nézőpontunkból „idegen”, mert nekünk veszélyt jelenthet. Valóban: idegennel „nem bújunk össze”; hiszen nem tudjuk, ki ő és mit akar. Aztán majd kiderülhet róla, a Jézus Krisztusban, hogy nem idegen. A központosítás mindig véd, ha ebben a „központosító” az Isten eszköze, és ezzel ő soha nem él vissza. Minden veszélye ellenére is áldottabb ez, mint a káosz. Isten őrizzen bennünket minden diktatúrától és anarchiától! Adj nekünk, Urunk, üdvösséges rendet!

Ebben a rendben, az Isten színe előtt, kibontakozhat az ünnepek lényege: együtt örvendezni egész házunk népével (11), emlékezve Isten szabadító irgalmára (3), amelyből naponta élünk, és amely – Jézus Krisztusban – megváltó szeretettel hozott ki bennünket minden gyarló szolgaságból az igazi szabadságra. Ez a szabadság mindig ismeri a korlátokat.

Szerző: refdunantul  2022.01.09. 04:00

Az elengedés hetedik esztendejében minden adósságot el kellett engedni Isten népe közösségén belül (1–2). A közöttük lakó jövevényekre is sok, őket védő rendelkezés vonatkozott. Ezt az „elengedést” azonban az idegenekre nem lehetett alkalmazni (3). Először Isten népén belül legyen rend, engedelmesség, szociális igazság; vagyis ahogy az igeszakasz mondja, ne legyen szegény közöttük (3), ragyogjon fel a testvéri közösségben az Isten dicsősége (7), aztán következhetnek mások (3). Valóban: addig nem tudunk másokon segíteni, amíg a saját dolgainkat nem rendeztük (7–10); miközben a „másik” akkor várhat segítségre, ha valóban tehetetlen és rászoruló. Nem rászoruló az, aki igazából a könnyebb utat választva, élete bajainak megoldását mindig másoktól várja, azokért másokat okol (11). 

Az elengedés esztendeje előre mutat, arra a nagy elengedésre, amely Jézus Krisztusban mindenféle adósságra és minden népre vonatkozik. Micsoda kegyelem: mázsás terhek esnek le rólunk, amikor kifizethetetlen adósságokat elengednek nekünk. Gondoljunk csak az adós szolga példázatára. De ha mi irgalmat nyertünk, nem lehetünk irgalmatlanok a másikkal szemben (Máté 18,21–35). 

Egy nehéz kérdést is feszeget ez az Ige. Lehet-e a vagyon Isten áldása? Hogyan élhetünk a vagyonunkkal az Isten dicsőségére? Csak szó szerint felvetem, amit a mai igeszakasz említ. Tehetjük azt, hogy gazdagságunkban kölcsönt adunk másoknak? Uralkodhatunk-e így másokon, rajtunk pedig emberek nem tudnak uralkodni? Legalábbis a vagyon biztonságában ez így látszódhat (6). 

Mondjuk ki: Jézus Krisztusban ez alapvetően másként van! Isten valódi áldásának jele nem a vagyon. Még akkor sem, ha egy ideig a vagyon is áldásnak tűnhet. A vagyon, egy ponton túl, mindig kísértés és letagadhatatlanul mulandó. Főleg nem lehet az áldás jele az, hogy Isten népeként mások felett uralkodjunk ebben a világban. Isten népe, ha valóban hiteles, akkor van „lelki hatalma”, ezt azonban szolgálatra kapta; arra, hogy utolsó legyen „itt”, mindenki között (Márk 9,35).

Szerző: refdunantul  2022.01.08. 04:00

Isten elvárja népétől, hogy az különbözzön másoktól (1). Hiszen őket az Úr kiválasztotta, szövetséget kötött velük, forrón szereti, a maga céljaira szánja és különösen megbecsüli őket. Tehát Isten népe életének tükröznie kell a szent Istent. Isten gyermekei nem önmaguktól különbek másoknál, hanem Isten kegyelme által azok. De ennek a különbségnek láthatóvá kell lennie, mint ahogy Isten különbözik ettől a világtól. Isten népe tehát nem engedheti meg magának, hogy saját mércéjük és értékrendjük, valamint az őket körülvevő világ határozza meg életüket. Isten népe azt sem engedhetik meg, hogy a testet lebecsüljék (1). A Biblia sehol nem veti meg a testet, ez görög gondolat lenne, hanem éppen a testünkben lesz láthatóvá az, ami a lelkünkben van. A test „igen jó” (1Mózes 1,31). Hiszen az ember a testében cselekszik, ezt látják mások, mint Isten dicsőségének „kirakatát”. Most az ezzel kapcsolatos újszövetségi gondolatokat nem részletezem (1Korinthus 6,15; 19–20). 

Ebben a fejezetben három területen is láthatóan különbözik Isten népe más népektől: a pogány gyász tilalmában (1–2); a tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetésében (3–21); valamint abban, hogy Isten népe, hálája jeleként, minden javaiból tizedét átadta az Úr ügyének szolgálatára, amelyet részben a szent szolgálat fenntartására fordítottak, a lévitákra gondolva, részben pedig szeretetszolgálatként a jövevények, az árvák és az özvegyek megsegítésére szántak (22–29). 

Ezek közül most csak a pogány gyász tilalmáról szólunk részletesebben (1–2). 

A Biblia tilt mindenféle halottkultuszt. Hangsúlyozza, hogy legyen gondunk a halottaink tisztes eltemetésére, a gyásznak lehet hangos megnyilatkozása is, de sem a halált, sem a halottat nem övezi vallásos tisztelet. A hálás emlékezés csak egy bizonyos határig lehetséges, ami még nem nevezhető halottkultusznak. Tehát az ősök, az elődök imádata szigorúan tilos. 

A pogány népek ráadásul, testüket nem tisztelve, gyász idején megcsonkították magukat, és homlokuktól felfelé kopaszra nyírták fejüket. Nem ez a szertartás veszélyes önmagában, hanem az, hogy ennek a szertartásnak mágikus erőt tulajdonítottak, amellyel az isteneket rá akarták bírni valami jóra az elhunyt szerettük érdekében; mintha az embernek lenne lehetősége Istent befolyásolni és átnyúlni valamiféle túlvilágra. 

Isten népe egy ideig nem kapott kijelentést, felhatalmazást arra, hogy a halál utáni élettel bármiképpen is foglalkozzon. Ezért ezt a kérdést igen becsületesen, teljesen Isten hatáskörébe utalták. Vagyis erről nem beszéltek, erről nem fantáziáltak. Ezért is volt már akkor tiltott minden halottkultusz, hogy ezt a kísértést megakadályozza. 

Mi már Jézus Krisztusban birtokolhatjuk, hit által, az örök életről szóló kinyilatkoztatást. Éppen ezért eleven a mai Ige, hiszen nem szomorkodhatunk, mint akiknek nincs reménységük (Róma 12,2; 2Korinthus 5,15). Az örök élettel kapcsolatban azonban a részletekről ma sem fantáziálhatunk, miközben mindenfajta halottkultusz továbbra is tilos. Isten formáljon méltóvá bennünket mindenkor, főként a legnagyobb bajban, mert gyász idején mutatkozik meg igazán, hogy Isten szent népe vagyunk-e? (2)

Szerző: refdunantul  2022.01.07. 04:00

Az a jó, ha az ember tud az építő, életet és gyarapodást szolgáló megegyezés érdekében kompromisszumokat kötni. A hétköznapi ügyek fontosak – éppen akkor, ott, azoknak, akik benne vannak –, de akár már egy év távlatból is lényegtelennek tűnnek ugyanazok a dolgok. Ebben a távlatban tekintve vissza egy ügyre, rádöbbenhetünk, hogy szent nagyvonalúsággal akár azonnal megoldhattuk volna a vitás kérdéseket, amely mindenki számára áldást hozhatott volna. Mi azonban apró ügyekben sem engedünk, egy jottányit sem. Ez gyarlóságunk életeleme!

Egyetlen esetben lehet „halálos” a megegyezés. Az élő Isten tiszteletében nincsenek kompromisszumok. Erről szól ez a fejezet. Akár egy hitelesnek tűnő próféta, akár a saját családod, akár a városod akarna rászedni „idegen isten” tiszteletére; akkor, ott nincs választási lehetőség! Ott döntéshelyzet van, ott nem lehet bizonytalankodni! (6–9) Ilyen helyzetben vagy egyértelműen hitvallást teszünk az élő, egyetlen, teremtő és megtartó Isten mellett, vagy mi magunk veszünk el, a mieinkkel együtt. 

Az ember azonban éppen ezen a területen a leggyarlóbb, éppen az isten-kérdés területén a legparáznább, amely minden más téren is paráznává torzít bennünket. Fájdalmas tapasztalatunk ez ma is, amikor lassan már nem is kérdés az élő Isten tisztelete, miközben mindent, de mindent kipróbálunk, hogy enyhülést és örömöt találjunk.

„Ki kell irtani mindazokat, akik Isten megtagadására kísértenek bennünket!” – ezt olvastuk a mai Igében (8–10). Ilyen radikális ezen a területen Isten kijelentése. Itt nincsenek kompromisszumok: vagy hűséges ragaszkodás, vagy halál. Amit Isten Igéje itt kimond, az ténymegállapítás: Az élő Isten tisztelete nélkül kiirtjuk mi egymást valamilyen formában. Hit nélkül a bűn, a betegség, a halál, a gonosz az úr. Hit nélkül ítélet alatt vagyunk.

Az élő Isten mégis ragaszkodik hozzánk, nem engedett el bennünket, nem irtotta ki életünket jogos haragja. Istenünk, egyszülött Fiát adta oda érettünk, hogy mi megmaradhassunk. Ez a határtalan szeretet azonban megtérésre vezeti Isten gyermekeit. 

Milyen a mi ragaszkodásunk Istenhez, egymáshoz, ügyeinkhez, sajátjainkhoz, másokhoz? Tudunk-e mi hűséggel ragaszkodni valamihez, valakihez is? De úgy, hogy ebből a ragaszkodásból nem a másikat megfojtó halál, hanem az élet támad? Ezt is csak az Isten tudta szépen elintézni: Ő úgy mutatta ki irántunk való örök hűségét és ragaszkodását, hogy abból szabadulás, feltámadás, élet, valóságos megújulás, üdvösség fakadt. Áldott legyen az Úr neve!

Szerző: refdunantul  2022.01.06. 04:00

Mit kezdhet a ma embere az Ige kizárólagosságával, miszerint egyetlen üdvözítő hely, személy, Krisztus adatott nekünk, ahol megoldást találhat az életünk? Folytassuk a tegnapi üzenet kifejtését. 

Tudom, sokféle ez a világ, sokszínű. Ez jól is van így, ha rendben, minden szín magát képviseli. Vagyis a sokféle színskálában minden szín csakis a saját, Istentől kapott árnyalatát képviselheti. Ha az adott szín megtagadná önmagát, akkor lenne igazán szürke, összemosódottan szürke, „egyforma” a világ. Ez a „mindenhol, minden ugyanaz” tapasztalata. Ismerős?

A mai Igében ennél is többről van szó. Arról van itt szó, hogy a mennyei világ nem a sokféleségétől és a sokszínűségétől lesz sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23). Hanem éppen ellenkezőleg, a mennyei világ attól lesz sokkal jobb mindennél, hogy végre megszűnik minden olyan sokféleség, ami itt gyötrelemmé lett számunkra. 

A sokszínűség az itteni nyomorúságos világ jellemzője, mert az egyik szín mindig a másik fölé akar kerekedni, miközben minden mindennel összemosódik, miként ez az én gyerekkori vízfestményes „alkotásaimon” gyakran megtörtént: egy uralkodó szín megfolyt és mindent összemosott. 

A mennyei világ nem sokszínű. De ez nem azt jelenti, hogy a mennyei világ szürke lenne, hanem azt, hogy az „egységes” lesz, a Jézus Krisztusban. 

Erre várunk, amikor az Ő egyetlen helye, jelenléte, megváltó szeretete betölt mindent, ahol végre nyugtunk és örömünk lesz (12,10). Ott már nem lesznek áldozatok, szabályok (12,13–18), mert azok a szívünkbe íródnak. 

Addig pedig vigyázzunk magunkra (12,13), és ne hagyjuk magukra az Úr szolgáit sem, akik az egység helyét, ezt az egyetlen, megváltó helyet, Jézus Krisztus keresztjét és üres sírját mutatják és hirdetik nekünk! (12,19)

Szerző: refdunantul  2022.01.05. 04:00

„Egy helyen mutass be áldozatot! Azon a helyen, amit kiválasztott az Úr!” (11) Mit jelent ez a parancs? 

Egy helyen adatik teljes élet, tiszta istentisztelet, építő kultúra, másokat nem terhelő, nem zsaroló, hanem ténylegesen megajándékozó „áldozat”. Kultusz és élet áldott egysége ott virágzik ki, ahol az Úr jelen van. 

Tehát, az Ige szavaival élve, nem „sokféle látványos halmokon” adatik az élet teljessége (2–3); nem ott és úgy, ahogy azt mi jónak látjuk (8). Nem minden helyen fakad áldás (13). A „mindenütt, mindent, bármikor, bárkivel, bárhogyan” szabadsága valójában öngyilkosság. Az Úr, féltő szeretettel ettől óv, amikor azt kiáltja nekünk: „Vigyázzunk!” (13) 

Egy helyen adatik az ember számára valóságos megoldás, megváltás. Egy vers terjed az interneten, három szó mindössze, mégpedig három, önmagában negatív értelmű kifejezés, amelyeket azonban egymás mellé helyezve, megszólal a teljes evangélium: „Nincs semmi baj!” Az élő Isten közelében adatik az egyetlen hely, ahol rendeződik az életünk. Az Úr színe előtt – mint egyetlen, szent helyen – ehetünk, örülhetünk, házunk népével és minden szerzeményünkkel együtt, mert mindennek szabadon örülhetünk, amit az Úrtól kaptunk (4–7). 

Ez az egyetlen hely: Jézus Krisztus keresztje és üres sírja, Isten megváltó szeretetének helye. Mit kezdhet a ma embere ezzel a kizárólagossággal? Erről majd holnap.

Szerző: refdunantul  2022.01.04. 04:00

Mózes ötödik könyve már hosszú fejezetek óta hangsúlyozza Isten ama üzenetét, miszerint tartsuk meg maradéktalanul, teljes szívvel és élettel, azaz gondolattal, szóval, cselekedettel az Ő parancsolatait. Ennek az engedelmességnek fontos része az is, hogy továbbadjuk az Úr Igéjét, szavait és tetteit a gyermekeinknek. Ennek a továbbadásnak egészen direkt módjaitól se riadjunk vissza! Tegyük az Úr Igéjét, a mieink számára látható módon, karkötő vagy „karóra” helyett a kezünkre, fejdíszként a homlokunkra, címerként a kapuinkra, az ajtófélfáinkra, hogy házon kívül és belül is nyíltan felvállaljuk és hirdessük: hova tartozunk mi és a mieink. Nincs fontosabb manapság, mint a bizonyságtétel nyílt módja. Kárhozatosan kár, hogy ma hiányzik a nyílt, bátor bizonyságtétel, mert hitünket alig láttatjuk, bizonytalanul mondjuk, nem ismételgetjük, sem nem éljük (8). 

Ha Isten népe megtartja az Úr parancsolatait – ez az Ószövetség hangsúlyos üzenete –, akkor bemehetnek az Ígéret Földjére, erősekké teszi őket az Isten, így birtokba vehetik „jussukat”, és hosszú ideig élhetnek ott, a tejjel és mézzel gazdag földön. Akkor az Isten esőt ad nekik és szemeit rajtuk tartja (9–15; 22–25). Ez az utóbbi pedig féltő szeretettel teli, óvó, istenfélelmet támasztó szemmel-tartás. 

Ez a „ha”, ez a feltétel, ami az ember döntéséhez, cselekvéséhez köti az Isten cselekvését, igazán érdekes teológiailag. Isten – népének akkori gondolkodásához igazodva – világosan fogalmazott: „Ma eléd adtam az áldást és az átkot; ha engedelmesen viselkedsz, áldást nyersz; de ha elpártolsz Tőlem, akkor kipusztítalak a föld színéről (26–32). Áldást akarsz, vagy átkot? Válassz, dönts!” Mi azonban tudjuk, hogy az ember döntését mindig megelőzi az Isten rólunk való döntése, hiszen Isten mindent megelőző kegyelméből hozhatjuk meg a magunk áldott döntéseit. A lényegi dolgok nem a mi döntéseinktől függnek. Isten pedig üdvösségesen döntött rólunk! Ő ennek bizonyságául adta nekünk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Isten, Jézus Krisztus által már bevitt bennünket arra az örök földre, amely minden „itteni” Ígéret Földjénél áldottabb. Isten népének maradéktalan boldogsága ez, minden boldogság maximuma: az üdvösség.

Szerző: refdunantul  2022.01.03. 04:00

Mózes az összetört két kőtábla helyett újakat készít, amelyekre az Isten ismét felírta a Tízparancsolat Igéit. Azokat egy faládában helyezték el (1–5). Közben Áron főpap meghalt és Eleázár főpap lett az utóda (6–7). A nagy főpap is odakerült, ahová a többiek; haláláról egy tényközlő sor emlékezik meg. Ez csakis így van rendjén. A szövetség ládáját Lévi törzse hordozta, akik mindig az Úr színe előtt álltak, szolgáltak, áldást mondtak, ezért nem kaptak földet, hanem szolgálatuk méltó jussa járt nekik. Az ő örökségük az Úr volt (8–9). 

Az Ígéret Földjének átlépése előtt Isten hálás engedelmességre hívja népét (12–22). Szinte belefáradunk a követelmények olvasásába. Isten mindig kíván tőlünk valamit. Mégpedig úgy, hogy azt teljes szívvel és lélekkel, azaz tökéletesen éljük és cselekedjük meg: – féld az Istent, – járj az Ő útján, – szeresd, – szolgáld, – tartsd meg parancsolatait, – légy igazságos, – segíts az árváknak és az özvegyeknek, – a jövevényekről nem is beszélve, – ragaszkodj mindenben az Úr nevéhez, – Őt dicsérd az istentiszteleten és egész életedben; – mégpedig ne csak a külsőségekben, hanem a szívedben is, mert az Úr ezt is látja (16). 

Mindezt azért várhatja el az Úr, mert Ő sokkal többet tett népéért, hiszen minden nép közül ezt az erőtlen, jelentéktelen népet választotta ki magának (15), megszaporította őket, ígéretét beteljesítette, mindvégig szerette őket, méltatlanságuk ellenére sem tagadta meg választott népét (15; 22). Ki merne erre bármit is mondani? Főként, ha hozzávesszük ehhez Isten határtalan szeretetének újszövetségi vetületét: mit tett értünk Ő a Jézus Krisztusban! 

Ugyanakkor a mozdulatban, amellyel Mózes indulatosan összetörte a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblát, nemcsak a nép bálványimádó engedetlensége miatti harag feszült, hanem ebben a felindulásban ott gerjedt az is, hogy: „Lehetetlent kérsz Uram!” Teneked lehetséges, Urunk, nálunk lehetetlen! (Lukács 18,27) Mi gyarlók vagyunk, folyton leverjük a lécet! Köszönjük, hogy ennyire szeretsz minket, de mi ezt nem tudjuk viszonozni! Elég csak egy példát említeni: Szeressük a jövevényt! (19) Mit jelent ez, itt és most? Adjuk át nekik az otthonainkat, adjuk fel önmagunkat, hitünket, kultúránkat, örökségünket, nagyszüleink, szüleink munkáját, mindenünket, mert ezt követeli a keresztyén szeretet? Mi meg puszta szeretetből költözzünk a híd alá? Tudom, a „jövevény” az volt, aki alkalmazkodott az őt befogadókhoz. De most ne bocsátkozzunk magyarázkodásba! Itt most csak egy példáról van szó, Isten parancsai közül a „legegyszerűbbről”. Vegyük végig a Tízparancsolatot, annak jelentésbeli gazdagságával együtt, és megalázkodik bennünk a lélek…

Kegyelemre szorulunk. Urunk, egyedül Te tudod megoldani azokat a lehetetlen helyzeteket, amelyben az árvák gyámolítóra találnak, az özvegyek társra, a jövevények otthonra. Amikor az emberek megtérésre jutnak, elkezd épülni az Isten országa! Köszönjük Urunk, hogy Te nem vagy megvesztegethető! (17) Köszönjük, hogy Tenálad nincs hatalmasabb! Urunk, Te vagy a megoldás, a megváltás egyedüli forrása (14–15). Mi, Tehozzád ragaszkodunk! (20)

Szerző: refdunantul  2022.01.02. 04:00

Isten, Mózesen keresztül, meginti népét. Ennek az intésnek része az, ahogy Mózes emlékezteti Isten népét arra, hogy miközben ők folyamatosan megtapasztalták az Isten kegyelmét, mégis folyamatosan lázadoztak az Úr ellen. Amióta csak élnek, levegőt vesznek, folyton lázadoznak: ez az eredendő bűn (4–24). Tökéletes a diagnózis: minél több szeretetet, irgalmat, segítséget tapasztal az ember, annál szemtelenebb éppen azzal, akitől a sok jót kapja. Aki viszont az orrára koppint, attól tart, azzal nem mer szórakozni. Ilyenek vagyunk: a gyerek a szüleivel, a támogatott a segítőjével, Isten népe az ő megváltó Urával. Isten kegyelmes népéhez, de ebben a kegyelemben joggal ott fenyeget a „bot”, amely az engedetlen nép hátára suhintva soha nem haszontalan. A „bűnös” ember így „működik”, így kész megragadni a kegyelmet.

Ennek az intésnek része az imádság, amellyel Mózes közbenjáró könyörgést mondott népéért. Olyan ez, mint amikor megfeddem a gyermekemet, miközben a szívem szakad meg érte, mert nagyon szeretem; majd egész éjszaka könyörgök érte (25–29). Ilyenkor nemcsak a reggeli harangszót hallva mondom el szószerinti napi imádságomat, mindig ugyanazt –áldottak ezek a kötött imádságok, amikor kilúgozott a gondolkodásunk – hanem valakikért külön is könyörgök. Ezt teszi Mózes a népéért: akit megintünk, azért könyörgünk. 

Ennek az intésnek része a határtalan szeretet. Soha nem nevezhető intésnek az, amelyben nincs szeretet. Az intésben lehet jogos indulat, de soha nincsen gyűlölet, harag, pusztítás; csak féltő szeretet. Tehát, ahogy a kegyelemnek mindig része az intés, hogy azzal vissza ne merészeljünk élni; úgy az intés mindig csak szeretetből fakadhat. Nagyapám, amikor felemelte ránk, elkényeztetett kölykökre a botját, abban nyílt indulat tört felszínre, de tiszta szeretettel, minden gyűlölettől mentesen. Milyen hatalmas az Isten szeretete, aki ezt az engedetlen népet átsegíti a Jordánon, beviszi arra a földre, ahol sokkal erősebb és szálkásabb népek laknak, mint ők. Itt a „szálkás” kifejezés nem csupán a testi erőre, hanem a jellembeli tulajdonságokra is vonatkozik. Istenük az, aki előttük vonul. Nem ők az erősek, hanem megváltó Uruk (1–3). Minden intés erre irányul: el ne bízzuk magunkat, és adjunk hálát az Isten szeretetéért! 

Shakespeare „A vihar” című színműve kifejti az Istentől való intés természetét. Ebből kiderül, hogy nem lehet elmenekülni az ellenségek és a bajok elől, amelyeket okoztunk egymásnak; sőt, szembe kell néznünk azokkal; de a végén csak Isten szeretetének megbocsátó, elbocsátó ereje old meg mindent: „Most bocsássatok el és bocsássatok meg!”

Jöjj, Urunk, ints meg bennünket úgy, ahogy csak Te tudsz, megváltó szeretettel, amelyből élet támad!

Szerző: refdunantul  2022.01.01. 04:00

Miért tartsuk meg az Úr parancsait? Azért, hogy élhessünk, szaporodhassunk, birtokba vehessük a földet? (1) A teremtéskor is hasonlót olvasunk: Isten megteremtette az embert, megáldotta, és azt mondta neki, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be és hódítsa meg a földet (1Mózes 1,28). Csakhogy akkor az ember az Isten színe előtt élt, Urával teljes közösségben, így az ember megtapasztalhatta az Isten áldásának zavartalan gazdagságát, az élet teljességét, Isten rendjének bőségét, amelyben a föld meghódítása és a földön való uralkodás valójában a lakott föld felelős művelését és őrzését jelentette (1Mózes 2,15). A bűneset előtt, az Istennel teljes közösségben élve, az ember szívébe volt írva Isten rendje, amelyben az élet örök életet jelentett; a szaporodás szeretettel megélt, gyarapodó életörömöt; a birtoklás pedig boldog felelősséget egymás és életterünk iránt. 

Ha vissza kell emlékezni, az egész útra, amelyen vezetett bennünket a mi Urunk (2–10), akkor nem csupán személyes, vagy valamiféle szűkebb, közösségi élettörténetünkről van szó, hanem mindenekelőtt mindnyájunk közös történetéről; benne erről a kezdetről, amelynek elején a teremtő Úr áll, akivel üdvözítő közösségben élhetett az ember. Az ember hűtlenné lett ehhez az üdvözítő közösséghez, de Isten soha nem szűnt meg szeretni az embert és ezt a teremtett világot. A bűn miatt e-világban minden nyög és sóhajtozik, várva a megváltásra, az Istennel való, eredeti és zavartalan közösségre (Róma 8,22–23). 

Amikor Isten népe visszaemlékezik az egész útra, akkor itt nem csak róluk van szó! (2–10) Az ő kiválasztásuk, nagy néppé szaporodásuk, fogságból való megszabadulásuk, a pusztában való vezettetésük, minden engedetlenségük ellenére való megtartatásuk, az Ígéret Földjére való bemenetelük áldott jele és kiábrázolása volt annak az isteni szeretetnek, amely Jézus Krisztusban teljessé lett. Őáltal az Isten szeretete minden népet magához ölel, és mindent újjá teremt, visszaállítva majd azt az édeni állapotot (Ézsaiás 11,1–9), amely a teremtéskor is üdvözítő közösséget jelentett az ember számára, Isten boldog rendjében élve. 

A köztes időben pedig azért adta Isten a parancsolatait (11–20), hogy azokat megtartva, újra ízelítőt kaphassunk a boldog kezdetből és az Őbenne kiteljesedő üdvösséges végből. De jó tudni, hogy a megváltó Úr a kezdet és a vég, az első és az utolsó (Jelenések 22,13), akinek szeretete végül minden lesz mindenekben (1Korinthus 15,28; Kolossé 3,11). Azért kell megtartani az Úr parancsolatait, hogy mindent erre a végső teljességre nézve tehessünk már „itt”, e-világban; és azért tarthatjuk meg az Úr parancsait, mert ez a végső teljesség, a Jézus Krisztusba vetett hit által, már a miénk! Az Úr nem engedi, hogy elvesszünk! (19–20; János 3,16)

Így emlékezzünk a megtett útra, ebben az üdvösségesen tág, közös emlékezetben! Ebben az emlékezetben aztán már méltó helye lehet szűkebb és akár személyes emlékezetünknek is. Az örökkévalóság távlataiban eddigi életünk eseményei, és az elmúló esztendő minden öröme és kínja szentté lesznek. Emberlétünk valahány szép és gyarló mozzanata, a Jézus Krisztusban többé már nem kár és szemét, hanem mind az isteni, üdvösséges vezetés részeivé formálódnak. Leborulva, magunkat megalázva (14; 17), ugyanakkor a felemeltetés bizonyosságával zengjük: Hála Teneked Urunk, mindenért, a Jézus Krisztusban! Ámen. 

Szerző: refdunantul  2021.12.31. 04:00

Édesanyámat látogattuk meg, aki huszonöt kilométerre lakik tőlünk, de már a Bakonyban. Balatonalmádiból nyugodtan elindultunk, a Bakonyban azonban zord időjárás fogadott bennünket. Többször ért már bennünket hasonló meglepetés, mert a Bakonyban mások az időjárási viszonyok. Hazafelé ónos eső esett és azonnal lefagyott mínusz öt fokban. Lépésben és totális bizonytalanságban vezettem az autót. Szinte reménytelennek tűnt, hogy épségben hazaérkezhetünk. Több baleset is történt az ellenkező sávban. Pár perc alatt teljes lett a káosz. Az utakat nem sózták. Egy időre félreálltam, de láttam, ahogy beesteledik, még rosszabb lesz a helyzet, ezért ismét megpróbáltam haladni. Újra elindulva, minden fékezést, minden kormánymozdulatot meg kellett gondolni. Milyen törpévé lesz az ember egy pillanat alatt, milyen tehetetlenné!

Isten népe, mint legkisebb nép, ugyanezt érezhette, amikor az Ígéret Földjének határát átlépte, hiszen annyiféle más nép lakta azt a földet, akik erősebbek, nagyobbak voltak Isten népénél, és szokásaik, kultuszaik nagyobb bizonytalanságot jelentettek nekik, mint nekem az ónos eső miatt járhatatlan út. Egyetlen esélyük volt: mennek előre, bíznak az Úr őket megtartó erejében, és mindenben csakis Istenüket követik; ha pedig megérkeznek, akkor nem „utazgatnak” össze-vissza, hanem otthon maradnak, amíg tart a veszély. 

Isten népe számára a legkisebb eltévelyedés, félrekacsingatás, az ottani idegen népek szokásaiba, kultuszaiba való belekóstolgatás a halált jelentette volna számukra, miként számunkra is, ott akkor a Bakonyban, a legkisebb meggondolatlanság. Amikor Isten azt a parancsot adja népének, hogy „irtsa ki” mindenestül az ott lakókat (1–6; 22–26), akkor Isten nem gyilkolásra gondol, hanem arra, hogy Isten népe számára még olyan nagy veszélyt jelentenek az ottani népek, mint az autó számára a síkos utak, ezért ne „utazgassanak” semerre, hanem maradjanak az Úr és egymás közelében. Ilyen helyzetben nincsenek kompromisszumok. Isten nem mások halálát akarja – ezt egyértelműen kijelentette Jézus Krisztusban – hanem féltő szeretettel oltalmazza most sarjadó, zsenge hitű népét, hogy aztán később népe által nyerjen áldást a föld minden tévelygő nemzetsége is (1Mózes 3,12). 

Isten szereti népét, ezt a legkisebb népet; kiválasztotta, megszabadította (7–8), megáldotta (12–16), megerősítette őket (21–26), hogy aztán ebből a népből jöhessen el a világ Megváltója minden nép számára. Isten kiválasztó szeretete csakis arra indíthatja népét, hogy ne ő mondjon igent más népek tévelygéseire, hanem más népek mondjanak igent az Isten megváltó szeretetére, általuk. Egyébként „minden ütközik”, törik, zúzódik, irányíthatatlanná lesz, halálos szakadékba csúszik, mint az autók a síkos úton… Az üdvösséges megérkezést csakis az Úr megváltó szeretete ajándékozhatja mindannyiónknak. 

Szerző: refdunantul  2021.12.30. 04:00

Tegnap ezt az igeszakaszt egy nagyobb egységben szemléltük, ezért most csak egyetlen igeversre figyelünk: „És igazak leszünk Istenünk, az Úr előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsokat, amelyeket Ő parancsolt nekünk.” (25)

Olyan gyönyörű ígéret ez! Amikor megérkezünk az Úr elé, akkor végre majd maradéktalanul igazak leszünk mi, akik „itt” olyan gyarlók és törékenyek voltunk, sokféle nyomorúságtól terhelten. Ez a szentség bibliai értelme is. Az élő Isten, az Úr szent és igaz, és akik az Ő színe előtt állhatnak, azok szentségéből, igazságából részesülnek. Kegyelem, hogy kiválasztott, megszabadított és elhívott bennünket az Úr, szentségével megajándékozott minket, és ezt a szentséget egyre láthatóbbá formálja rajtunk, mígnem megérkezünk Őhozzá! Jézus Krisztusban már most szentnek lát bennünket a mi Istenünk, noha nem vagyunk azok, mert Jézus Krisztus igazságán és tisztaságán keresztül tekint ránk, és vezet minket a megszentelődés útján, egyre inkább „feltisztuló” élettel. Isten ígérete, szentségünkre és üdvösségünkre nézve, Jézus Krisztusban már beteljesedett, és az Ő visszajövetelével maradéktalanul kiteljesedik.

Ez a gyönyörű ígéret attól lesz igazán ragyogóvá, ha belegondolunk abba, hogy a magunk erejéből nem tudjuk megtartani és teljesíteni az Úr parancsolatait. Ebben a testben távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6). Ebben a testben annyi bűn és konkrét vétek terhel bennünket, annyi indulat feszít, annyi gonoszság és gyűlölet kísért, miközben mindenfelé cikáznak a gondolataink. Az Úr mégis megtart bennünket, a Jézus Krisztusban hordoz, megvált, üdvösséggel ajándékoz meg bennünket, mennyei igazsággal. Éppen ez a megtartó, ingyen kegyelem tesz szív szerint késszé és hajlandóvá minket arra – ahogy hitvallásunk megfogalmazza –, hogy ettől kezdve az Úrnak éljünk. Először Isten cselekedett érettünk, mindent odaajándékozott nekünk, mi pedig ebből a megtartó kegyelemből élünk, erről teszünk bizonyságot minden lélegzetvételünkkel. Ez a kegyelem megtart, megszentel, megvált, üdvözít.

Szerző: refdunantul  2021.12.29. 04:00

Mit adott nekünk az Úr? Újra halljuk a hitvalló összefoglalást Isten népének történetéről: szolga volt ez a nép, de a szabadító Isten kihozta őket onnan, az ellenség számára nagy és félelmetes csodákkal, és bevitte őket az Ígéret Földjére (6,21–23), ahol minden jókkal élhettek – városokkal, házakkal, kutakkal, szőlőkkel –, amelyekért nem ők fáradtak, hanem ajándékba kapták azokat (10–11). 

Gondoljuk át, mit adott nekünk az Úr, ebben az esztendőben és eddigi életünk során! Csak a hit szeme látja, még a sok külső nehézség és próbatétel mögött is, az Úr ajándékait, amelyekért valójában nem mi fáradtunk, hanem az Úr kegyelméből kaptuk azokat. Persze, lehetséges, hogy sokat fáradoztunk, de éppen az az ajándék, hogy fáradozásunkon ott nyugodott az Úr áldása, így az nem lett hiábavalóvá. Bizony kaptunk konkrét szabadulásokat, beteljesedett ígéreteket, minden jókat; kaptunk erőt, bölcsességet, türelmet, reménységet a küzdelmekhez, és közben örömöt… Itt, ebben a hálaadásban, konkrét eseményekre és tapasztalásokra gondoljunk. 

Az Úr azonban ezeknél is többet adott nekünk! Őtőle való ajándék, kegyelmi állapot, hogy Ő megtartott bennünket az istenfélelemben (12–19), mert bármit tettünk, Őt félhettük és tisztelhettük, vigyázhattunk, nem engedtünk a kísértéseknek, a sokféle idegen „istennek és istentelenségnek”, hanem megtarthattuk rendelkezéseit – azokat, amelyeket Ő jónak tart, és ami nekünk is egyedül a jó –, valamint továbbadhattuk azokat gyermekeinknek (6,20). Bizony az engedelmességet is az Isten féltő szeretete viszi végbe bennünk (13). Ez a féltő szeretet tart meg minket az istenfélelemben – a hitben, a szeretetben, a reménységben, az engedelmességben – egy kísértésekkel teli világban. Nem vagyunk tökéletesek, de szentek vagyunk (6,25), mert az Úr féltő szeretete, az eseményeket is így igazgatva, megtart bennünket az üdvözítő úton. 

Az Úr még az eddig elmondottaknál is sokkal többet ajándékozott nekünk, hiszen a feltámadott Jézus Krisztusban Isten ajándékai örökkévaló értelmet nyertek. Ettől kezdve látjuk az igazi távlatokat és azt, hogy az itteni ajándékok csak előképei az örök, végső, maradéktalan megérkezésnek. Isten megáld minket ebben a világban, de az Ő ajándékai mindig túlmutatnak ezen a világon, az örök életre. Éppen az örök élet bizonyossága teszi áldássá a földi életet is. Minden más, ami ettől kevesebb, az legyen akármilyen szép, valójában halálosan kevés. „Több az élet!” (Lukács 12,23)

Szerző: refdunantul  2021.12.28. 04:00

A szeretet és a tisztelet összetartoznak. A tisztelet a szeretet egyik megnyilvánulási formája. 

A szeretet és az ebből fakadó tisztelet mindenekelőtt az egyetlen, egyedüli, élő Istent illeti meg (4). „Féld az Istent, tiszteld Őt mindenekfelett!” – így hangzik a parancs (2). A nagy parancsolat ugyanezt hangsúlyozza: „Szeresd az Urat mindenekelőtt, mindenekfelett, teljesen, egész valóddal!” (5) Szeresd az egyedüli Urat, aki személyes Isteneddé lett, a kiválasztó kegyelemből fakadó hit által!

Minden mást is lényegileg dönt el az Úr szeretete és tisztelete. Ha az Úr áll életünk csúcsán: – akkor kerülhet minden dolgunk üdvösségesen a helyére; – akkor fakadhat az Úr szeretetéből és tiszteletéből emberszeretet és embertisztelet; – akkor tarthatjuk meg az Úr életető rendelkezéseit, hiszen Ő már megtartott bennünket (2). Ha egyedül csak az Úr áll életünk csúcsán, akkor maradhat Isten Igéje a szívünkben (6), amely szabadítóan életrendező szó, amit folyton olvasunk, tanulmányozunk, ismételgetünk, láttatunk, mint a karórát a kezünkön, mint a feliratot a postaládánkon, mint a hírt az óriásplakátokonn, vagy az interneten világgá kürtölve (7–9). Ha egyedül csak az Úr áll életünk csúcsán, akkor adhatjuk tovább ezeket az Igéket a gyermekeinknek és az unokáinknak (2).

Minden ember és ember közötti szeretet és tisztelet az Isten szeretetéből és tiszteletéből fakad. Ahol nincs istenfélelem, ahol nincs istentisztelet, ott az emberi kapcsolatokban is eluralkodik a tiszteletlenség, amely a szeretetlenség egyik megnyilvánulása a sok közül (2). Isten tisztelete nélkül tobzódni kezd a gonosz, és ezernyi idegen bálvány veszi át az élő Isten egyetlen helyét az életünk csúcsán, így minden összekeveredik, határtalanul kitágul és ugyanakkor mégis halálosan beszűkül.

Szeresd az Urat, mindenekfelett! Nincs más megoldás. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő mindenekfelett szeret bennünket! Halálosan megreked az életünk, ha ezt a megváltó szeretetet nem látjuk, nem halljuk, nem tapasztaljuk, és azt válasz nélkül hagyjuk. 

Ébredjünk! Ragyogjon fel életünkben az Úr szeretete, mint a balatoni napfelkelte gyönyörűsége, és egyszeriben minden üdvösségesen rendeződik, gyógyul, tisztul, miközben az élet legyőzi a halált is.

Szerző: refdunantul  2021.12.27. 04:00

süti beállítások módosítása