Jézus a hazájában, ahol felnőtt, tanított a zsinagógában. Az ottaniak megdöbbentek Jézus tanításán, és azokon a csodáin, amelyeket másoktól hallottak. Ez a megdöbbenés megkérdőjelezte Jézus hatalmát: Honnan, kitől kapta Jézus ezt a hatalmat? (2) Ők, „odahaza”, egy zsidó ácsmestert láttak benne, a Mária fiát, akinek ismerték a testvéreit is. A názáretiek lenézték Jézust, megvetették Őt, megbotránkoztak benne (4). A „Mária fia” elnevezés is erre a bántó lenézésre utal, hiszen a fiút az apjáról szokták elnevezni (3).

A názáretiek nem ismerték fel, hogy kicsoda Jézus valójában; nem ismerték fel Jézusban az Isten hozzánk vezető „útját”, nem ismerték fel Őbenne azt, aki által Isten van jelen a világban. A názáretiek megbotránkoztak Jézusban; számukra buktatóvá lett Jézus személye, mert nem tudták elfogadni, hogy Isten ilyen emberi, hétköznapi módon, egy zsidó ácslegény személyében és sorsában jött közel a világhoz, és adott megváltást a világnak a halál nyomorúságából. A názáretiek pont azt nem ismerték fel, ami Jézus személyének titka, amelyen azóta nemcsak az ottaniak botránkoztak meg, hanem sokan mások is elestek és elesnek. Maguk a tanítványok is megbotránkoztak, Jézus halála és feltámadása idején (14,27), Őbenne; pedig éppen itt ragyogott fel Jézus személyének titka igazán. Egészen addig nem látták meg, ki is Jézus valójában, amíg az Isten Lelke meg nem nyitotta a szívüket és az értelmüket (János 20,22; Cselekedetek 2,38). 

A keresztyén hit lényege nem egy világértelmezés, nem egy tanrendszer igaznak tartása, nem egy társadalmi és történelmi intézmény, az egyház fenntartása csupán, hanem halálosan terhelt életünk, benne személyes életünk, valóságosan örök megoldása. Ha egy ember, egy másik embert néz le, az is nagy nyomorúság; de ha valaki Jézusban nem látja meg az Isten Fiát, akkor semmit sem tud Őróla, és halálos nyomorúságában maradt. Csak a Szentlélek által mondhatjuk Őt annak, aki: Úrnak, Isten Fiának, Megváltónak! (1Korinthus 12,3) Jöjj, Szentlélek! Adj hitet, növeld a mi hitünket! Csak erre van szükség!

Szerző: refdunantul  2021.07.31. 04:00

Hol van a keresztyénségből az erő? Ezt kérdezi Rudolf Bohren, több művében is, köztük a prédikálásról írt híres és hatalmas könyvében. Joggal kérdezi Bohren ezt, a mai igeszakasz alapján is, hiszen Jézus Krisztus közelében, Őt megérintve (30), mennyei, gyógyító erő adatik nekünk, egyéni életünkben, mindennapi terheink hordozásában, rendkívüli helyzetekben, bizonyságtételünkben, szolgálatunkban. Az első tanítványokat is ezzel a mennyei erővel hatalmazta fel az Úr, és így küldte el őket a szolgálatra (Máté 10,7–8; Cselekedetek 1,8). Így küld el az Úr minket is, hogy szolgálatunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4). 

Ma, amikor Jézust emlegeti a keresztyénség, akkor abból inkább tudomány, teológia, kegyesség, szertartások, látható erkölcs, intézmény származik; legkevésbé gyógyító erő. Persze ezek mind nagyon fontosak; de mennyei, gyógyító, üdvözítő, krisztusi erő nélkül semmit sem érnek, öncélúak. 

Miben áll ez a krisztusi erő? Amikor a vérfolyásos asszony Jézus Krisztust megérintette, kigyógyult a bajából, tehát konkrétan meggyógyult a testi betegségéből is (29). Igen, Jézus Krisztus mennyei ereje meggyógyít. Ez a gyógyulást adó, mennyei erő azonban mindig sokkal több, mint testi gyógyulás; sokkal több! Ugyanis ebben a világban mindig a halálra gyógyulunk meg. Jézus Krisztus ereje üdvözít, örök életet, bűnbocsánatot ad; és amíg ebben a földi életben feladatunk van, addig ad testi gyógyulást is. Az üdvösség az igazi gyógyulás: Jézus Krisztus megváltó szeretete. Amikor a béna embert meggyógyította Jézus, akkor bűnbocsánatot, üdvösséget adott neki először, igazi gyógyulásként (Márk 2,5); és ráadásként még testi gyógyulást is ajándékozott annak. Aki Jézus Krisztus üdvözítő, mennyei erejében részesült, az a betegségeit is ezzel az erővel hordozza, mint aki naponta megérinti Jézust, hiszen Jézus Krisztus már mindeneknek előtte megérintette őt. 

Amikor egyre rosszabbul vagyunk, amikor számos seben át vérzik el az életünk, amikor már minden pénzünket emberi gyógymódokra költöttük, amikor az emberi módszerekből már semmi hasznunk (25–26), akkor egy ilyen babonásnak tűnő érintés is elég (28). Ez az érintés nem volt hitvallóan bátor érintés – hiszen tele volt félelemmel ez a vérfolyása miatt tisztátalannak bélyegzett, vallásilag, társadalmilag kiközösített asszony (25) –; de konkrét érintés volt, mégpedig a megváltó Jézus felé. Ez az érintés legyőzte az emberi bölcsességet, tudást, lehetőségeket, korlátokat, és megtalálta a számára már elkészített utat az Úrhoz. Ha ilyen helyzetben a kezünk, a kiáltásunk, az életünk a megváltó Jézus Krisztust érinti meg – azt az Urat, akiről korábban már tökéletes és igaz tanításokat hallottunk (27) –, akkor ez az érintés hitből fakadó érintés. Maga Jézus Krisztus nevezi ezt a mozdulatot hitnek (34). Az élő hit az, amikor az én bölcsességemet – amely Jézus nélkül, logikusan gőgös, emberi bölcsesség – elfoglalja Jézus Krisztus minden emberi értelmet felülhaladó, üdvözítő valósága (Filippi 4,7).

Szerző: refdunantul  2021.07.30. 04:00

A gadarai megszállott (2) nemet mondott az életre, sírboltokban lakott, nem akart élni, a múltat, az emlékeit idézgette (3). Ez a megszállott ember nemet mondott a közösségre, a falura, a városra, a családjára, nem engedte magát megkötözni, ledobott minden közösségi megkötöttséget (4). A megszállottság harmadik jele, hogy nemet mondunk önmagunkra, miként a gadarai megszállott tette ezt, amikor vagdosta önmagát, pedig a Nagyparancsolat szerint is, szeretnünk kell és lehet önmagunkat (Máté 22,36–40). Nagy baj, amikor a kegyesség is kimerül önmagunk vagdosásában, önváddal, bűntudattal, állandó rossz lelkiismerettel. A megszállottság negyedik jele, miként a gadarai megszállott is, nemet mond Jézus Krisztusra is, elküldi magától az érte megérkező, gyógyító, szabadító Urat (7).

Pedig Jézus Krisztus hatalma az egyetlen, szabadító hatalom, amely nagyobb a gonosz, minket megbetegítő, tisztátalan léleknél. Nyilván – tudományosabb megfogalmazásban –, minden ilyen megszállottság megjelenik, külső és belső módokon, testi és lelki formákban, konkrét testi betegség tüneteiben, agyi és hormonális folyamatokban. Csakhogy egyetlen tudományos terület sem tudja ezt a bajt gyógyítani, a betegségben megjelenő tüneteket enyhíteni képes – és ez is nagy ajándék –, de gyógyulást csak Jézus Krisztus adhat, isteni hatalmával. Ha Ő tölti be az életünket, akkor nincs ott helye idegen és ártó hatalmaknak, amelyek csak pusztítani akarnak, ha másként nem lehet, akkor egy egész disznónyájat (11–12). Az Úr mellett, megnyugodva, megtisztultan ül az, aki korábban megszállott volt (15). 

Jézusnak ez az egy ember is annyira fontos volt, hogy mások érdekei ellenére, meggyógyította a megszállottat. Az Úr szemében minden emberi élet egyformán fontos, nem mérhető e-világi érdekekhez, nem áldozható be azokon, és az Úr azt akarja, hogy mi is így éljünk, ezzel a mértékkel, legalább a mieink között (19–20). Ehhez is az Ő megváltó, újjászülő kegyelme kell (14–17). 

Most, amikor annyi inger ér bennünket, amikor légiónyi seregek törnek ránk naponta, és betörnek az életünkbe, legbensőbb területekre is, szünet nélkül támadva; akkor nehéz arról beszélni, hogy ki lehet szabad ezektől a hatalmaktól (9). Hányféle módon leszünk megszállottá? Nem az ingerekről van szó, nem elsősorban a sokféle mániáról, rögeszméről, beteges gondolatról, szóról és cselevésről, hanem arról az uralmi szándékról, birtoklási indítékról, arról a lélekről, ami mindezekből árad. 

Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, aki Őt hirdeti és Őt próbálja megjeleníteni, annak az életében megtörtént a gyógyító uralomváltás. 

„Az evangélium hirdetése, a keresztyén bizonyságtétel és szolgálat, ördögűzés!” – mondja Rudolf Bohren. 

Szerző: refdunantul  2021.07.29. 04:00

Az emberi egzisztencia sokféle viharnak van kitéve (4,17). 

A viharban a tanítványokat hordozta a hajó, segítette őket a hajózási tudományuk és az izomerejük; amelyek egy határon túl semmit sem értek. Rádöbbentek, hogy elveszhetnek, mert minden erejük kimerült az ellenerőkkel szemben. Az ember – ha nem is mindig mer szembenézni a ténnyel – tudja, hogy mi várhat rá, hogy egzisztenciája összeomolhat. Belerettenünk, amikor a bibliai kifejezést említjük ezzel kapcsolatban: elveszhetünk? (38) Joggal jelenik meg ilyenkor a félelem (41). 

A történet csodája, a vihar lecsendesítése mellett (39), az a jelenet, ahogy Jézus alszik a viharzó tengeren (38). Jézus egzisztenciája egy másfajta egzisztencia. Ő többet tudott, amit mi csakis hit által ragadhatunk meg, hogy élete el van rejtve az Istenben, hogy élete nem alulról hordozott, hanem felülről tartott egzisztencia. 

A megoldás akkor adatott, amikor a tanítványok felébresztették Jézust, aki lecsendesítette a tengert (38). Az Úr azonban, feltámadásával és Lélek általi jelenlétében, ma ennél sokkal többet ajándékoz nekünk: megtart a viharban, ráébreszt minket arra, hogy életünk Őbenne megtartott élet. Ez a tudás a hit bizonyossága: életünk nem alulról hordozott, hanem felülről megtartott élet, amely nem enged minket aláhullani. 

Amíg csak annyit tudunk, hogy alulról hordozott az életünk – mint ahogy a tanítványokat hordozta a hajó –, addig jogos a félelem, ha lepattintott is, egy ideig. Hiszen minden szétroppan majd alattunk, ami itt hordoz: egészség, szépség, tehetség, javak, összeköttetések, hírnév. 

Jézus mondja: Miért féltek ennyire, miért lesz úrrá rajtatok a félelem, miért nincs hitetek abban, hogy életetek az Úrban elrejtett, felülről tartott élet, megváltott élet! (40) Boldog ember az, aki erre ráébredhetett; aki felfedezhette, hogy kicsoda is Jézus Krisztus (41). Az ilyen ember nemcsak attól boldog, hogy élvezi a saját hitét, hanem attól is, hogy megtart másokat, mint Isten eszköze.

Szerző: refdunantul  2021.07.28. 04:00

A példázatokban Jézus Krisztus részint megvilágította az Isten országának titkát, részint elrejtette (33–34). Az Isten országa titok, és akkor értjük meg annak titkát, ha maga Jézus Krisztus magyarázza meg nekünk annak értelmét (34). Ha az Úr maga nyit ajtót a példázatra, ha személyesen Ő szólít meg annak üzenetével, akkor ragadhatjuk meg annak titkát: tehát, ha Isten könyörül rajtunk, és megadatik, hogy értsük azt (4,11). 

Jézus példázatai vigasztaló példázatok. Ez a példázat is vigasztal: Isten népe kicsiny nép, az élő Isten ügye kicsiny ügy, mint amilyen kicsi a mustármag; de egyszer, az idők végén, csodálatos teljességben fog majd megjelenni. Vagyis Isten népe nem egy „missziói fejlődésben”, számokban is kimutatható, látható növekedésben lesz naggyá, amelynek során meggyőzzük az emberiséget, hanem úgy, hogy Isten egyszer, az idők végén, belenyúl a történelembe, és adja majd az Isten országa teljességét (Filippi 2,9–10). A parányi mustármagot elvetik, aztán majd, az Istentől rendelt időben, nagy fává növekszik, mindennél nagyobb fává (32–33). Addig azonban, az idők végezetéig, kicsi marad az Isten népe. Erre utalva kérdezi Jézus egy másik példázatának végén: Ha majd Ő eljön, vajon talál-e hitet a földön? (Lukács 18,8)

Mi pedig, ebben a kicsiségben, a kevésen hűséggel szolgálunk (Máté 25,21), miközben reménységgel, bizonyossággal éljük meg a történéseket, mint Jézus Krisztus tulajdonai, az egyház jövőjére és a magunk jövőjére nézve is. Hiszen ebben a szolgálatban, annyi apró csodában tapasztaljuk meg azt, hogy Isten országa itt van, a feltámadott Úr cselekszik. Ilyen csoda az is, amikor Isten igazságából valami mustármagnyit megértek, az átjár és naggyá növekszik bennem. Ilyenkor az öröklét előízéből részesülünk; abból, hogy a kicsiny mag mindennél nagyobb fává lesz.

Mi jellemző a kiteljesedett Isten országára? Erre csak utal a példázat. Máshonnan tudjuk, hogy az sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). Ez a fa a kínzó napsütésben árnyékot ad, megnyugvást; valamint fészket, védelmet nyújt. Isten országának ajándéka megnyugvás a kínok után, védelem a kiszolgáltatottság után; Isten országa az élet megváltó kiteljesedése, Krisztusban (33).

A hitünk is, még mustármag nagyságú. Sok minden, láthatóan nem oldódott meg még az életünkben. De Jézus Krisztusban már megoldódott, és ez egyszer a maga teljességében nyilvánvalóvá lesz. Ez a jövő tölti be a jelent és érleli hitünket. 

Szerző: refdunantul  2021.07.27. 04:00

Isten ügye: az Isten országa; az, hogy a világban igazság, békesség, szeretet és öröm legyen. Isten az ördög munkáit lerontja (1János 3,8), hogy az Isten országa növekedjen. Mi lehet a feladatunk nekünk az Isten országának munkálásában?

Isten országának munkálásában a feladatunk: a magvetés (26); a türelmes, Isten cselekvésére hagyatkozó várakozás, csodálkozó hálaadással szemlélve, amiként nő a vetés (27); majd pedig kellő időben az aratás (29). Az aratás itt nem az ítéletet jelenti, hanem az afeletti örömöt, hogy az Isten életet ad, életeket ment, növekedést ajándékoz, és érlel az üdvösségre! Örülj, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! (Lukács 1,28)

Isten országának munkálásában nem feladatunk az, hogy mi teremtsük meg az Isten országát. Az Úr őrizzen bennünket attól, mert rettenetes lenne az az ország. Az Isten országának létrejötte csoda, mindenestől Isten cselekvése. Ezt a növekedést mi csak – a magvetés és az aratás közötti időben – hálaadással szemlélhetjük (28). 

Magától terem a föld. Ez a „magától” az emberi értelemmel felfoghatatlan kegyelem, amely mindent elvégez, és még abban is kegyelmes, hogy nekünk is ad ebben feladatot, miközben mindenestől az Úr cselekszik. 

Ez azt üzeni nekünk, hogy el ne bízzuk magunkat, ki ne akarjuk ragadni az Isten hatalmas kezéből a cselekvést, mert akkor az „ellenség” martalékává leszünk. 

Ugyanakkor hatalmas vigasztalás szólal meg itt felénk: el ne csüggedj, csak vess; szóld azt, amit megragadtál, befogadtál, megértettél az Isten üzenetéből; valamint tedd a dolgod, és imádkozva hagyatkozz az Úrra, mert nem tőled függ a növekedés, az eredmény, az Isten országának növekedése; nem tőled függ az üdvösség. 

Boldog ember az, aki az Úrban bízik! (Zsoltárok 84,13)

Szerző: refdunantul  2021.07.26. 04:00

Felragyogott ez az igeversrészlet előttem, az amúgy is kimeríthetetlenül gazdag üzenetű, mai igeszakaszból.

Már a magvető példázatában hallottuk, hogy kegyelmi állapot, ha valaki hallja és érti Jézus szavát; nemcsak nézi, hanem látja az Ő Igéjéből fakadó jövő reménységét (4,11). Isten Igéjének hallása és értése, az abból fakadó reménység meglátása és megragadása mennyei ajándék (23). 

Jézus Krisztus ma is elrejtetten jelenik meg. Másként elrejtett az Úr ma, mint akkoriban volt, hiszen Jézus titka halálában és feltámadásában nyilvánvalóvá lett. De csak hit által ragadható meg ez a titok. Ma úgy elrejtett az Úr, hogy a sokféle hitetlenség süketté és vakká torzító korában élünk, amelyben a hit ugyancsak mennyei ajándék. Jézus szava ma is szól, csodáit ma is cselekszik; de sokan nem értik és nem látják ezt, sőt megbotránkoznak rajta, káromolják Őt. 

Jézus, mint lámpás, elrejtett; de a hívők számára elrejtettségében is nyilvánvaló: mi érthetjük és láthatjuk Őt, megtapasztalhatjuk áldott jelenlétét, és reménységgel várhatjuk, hogy Ő visszajön, és teljessé teszi azt, ami ma töredékes (21–22). 

A hit mértéke ez, amely hall és ért, néz és lát, mégpedig a hit szemével, Jézus Krisztus távlataiban. 

Így a hit embere ezzel a mértékkel olvassa, hallja Isten szavát, és még ráadást is kap, mert közben egyre gazdagabbá lesz Isten Igéjének minden verse, sora, szava, amely üdvbizonyosságot, erőt, vigaszt, örömöt nyújt számára. 

A hit embere azonban, kegyességén túl is, így hall, hallgat és ért mindent, a hit mértéke szerint. A krisztusi ember a gyarló szavakban, megjegyzésekben, bántásokban is emberi segélykiáltásokat hall meg. A hit embere Jézus Krisztus fülével hall meg másokat is. Ez a hit mértéke (24). Ezzel az üdvösséges mértékkel mért neki az Isten, és ő is ezzel a mértékkel mér másoknak; így hall és lát másokat. 

A krisztusi ember már nem lehet elrejtett lámpás, hanem csak világító mécses, amely mások elrejtett életét is előhozza a sokféle modern odúból (21). A hit mértéke reménységgel hall és lát másokat, hiszen neki mindene megvan, a Krisztusban; és azt is látja, hogy egyre csak kap, amiért hálás az Úrnak (25).

Ítéletes, ha mécsesünket letakarjuk; ha nem a hit mértékével hallunk, látunk és cselekszünk. Ekkor olyanná lettünk, mint akik nem vették észre a mennyei kincset, és az el is vétetett tőlük. 

Hallod-e, látod-e, éled-e azt a többet, amit te kaptál az Úrtól? 

Kegyelem alatt vagy, ha ezzel a mennyei mértékkel hallasz, látsz, élsz, világítasz, mint Krisztus követe; egyre többet kapsz majd!

Szerző: refdunantul  2021.07.25. 04:00

A tanítványokhoz fordul Jézus a magvetőről szóló példázat elmondása után: Nekik megadta az Isten, hogy értsék az Úr beszédét, Igéjét! (11)

Majd Jézus hangnemet vált, és azokról beszél, akik „odakint” vannak, akik nem érthetik a példázatot, mert néznek, de nem látnak; hallanak, de nem értenek, így meg nem térnek és bűnbocsánatot nem nyernek (12). Akik odakint vannak, azok számára Jézus minden szava példázattá, rejtéllyé válik (11). 

Kik vannak belül, és kik vannak odakint? Induljunk ki onnan, hogy Jézus körül álltak akkor a tanítványok, majd a sokaság – akikről Márk evangéliuma végig reménységgel szól –, valamint a zsidó kegyesség képviselői, akik láthatóan elutasították Jézust. Figyelembe kell venni Márk legfontosabb szempontját is, miszerint ez az egész jelenet húsvét előtt történik, Jézusnak még meg kell halnia és fel kell támadnia ahhoz, hogy bárki is megérthesse az Isten országának titkait. Ez a titok, Márk számára, nem a tanító és a csodatévő Jézus, hanem a Megfeszített, aki él. Addig mindenkire nézve érvényben marad az értetlenség. Lám, a tanítványok sem értik a példázatot, pedig nekik megadatott, hogy értsék, mégis meg kell nekik magyarázni annak értelmét (13). 

Ameddig valaki nem jut el nagypéntekig és húsvétig, a megváltás bizonyosságáig, addig arra nézve érvényben marad az értetlenség, nemcsak a Krisztus ügyét illetően, hanem saját életét, mások életét és a világ nagy dolgait illetően is. Semmit nem érthetünk az Úr nélkül! Nekünk nem azzal kell foglalkozni, hogy ki van odakint, ki meg odabent! Mi adjunk hálát, hogy nekünk felragyogott az evangélium, és az Úrban élünk, látunk, értelmezünk mindent. Ez kegyelmi állapot, amelyből hűséges, sokakra reménységgel tekintő szolgálat következik.

Szerző: refdunantul  2021.07.24. 04:00

Isten akarata cselekvésének Márknál nem erkölcsi értelme van, hanem annál sokkal több. Éppen a jelenet képe magyarázza, hogy mit érthetünk Isten akaratának cselekvésén. Akik nem kívül állnak, hanem bent vannak, Jézus közelében, és Őt hallgatják, valamint Őtőle várnak örök megoldást, azok Isten akarata szerint valók. Jézus azzal teljesítette Isten akaratát, hogy engedelmesen végigjárta megváltó útját, sokakért: meghalt és feltámadott. Isten akarata az, hogy az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztushoz forduljunk, Őrá hagyatkozzunk, az Ő közelében üdüljünk fel, Őtőle várjunk mindent. Márknál Isten akarata cselekvésének nem erkölcsi, hanem krisztológiai értelme van; ennek az utóbbinak természetesen van erkölcsi következménye is (33–35).

A kép egyébként döbbenetes: nagy sokaság hallgatja Jézust, és éppen a családja nem értette meg Őt; kívül megállnak, és beküldetnek érte (31–32). Jövetelük szándéka ismert (3,21): Jézus családtagjai azt hitték, hogy Jézusnak elment az esze; ahelyett, hogy családi feladatait teljesítené, a tisztes élet rendjében, inkább vándorprédikátornak állt. Ezért eljöttek, hogy elfogják Jézust és hazavigyék. Döbbenetes a család viselkedése, ugyanakkor ne csodálkozzunk ezen, hiszen többen a saját családunkról tudjuk, hogy éppen a család a legnehezebb missziói terület. Egyébként a család, kiemelt helyzetekben és időszakokban a bizonyságtétel helye, mindenekelőtt azonban az imádság tárgya, valamint a hiteles élet lehetősége, a hívő ember számára. Ez pedig áldássá lesz. Jézus soha nem tagadta meg családját, anyjáról még a kereszten is gondoskodott (János 19,26), és nyilván könyörögött értük, így az elvetett mag kihajtott a család szívében, hiszen Jézus családja csatlakozott az első gyülekezethez (Cselekedetek 1,14), és ott Jézus testvérei vezető szolgálatot töltöttek be (Galata 1,19). Aki a vérszerinti családját akképpen elhagyja, hogy lemond róluk, nem imádkozik értük, sőt kárhoztatja őket, Jézus követésére hivatkozva, az sehol nem egyeztethető össze Isten Igéjével. Jézus nem tagadja meg vérszerinti családját, hanem kinő abból, mint amikor valaki megházasodik és új családot alapít, elhagyva a szüleit. Ezzel a megházasodott ember nem tagadja meg a szüleit, hanem az Isten akarata rendjének engedelmeskedik. 

Jézus családtagjai azok, akik az Ő közelében vannak. De ebben a családban csakis Jézus a családfő. Amikor tehát Jézus családtagjai, a küldetésben álló Jézust vissza akarják vinni a mindennapokba (3,21), akkor itt fontos üzenet hangzik el Jézusra nézve és ránk nézve is. Hiszen Jézusnak mindenek felett kiemelt küldetése volt. Igen, Jézus, az Isten Fia. Vigyázzunk, mert annak a nagy többségnek, akikhez valószínűleg mi magunk is tartozunk, éppen az az Istentől való küldetése, hogy ne rendkívüli dolgokat tegyen, hanem álljon be a mindennapi rendbe, és úgy építse Isten országát. Sok küldetéses ember igazából önküldetéses, felforgató ember, sok nyomorúságot okozva a világnak. A világ, Jézus Krisztusban megváltott világ: mi csakis az Úr engedelmes szolgái lehetünk, akik beállnak a sorba… Jézus családjának tagjai vagyunk, de Ő a fő!

Szerző: refdunantul  2021.07.23. 04:00

Jézus példázatának képi világával élve kimondhatjuk: Erre a világra telepedett egy „erős ember”, aki látszólag mindent ural, a markában tart, irányít. Ez a világ minden nyomorúságának forrása. Ez az „erős ember”, minden más embernél erősebb, végül mindenkit legyőz és kifoszt (27). Ez az erős valaki a gonosz, akit a mai igeszakasz többféleképpen nevez meg, ördög, ördögök fejedelme, sátán, Belzebub (22–26). Ha mai, okos emberként mindezt mítosznak tartjuk, a gonosz személy voltát elvetjük, valamint annak seregét nem tartjuk valósnak, azzal csak hozzájárulunk azok hatalmának tombolásához. Nézzünk szét a világban: mennyi a gonoszság, a szenvedés, amit mi okozunk egymásnak; de mi, illetve ki van ezek mögött? Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efezus 6,12)

A mai igeszakasz egyrészt arra hív, hogy vegyük komolyan a gonosz munkáját és hatalmát, és alázattal tegyük ezt, belátva a magunk gyengeségét. Nálunk hatalmasabb a gonosz: mi gyengék, esendők, kísérthetők vagyunk, mi elbukunk; minket bedarál, szétdobál, halálra visz a gonosz, kárba veti az életünket. Aki pedig azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen! (1Korinthus 10,12) Éppen a napokban tapasztalom, hogy mi keresztyének, milyen kegyetlenek tudunk lenni azzal szemben, aki elbukott. Hirdetjük az irgalmat és a bocsánatot, de mi magunk nagyon irgalmatlanok vagyunk, egymáshoz is; és eszünkbe sem jut, mi lenne velünk, ha egyszer a mi törékeny életünk hajója is léket kapna valahol. Egészen rettenetes az a gőg, amiben éljük a hitéletünket.

A mai igeszakasz odakerget minket ahhoz a Valakihez, aki a legerősebb! Igazi örömhír, az egyetlen megoldás számunkra, hogy van Valaki, aki ennél a gonosz, „erős embernél” is erősebb; aki képes behatolni hozzá, és képes annak hatalmát megtörni. Jézus Krisztus legyőzte a gonoszt, halálával és feltámadásával. A gonoszt megkötözte, és noha az még tombol egy utolsót, a győzelem már a miénk. Ez a krisztusi győzelem nem engedi viszonylagossá tenni a bűnt, a rosszat, a szeretet nevében; de ez a krisztusi győzelem nem engedheti meg magának, hogy a hit önhittségével irgalmatlan legyen; legalább a sajátjaihoz ne legyen kegyetlen, de másokhoz se… A bizonyosság hitvallóvá és irgalmassá tesz egyszerre. 

A mai igeszakasz könyörgésre indít bennünket: Urunk, csak attól óvj meg, hogy a Te krisztusi győzelmedre nemet mondjunk; és a Te Lelked életet, üdvösséget adó munkáját gyalázzuk, becsméreljük. Óvj meg bennünket attól, hogy megbotránkozzunk a Te kereszthalálodon, és legyintsünk feltámadásod csodájának hallatán, ennek nyomán megtagadjunk Téged, aki a legerősebb vagy, megváltó szereteted által, és aki egyedül vagy képes teremteni és újjáteremteni, üdvözíteni és valódi megoldást adni! Hány gyalázkodó, káromló hangot hallunk manapság! Mi miként szólunk, élünk; imádkozunk megtérésért? (28–30)

*

Barth írta: „Ami nekünk hiányzik, túl van mindenféle morálon, politikán, etikán, amelyek állandóan a valósággal való kompromisszumra kényszerülnek, ezért semmit nem tudnak megoldani, ahogy az un. keresztyén morál és az un. szocialista politika sem. Az emiatti zavarodottságomban meggyőzővé lett számomra a keresztyén reménységen, a feltámadott Jézus Krisztuson tájékozódó teológia üzenete.”

Szerző: refdunantul  2021.07.22. 04:00

A tanítványok elhívása előtt Jézus felment a hegyre (13). A hegy, Márknál, az imádság helye. Jézus imádkozott, mielőtt megszólította a tizenkét tanítványt. Ő, aki Isten Fia volt, és Isten akaratának teljes ismeretét bírta, emberként folyamatosan imádkozott, most a tanítványok elhívása előtt is, hogy Isten akaratának engedelmes cselekvője legyen mindvégig. Ha Ő így könyörgött, akkor nekünk szüntelenül imádkoznunk kell (1Thesszalonika 5,17), hogy az Úr követésében meg ne lankadjunk, ugyanakkor az Ő vezetésének bizonyossága miatt, mindig örömmel és reménységgel, csüggedés nélkül járjunk az úton.

Jézus, isteni hatalommal hívta el azokat, akiket akart (13). Jézus döntésében Isten szuverén, kiválasztó kegyelme ölt testet. Ez az isteni kiválasztás és elhívás emberi értelemmel felfoghatatlan csoda, de mindenben erőt ad, hiszen ettől az isteni szeretettől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39). Erre az elhívó szóra senki nem tudja azt mondani, hogy nem: a megszólított emberek csatlakoztak Jézushoz és az Ő tanítványai lettek (13).

Jézus tanítványának lenni azt jelentette, hogy a tanítványok mindenkor Jézussal voltak. Akkor ez, Jézus földi élete során, konkrét, látható együttlétet jelentett. A tanítványság lényege ma is ez; mindenkor Jézus közelében lenni, mindenkor Ővele, az Ő vezetésével cselekedni, az Ő követésében járni, bármit is teszünk (14). 

A tanítványság jelentette Isten Igéjének hirdetését, amelyet látható jelek kísértek (14–15), vagyis miközben a tanítványok Isten Igéjét hirdették, Isten hatalma cselekedett, és emberek gyógyultak, tisztultak, megszabadultak. Rudolf Bohren említi az igehirdetésről írt könyvében, hogy ezekről az igehirdetést kísérő jelekről ma sem mondhatunk le, mert az Úr ma is hatalmasan cselekszik ott, ahol az Ő Igéje szól. Ezért az igehirdetést ma is jelek kísérik, az ma is Isten embermentő hatalmának kifejezése, az ma is „ördögűzés”. 

Milyen vegyes csapat ez a tizenkettő (16–19), mégis ők az első tanúk, és Istennek úgy tetszett, hogy az egyház igehirdetése az ő bizonyságtételükre épüljön. Jézus evangéliumának ők a hirdetői, de az evangélium szabadító hatalmának nem ők a biztosítékai, hanem maga Jézus Krisztus.

Szerző: refdunantul  2021.07.21. 04:00

Jézus híre terjedt, mert a környékbeli tartományokban és országokban is meghallották, hogy milyen nagy dolgokat vitt véghez (7–8). Így egyre többen jöttek hozzá, zsidók és pogányok egyaránt. Márk újra és újra hangsúlyozza a Jézus által elhozott evangélium egyetemességét. Jézus mindenkié, mindenki hall róla, de ez a hallás mozgásba hoz, elindít Jézus felé.

Ugyanakkor Jézus egyelőre folyamatosan visszavonul a tömeg elől: elvonul a tenger mellé (7); illetve kér egy csónakot, a sokaság miatt, hogy ne tolongjanak körülötte (9); akik pedig felismerik, hogy Ő az Isten Fia, azokat keményen csendre inti, hogy ne fedjék fel a kilétét (12). Ez az úgynevezett messiási titok. 

Jézus sok embert meggyógyított (10). Akinek csak baja volt, meggyógyult Jézus jelenlétében, Jézus közelében, a Jézussal való kapcsolatban. Aki Jézushoz jön, azt Ő nem küldi el (János 6,37). De Jézus mégis újra és újra igyekszik visszavonulni a jeleket váró sokaság elől, mert ezek a csodák soha nem tárják fel Jézus személyének igazi titkát, mint ahogy a csodára váró sokaság sem jelent még tanítványi gyülekezetet. 

Jézus nem akarja, hogy személyét csodákhoz és nagy tanításokhoz kössék, mert az Ő személyének titka majd a kereszthalálban és a húsvéti feltámadásban lesz nyilvánvalóvá. Akinek itt felragyog az igazi csoda, a Szentlélek által, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, annak örök élete és üdvössége van. Ez a bizonyosság, a megváltottság bizonyossága az, amely a földi életet is széppé teszi, és minden valóságos problémáját meggyógyítja. Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit nélkül azonban csak megbotránkozunk az örök és új élet örömhírén, és valójában csak földi, ideigvaló dolgainkhoz akarjuk megnyerni Jézust; így Ő egy lesz a sok közül, életünk eszköztárában. Ez a lelkület olyan tisztátalan, mint ahogy a tisztátalan lelkek provokálták Jézust, amikor idő előtt, de egyben gúnyosan is, felfedték istenfiúságát (11). A húsvéti hit a hit, amely megtisztít, meggyógyít, üdvözít és áldássá tesz.

Szerző: refdunantul  2021.07.20. 04:00

Jézust már figyelték (2). A hivatalos vallási ideológusok rendőrsége folyamatosan követte Jézust. Az előző fejezetben már láthattuk azokat a területeket, amelyeken Jézus összeütközésbe került a korabeli vallási vezetőkkel: bűnbocsánat, asztalközösség, böjt, szombat kérdései. 

Amikor Jézus szombaton a zsinagógába ment, akkor egy sorvadt kezű emberrel találkozott (1). Jézust figyelték: meggyógyítja-e szombaton ezt az embert? Így akartak vádat emelni ellene (2). Lám, az imaház sem az imádság, az Istennel való találkozás helye, nem a sorvadt életek gyógyulásának helyszíne, hanem mások megfigyelésének, az ügyes jogászkodásnak, az előírt rend és az uralkodó vallási ideológia fenntartásának épületévé lett, ahol vádemelésre készülnek, ahol végül kimondják, hogy Jézust el kell pusztítani, csak azért, mert valakin segített (6). Hol van itt az élő Isten szeretete, az ember szeretete; hol vannak innen a látható hit gyümölcsei? Hol van az Istennel való találkozás öröme, csodája, gyógyító szabadsága? Ilyenné lehet egy imaház hangulata? Ilyenné lehet a testvérek közössége?

Bizony, bennünket is mindig fenyeget ez a veszély. Éltem már át olyan gyülekezeti közösséget, ahol a légkör félelmetes, fojtogató volt, ahol a sorvadt kéz még sorvadtabb lett, ahol a szigorú tankegyesség rideg ideológiává vált, amely figyelte a tagjait, képes volt kiátkozni is azokat, akik eltértek a rendtől. Kell a rend! De az, amit az Istent teremt. Azt is átéltem már, hogy a segítség halálos ítéletévé is lehet a segítőnek, mert azonnal jönnek az irigyek: „Miért, milyen jogon, milyen alapon segítettél, miért pont ezeknek, miért avatkoztál bele; szinte kimondták, ne segíts nekik!” Félelmetes, gonosz folyamatok ezek, és tele van ilyenekkel az életünk, a szolgálatunk. Számos lesújtó példát mondhatnék még…

Jézus középre állította a sorvadt kezű embert (3), és jót tett szombaton (4), meggyógyította a beteg embert (5). A rabbik szerint a szombatnapi gyógyítás munkának számított, ha nem közvetlen életmentésről volt szó. Jézus megszegte a szombatot, hiszen a sorvadt kezű ember nem volt életveszélyben. Jézus számára az ember áll középen, és az emberrel együtt maga a lakott föld, mint élettér. Isten, Jézusban megmutatta, hogy szereti az embert, a világot, az életet, és azt, ami elsorvadt, újra élettel akarja megtölteni: a nyugalom napja ezt az örömhírt hirdeti nekünk. Milyen döbbenet, hogy a vallásos ember annyira keményszívűvé lehet – amellyel védi a saját becsontosodott nézetét –, hogy az szinte haragot vált ki Jézusból; nem indulatot, hanem ítéletet (5). 

Engedd, hogy elsorvadt tagodat, életedet, hitedet megtöltse újra élettel, üdvösséggel az Úr!

Szerző: refdunantul  2021.07.19. 04:00

Milyen döbbenetes ellentmondás: Isten szabadító Isten, és a vallásos ember értelmezésében a szabadító Istenre való hivatkozásból mindig az következik, hogy mit nem szabad tenni. A szombat, a nyugalom napja, a szabadító Isten előtti hálaadás ünnepe, az öröm és a pihenés alkalma szigorú, számos végrehajtási utasítástól terhelt, öncélú törvénnyé lett. Szombatnapon a zsidó vallás őrei, a farizeusok, figyelték az embereket, hogy a rabbik értelmezése szerint, mindenki betartja-e a szombatot. Minden elromlik a kezünk alatt? 

A nyugalom napjának megtartása, az Isten szabadításában részesült ember számára boldog lehetőség, amellyel élhet, amely által megerősödik hitében, életében, a mennyei világ erőiből részesül, az Úrral és a másik emberrel való közösségben. Ez az áldás elég lesz az elkövetkezendő mindennapokra. Az Isten szabadításában részesült ember boldogan él az Isten rendjében, tiszteli Isten törvényét, és minden helyzetben – így a szükséghelyzetekben is – szabadon tud azzal az Isten dicsőségére élni. Áldott, boldog, felelős szabadság ez.

Jézus hangsúlyozza, hogy a nyugalom napja lett az emberért. Isten szabadítása azt jelenti, hogy Ő szereti az ember, az emberért teremtett… Az ember szabadulása és egyben szabadsága ott kezdődik, amikor az ember rádöbben Isten szeretetére, ez pedig örömmel és szent felelősséggel tölti el őt. Olyan Urunk van, Jézus Krisztusban, aki Ura a világnak, aki Ura a törvénynek és a szabályoknak is, aki Ura a személyes életünknek: aki egyszerre ajándékoz nekünk életet és örök életet, szabadságot és rendet, örömöt és fegyelmet; mindezt értünk teszi, és rajtunk keresztül az egész teremtett világért, hogy szeretete és irgalma láthatóvá legyen mindenütt!

*

A tanítványok kalászokat tépdesnek. Itt nem írja az igeszakasz azt, hogy egyébként éhesek voltak-e, vagy sem. 

A történet összetettségét nemcsak a szombatnapi kérdés adja elénk, hanem olyan örök emberi kérdések is, amelyek elevenné teszik a történetet egy vallástalan korban is. A mi korunkban ugyanis a nyugalom napja súlytalanná lett, az ezzel kapcsolatos „hitbéli törvénykezés” is értelmét veszítette. Látszólag legalábbis ez a helyzet… 

Szóval a kérdések: Tépdeshetünk-e szabadon, bárhol, bármit, ahogy nekünk tetszik? Behatolhatunk-e más földjére, hogy ott letépdessük a másét, a más kertjét, tulajdonát, feleségét… A szükség mennyiben késztethet bennünket arra, hogy tépdessünk összevissza, indulatból, önzően és dühösen; hiszen sokféle szükség van, a tényleges és jogos testi szükségeken túl, az ösztön is egy szükség, a vágyak meg a hiányok... A szükség mennyiben jogosít fel a határok átlépésre? Miféle szükségek ezek? Kik okolhatók ezekért a szükségekért? Vannak-e átléphetetlen határok? Egyáltalán hol húzhatunk meg határokat? 

Milyen határokat húzogat az egyház? Dogmatikai-tanbéli, írásértelmezési, kultuszi, kegyességi, hagyománybéli, moralizáló határokat húz meg az egyház; vagy azt vallja és hirdeti, hogy Jézus Krisztusra tekintve, Isten akaratának engedve, a határt maga az Isten húzza meg, így csakis megtérésért könyöröghetünk, mert vagy fanatikusok leszünk, vagy szabadosak. Valójában mindegyik rombol. Jézus Krisztus ott van jelen, ahol építést, épülést látunk, nem tépdesést és szaggatást, történjék az szükségből vagy szabadságból, hétköznapon vagy éppen a nyugalom napján…

Szerző: refdunantul  2021.07.18. 04:00

Jézus egész igehirdetésének súlypontjára mutat ez a szakasz. A lakodalom az öröm, az ünnep ideje, amikor semmiféle böjtnek nincs helye. Ezzel a képpel Jézus azt hirdeti meg, hogy itt van a végső, üdvösséges idő, hiszen Őbenne maga Isten van jelen kegyelmével és jóságával. Ezért nincs szükség és lehetőség másra, csak az örömre (19). 

Isten jelenlétének örömideje értelmetlenné tesz minden vallásos teljesítményt – ideértve az akkori zsidó böjti szokásokat, és az egyes zsidó kegyességi körök böjtöléseit – amellyel az ember hatni akar Istenre, hogy kegyelemre hangolja Őt (18). Isten kegyelme, bocsánata nem válasz az ember vallásos buzgóságára, böjtölésére, farizeusi kegyességére, hanem az Ő szabad kegyelmi döntésének ajándéka. Tehát ebben az örömidőben böjtölni ugyanolyan képtelenség, mint egy lakodalomban.

Márk teológiája hangsúlyozza ki leginkább Jézus igehirdetésének radikalitását. Márk azt tartotta, hogy Jézus tanítványai nem böjtöltek, és Jézus maga sem böjtölt (18; Máté 11,18). Ezért, ha jönnek majd napok (20), amikor a húsvét utáni gyülekezet visszatér a böjthöz, az is igazából ellentmond Jézus abszolút igényének. Hiszen a feltámadott Úr húsvét után is velünk van, Igéje által, mindenkor: ezért a húsvét utáni idő is az üdvösséges öröm ideje. Az az új, amit Jézus hozott, olyannyira összeegyeztethetetlen a korábbi régivel, mint a régi ruha és az új anyagból arra varrt folt, a régi tömlő és az abba töltött új bor (21–22); mint a lakodalomban a böjt. 

Mindezt átgondolva, megkérdezhetjük, hogy hol van belőlünk ez a valódi, jézusi, evangéliumi öröm? Ez az öröm nem rajongás. Hiszen a rajongás nem vesz tudomást arról, hogy Jézus visszajöveteléig még feszültségben élünk, ezernyi baj között. Mégis, a krisztusi kegyelemből táplálkozó öröm folyamatos, mindenkori, a körülményektől független öröm, az Úrban (Filippi 4,4); a bizonyosságból fakadó öröm. Urunk, növeld a hitünket! (Lukács 17,5)

Szerző: refdunantul  2021.07.17. 04:00

Amikor Jézus továbbhaladt – így vezeti be Márk Lévi elhívásának történetét (14). Márk evangélista nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Jézusnak nem volt sem „háza”, sem „otthona”. Jézus vendég volt mindenütt, aki folyamatosan úton volt, hol egy kapernaumi házban (2,1–12), hol a tengerparton tanított az Isten országáról (13), majd onnan is továbbhaladt másfelé (14). Jézus követőinek is tudniuk kell, hogy nincs „itt” maradandó lakásunk, ezért az eljövendőt, az eljövendő Urat keressük (Zsidókhoz írt levél 13,14). Mi emberek, hitben járva is keressük persze az otthon biztonságát; tudja is ezt a mi Urunk, ad nekünk védett otthont, családot, gyülekezetet; de azért, hogy ott megerősödve a hitben, minden nap elinduljunk a szolgálatba; miközben tudjuk, hogy „itteni” otthonunk csak ideiglenes: Jézus Krisztusban van a mi örök hazánk.

Jézust a tenger mellett is, ahogy a kapernaumi házban is, nagy sokaság hallgatta (13). Márk kifejezése: „az egész sokaság” (13). Ez a visszatérő kép Jézus hatalmának, és az emberre való igényének egyetemességét hirdeti. Mindenkinek szüksége van Jézus tanítására, hiszen Jézus úgy tanított, mint akinek mennyei hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (1,22). Jézus hatalommal szólt az Isten országáról. Ez a hatalom azt jelentette, hogy akit megszólított, az nemcsak hallott az Isten országáról, annak örök boldogságáról, öröméről, bőségéről; hanem mindjárt részesült is abból. Az igehirdetés hatalma, ma is ez: Jézus hatalmával szólni az Ő Igéjét, hívó szavát, mindenkinek, az „egész sokaságnak”, elkülönülés, válogatás nélkül; és az Úr majd cselekszik. Lévi elhívásának története is ezt hirdeti: mindenkinek szól ez a hívás, isteni hatalommal; Jézus szól, megszólít és részesít is mennyei javaiból.

Jézus Lévit konkrét élethelyzetében látta meg, a vámszedő asztal mellett ülve (15). 

Jézus a sokaság között is meglátja azt, akit éppen akkor meg kell látni. Ő így lát bennünket is; meglát kiválasztó, elhívó tekintetével; konkrét örömünkben, bajunkban, nyomorúságunkban, és kihív bennünket onnan. 

Jézus, hatalmas szavával beleszól Lévi életébe, tanítványává, követőjévé teszi őt. Jézus tanítványává nem az emberi képességeink tesznek, hanem Jézus elhívó, hatalmas szava. 

Ez itt különösen is hangsúlyt kap, hiszen Lévi vámszedő, akit a rómaiak kiszolgálása miatt saját népe – emberileg joggal – megvetett, népáruló bérencnek tartott, aki a több pénzért – hogy neki is jusson a beszedett vámból –, a saját népét is megkárosította, akár nyerészkedően megzsarolta. A vámszedőket tisztátalanoknak tartották, kultikus értelemben is, mert pogányokkal, azaz rómaiakkal érintkeztek. A vámszedőket vallásilag és társadalmilag is kiközösítették, és nyilvánvalóan a bűnösök és pogányok közé sorolták őket. 

Mindezt Jézus is tudta, mégis meglátta, megszólította, elhívta Lévit. Jézus ezzel egy olyan határt lépett át, amelyet hiába kritizáltak és fenyegettek népének és korának éppen bevett ideológusai (15–16), Jézus isteni hatalma mennyei távlatokban látott és nemcsak saját korának szemüvegén át; sőt, egyenesen küldetéseként határozza meg ezt a látásmódot és az ebből következő cselekvést (17). Jézus követői is mindig látják saját korukat, de egyben túllátnak az adott kontextuson, és aszerint szólnak, cselekszenek. 

Ilyen radikális az Isten kegyelme, még egy Lévit is elhívhat. Isten kegyelme áttör minden vallási és társadalmi korlátot, a legmegvetettebbek és a legmélyebbre süllyedtek előtt is megnyitja a kegyelem ajtaját. Jézus Krisztus nem ismert reménytelen helyzetet. Akiket azonban ez az isteni hatalom megszólított, azok elkezdték Jézust követni, az Isten országában újjászülettek, mássá lettek, és bizonyossággal tudták, hogy hová tartoznak.

Szerző: refdunantul  2021.07.16. 04:00

Jézus sok beteget meggyógyított, ezért mindenki Őt kereste (1,32–37). Kapernaumban is azonnal elterjedt a híre, ezért olyan sok ember gyűlt össze a házban és a ház körül, hogy mozdulni sem lehetett. Tömegek vártak Jézusra, mert gyógyulni akartak betegségeikből. Amikor az ember beteg, bármi áron gyógyulni szeretne. Sok a beteg, aki azért tudja magáról, hogy beteg, mert a teste jelzett, és a test nagyon tud fájni (1–2).

Jézus azonban először tanította őket, és a várakozók kénytelenek voltak meghallgatni Jézus igehirdetését, amiben Ő egy másfajta betegségre mutatott rá, amit nem akarunk azonnal meglátni, elismerni, beismerni. Ezt a betegséget, amely minden emberi nyomorúság forrása, és amelyet Jézus így nevez: a bűn. Minden betegségünknek, testi-lelki bajunknak, konfliktusunknak, halálunknak, kárba veszett életünknek oka a bűn: az Isten nélküli, az Istentől elszakadt, az Istennel ellenségeskedő élet nyomorúsága. Jézus azért jött, hogy ezt az alapbetegségünket gyógyítsa meg, minden baj forrását, megbocsássa bűneinket, és visszavezessen minket az Istenhez, aki minden életnek forrása (5). Az ember többnyire tiltakozik, hogy ez lenne a baja; vagy megbotránkozik Jézuson, mint Isten Fián, Megváltón, ahogy ezt az akkori írástudók tették; és teszik ma is, sokan. Még az ember Jézus elviselhető a ma embere számára, min a szeretet példája; de az Isten Fiaként tanító és gyógyító, embert megváltó Jézus Krisztus alig (6–7). 

Pedig az igazi gyógyulás a bűnbocsánat, amikor az Istennel való közösségünk helyreáll, amikor bizonyossá válik számunkra, hogy örök életünk van, Jézus Krisztusban. Ez a hit testi-lelki gyógyulást ad, rendezi önmagunkkal és a másikkal való viszonyunkat, valamint reménységet ad akkor is, amikor testi gyógyulás már nincs számunkra, mert úton vagyunk hazafelé… Addig azonban a hívő ember szolgál, hívő testvéreivel együtt – mint itt ezek négyen – és sok embert vezethet Jézushoz; olyanokat is, akik kifelé csillognak a tehetségtől és a sikertől, ám valójában mégis olyan tehetetlenek, mint ez a bénult beteg, itt a bibliai történetben (1–5). Felfoghatatlan csoda: Jézus látta a béna barátainak hitét, meggyógyította a bénát (5). Ne feledjük, az igazi gyógyulása a bűnbocsánat volt, a testi gyógyulás pedig áldott ráadása annak (9–12). 

Ilyen hatalmas Urunk van! (10)

Szerző: refdunantul  2021.07.15. 04:00

Aki leprás lett, azt elkülönítették, hogy másokra ne terjedjen át a betegség. A leprásnak „karanténba” kellett vonulnia, mások védelme miatt. A lepra fájdalmas, lassú, halálos kínokkal járó betegség volt, amelyet elkülönítve kellett végigszenvedni, miközben Jézus korában a leprást megbélyegezték, hogy Isten haragja van rajta. Három nyomorúság együtt: testi kínok, kirekesztettség, és ráadásul még Isten sem szeret…

Ebből a mélységből, teljes tehetetlenségből lépett ki és kiáltott fel egy leprás, amikor megszólította Jézust, aki már olyan sok beteget meggyógyított. Micsoda üzenet: emberek közül akárkit nem közelíthetek meg, nem szólíthatok meg, mindenkor pontosan ki vannak osztva a lapok; betegen ezek a lehetőségek még inkább beszűkülnek. Jézushoz mindenkor odajárulhatok; úgy, ahogy vagyok: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani.” (40) Ennyi elég, ebben a pár szavas, imádkozó hitvallásban minden benne van. Az emberlét teljes tehetetlenségének és nyomorúságának beismerése, Jézus Krisztus isteni, megváltó, megtisztító hatalmának elismerése, valamint az Úr kegyelmesen tökéletes akaratára hagyatkozó megnyugvás. Nem is kell több az ember életében: ha ezt a hármat meglátja, belátja, kimondja, megvallja, az Úr előtt, az elég! Nem is tehetünk többet, ennyit is csak az Ő kegyelméből… 

De ha ezt a hitvallást kimondta a rengeteg ember és inger között is sokféleképpen „karanténos”, magányos, tisztátalan, beteges, halandó életünk, akkor csodák történnek velünk. Ezeket a csodákat a történet folytatása alapján most csak felsorolni tudom: – Jézus Krisztus megváltó szeretete megszán, megérint, meggyógyít bennünket. Az érintés kifejezi az Isten megváltó közösségvállalását velünk. Az Ő megszabadító akarata érvényesül rajtunk, megtisztulunk, meggyógyulunk; még akkor is, ha testileg már nem gyógyulunk meg. Az Ő isteni ereje élő és ható módon megjelenik erőtlen és karanténos életünkben (41). – Jézus Krisztus által visszatérünk a karanténból az adott társadalmi-vallási rendbe, ahol nem felforgatjuk a világot, hanem csendben várakozva tesszük a dolgunkat. Ez Jézus határozott parancsa a leprás felé: „Csoda történt veled, de egyelőre légy csendben, tégy mindent a megszokott rend szerint, és a saját hittapasztalatod örömét, rajongva ne akard a világra erőltetni, ne akard azonnal a te bizonyságod szerint átformálni a világot, mert abból csak gyarló rombolás lesz, amely Isten országát sem építi (44–45). – Eljön majd a bizonyságtétel ideje is; akkor azonban nem szabad hallgatni és tilos tétlenül állni! Akkor boldog hitvallást kell tenni mindarról, amit láttunk és hallottunk: „Megszánt, megérintett, megtisztított, megszabadított minket az Úr, üdvösségünk van!” (45)

Szerző: refdunantul  2021.07.14. 04:00

Jézus mindig segítő szeretettel viszonyult a betegekhez. Aki volt már beteg, az tudja, hogy ez mit jelent, amikor az ember elesett állapotban van. Jézus segítő szeretete azonban, isteni hatalma által, gyógyulást is adott a különféle betegségben szenvedőknek. A betegségről azt írja az evangélium, hogy aki beteg, az sínylődik (34). Márpedig az emberi élet alapvetően beteg, megkötözött, megszállott. Az emberi élet legnagyobb baja, hogy az élő Isten életet ajándékozó hatalma helyett idegen hatalmak vetik fogságba az embert. Márk ezért nevezi a betegek egy részét megszállottaknak (32). Ezzel a testi és a lelki eredetű betegségeket is megkülönbözteti egymástól az evangélium, miközben azt is hangsúlyozza, hogy valójában minden betegség gyökere az örök, élő Isten uralmának hiánya az életünkben, ezért ezerféleképpen sínylődünk (32–34). 

Jézus azonban nem egy csodadoktor: gyógyításai csak jelek, és sokkal többre mutatnak. Jézus azért jött, hogy hirdesse az Isten Igéjét; azt az evangéliumot, amely megváltó halálának keresztjén és a húsvéti üres sírnál lesz nyilvánvalóvá (38). Jézus azért jött, hogy a megváltás evangéliumát hirdesse és egyben elhozza azt nekünk; mindenkinek, mindenhová (38–39). Ennél nagyobb csoda nincs. Ehhez képest az e-világi gyógyulás csak időleges könyörület, kegyelmi idő, hogy tényleg elkezdjük keresni az Urat (37); nem, mint látványosságot, hanem mint életünknek egyetlen megoldását. Hiszen ebben a világban előbb-utóbb megbetegszünk, meghalunk – „elrendelt dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak” (Zsidókhoz írt levél 9,27) –, de Jézus Krisztusban örök életünk, üdvösségünk van; a számadás tekintetében irgalmat nyertünk. Ez az igazi gyógyulás. Keresse mindenki az Urat!

Jézus elvonult imádkozni, kimenekült a tömegeket mozgató látványosságból (35).  Jézus értünk könyörög, sokféleképpen betegekért és megszállottakért, hogy belássuk végre, a látványosság minden fajtája kirakatba való, ideiglenes tünemény – a látványos keresztyénség is –, nekünk pedig örök megoldásra van szükségünk: pont arra, amit Ő hozott el nekünk. Mindenki keresi a megoldást, de amíg Jézust is a látványosság csodálatos eszközeként keressük, saját magunk számára, addig valójában betegek és megszállottak maradunk (37). Áldott legyen az Úr, hogy Ő keresett és megtalált minket, életünket megváltotta, ezért – akár betegen is – gyógyultak vagyunk.

Szerző: refdunantul  2021.07.13. 04:00

Ez a jelenet egyértelműen hirdeti, hogy Simont nem tépte ki a család kötelékéből életének az a fordulata, hogy elkezdte követni Jézust; sőt családjának tagjait ettől kezdve még jobban megbecsülte, beteg anyósát is gondozta, családjához is elvitte Jézust. A Jézus Krisztusba vetett hit nemhogy nem tép ki a családból, hanem elkötelez azok mellett, akiket az Úr leginkább ránk bízott, és elhív minket a közöttük végzendő szolgáló szeretetre és bizonyságtételre. Bizony egyszerűbb hitetlennek bélyegezve azokat, kiszakadni a családból, hiszen a bizonyságtétel a családban a legnehezebb. Itt egy ponton a hiteles, krisztusi szolgálat a bizonyságtétel (29).

Ezt látjuk ebben a történetben is. Amikor Jézus Krisztus megjelenik egy házban, egy családnál – akár a család egy hívő tagja által –, és a családban van egy beteg, akkor először nem a prédikáció következik, hanem a szenvedést enyhítő, gyógyító, szerető szolgálat. Maga Jézus is ezt tette Péter házában, ahol azonnal észrevette a beteget, megfogta a beteg kezét, és gyógyító hatalmával könyörült a betegen, talpra állította őt. Most itt nem hangzik el tanítás, hanem csak gyógyítás; maga a gyógyítás a tanítás Isten hatalmáról, megszabadító szeretetéről, amely Jézus Krisztusban eljött. Ezt azonban biztosan követhette a tanítás is, hiszen Isten Igéje akkor is Isten gyógyító cselekvése, ha Isten akaratából, e-világban számunkra már nem adatik konkrét gyógyulás. Istennek ma is van hatalma gyógyítani, ha az akarata is az, hogy e testben még meggyógyuljunk. Akinek örök életbe vetett bizonyossága van, az már meggyógyult, bármi történik is vele (30). 

Hálából ezután a gyógyult asszony kezd el szolgálni Jézusnak és azoknak, akik Ővele voltak (31). Aki Jézus megváltó szolgálatában részesült, az maga is szolgálni kezd, Jézus szeretetével, azok között, ahol él. Ebben a szolgálatban az ember saját magára is odafigyel, mert csak az tud adni, aki maga is rendben van; hitben, erőben maga is töltekezik.

*

Különösen is beszédes itt két kifejezés. 

Péter anyósa lázas (30). Aki lázas, annak valamilyen gyulladás van a szervezetében, ott valami nincs rendben. Átvitt értelemben is beteges, amikor valaki valamit lázasan csinál, „lázasan dolgozik”, „lázasan képvisel egy ügyet”, „lázasan koncentrál”. Nem lázas munkára, hanem odaadó, hívő szolgálatra van szükség, amelyben – rendkívüli helyzeteket kivéve – nem szabad elégni. 

Jézus most nem szólt semmit, amikor a lázas asszonyt meglátta, hanem irgalmas, tevékeny szeretettel jelen volt a számára: megfogta a beteg asszony kezét és talpra állította őt. Aki lázas, annak gyógyulásra van szüksége, annak Jézus Krisztus gyógyító szeretetére van szüksége (31). 

Urunk, amikor már annyira elesettek vagyunk, hogy felállni sincs erőnk, Te állíts talpra minket; de ha más az akaratod, akkor is Te fogd a kezünket! A Te érintésed is igehirdetés, bizonyságtétel az üdvösségről. 

Szerző: refdunantul  2021.07.12. 04:00

Jézus hatalma az Isten hatalma, ezért ez a hatalom nem gőgös és megnyomorító, hanem megszabadító hatalom. 

Jézus hatalommal tanít (21–22). Jézus szava Isten Igéje, megváltó cselekvése. Ahol Isten Igéje szól, a Szentlélek által, és nem valami emberi bölcselkedés, okoskodás, véleményt nyilvánító fecsegés, ott Isten szabadító hatalma érvényesül. Rudolf Bohren prédikációról szóló könyvének egyik legfontosabb tanítása ez. Isten, Jézus Krisztusban közölt szabadító hatalma az, amire igazán szükségünk van. Jézus nem úgy tanít, mint az írástudók, akik rendszert, tant, törvényt hirdetnek, amely ugyancsak egyfajta emberi hatalom és látásmód alá préseli a másikat (22). 

Jézus hatalommal cselekszik (22–26), mert meggyógyítja a megszállottságot, a megkötözöttséget, a tisztátalanságot. Ez a megszállottság konkrét lelki és testi betegségekben mutatkozik meg, de jelen van a hétköznapjainkban, a megszállott gondolkodásunkban, cselekvésünkben, életmódunkban. Ez a megszállottság abban mutatkozik meg leginkább, hogy a saját erőnkből képtelenek vagyunk tisztulni, változni, gyógyulni, minden marad a régiben, csak a rossz megjelenésének módja alakul át legfeljebb. Az ember tartósan sem testileg, sem lelkileg nem tudja magát megszabadítani; de ugyanakkor elutasítja a szentséget, az Isten szentségét, az Isten gyógyító hatalmát, ahogy a megszállott ember elutasította az Urat (24).

Jézus azonban hatalommal szól, parancsol: kiválasztó kegyelmének megszabadító hatalma legyőzi az emberi ellenállást, és minden testet és lelket, szellemet, emberi életet megnyomorító, idegen és ártó hatalomnak távoznia kell (25–27). Jézus hatalma megszabadít, meggyógyít, és engedelmessé tesz (27). Engedünk az Úrnak, nem hódolunk embereknek, de Istennek való engedelmességünk, adott esetben az emberi rendeknek való engedelmességben is megnyilvánul, hiszen enélkül csak a gonosz tombolhat körülöttünk.

A csoda soha nem öncélú Jézus cselekvésében, hanem mindig jel, amely Jézus szavához, Igéjéhez kötött. Ma is terjed Jézus Krisztus híre, mint akkoriban, mert ma is, szerte a világon hirdetik az Isten Igéjét, Jézus szabadító hatalmát, Isten pedig cselekszik (28). 

Szerző: refdunantul  2021.07.11. 04:00

Jézus hívása csoda, mert nem emberi előzmények és érdemek alapján történik, hanem Jézus Krisztus isteni, teremtő és újjáteremtő szava által. Mi totálisan belefeledkezünk e-világ dolgaiba, mint Simon és András a mindennapi betevőt biztosító halászatba, és Jézus beleszól ebbe, örök életet adó szavával. Jézus hívása abban is csoda, hogy a megszólítottak azonnal követték Őt; azaz ettől kezdve, az Úr vezetése lett az életükben az egyetlen irányadó mérték és távlat. Mindent otthagytak a megszólítottak Jézusért? Nem ez a fő kérdés. Ha a mindennapi foglalkozásukat illetően továbbra is halászok maradtak volna ezek négyen, azt is Jézus követésében és az örök élet örömében tették volna. Minden embernél másként ölt testet ez az elhívás – Isten akarata szerint –, de a tartalma ugyanaz. 

Jézus hívása embermentő szó, üdvözítő hívás. Akik Jézus követői lesznek, azok ebbe az embermentő szolgálatba állhattak. Jézus egy képet használ erre a szolgálatra: emberhalászat. Maga a kép csakis arra utal, hogy kapcsolódik az akkor, ott, Jézus által megszólítottak foglalkozásához. Ugyanakkor ennek a kifejezésnek van egy negatív értelme is, akárcsak a Jézus korabeli zsidóság idejében is volt: rászedni, becsapni a másikat. Ez egy hatalmas figyelmeztetés a Jézus Krisztus nevében végzett szolgálatunkat illetően: soha ne magunkat fitogtatva, magunkhoz, a magunk „keresztyén csapatához” hívogassuk az embereket, hanem csakis az üdvözítő Jézus Krisztushoz! Ez a figyelmeztetés még akkor is fontos, ha az Úr követése mindig egy konkrét gyülekezethez, közösséghez kapcsolódik. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne mi szedjük rá az embereket, hatásos szavainkkal és módszereinkkel, hanem Ő szólítsa meg az embereket általunk; így embermentő emberhalászokká lehessünk.

Szólj Urunk, üdvözítő szavad által, mert elveszettek vagyunk Tenélküled, és csak Te menthetsz meg bennünket! Urunk, tégy bennünket embermentőkké mások életében! Urunk, Te vagy az egyetlen, aki nemcsak egy időre mentesz meg minket, hanem örökre, legyőzve a halált. 

Szerző: refdunantul  2021.07.10. 04:00

Áldott az, ami tömör, lényegre mutató. Ma különösen, amikor annyiféle „inger” hemzseg körülöttünk, amelyekbe szinte beleveszünk és amelyek elhomályosítják azt, ami igazán fontos. Márk tömören fogalmazza meg Jézus küldetésének lényegét, mindjárt Jézus fellépésekor, és egyben kimondja, hogy Jézus küldetése életfontosságú az ember számára, személyesen érint minket.

Ebben a két verses summáriumban Márk Jézus egész földi életútját Isten evangéliumával jellemzi. Így értendő mindaz, amit Jézus szól, tesz és ami Ővele történik. Jézus az Isten megváltó örömhírét hozta el ebbe a világba. Ennek az örömhírnek a tartalma az, hogy Isten országa, Isten életet ajándékozó uralma Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, a jövőben kiteljesedő öröm már most a miénk. Isten országa Márk evangéliumában nem az ítéletet, hanem az üdvösség teljességének közelségét jelenti, nem elsősorban a bűnbánat gyötrelmét, hanem a már megnyert üdvösség örömében való részesedést. Ezért az evangélium időben is elhatárolja Keresztelő János működését Jézusétól (14): Keresztelő János után jött az erősebb (1,7).

Ezért a felszólítás az egyetlen értelmes emberi cselekvés, amely valójában az Isten cselekvése bennünk: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (15) Csak Jézus Krisztushoz térve, Őbenne bízva tapasztalhatjuk meg az Isten közelségét, valamint Isten uralmának mindent helyreállító ajándékát. Minden más esetben a halál közelségét, és mindenek szétesését élhetjük csak át. Isten országa igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által, Jézus Krisztusban. Betelt az idő, életünk nem fogy, hanem telik; betelik az Úrban! 

Szerző: refdunantul  2021.07.09. 04:00

Keresztelő János hirdette, hogy eljön az, aki erősebb nála (1,7). Máris olvassuk az ígéret beteljesedését: eljött Jézus (9). 

Márk evangéliumának fő témája, Jézus személyének titka, az ember Jézus isteni titka. Kicsoda ez a Jézus? Már itt, az evangélium elején, felhangzik, Isten szavaként, a válasz: Jézus, az Isten szeretett Fia, akiben gyönyörködik az Isten (11). Ez a titok majd csak az evangélium végén, a golgotai kereszt tövében tárul fel, és egyben elsőként hangzik fel hitvallásként ember ajkán, a pogány százados vallomásában: a megfeszített ember Jézus, az Isten Fia (15,39). 

Márk számára egyedül ez a fontos Jézus személyében. Nem a biológiai, nemzeti, társadalmi, lélektani, vallási kategóriák alapján határozza meg Jézus személyét, hanem csakis ebben: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, akire minden népnek és nemzetnek, minden társadalmi osztálynak szüksége van. Galilea említése, mint a sokféle nép lakta „pogányok Galileája” is így értendő, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete mindenkit érint (9). Ő az, aki felveszi a bűnösök keresztségét (9), hogy a bűnösökkel – azaz velünk – közösséget vállaljon, hogy életünk görbeségét megigazítsa, és minden tekintetben megtisztítson minket, mint ahogy a víz lemossa a test szennyét (10).

Jézus eljövetelével elérkezett a végső idő, Isten üdvözítő cselekvésének korszaka. Ez a végső idő, Jézus által, a régi korszak ítéletes lezárása, ugyanakkor annak, Isten szerinti kiteljesedése. Isten cselekvése megváltó cselekvés, amely által megnyílik számunkra az ég, és a földi élet az örök élet tágasságába kerül: a mennyei világ nyilvánvalóvá lesz a földi világ számára. Isten megváltó cselekvése által Isten Lelke betölt és vezet bennünket, miközben Isten gyermekeivé leszünk, akikben gyönyörködni lehet: krisztusivá leszünk (10–11). 

Szerző: refdunantul  2021.07.08. 04:00

Márk evangéliumának témája (1), amelyet az ószövetségi próféták előkészítettek (Ézsiás 40,3): Jézus Krisztus útja a keresztig és a feltámadásig. Márk elsőként az Istent szólaltatja meg, aki cselekvője mindannak, ami Jézus Krisztussal történik: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat…” (2) Jézus Krisztus útja, Isten által elkészített út, amelynek célja: bűnbocsánat, új élet, örök élet. Jézus útja az, hogy isteni erejével emberlétének útját engedelmesen végigjárja, miértünk, emberekért.

Isten népének útja is, Isten által elkészített út. Áldott szolgálat, amikor valaki, kiáltó hangként rámutathat Jézus Krisztus útjára és az ebből fakadó evangéliumra (3). Ilyen lehetett Keresztelő János, a maga korában, a prófétai ígéretek szerint (Malakiás 3,1), szinte Illés prófétaként, a Messiás előfutáraként jelent meg (Malakiás 3,1).  Mi azonban nem Keresztelő János korában élünk: nem vonultunk ki a pusztába, hanem nagyon is benne élünk a világban; nem böjtölünk, hanem jóllakottak vagyunk, jólétben élünk, ha böjtölünk is, csak jódolgunkban tesszük; és ha kiáltunk az Úrról, nem vonul ki hozzánk az egész nép, hogy hallgasson szavunkra; sőt, ma már annyian kiáltanak, hogy nincs az a kiáltás, amire pár embernél több mozdulna. Ki érti ma a szavunkat, és kit érdekel, ha megtérésről, keresztségről, bűnbocsánatról beszélünk? Alapvetően más lett azóta minden (3–6).

Isten útja azonban győztesen előkészített út. Ezért, aki Jézus Krisztust követi, az most sem tehet mást, mint készíti a ma embere számára az Úr útját, egyenesíti ezt az utat, sokféle „görbeség” között. Mondani kell, hirdetni kell azt, aki erősebb nálunk, erősebb a gyengeségeinknél, erősebb tehetetlen éltünknél; Ő az, aki erősebb a bűnnél és a halálnál. Őhozzá és Őróla kell kiáltani! Isten Szentlelke, a mai hangzavarban is megadja, hogy eljusson ez a hang oda, ahová kell, és ott az élet szavává lesz az örömhír (8).

Szerző: refdunantul  2021.07.07. 04:00

süti beállítások módosítása