Érdemes elővenni a térképet, és nyomon követni azt az útvonalat, amit a szentíró elénk tár (10–15). Az útvonalat más igeszakaszok bevonásával lehet pontosabban rekonstruálni (33,41–48): Hór, Calmóna, Púnón, Óbót, Ijjé-Abárím, Zered-patak, Arnón-patak. Az útvonal három akkori nép területeit jelentette: az edómi, hegyvidékes területeket délre és keletre megkerülték; majd a móábiak keleti területein haladtak keresztül, amelyeket korábban már az emóriak elfoglaltak (26–30); és ezután legyőzték az emóriak két királyát, Szíhónt (21–25) és Ógot (31–35). Ezek a területek a mai Egyiptom északkeleti részét, a mai Jordánia délnyugati területeit és a mai Izráel déli részeit jelentik. 

Tehát Edóm népe nem engedte át Isten népét saját területén, ezért Izráelnek kerülőt kellett tenni; délről, majd kelet felől kerülték meg a Holt-tengert, így hatolhattak észak felé a Jordán keleti partján, hogy átkelhessenek a Jordán folyón, Jerikónál. Egyes csapatoknak sikerülhetett délről megközelíteni az Ígéret Földjét (10–15). Isten kerülőket ad, amelyek sokszor kilátástalannak tűnnek. Urunk, adj erőt, világosságot, reménységet, hogy mindenkor láthassuk, javunkra lesz a nyomorúság is (Ézsaiás 38,17). Amit Te, Uram, adott helyzetben teszel, nem mindig értjük, de majd megértjük (János 13,7).

Az öldökléseket mi Jézus Krisztus felől nézhetjük. A honfoglalás „itt” azon az áron történhetett meg, hogy mindenkit kiirtottak, aki eléjük került (1–3; 21–35). E-világban nincs „foglalás” áldozatok nélkül, ezért gondoljuk meg, mire van szükségünk: valójában csak egyre, amihez nem kell „ölni”, amit ajándékba kaptunk az Úrtól (Lukács 10,42). Akinek a mennyben van polgárjoga (Filippi 3,20), az „itt” nem bánt senkit földi javakért. Hitben járva, jutna itt mindenkinek megelégedett bőséggel. A hit él és élni hagy. Megtérés kellene!

Szerző: refdunantul  2021.04.12. 04:00

Isten népe türelmetlen lett az újabb kerülő miatt, minden bajuk van, unják a céltalannak tűnő, egyhangú és mégis halálosan veszélyes vándorlást; visszavágynak a fogságba, hergelik, rémisztgetik egymást. Végül eljutnak a legmélyebbre: azt mondják, hogy szívből utálják azt a helyzetet, amiben most vannak. Ezzel azt mondják, hogy utálják azt, amit az Úrtól kaptak. Gondoljunk bele, hányszor vagyunk türelmetlenek, amikor – kimondatlanul – mi is lejutunk ilyen mélységekig; amikor úgy elég volt az egészből (1Királyok 19,4). Urunk, ne terhelj erőnk felett! (4–5)

Ez a türelmetlenség, valamint a bajban egymás hergelése és ijesztegetése, a közös imádság és bátorítás helyett, kárhozatos. Pont olyan, mintha egy sereg mérges kígyó támadna ránk, és halálosan megmarnák az életünket. Minden ilyen türelmetlen hergelés halálos, kárhozatos, ítéletes. Pedig hányszor műveljük ezt egymással, hányszor engedünk a gonosznak! Jogos az Isten ítélete rajtunk (6).

Mózes az Úrhoz fordult, imádkozott népéért, közbenjárt érettük, könyörgött a nép megtéréséért. Csak ez a megoldás, a megtérés, amely bűnbánattal az Úrhoz fordul és közbenjáró könyörgést mond mások megtéréséért is (7). „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek!” (Ézsaiás 30,15) A rézkígyó készítése, és az arra való feltekintés csak segítette a felfelé tekintést. Az embernek, gyarlósága miatt, gyakran kellenek ilyen mankók a felfelé tekintéshez, de az ilyen „rézkígyók” soha nem lehetnek hiedelem tárgyai, mert csakis az élő Istenben bízunk. Ha a „rézkígyó” vallásos hiedelem tárgya lesz, azaz bálvánnyá lesz, össze kell azt törni (2Királyok 18,4). A rézkígyó az érettünk felemeltetett Jézus Krisztusra mutat (8–9). Maga, a mi Urunk magyarázta ezt a történetet így nekünk (János 3,14). Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Szerző: refdunantul  2021.04.11. 04:00

Mózes és Áron nem mehettek be az Ígéret Földjére, mert amikor víz fakadt a sziklából az Úr hatalma által, magukra irányították a figyelmet és nem az Istennek adtak dicsőséget. Egy pillanatnyi gyarló megingás, és Isten ezt úgy értékelte, hogy Mózes és Áron nem hittek Őbenne igazán és nem tartották Őt szentnek Isten népe előtt (20,12). A legnagyobbak életében is vannak tévedések, de akiknek sok adatott, attól többet is kérnek számon (Lukács 12,48). Miként értékelhet bennünket az Isten? 

Mózes elfogadta, jogosnak tartotta a büntetést, nem perlekedett az Úrral, és ezután csakis az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodott. Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha e-világban nem mehet be az Ígéret Földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róma 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi, a neki kimért rész szerint (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság erőt adott neki ahhoz, hogy többször is, magát megalázva, kérlelje a testvérnépet, Edómot, adják ki az engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz, a „Királyok útján” (17–19). Ez a bizonyosság nem csüggesztette el Mózest akkor sem, amikor, fárasztó vargabetűvel, ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kaptak áthaladási engedélyt a „testvérektől”; sőt, azok fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor meghalt Áron, az Ígéret Földjének határán, az Úr szava szerint, és a fia, Elázár vette át Áron papi szolgálatát; hiszen az Úr ügyét viszik tovább nélkülünk is (22–29). 

Mózest megbüntette az Úr, de nem vetette el. Mózesnek közben megerősödött a bizonyossága, és noha e-világban nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette még nagyobb hűséggel a dolgát, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és a számára kimért rövid időt; mint aki látta a láthatatlant (Zsidókhoz írt levél 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére, mi is csak így tehetünk, az Úr kegyelmében maradva: „itt” mindig az Ígéret Földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az Ígéret Földjén lennénk. A többi részlet, csakis az Úrra tartozik; még azok a vívódások is, amelyeket közben átéltünk, mert csakis az Úr ismeri azokat a gyötrelmeket, amelyek bennünket értek (14), és amelyek ellenére Ő mégis megtartott bennünket a bizonyosságban! Ne is fárasszunk ezekkel másokat. Áldjuk az Urat hűségéért, és amikor ránk zuhanna a fáradtság, könyörögjünk!

Szerző: refdunantul  2021.04.10. 04:00

Ebben az igeszakaszban nagyon sok, gyönyörűséges üzenetet találunk, amelyeket máskor már leírtam. Most egy általánosabb szemszögből tekintsünk erre a szakaszra!

Látjuk itt a vezetők felelősségének súlyát, hiszen ők vezetik, testileg és lelkileg táplálják a népet. A felelősség abban áll, hogy merre vezetik népüket; biztosítják-e a sokaság számára „a pusztaságban” az enni- és innivalót, a létfeltételeket; valamint igen nagy felelősség az is, hogy milyen „szellemi tartalom” az, ami ezt a vezetést meghatározza. Súlyos terhek ezek; a vezetés mindegyik eleme (1–5). 

Ugyanakkor a vezetés egy folyamatos küzdelem, sok munkával, erőfeszítéssel, idegi megterheléssel, és baj esetén kegyetlen számonkéréssel. Amikor nincs mit inni, és szomjas a nép, vagy éhes, vagy beteg; akkor a vezető hibáztatható. Bizony, mindenki dühös, ha nincs mit enni és inni, ha hiányt szenvedünk. Jólétben természetesnek vesszük a luxusdolgokat is, és azok hiányát is perelhetjük… Bármikor bármi történhet: válságok, éhínség, járványok, természeti katasztrófák. Mivel felelős vezetőről beszélünk itt, kimondhatjuk, hogy azért is a vezető a felelős, aminek kialakulásáról nem is tehet. Mindig a vezető a bűnbak, és sok munkájáért nem várhat köszönetet.

A vezetésnek azonban folyamatos kísértései vannak. Még Mózes is elkövette azt a hibát, hogy az Úr cselekvését magának tulajdonította, a nép előtt, mintha ő fakasztana vizet a sziklából (10). A vezető gyakran elfelejti azt, hogy ő csak szolga, egy ideig másokért helyezte őt az Isten mások fölé. A vezető legnagyobb nyomorúsága az, amikor hitetlenül magának tulajdonítja a dicsőséget, önhitté lesz és csakis gyarló érdekek mentén tájékozódik. A vezető szánalmassá lesz, amikor ideje letelt, és nem tud félreállni. 

Az eddig elmondottak azonban akkor érvényesek, ha valóban elhívott vezetőről van szó, aki munkáját szolgálatként, isteni küldetésként értelmezi. Ahol csak hatalomról és karrierről, emberi dicsőségről van szó, ott semmi jóra ne számítsunk. Éppen ezért, tartsuk teljes kegyelemnek, hogy még mindig egyben van ez a világ! Mózes és Áron az Úr vezetését követték, az Ígéret Földje felé haladtak, az újra és újra engedetlenkedő népüket terelve (3–4). Mózes és Áron az Úr színe előtt álltak, minden nehéz helyzetben leborultak az Úr előtt, könyörögve erőért és útmutatásért (6–8).

Imádkozzunk a vezetőkért, hogy amíg szolgálatban állnak, tényleg szolgáljanak, élő hitben szolgáljanak, az Úrtól kapott erővel és bölcsességgel; valamint tudjanak félreállni, amikor már nem ők a vezetők. Ez a félreállás jelentheti akár a nyilvánosságtól való teljes tartózkodást is. Ilyenkor a szolgálat a csendes ima, a családban való szolgálat, és – ha erre kérnek – a gyülekezetben való szolgálat. Kevesen képesek tényleg visszavonulni. 

A magunk gyarlóságait ismerve, vezetőként és vezetettként egyaránt, tényleg leborulhatunk, könyörögve az Úr megtartó kegyelméért, hiszen csak Ő tud vizet fakasztani nekünk a sziklából; és olyan pusztaságban botladozunk önhitt száguldással, ahol csakis az isteni segítség csodája könyörülhet rajtunk. Ő vizet fakasztott a sziklából, Ő legyőzte a halált, Jézus Krisztusban Ő élő vízzel enyhíti tikkadtságunkat, amelyből, ha iszunk, soha többé meg nem szomjazunk! (János 7,37)

Szerző: refdunantul  2021.04.09. 04:00

Aki az Úr színe előtt él, az az ember tudja, hogy két nagy, emberileg megoldhatatlan problémája van, amelyből az összes többi baja fakad: a tisztátalanság és a halál. Nem véletlen az sem, hogy Isten Igéje, a mára rendelt szakaszban is, összekapcsolja a kettőt egymással – mert aki találkozott a halállal, aki halottat érintett, az tisztátalanná lett (11–14) –, amit az Újszövetség így fogalmaz meg: „A bűn zsoldja a halál!” (Róma 6,23)

Éppen ezért mindkettő félelemmel töltötte el az Isten emberét. Csak a hívő ember tart a bűntől és a haláltól. Istenfélelem nélkül, amíg csak lehet, nem veszünk ezekről tudomást, illetve menekülünk a bűn és a halál kérdése elől. Akinek tehát probléma a bűn és a halál kérdése, akit félelemmel tölt el az, ha a saját bűneire és halálára gondol, és aki szánakozni tud mások vétkein és halálán, azt az embert már kézbe vette az Isten.

A megoldás itt úgy olvasható, hogy a vétekáldozatként elégetett vörös tehén hamvából vettek egy adagot (1–10), és forrásvizet öntöttek arra, majd az így keletkezett tisztító vízbe izsóppal mártva, meghintették mindazokat, akik holttest miatt tisztátalanná lettek. A tisztító víz, csak egy időre adott tisztaságot és megoldást, ahányszor például haláleset történt, annyiszor kellett a meghintést megismételni, az előírások szerint. Aki pedig nem élt ezzel a lehetőséggel, azt tisztátalanként ki kellett zárni a gyülekezet közösségéből (14–22). 

Ez lenne a megoldás? Isten Igéje ezzel, a tisztító vízről szóló paranccsal, rámutatott a végső, egyetlen, egyszer és mindenkorra érvényes megoldásra, amely megtisztít és a haláltól megszabadít bennünket. Jézus Krisztus megváltó vére megtisztít bennünket minden bűntől, megszabadít a halál rabságától, és Isten örök szeretetével megtart bennünket az Ő közelében, valamint a gyülekezet – Isten látható népének – szolgáló közösségében. Jézus Krisztus tökéletes, egyszeri engesztelő áldozata levette rólunk Isten jogos büntetését, megváltott bennünket. Áldott, felfoghatatlan kegyelem ez: Ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek, és Jézus Krisztusban mégis szentek vagyunk (Efezus 1,7); ebben a világban marad számunkra a halálfélelem, és mégis bizonyosságunk van, hogy Jézus Krisztus él, Őáltala mi is élünk (2Korinthus 13,4).

Szerző: refdunantul  2021.04.08. 04:00

Isten népe megajándékozott nép: Isten ismeretével, Isten szabadításával, Isten szolgálatával. Akkor ez az igevers a papoknak és a lévitáknak szólt. Ma is nagy ajándék az Urat hivatalosan is szolgálni, ugyanakkor Jézus Krisztusban minden hívő ember öröme ez a megajándékozottság. Teljék meg a szívünk hálával, életünk és szolgálatunk mennyei erővel! (7)

Isten népe felelős nép, hiszen akik az Úrhoz közel állnak, azokban akar az Isten különösképpen megszentelődni (3Mózes 10,3). Ez a felelősség akkor még azt jelentette, hogy a szentély körül elkövetett bűnökért a papok és a léviták voltak felelősek, akkor is, ha nem ők követték el azokat; akár halállal is bűnhődhettek azért (3). Jézus Krisztus levette rólunk a büntetés terhét, de a szolgálat felelős öröme továbbra is a miénk. Ez a felelősség nem félelmetes teher, mert Jézus Krisztussal együtt hordozzuk azt. Ez a felelősség azt jelenti, hogy mindent megteszek a magam helyén, az Úrtól kapott talentumokkal, hűséggel, miközben tudom azt, hogy az eredmény, az áldás, az Úr ajándéka. Ez a hűséges, odaadó felelősség az Úr cselekvő kegyelmére hagyatkozva könyörög az Úr áldásáért (1–7).

Isten népe Isten gondviselő szeretetéből élő nép. Isten, gondoskodott az Ő szolgáinak javadalmáról, megélhetéséről is. A papok és a léviták az Úrnak szánt felajánlásokból részesültek (8–24). A léviták nem kaptak örökséget, e-világi földet és javakat, mert az ő örökségük az Úr (20). Jézus Krisztusban mindnyájunk öröksége az Úr, hiszen Isten megtart bennünket e-világban, de az Ő ígéretei túlmutatnak e-világon. Isten gondviselő szeretete gondoskodik földi életünkről, szükségben is ad annyit, amennyi szükséges; bőségben is ad alázatot (Filippi 4,12); miközben oltalmaz és megtart. Isten gondviselésének maximuma azonban a megváltás, Jézus Krisztusban. Amikor ugyanis „már nincs örökségünk” itt a földön (20), akkor tudjuk, hogy van múlhatatlan örökségünk, mennyei házunk (2Korinthus 5,1). Akkor nem közelíthetett illetéktelen a szent sátorhoz és a szentélyhez: kettős védelemmel látták el, a léviták és papok gyűrűjében (4). Ma szabad az út az Istenhez! (Zsidókhoz írt levél 10,19) Hol vagyunk?

Isten népe adakozó nép. Aki sokat kapott az Úrtól, azért kapta, hogy azt továbbadja. Mi az, amit azért kaptál, hogy azt továbbadd? Még a léviták is, az Úrtól kapott tizedből, a tized tizedét visszaadták az Úr szolgálatára (25–32). Mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól! Most nagy nehézségeket élünk át. De gondoljunk arra, mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól. Nekem személyesen is, csak hálával telik meg a szívem, még akkor is, ha a jelen szenvedései mindig a legnehezebbek, és e gyarló testben türelmetlenné is tesznek. Mindenünk az Úré. Dicsőség legyen az élő Istennek!

Szerző: refdunantul  2021.04.07. 04:00

Minden törzs nagycsaládjának kellett egy vesszőt vinni a bizonyság sátra elé. Áron nevét Lévi vesszejére írták. Akinek a vesszeje legelőbb megered és kivirágzik, azt igazolja az Úr, hogy lecsendesedjen végre a zúgolódás. Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt és mandulát érlelt, a bizonyság sátra előtt (16–24).

Isten igazolta kiválasztott szolgáját. Azt történt ugyanis, hogy Áront, Mózessel együtt megtámadta a zúgolódó nép. Isten azonban szolgája mellé állt és nem engedte szolgáját egy határon túl bántani, megalázni. Isten döntése egyértelműen rendezte a vitát. Isten megmutatta, hogy az Ő rendelése, akarata, elhívása szerint, kinek hol van a helye, a feladata, a szolgálata. Isten parancsol, kijelent, nem hagyja a gyarló emberi szabadságra a lényegi események irányítását. Hitben járva egyre inkább értjük, hogy milyen fontos a vita és zúgolódás nélküli engedelmesség; Istennek, és aztán istenfélelemben egymásnak is. Csak ebben az áldott rendben virágzik ki az emberi élet. Isten a szolgái oldalán áll, az isteni rendben kiteljesedő emberi élet oldalán áll, minden gyarló zúgolódás ellenében. Ezért parancsolja Isten: „Vess véget a zúgolódásnak, hogy ne meghaljanak, hanem éljenek!” (25)

Jézus Krisztusban kivirágzik az emberi élet és gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Jézus Krisztusban a tűzre való vessző életre kel. Jézus Krisztusban zúgolódó és halandó életünk kiválasztott, üdvözült, szolgáló, Isten rendjébe tagozódó életté lesz, ahol mindenki a maga helyén, örömmel teszi a dolgát Isten dicsőségére. Újjászületett életünk – amely korábban annyi nyomorúságot hordozott, és önmagában mindenkor csak halált nemzett, így az Isten szentségéhez sem közeledhet ítélet nélkül – Jézus Krisztusban kivirágzik. Isten mellénk állt, Isten igazolt bennünket, szolgálatára hívott el minket, a magunk hivatásában. Abbahagyhatod a zúgolódást, örülhetsz, hálát adhatsz, lecsendesedhetsz! (25–28)

Szerző: refdunantul  2021.04.06. 04:00

Mi folyton zúgolódunk: Isten ellen, a vezetők ellen, egymás ellen (6). Ezért folyamatos csapások érnek bennünket, ideértve a hétköznapok „kis” tragédiáit, a láthatóan nagy nyomorúságokat, a történelmi és természeti katasztrófákat, a járványokat, és magát a tényt, hogy az élőkből holtak lesznek (13). A zúgolódás az istenfélelem nélküli élet jele. A hitből fakadó, építő észrevétel egészen más. A nagy csapások idején csak elkülönülni tudunk egymástól, hogy önmagunkat és a mieinket védjük (10). Egész életünk zúgolódások és széthúzások sorozata, még a legnagyobb nyomorúságokban is. A börtönökben nem a rabság a legnyomorúságosabb, hanem az az igazán elviselhetetlen, ahogy az egyik rab kikészíti a másikat. A büntetés része a másik ember közvetlen közelségének, dominanciájának, nyomorúságainak elhordozása.

Húsvéti evangélium ez a történet. Miközben az elégedetlen nép Mózes és Áron ellen zúgolódott, ezalatt Mózes és Áron engesztelést végzett ezért a népért (11). Miközben a nép odakint szapulta őket, ezek odabent, az Úr színe előtt, könyörögtek népükért. Nem húzódtak félre a saját népüktől, az övéiktől, akik ellenségekké lettek, hanem imádkoztak értük (10). Az Úr dicsősége betöltötte a szent hajlékot (7), és elfogadta az engesztelő áldozatot, meghallgatta a könyörgést; megszüntette a csapást (11–13). 

Ez a húsvéti evangélium: Megszűnt a csapás! Még zajlik körülöttünk a halálosnak tűnő csata, de hitben már miénk az Úrban való győzelem a halál felett. Isten elküldte értünk egyszülött Fiát, tökéletes engesztelő áldozata levette rólunk engedetlen, zúgolódó, széthúzó életünk bűneinek jogos büntetését. Jézus Krisztus meghalt és feltámadott: megszűnt a csapás; de megszűnik a zúgolódó széthúzás is ott, ahol az Urat elfogadták. Ott új élet kezdődik. Sokan meghaltak a csapásokban, csak ebben az esetben tizennégyezer-hétszázan veszítették életüket (14–15), de aki hisz az Úrban, ha meghal is, él! (János 11,25)

Nem lehet illetéktelenül közeledni az Úrhoz, de az illetékesség Jézus Krisztus feltámadása óta nem szertartások, „rendek” függvénye. Noha ma is csak ékes és szép külső rendben járulhatunk az Úrhoz; de igazából soha nem vagyunk illetéktelenek Őhozzá járulni, ha belátjuk a magunk nyomorúságát, és Őelőtte leborulva, segítségért, szabadításért fordulunk élő Istenünkhöz (1–5). Éljünk ezzel az áldott lehetőséggel naponta: Ő meghallgat, hiszen Ő él (Márk 16,11), Ő feltámadott (1Korinthus 15,20), Ő velünk van (Máté 1,23), minden napon (Máté 28,20).

Szerző: refdunantul  2021.04.05. 04:00

Mózes és Áron ellen lázadás tört ki, mert a lázadók szerint Isten népe fölé emelik magukat. Kétszázötvenen tartottak a lázadást szervezőkkel, akik magukat okosabbnak, tehetségesebbnek tartották, mint amilyen Mózes és Áron volt. Csakhogy az okosság és a tehetség, egyrészt relatív, másrészt az okos és tehetséges ember önhitt és ez gyakran hitetlen és önmegvalósító utakra visz. Más a tehetség, és más Isten elhívása egy feladatra, amire az Úr alkalmassá is tesz. Ez a feladat is egy ideig tart, az Úr akarata szerint (1–5).

Nincs itt elegendő lehetőségünk arra, hogy ezt a lázadást részletesen elemezzük. Érdemes lenne. Csak bűnbánattal közeledhetünk a mai igeszakasz leírásához. Isten népén belül ma is mennyi lázadás, széthúzás, engedetlenség tapasztalható; akár még egy-egy gyülekezeten belül is. Óemberi mutatvány azt perelni, hogy kinek van igaza, mert többnyire mindenki a saját maga, gyarló igazát képviseli. Ugyanakkor ne tegyünk mindent bizonytalanul viszonylagossá! Isten szava, Igéje, döntése az irányadó. Mózes és Áron sem voltak tökéletesek, ők is hibáztak szolgálatuk során. Isten mégis melléjük állt, mert nem engedte felborítani és káoszba zuhanni azt a rendet, amit az Ő tökéletes kiválasztása és elhívása határozott meg. A bűn: lázadás Isten ellen, aminek számos e-világi, nyomorúságos megtestesülése van (12–19).

Döbbenetes a lázadók büntetése; elnyelte őket a föld, a hozzájuk csatlakozókat pedig a tűz emésztette meg (31–35). Éppen itt szólít meg bennünket a húsvéti örömüzenet. Jézus Krisztus elhordozta a mi lázadó, engedetlen, minden szeretettel visszaélő, ítéletre érett életünk büntetését. Jézus Krisztus meghalt és eltemették, de harmadnapon feltámadott (1Korinthus 15,20), legyőzte a rajtunk lévő jogos ítéletet. Örök életünk van, amely minket új életre indít, hogy a magunk helyén, az Isten rendjében éljünk és szolgáljunk; mégpedig örömmel, hálával, megelégedve tegyük ezt, amíg „itt” kimért időnk tart. Mi nem vagyunk különbek senkinél, de az Úr megtartó kegyelme különbbé tett bennünket, ezért hívő, határozott alázattal különüljünk el azoktól, akik folyton lázadozva szaggatják az Isten rendjét, hogy velük együtt mi is, el ne vesszünk (21; 26).

Szerző: refdunantul  2021.04.04. 04:00

Emlékezni és emlékeztetni, az Isten hatalmas, szabadító tetteire, és az Úrnak engedelmeskedve élni, mint aki megtapasztalta az Úr szabadítását, mint aki részesült a mennyei javakból! Ezek keresztyén életünk és szolgálatunk szívverését képezik (39). Jézus Krisztus meghalt, eltemették, de harmadnapon feltámadott, hogy ne csak emlékezzünk, hanem részesüljünk is! Miénk az üdvösség!

Izráel fiainak bojtokat kellett készíteniük a ruhájuk szegélyére, és a bojtokra kék bíbor zsinórt kellett kötniük. Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét az Úr szabadító tetteire és az Úr minden parancsolataira, hogy teljesítsék azokat (39). Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét arra, hogy ők szent nép, Isten tulajdonai, akiknek szolgálatuk van más népek felé, hogy általuk nyerjenek áldást mások (1Mózes 12,3). Emlékezni kellett, hogy emlékeztethessenek másokat az Úr nagy dolgaira: saját népüket „befelé”, másokat „kifelé”. 

Az Úr hatalmára, szeretetére, és az ezeket kifejező parancsolataira való emlékeztetés véd, óv, megőriz az élet útján. Nem a bojtok védtek, hanem az Isten védte népét ezeken a külső jeleken keresztül is. Isten oltalmaz, hogy ne csábítson el senki és semmi minket az Úr útjáról, se a szívünk, se a szemünk, amely paráznaságba vihet (39). A paráznaság az, amikor az élő Isten, Őt megillető, első helyét, valaki, vagy valami más elfoglalja az életünkben, és onnantól kezdve az irányít és mindent átrendez bennünk és körülöttünk; így az isteni, üdvözítő rend káosszá silányul, és az emberi élet halálosan elsorvad. Csak az Úrban, az Úr kegyelmét megragadva, az Úr parancsainak engedve teljesedhet ki az emberi élet. Ez a szentség bibliai tartalma. A magyar teljesíteni kifejezés – teljesíteni az Úr parancsait – gyönyörűen alliterál erre. 

Isten a törvényét a szívünkbe írta (Jeremiás 31,33). Isten nemcsak emlékeztet a javaira, hanem részesít is bennünket az Ő mennyei javaiból. A szív az egész embert jelenti: értelmét, testét és lelkét, egész valóját, amely szerint mozdul minden testrésze; szeme, szája, keze, lába (39). De a látható figyelmeztetések ma is emlékeztetnek, sőt életmentően fontosak is lehetnek, mint egy korlát a szakadék szélén. Először is a napi emlékezés és emlékeztetés, a napi kegyesség: az Isten Igéjének imádságos, rendszeres olvasása és tanulmányozása. 

Egy testvérem említette, hogy a napi Igéből mindig kiír egy igeverset, az egész nap ott van a zsebében, sokszor elolvassa, ízlelgeti, megtanulja. Ez egyszerre az Igére való külső emlékeztetés és emlékezés, másrészt az Ige szívbe fogadása, az Ige üzenetéből való részesülés. Mindkettő fontos: „…kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!” (Példabeszédek 3,3) Az Ige és a sákramentum kapcsolata is ez: nemcsak emlékezés és emlékeztetés, hanem részesedés is, az Úr kegyelme által, a mennyei javakból.

Fontos a rendszeres külső emlékeztetés, hogy a szívünkben, életünkben ne halványuljon el Isten Igéje, annak rendelkezései, valamint annak lényege, Isten megtartó és megváltó szeretete, amelyet kinyilvánított a Jézus Krisztusban. Ez az emlékeztetés arra utal, amit itt is hangsúlyoz a napi Ige, miszerint Urunk van, aki egyedüli, élő Isten, aki mindenek Ura, és aki a mi Istenünk, mert hatalmasan megszabadította népét, kihozta őket a fogság házából (41). 

Dolgozószobám falán mindig előttem van egy igevers és egy imádság, hogy emlékeztessen és én is emlékeztethessek másokat, Isten hatalmas szabadítására, és el ne csüggedjek, hanem engedelmes és szent életet élhessek, minden nyomorúságom ellenére is, az Úrban, mint aki részesült a mennyei javakból (40).

Szerző: refdunantul  2021.04.03. 04:00

Mi már bemehettünk arra a „földre”, amit az Úr szánt nekünk. Jézus Krisztus megváltó halála során a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt (Máté 27,51), hirdetve számunkra, hogy van út, nyomorult emberlétünk számára, a szent Isten felé, van út a mennyei haza felé. Jézus Krisztus nyitotta meg ezt az utat (János 14,6). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (Filippi 3,20). Ez nagypéntek evangéliuma.

Mi az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és bizonyossággal élünk „itt” is, hogy noha jogos az Úr büntetése, és a magunk érdeméből nem mehetnénk be „arra a földre”, mint ahogy a pusztában vándorló, engedetlen első nemzedék sem mehetett be oda. Mi azonban, az Úr kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméért, azzal a bizonyossággal élünk „itt”, földi zarándokutunkat járva, hogy bizonyosan be fogunk menni az Isten ígéreteinek földjére. Sőt, hit által már be is mentünk oda, legyünk bárkik is ezen a világon, mert a legelesettebb jövevény is az Úr gyermeke lehet (14–16). Egyedül az Úr megtartó kegyelme tesz kiválasztottá. 

Micsoda reménység ez, áldott bizonyosság, ami minden nehézség és kín ellenére is örömtelivé teszi ezt a földi életet is. Ettől kezdve, ezzel a hittel élve, mutatjuk be áldozatunkat az Úrnak. Mivel Jézus Krisztus egyetlenegy áldozata minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, ezért hálaáldozatul odaszánjuk az életünket az Úrnak. A mai igeszakaszban azokról az áldozatokról van szó, amelyet az Ígéret Földjére való bemenetel után mutattak be Isten népének tagjai. Az itt leírt áldozatok nem vétek-, vagy jóvátételi áldozatok voltak, hanem önkéntes, örömből, hálából bemutatott tűzáldozatok (3), amelyeket ételáldozattal (4–13), és az új kenyér bemutatásával egészítettek ki (17–21). Aki „hitben bement már arra a földre”, az hálából az Úrnak él, szentlelkes tűzzel és józansággal, azaz rajongás nélküli örömmel (1–2). 

Urunk, erősíts meg bennünket bizonyosságunkban, örömünkben, hálából odaszánt életünkben! Mert olyan sok még mindig bennünk az önzés, a csüggedés, a félelem; olyan nagy még mindig a kétségekkel teli ó-emberünk. Urunk, aki meghaltál és feltámadtál, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), reménységünket, szeretetünket! (1Korinthus 13,13)

Szerző: refdunantul  2021.04.02. 04:00

Tizenketten kémlelték ki az Ígéret Földjét, minden törzsből egy férfi. A tizenkét küldöttből csak ketten bíztak Isten ígéreteiben, és ezekbe az ígéretekbe kapaszkodva csak ezek ketten mondtak jó hírt az Ígéret Földjéről. A többi tíz küldött megijedt, visszavágyott az idegen jólétbe, Egyiptomba. Ezek tízen az egész népet megijesztették, felhergelték, és azok mind vissza akartak fordulni, letérve arról az Útról, amelyen az Úr vezette őket. Döbbenetesen summázza a nép bűnét a mai igeszakasz: Ezek rossz hírét terjesztették az Ígéret Földjének. Rossz hírt mondtak, jó hír helyett. Isten jó hírt mond, örömhírt; Ő szabadítást ad. Mi pedig ezt semmibe vesszük, ennek rossz hírét keltjük, hitetlen és engedetlen életünkkel? (36–37)

Isten megbüntette ezt az engedetlenséget (26–35). Az a nemzedék elveszett a pusztában és nem mehetett be az Ígéret Földjére, de még fiaik is negyven évet sínylődtek a pusztaságban, mire bejuthattak oda. Negyven napig tartott az engedetlen kémlelés, és negyven év büntetés járt érte, még a következő generációnak is jutott belőle. Az atyák közül csak az engedelmes Józsué és Káléb mehettek be a megígért földre (30). Bizony, a mi hitünk és engedelmességünk, illetve hitetlenségünk és engedetlenségünk kihat a következő nemzedékre is, miközben visszahat ránk. Felelősek vagyunk a következő nemzedékért (33–34).

Tartsunk bűnbánatot nagycsütörtökön! Melyikünk ne félne ilyen helyzetben? Hiszen az Ígéret Földjén ott lakók valóban erős és veszélyes népek voltak. A pusztaság is tele volt bizonytalansággal. Melyikünk nem ragaszkodna inkább a komfortos „fogsághoz”? Mielőtt megítélnénk azt a nemzedéket, amely hitetlenségében még a fiait is nyomorúságba sodorta, boruljunk le az Úr előtt: bizony, mi sem vagyunk különbek ezeknél! Urunk, tele van komfortos jóléttel, vagy pusztaságos bizonytalansággal az életünk, nem is beszélve a sokféle népekről itt körülöttünk. Félünk, bizonytalanok vagyunk, öregszünk, fáradunk, elegünk lesz… Mindezeket szeretnénk letenni a Te kegyelmes, erőt adó kezedbe, aki nagycsütörtök estén vetted a kenyeret, hálát adtál, megtörted és nekünk adtad… (Márk 8,6) Értünk meghalt és feltámadott Urunk, adj nekünk hitet, engedelmességet, minden körülmények között ígéreteidbe vetett bizonyosságot, hogy gyermekeink ezt hallják és lássák tőlünk. Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne rossz hírét, hanem jó hírét terjeszthessük a Te áldott és szent ügyednek! Minden más értelmetlen és halálos körforgás a pusztaságban.

Szerző: refdunantul  2021.04.01. 04:00

A követek felelőssége abban van, ha tényleg az Úr küldte el őket a szolgálatba, hogy Isten ígéreteivel biztassák, reménységre és engedelmességre bátorítsák saját népüket. Ehelyett, az Ígéret Földjét kikémlelő követek közül, voltak olyanok, akik elrémítették Isten népét, mert olyan erős, szálas népnek írták le az ott lakókat, mintha óriások lettek volna, és azokhoz képest agyontaposható sáskáknak látták magukat (13,33).

Erre kitört a hisztéria, az emberek egymást hergelték, és a hit józansága helyett, úrrá lett a népen a tömegpánik: jajveszékeltek, sírtak, zúgolódtak, vissza akartak térni Egyiptomba, új vezetőt választva (1–4). A hit embere látja a veszélyt, nem felelőtlen, de soha nem gerjeszt olyan káoszt, vagy félelmet, amelyben csak a gonosz halászhat, sokakat befogva a hálójába, és amelyből így csak Istennel szembeni hitetlenség és engedetlenség következhet.

Mózes és Áron – a velük lévő hűséges követekkel, Józsuéval és Kálébbal együtt – megszaggatták a ruháikat, a nép hitetlen viselkedését látva, majd biztatták a velük lévőket, és leginkább arra kérték őket: „Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek, hiszen az Úr velünk van ott, ahová Ő maga küldött el bennünket!” (5–9) Isten követeinek, mindenkor ezt kell hirdetniük! A felhergelt népet azonban már nem lehetett lecsillapítani, hiszen meg akarták kövezni Mózest és a vele lévőket (10). Nagy a bűne annak, aki hergel!

Mózes ekkor bűnbánattal, könyörögve leborult az Úr előtt, és közbenjáró könyörgést mondott engedetlen népéért. Mózes az Úr hosszú türelmébe és nagy szeretetébe kapaszkodott, és megvallva a nép bűneit, valamint elismerve Isten jogos büntetését, bocsánatot kért engedetlen népe nevében; majd arra kérte az Urat, hogy mutassa meg továbbra is szabadító hatalmát rajtuk a többi nép szeme láttára (10–19). A követek szolgálatának felelőssége a biztatás és a közbenjáró könyörgés azokért, akiket az Isten rájuk bízott. 

Az Úr megbocsátott népének, tovább vezette őket. Ám az a hitetlen nemzedék, e-világban az Ígéret Földjét nem láthatta meg (20–25). Bűneinkre van bocsánat, a Jézus Krisztusban, van újrakezdés; de bűneink „itteni” következményeit viselnünk kell. Új életben járva, ehhez lesz erőnk, mert tudjuk, hogy az örökkévaló haza bizonyosan a miénk, és e-világban is sok örömünk van az Úrban, még a terhek hordozása és a vezeklések közepette is.

Szerző: refdunantul  2021.03.31. 04:00

Isten betekintést enged abba, amit készített. Minden törzsből kiválasztanak egy férfit, akik elmehetnek, hogy „kikémleljék” azt a földet, amit Isten készített nekik. Isten ma is betekintést ad abba, amit Ő elkészített nekünk. Sőt, a Jézus Krisztusba vetett hit által, mi már e-világban részesedünk az Isten által készített, maradandó javakból. Isten Igéjének követei által ma is betekintést kapunk az Ígéret Földjének javaiba. Minden igeolvasás, minden istentisztelet és minden igei alkalom egy ilyen áldott betekintés… (1–16)

Vegyük figyelembe azt, hogy egy ilyen betekintés nem láthatja a részleteket. Isten Igéje a lényeget jelentette ki nekünk: az Ő megváltó szeretetét (János 3,16). Isten Igéje természetesen e lényeghez kapcsolódóan, több konkrétumot is kijelent, amelyek Isten népe számára áldott kapaszkodókat jelentenek, mint ahogy a mai igeszakaszban az Ígéret Földjét megtekintők is sorolják az áldott konkrétumokat, amelyeket ők maguk láttak ott: termékeny föld, élő város, bőséges termés (17–24). A maradandó város örömét, bőségét, a megérkezés bizonyosságát hirdetik a követek. De e betekintés birtokában sem lehetünk elbizakodottak, mintha mi már mindent tudnánk, a részleteket illetően is. A bizonyosság reménységre épít és nem csak az ismeretre, hiszen a hit ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. A bizonyosság szilárd, de alázatos, hiszen „itt” tükör által csak homályosan látunk (1Korinthus 13,12). 

Ugyanakkor minden ilyen betekintés kegyelmi állapot, hiszen akik mehettek, azok láthatták az Ígéret Földjét. Ez a kegyelmi állapot pedig arra kötelez bennünket, hogy biztassuk a többieket is azzal, amit mi már hitben látunk, amibe mi már beletekinthettünk. Józsué is Káléb is ezt tették. A követek között azonban sokan voltak olyanok, akik megijesztették a többieket, mert óriásoknak látták az ott lakókat; így megijedve azoktól, túlzásokba estek, és nem jó hírt mondtak, hanem egymást hergelve rossz híreket mondtak arról a földről. Lesz ítélet, de Isten népének feladata a kegyelem evangéliumának, a jó hírnek hirdetése (25–33). 

Szerző: refdunantul  2021.03.30. 04:00

Gyarló, irigy emberi indulatok törnek itt elő, amelyek olyankor jelentkeznek, amikor valaki az Istentől kapott hivatását lebecsüli és mások tisztét kívánja magának. 

Amint nagyobb baj van, ezek az emberi küzdelmek semmivé lesznek. A halál tövében már érdektelen, nevetséges, ugyanakkor haszontalan – elvesztegetett és kegyelemre szoruló életünk tragédiája – minden emberi csatározás. 

Mirjám és Áron, Mózes testvérei, Mózes ellen beszéltek, mert féltékenyek voltak Mózesre. Pedig az Úr általuk is szólt a néphez. De nekik ez nem volt elég. Az volt a bajuk, hogy az adott helyzetben mégis Mózes lehetett Isten népének kitüntetett vezetője. 

Az ürügy – mert ilyenkor mindig kell egy ürügy, amire hivatkozva, valódi indítékainkat leplezve támadunk – amivel Mirjám és Áron Mózesnek támadtak, egy „nőügy”: a kúsi asszony miatt. A kúsi asszony azonban nem egy titokzatos másik nő volt Mózes életében, hanem maga Cippóra, a felesége, aki a 2Mózes 2,21 szerint midjáni nő volt. A Habakuk 3,7 együtt említi Kúsánt és Midjánt. A kúsi tehát nem Dél-Egyiptomot jelöli itt, beleértve Etiópiát és Szudánt, hanem egy midjániakkal társult népet. Mirjám és Áron, tehát Mózes feleségét – annak származását – lenézve, támadták meg Mózest. Mirjám támadt nyíltan, de a háttérben Áron a felbujtó? Hiszen Isten először mindig Mózesnek szólt, azzal az utasítással, hogy adja az Igéket tovább Áronnak… Milyen gyarló a hívő ember is (1–2). 

*

Mózes sem volt tökéletes, de Isten választott edénye volt. Mózes is tudott indulatos lenni (2Mózes 32,19), őt is megkísértette a hiúság, amikor Isten cselekvését magának tulajdonította, így nem az Úrnak adta meg a dicsőséget, hanem maga akart tündökölni abban (4Mózes 20,10). 

Itt azonban Isten Lelke betöltötte őt, és hitben élte meg Mirjám és Áron támadását. Mózes alázatos maradt (3), közbenjáró imát mondott Mirjámért (13). Mózes, aki Isten ügyében határozottan irányított, a saját személye elleni bántást most meg tudta bocsátani. Az Úr büntetését el kellett ugyan hordozni a támadónak, de nem Mózes büntetését. Az Úr meghallgatta Mózes közbenjáró könyörgését, és a vétkes Mirjámon is könyörült (9–16). Urunk, tölts be Lelkeddel minket, vedd el gyarlóságainkat, add a megbocsátás és a közbenjáró könyörgés, az ellenségeinkért való imádság, kegyelmi ajándékát nekünk!

Megszólító üzenet itt, hogy az Úr védelmezi Mózest! (4–8) Az Úr nem engedi bántani szolgáját. Az Úr szereti Áront és Mirjámot is, rájuk is fontos feladatot bízott. De most mindkettőjüket meginti ezért a „testvéri támadásért”. 

Mindenki fontos a maga helyén az Úr ügyében. Mózes kivételezett helyzete üdvtörténetileg fontos, de nem az egyes ember üdvösségét illetően az. Tehát nem irigyelhetjük el egymástól, a testvéri közösségben, a szolgálatot és a kegyelmi ajándékot, hanem mindenki a magáéval sáfárkodjon! 

Mózes is sokat tévedett. Nem mehetett be az Ígéret Földjére (5Mózes 32,52), többek között azért sem, mert addig tartott az Istentől kijelölt küldetése. Mózes is sokat vétkezett, de kegyelem alatt volt, az Úr kiválasztó, elhívó, védelmező, megtartó kegyelme alatt, minden belső, külső támadás ellenében, a gonosz minden csalárdságával szemben. 

Szolgáljuk hűséggel az Urat, a magunk helyén, és bátorító bizonyossággal fogjuk megtapasztalni mi is, amit Mózessel kapcsolatban mond az Úr, mindenféle támadás idején: „Hogy mertetek hát beszélni szolgám, Mózes ellen?!” (8)

*

Az egész fejezet egyetlen exegetikai problémáját az első vers okozza, amely a második verstől kezdve kiolvasható irigységgel, mint alapmotívummal, úgy állítja elénk a dolgot, mintha Mirjám és Áron elégedetlenkedésének az lett volna a kiváltója, hogy Mózes egy kúsita nőt vett feleségül. 

Cippóra, Mózes felesége, tudvalevően midianita nő volt (2Mózes 2,21). Talán Mózes másik feleséget is vett volna Cippóra mellé, vagy attól elválva, esetleg annak a halála után, vett el kúsita nőt. Vélhetőleg itt mégis Cippóráról van szó. A kúsita jelző nem feltétlenül a népi hovatartozást jelzi, talán csak csúfnév, amelynél a hangsúly azon van, hogy az a Mózes, aki a prófétai vezetés kizárólagosságát igényli magának egy jött-ment asszonynak a férje. 

Tehát a kúsi asszony nem egy titokzatos másik nő Mózes életében, hanem maga Cippóra, aki a 2Mózes 2,21 szerint midjáni nő volt. A Habakuk 3,7 együtt említi Kúsánt és Midjánt. A „kúsi” tehát nem Dél-egyiptomot jelöli, beleértve Etiópiát és Szudánt, hanem egy midjániakkal társult népet. 

Szerző: refdunantul  2021.03.29. 04:00

Isten megígérte Mózesnek, hogy ad segítséget számára, így ne egyedül kelljen hordoznia a nép vezetésével járó terheket (16–17). Isten azt is megígérte, hogy az elégedetlen nép húst ehet a pusztában, nem csak mannát (18–20). Isten ígéretei meghatározzák népének életét és szolgálatát, hiszen Isten ígéreteivel hívja el és biztatja népét. Isten legnagyobb ígérete Jézus Krisztus, az Ő megváltó halála és győztes feltámadása (1Korinthus 15,20). Isten végső ígérete Jézus Krisztus visszajövetele, amikor Ő teljessé teszi rajtunk a megváltás művét, új eget és új földet teremtve, amelyben igazság lakozik (2Péter 3,13). 

Miként tudunk ráhagyatkozni Isten ígéreteire? Mózes kérdezett, kételkedett, miként fognak történni mindezek (21–22). A kérdés arra is vonatkozhatott, hogy miként tud hetven embert összehangolni, nem lesz-e az nagyobb munka, mint amikor csak egyedül küzdött. Sok a kérdésünk, a kételyünk, ma is: Jézus Krisztus megváltó szeretetét hogyan lehet képviselni egy önző, a szeretettel azonnal visszaélő világban? Sok a gyötrő kérdés: az emberlét kínzó kérdései ezek. Fontosak a kérdések, de még fontosabb, hogy egyszer abbahagyjuk a kérdéseket, és ráhagyatkozzunk az Úr kegyelmére. Isten eddig is beteljesítette ígéreteit, ezután is ekként cselekszik majd az Úr, hatalmas erejével (23).

Isten ígéretei az életet szolgálják, a jövendő reménységét, amelyek erővel, örömmel töltik meg a jelent. Isten ígéretei megerősítenek a bizonyosságban, így a terhek hordozásában is, meglátva azt, hogy vannak mellettem testvérek, mint Mózes mellett az a hetven ember, aki szintén kapott Isten Lelkéből, hogy segítsen a szolgálatban. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság nem irigy, azaz képes együtt szolgálni a hetven szolgatárssal, képes megosztani a feladatokat, a terheket. Ugyanakkor a hetven munkatárs tudta azt, hogy továbbra is Mózes az Úr eszköze a nép vezetésében; vagyis csak akkor prófétáltak, akkor szolgáltak, ha ennek Isten Lelkétől rendelt ideje volt, nem pedig összevissza nyüzsögtek, még jobban megkeserítve Mózes életét (24–25). Ez a bizonyosság még azt a „két” embert is észrevette, akiben szintén Isten Lelke munkált, csak nem „hivatalosan” lettek felkenve a szolgálatra (26–30). Fontos, hogy minden „intézményes rendben” történjék, mert a káosz rombol. De vegyük észre, hogy sokan vannak, akiket Isten Lelke vezet a saját munkájukban, akik szintén Isten eszközei a maguk területén. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság másokkal, sokakkal együtt buzogva, szentlelkesen szolgálja az Urat ebben a világban, mindenben Isten megváltó szeretetét képviselve. Az Isten ígéreteibe való bizonyosság nem telhetetlen, él az Isten ajándékaival, de soha nem él vissza azokkal, mint Isten népe, akik halálra ették magukat a húsból, a pusztai fürjekből (31–35). Mindig a kevesebb a több, az ember részéről, és ebben a „kevésben” az Úr végtelen ereje nyilvánulhat meg (23). 

Szerző: refdunantul  2021.03.28. 04:00

Siránkozik a nép. Isten népe siránkozott a pusztában, hogy rosszul megy a soruk (1): nem látták reménységgel a megígért föld gazdagságát; megunták a mennyei mannát (7–9); visszavágyódtak az egyiptomi fogságba, mert ott jól tartották őket, olcsón ehettek húst, meg minden finomságot (4–6). Az ember a jólétben „megvakul”, hitetlenné lesz, mindennapi gondjai óriásivá nőnek, miközben az élet élvezetére rendezkedik be. Igen, a jólétben kezd el tátongani az ember előtt, Isten nélküli életének hiábavalósága, és ezért menekül élvezetekbe, pótcselekvésekbe, ezért nem jó soha semmi.

Siránkozik a vezető. Mózes is belefáradt az engedetlen nép vezetésébe. Mózes rossznak tartja, hogy ilyen népet kell vezetnie. Mózesben is elhalványult egy pillanatra a reménység, mert nem látja, hogy továbbra is úgy viszi Isten a népét, mint ahogy a dajka a csecsemőt. Mózes elhordozhatatlannak tartja azt, hogy egy egész nép minden gondját hordoznia kell, mégpedig egyedül, túl sok ez neki is. Mózes inkább meghalna, azt kéri az Úrtól, hogy vegye el életét, mert azzal jót tenne vele az Isten (11–15). Igen, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30–31).

Siránkozzunk mi is? Lelkigondozóként, pláne pszichológusként, mindent meg kell érteni. Igazából a fenti siránkozásokat sem szabad lebecsülni, mert rengeteg emberi gyötrelem van ezen a világon. Ismerünk mi is ezekből többet is. Fontos beleérezni a másik szenvedéseibe! Nem szabad lebecsülni sem a másik, sem a magam szenvedéseit, mert embertelenné leszek! De ez, még édeskevés! Úgy legyek emberséges, hogy mindenekelőtt bízom az Úrban! Hiszen csak az Úr tud rajtunk igazán segíteni, és emberek is csak akkor segíthetnek rajtunk, ha őket az Úr küldi hozzánk. Az Úrban bízva, hitemben soha nem leszek embertelen; ugyanakkor hitem mindig megakadályoz abban, hogy siránkozzak, hogy hálátlan legyek, hogy másokat határon túl a magam bajával terheljek, miközben hiszem azt, hogy Isten nem terhel erő felett. 

Amíg az Úr előtt siránkozunk, még van remény. A legnagyobb baj az, amikor a siránkozásunk is gyarló, örökké elégedetlen, Istennel perlekedő siránkozássá torzul. Akkor valóban egyedül maradtunk, akkor soha semmi nem lesz jó! Akkor jogosan felgerjedhet az Úr haragja ellenünk, mint akkor felgerjedt az Úr haragja Isten népe ellen (10). Urunk, könyörülj, ne legyen végleges rajtunk a Te jogos haragod! (2) Aki az Úr előtt siránkozik, azt az Úr kézbe veszi, abban elkezd munkálni az Úr Lelke, az megtanul siránkozás helyett sírni, majd megvigasztalódni, majd hálássá és örvendezővé lenni, és így az ilyen ember reménységre tud hangolni másokat is.

Szerző: refdunantul  2021.03.27. 04:00

Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze. A rend biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26). 

Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amit Lévi fiai, a kijelölt rendben szedtek szét, hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21), ez esetben a Sínai-pusztából a Párán-pusztába (12). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Az Úr jelenlétének látható testet öltése, a megváltó Jézus Krisztusra feltekintő, látható istentisztelet; Isten népének felvállalt, a világ számára is megmutatott, hitvalló összegyülekezése. 

Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, ha szent terhet cipelve, de ők is terheket hordozva tették meg ugyanazt az utat. Mégis, hitben, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva, várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van hivatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert olyan sokszor megfáradunk! Segítette Lévi fiait Mózes imádsága, aki minden elinduláskor és minden megérkezéskor, az Úrhoz imádkozott (35–36). Nagy áldás, ha értünk is mondanak közbenjáró imádságot!

A vándorlás szakaszos, mindig ad pihenőt az Úr, csak vegyük azt észre engedelmesen. Pihenő nélkül hitetlenné és embertelenné lesz az élet, eltorzul, elkorcsosul, ahol a munka is szünet nélküli gürcöléssé silányul. Aki az Úr követésében jár, az megpihen az Úrban. Zarándokutunk végén is megpihenünk majd, várva az Urat. Jó szorgosan dolgozni, jó pihenni, jó lesz megpihenni, és jó lesz az öröklétben mindenkor az Úrral lenni (33).

*

Mózes meghívta apósának fiát, Hóbábot, hogy jöjjön velük, és részesüljön abból a jóból, amit nekik készített az Úr. Tágabb családom tagjai se maradjanak ki abból a jóból, amit az Úr készített nekünk. Érthető az is, hogy Hóbáb legszívesebben visszamenne a rokonsága közé, ahol ő van otthon. De ha visszamegy, akkor vigye az Úrtól megnyert jót is magával. Mózes azonban azért is hívja Hóbábot magával, mert ő jobban ismeri azt a vidéket, ahol Isten népe vándorol, ő jobban tudja, hol kell tábort ütni. Akik hitben járnak, azok együtt haladnak, követve az Urat, és minden irigység nélkül elismerik a másik adományait, amivel a másik is hozzá tud járulni a közös ügyhöz. Annyi értéket, annyi kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, de ezek olyan ritkán lehetnek közös áldássá, mert nem ismerjük fel, nem ismerjük el, és nem használjuk fel azokat; sőt, gyengítjük, elnyomjuk, kioltjuk a másikét. Pedig mindenki a maga ajándékaival lehet áldássá, és senki sem érthet mindenhez, bármennyire is szeretné ezt a látszatot kelteni. Szükségünk van egymásra, az Úr ügyének szolgálatában is. Nagy áldás, ahol felismerjük, elismerjük és felhasználjuk a másik talentumát is, még az egy talentumos ember pótolhatatlan kincseit is. Mózes, féltékenység nélkül, a maga helyén vezetőnek nevezi ki Hóbábot (29–32). 

Szerző: refdunantul  2021.03.26. 04:00

Bach kantátáiban olyan örömteli bizonyossággal zengenek a harsonák, mint Isten Igéjében. Ezek a kantáták a menny hangjai, a mennyei istentisztelet részei…

Meg fog szólalni a harsona, amikor feltámadunk, romolhatatlanságban (1Korinthus 15,52). Ekkor teljes lesz a diadal a halál fölött. Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ez a reménység e-világban is megáld bennünket, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. 

A feltámadás reménysége nélkül mindent a romlás ural: bűn, betegség, halál, elveszett állapotunk számos megjelenési formája. A harsona arra hív bennünket, hogy forduljunk az Úrhoz, hiszen Ő már hozzánk fordult. Emlékezzünk az Úr megváltó szeretetére, imádságban „emlékeztessük” Őt, soha el nem múló szeretetére (10), mert Ő már megemlékezett rólunk (Zsoltárok 90,13). 

A harsona hív: Készülj Istened elé (Ámósz 4,12), mert egyedül ott vagy biztonságban! A harsona megtérésre hív. Isten magához gyűjti népét, azok vezetőit, minden egyes tagját, áldott rendben (2–4). A harsona figyelmeztet, amikor baj van, ezzel véd! (5–7) A harsona elindít, amikor menni kell; nem mászkálhatunk összevissza ebben a világban, a saját indulataink szerint (2–4). A harsona hadba indít, amikor küzdeni kell, hogy bátran, hittel és csakis krisztusi eszközökkel küzdjünk, egyébként az alulmaradás a győzelem (9). A harsona ünnepelni hív, örvendezésre, hiszen Isten népe mindenkor örvendező, megszabadított, megváltott nép (10).

A harsonát a papok fújják! (8) De ha bizonytalanul zeng a harsona, az emberek nem kapnak egyértelmű jelzést (1Korinthus 14,8). Ha az igehirdető, a bizonyságtevő, az egyház nem a lényegről, nem Jézus Krisztusról szól, nem a megváltás örömhírét zengi, Isten Igéje alapján, akkor elvész a világ milliárdnyi hangszerének, karmester nélküli, zenekari disszonanciájában. Mi mindent kell ma egy lelkésznek „művelni”, és elsikkad az, ami szolgálatának lényege lenne! Akkor még nem szóltunk a szigorú teológiák hangjáról. „Egy negatív teológia sehová sem vezet. A prófétai hang, Isten Igéjét komolyan véve, még az ítélet figyelmeztetése által is, az Isten jövője felé irányít, a feltámadás felé!” (Rudolf Bohren)

Szerző: refdunantul  2021.03.25. 04:00

Isten Igéje a bizonyság hajlékának nevezi a szent sátrat. Isten szabadító, megváltó, velük lévő, áldott jelenlétének bizonysága ez a sátor. A mi bizonyságunk hajléka Jézus Krisztus és az Ő Igéje. Isten megőrző, megtartó szeretete, amely minden értelmet felülhalad, velünk van mindörökké (Filippi 4,7). Nincs ennél nagyobb bizonyosság! Elsorvadunk, elveszünk e bizonyosság nélkül.

Isten népe engedelmesen figyelte az Úr jeleit, és eszerint haladt a pusztában. Amikor a felhő felemelkedett a szent sátorról, akkor indultak tovább; és maradtak, amikor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Mondhatnánk: akkor, azokban a kiemelten kijelentéses időkben, egyértelmű jeleket adott az Isten, hogy mikor kell indulni és mikor kell maradni! Soha ne felejtsük el, hogy mi a teljes kijelentés nemzedéke vagyunk, akik a feltámadott Úrban minden üzenetet megkaptunk az események Urától. Figyeljünk az Úrra, nézzünk fel Jézus Krisztusra, és imával, Igével rendszeresen legyünk közösségben Ővele, csodálatosan kapni fogjuk a vezetését. Ne maradj az Úr nélkül, indulj el az Úr felé, és világossá lesz az irány, az út, bizonyossá a megérkezés. A legbonyolultabb helyzetben pedig azért könyöröghetünk: Urunk, ne engedd, Te, aki az események Ura vagy, hogy olyat tegyünk, ami nem akaratod szerint való.

Amikor maradni kellett, akkor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Isten a „borús időkben” körbeöleli kegyelmével az életünket; ezt soha ne felejtsük el! Amikor „borús az idő”, és nem látjuk, hogyan és merre tovább, akkor maradjunk veszteg (2Mózes 14,14). Várjunk az Úr jelére, az Úr utasítására, aki ma is szól Igéje által, miközben Ő az események Ura is. Ne legyünk türelmetlenek, amikor hosszan kell várakozni! Ez, magasabb szinten, Jézus Krisztus eljövetelére is vonatkozik. Várjunk türelemmel. E-világban gyakran borult az idő, de az Úr velünk van (Máté 1,23). Amikor azonban egyértelműen kivilágosodik, hogy mit szól az Úr; amikor világossá teszi, hogy merre kell menni, mit kell szólni és cselekedni, akkor ne késlekedjünk engedetlenül!

Szerző: refdunantul  2021.03.24. 04:00

Kész a szabadító kegyelem! A páskaünnep Isten szabadítóan cselekvő hatalmának és kegyelmének ünnepe, arra emlékezve, amikor népét kihozta a szolgaság házából, Egyiptomból. A páskaünnep húsvét ünnepére mutat, amelyben Isten végérvényesen kijelentette szabadító hatalmának kegyelmét, Jézus Krisztusban. Isten kiszabadított bennünket az emberlét halálosan reménytelen fogságából az új és örök életre. 

Ragadjuk meg ezt a kegyelmet! Isten népe egy éve vándorolt a pusztában, miközben elkészült az Úr parancsa szerint a szent sátor, és az istentisztelet lett ennek a kis, minden bajnak kitett, vándorló népnek az egyetlen bástyája; az a lehetőség, hogy közösségben rendszeresen megálltak az Úr előtt, és az Ő kegyelmébe kapaszkodtak, ez előírt szertartások szerint (1–5). Ma sincs más lehetőség, csakis ez: az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodni! Az Ő kegyelme mindennél erősebb, igazából az Ő erős keze tart bennünket! Ma sincs más lehetőség, mint megtérni, és hitre jutva újból és újból megújulni ebben a megtartó kegyelemben, az istentiszteleti közösségben, aztán az élet istentiszteletét élni (Róma 12,1–2).

Isten kegyelme nélkül megrövidül az élet! Milyen beszédes! Erre az ünnepre, a legfontosabbra, a kegyelem megragadására adatott pótlási lehetőség azoknak is, akik az elrendelt időben tisztátalanokká lettek, vagy úton voltak, így akkor, az előírások szerint, nem tarthatták meg az ünnepet; és nem erősödhettek meg az Úr szabadító kegyelmében. Ők pont egy hónappal később tarthattak páskát (6–12). Ne rövidüljenek meg ők se az Isten kegyelme nélkül (7). Beszédes ez a kifejezés: „Ne rövidüljenek meg ők se!” Még az Isten népe között tartózkodó jövevény se rövidüljön meg az isteni kegyelem híján (14). Mert bizony az Úr szabadító hatalmának kegyelme nélkül megrövidül az emberi élet, minőségében, tartalmában, értelmében, hosszában, minden tekintetben. Isten megtartó kegyelme nélkül halálosan megrövidül az emberi élet; miközben mi emberek folyamatosan megrövidítjük egymást, és meg akarjuk rövidíteni Istent, az Ő dicsőségét magunknak tulajdonítva. Sok ember az élete alkonyán döbben rá arra – még ekkor sem késő –, hogy milyen rövid és haszontalan életet élt. Nincsen Isten nélkül sem segítség, sem üdvösség (236. dicséret). 

Isten kegyelme nélkül elveszik az élet! Akik azonban nem tartottak páskát, akik nem ragadták meg az Isten kegyelmét, akik nem voltak hajlandóak élni az elkészített kegyelemmel, azok elvesztek. Ezt kemény kifejezéssel adja vissza az Ószövetség, de ebből értünk: az ilyen ember kiirtódott a nép közül, az ilyen embert kiközösítették, az Istennel és a másik emberrel való közösség nélkül pedig nincs élet (13). Isten megváltó kegyelme nélkül megrövidül az élet, meghal az élet, elveszik az élet. Isten azt akarja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16)

Szerző: refdunantul  2021.03.23. 04:00

Az Úr megkímélte Isten népének elsőszülötteit, a tíz csapás idején, amikor kihozta népét Egyiptomból (17; 2Mózes 12,29). Ezért minden elsőszülött fiút meg kellett váltani, mert ők különösképpen az Úréi (2Mózes 13,13; 34,20). A léviták különösképpen Istennek odaszánt szolgálata, Isten népének elsőszülötteit váltja ki (5–22).

Nézzük tehát ezt az „elsőszülöttséget” a teljes Írás kontextusában: A mi egyetlen „elsőszülöttünk” Jézus Krisztus, aki elsőszülött a halottak közül; minden tekintetben Ő az első (Kolossé 1,18). Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok az elsőszülöttek ünnepi seregéhez tartoznak, akiknek nevei fel vannak írva a mennybe, akik az Úréi (Zsidókhoz írt levél 12,23). Jézus Krisztusban hisz Isten népe, akik között vannak olyanok, akik belső és külső elhívással, különösképpen az Úr szolgálatára kaptak elhívást, és az egyház külső rendjében felhatalmazást is kaptak erre. 

Isten népe, és azok mai lévitái, Isten mai látható szolgái, mint „elsőszülöttek”, azt a szolgálatot kapták, hogy hirdessék és éljék a szabadítás örömhírét, a halottak közül elsőszülött, feltámadott Jézus Krisztust, mint ahogy a hétkarú gyertyatartó világított akkor a szentélyben. Külön parancsba kapja akkor az Úrtól Mózes, és jelzi Áronnak, hogy a hétkarú gyertyatartó elejére helyezzék el a mécseseket, hogy láthatóan világítsanak azok mindenki számára. A lámpást nem szabad elrejteni, hanem a lámpatartóra kell helyezni azt, hogy világítson mindenkinek a házban. Lámpásként kell ragyognunk az emberek előtt, hogy lássák bennünk a szabadító Krisztust és dicsőítsék az Isten kegyelmét (Máté 5,14–16). Ehelyett mi okos teológiával megmagyarázzuk, hogy miért nem ezt tesszük. Világítasz? A halálból szabadítást ajándékozó Úrra mutatsz? Az újjászületett élet lehetőségét látják benned mások, minden nyomorúságod ellenére is? Reménységgel tekintesz a másikra, vagy okos és tényleg igeszerűen logikus tanításod megmagyarázza, hogy miért vesznek el mások? Nincs nagyobb szükség erre, mint ma! Jézus Krisztus kell a világnak, aki a halottak között az elsőszülött! Mutass Krisztusra, a többi nem a te dolgod, a többi nem a lévitára és nem is Isten népére tartozik (1–4).

Milyen szentlelkesen józan Isten Igéje! A léviták huszonöt és ötven év között szolgálhattak aktívan, később is segíthettek a szolgálatban, de az aktív szolgálatuk ideje huszonöt esztendő lehetett. Ez nem véletlen. Ahogy az ember idősödik, fárad, testben-lélekben; merevebb, vagy éppen érzékenyebb lesz, számos egyéb gyarló tulajdonsága erősödik fel. Ma negyven évet kell lehúzni minden területen, vagy még többet, de még utána sem tudunk elengedni semmit, mert ahelyett, hogy a háttérben szolgálnák már csak, és hitünk erősödéséért imádkoznánk, egyre inkább megtisztulva, még mindig mi szeretnénk vezetni a vonatot. Az állandó tevékenységgel hitetlenül a halál elől menekülünk. Isten őrizzen bennünket az időskori tétlenségtől, az tényleg halálos, folyamatosan tevékenykedni kell testben, lélekben, hitben; de egy ponton túl már nem nyilvánosan, hanem a csendes háttérben! (23–26)

Szerző: refdunantul  2021.03.22. 04:00

Isten népének fejedelmei, mind a tizenkét törzs fejedelme ajándékot vittek a szent sátor felszentelésére. 

A héber fejedelem szó jelentése, „kiemelt”. Isten népe a kiválasztott, és azok között is vannak vezetők, kiemeltek. Mindegyik kegyelmi állapot, és mindkettő felelősséggel jár. A kiválasztottsággal jár felelősség az, hogy általa nyerje el az élő Isten áldását a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Aki üdvösséget nyert, az csakis áldássá lehet mások életében. Akit pedig Isten kiemelt, vezetővé, „fejedelemmé” tett, annak az a feladata, hogy gondoskodjon az övéiről. Az akkori fejedelmek nem választották el a közéletet és a hitéletet, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ahol nincs hitélet, ott egyre gyarlóbbá lesz a közélet. Ahol nincs hit, ott előbb-utóbb kiderül, hogy nincs élet sem. A nagy világjárvány idején tanít, tanított erre bennünket az Úr. A fejedelmek, kivétel nélkül mind, fontosnak tartották, hogy megjelenjenek a szent sátorban, és ajándékaikkal fenntartsák a hitéletet. Szép példáit tudjuk ennek a történelemből is. 

A szent célra kapott ajándék azonban kötelez! Isten országát építhetjük abból, semmi mást. A hitélet vezetői nem engedhetik, hogy Isten népe valami öncélú, feleslegesnek tűnő képződmény legyen a világban. Isten népe csakis áldássá lehet a világban, mert Isten kegyelméből azt adhatják tovább, amit ők érdemtelenül, kegyelemből megnyertek, és ami nélkül lehetetlen élni; az Isten Igéjét, az abban rejlő, szabadító, megváltó örömhírt, Jézus Krisztust. Látjuk, hova juthatunk az Isten nélkül az Ő áldása nélkül… 

A fejedelmek mind ugyanazt az ajándékot hozták, mert Isten minden vezetőtől, de minden hívő embertől is ugyanazt akarja: Adjuk oda Őneki, amink van; egész életünket. Ennek jelképes kifejezése az átadott ajándékok sora. Ha Ő az Úr az életünkön, népünk, vezetőink, egyházunk életén, akkor van áldás és élet; áldás és békesség.

Egy „jól menő” üzletember keresett meg nemrégiben. Elmondta, hogy már elege van abból, hogy ő csak a mammon után fut, és nem tud belőle kilépni. Irigykedve tekint rám, hogy én a legfontosabb dolgot tehetem, az Isten országát építhetem. Miközben hallgattam őt, hálával és ugyanakkor szégyenkezve tekintettem magamba. Üzletember barátom azzal folytatta, hogy ő is Isten országát szeretné építeni, a maga területén. Ezért tette azt a javaslatot, hogy gyűjtsük össze a református üzletembereket, szólítsuk meg őket, mint az adott helyen „mai fejedelmeket”, hogy hozzanak ajándékot az Úrnak! Hiszen ezt megtehetik, ő már csak tudja, mert látja, mennyi haszontalan dologra költik a vagyonukat. Csak a töredéke sokat segítene a szolgálatban. Nem a pénzről van szó, hanem a szolgálatról. A szent pénzt csak erre lehet költeni. Mi felelősen használjuk fel majd ezt az Isten országának építésére… 

Szerző: refdunantul  2021.03.21. 04:00

Micsoda méltóság, Isten eszközei lehetünk az Ő szent ügyének képviseletében! Bárhol állunk, ez lehet életünk egyetlen értelme, méltósága. Az a boldogtalan ember, aki nem fedezte fel, hogy az Úr követe ebben a világban, a maga helyén. Isten megváltott bennünket az örök életre, és akinek örök élete van, az már földi életét is abban az örömben éli, hogy a maga helyén úgy szolgál, mintha a „szent dolgokat vinné a vállán” (9).

Az Istentől kapott feladat és felelősség nagyságához mérten kapjuk azokhoz az „ajándékokat”, eszközöket, képességeket, készségeket, lelki ajándékokat, köztük az erőt és a bölcsességet. A mi Urunk ezt a talentumok példázatában is elénk tárta (Máté 25,15). Nagy áldás az, ha valaki az Úr vezetését követve a maga helyén szolgál odaadó hűséggel, elégedettséggel, irigység nélkül, abban a feladatban kiteljesedve, amit az Úr bízott rá. Ez az igazi „nagyság”, amely Isten dicsőségét szolgálva, nem akar többet, mint amit kapott, hiszen hitben járva az igazán „több” már az övé. 

A léviták közül Gérsón fiai két szekeret és négy szarvasmarhát kaptak, Merárí fiai négy szekeret és nyolc szarvasmarhát, míg Kehát fiai nem kaptak szekereket és szarvasmarhákat. A különbségtétel oka a feladat különbségében volt, de nem a feladat minőségének különbségében. Mindhárman azt a szent feladatot kapták, hogy a szent sátor szállításában részt vegyenek. Merárí fiainak több szekérre és szarvasmarhára volt szükségük, mint Gérsón fiainak, mert nekik kellett szállítani a szent sátor nehéz fa és fém vázát, Kehát fiai pedig nem kaptak szekeret és szarvasmarhát, mert ők a szent sátor tárgyait a vállukon vitték (1–9). 

A feladatban van különbség, de a feladat fontosságában, annak szentségében nincs. Mindenki a maga helyén, Isten dicsőségére végzi a feladatát. Nemcsak a feladatban, a terhekben is van különbség. Kinek-kinek más és más jut. Nehéz helyzetben, emberileg érthetetlen és felfoghatatlan különbségek ezek. Csak az a reménységünk, hogy mi most nem értjük, de egyszer majd megértjük mindezeket (János 13,7); miközben annak az Úrnak a kezéből fogadjuk el a saját, másoknak át nem adható terheinket (Galata 6,4), aki annyira szeretett bennünket, hogy egyszülött Fiát adta érettünk (János 3,16). Ő csakis üdvösségesen jót akar nekünk, és ha több terhet rak ránk, több erőt is ad ahhoz (2Korinthus 12,9; Filippi 4,4), hogy hitben elhordozhassuk azokat, az öröklétig (Jelenések 2,10).

Szerző: refdunantul  2021.03.20. 04:00

Isten népének szól ez az áldás, Áron áldása (22–23). Örüljünk, hogy mi Isten népének tagjai vagyunk és részesülünk az Isten áldásából! Legyünk Isten eszközei, hogy mások számára Isten áldásának követei lehessünk!

Csak az Úr áldhat meg, hiszen az áldás lényege az, hogy az áldott Isten a maga lényének teljességéből, tökéletességéből, jóságából, szeretetéből, békességéből, azaz „boldogságából” ajándékoz nekünk (1Timóteus 1,11). Csak az Úr adhatja ezeket az ajándékokat. Az Úr nélkül a tökéletlenség, a rossz, a szeretetlenség, a békétlenség, a boldogtalanság áldatlan állapota hatalmasodik el rajtunk. Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk (Zsoltárok 127,3), és ezeket a javakat továbbítsuk mások felé is (24). 

Az Úr áldásának maximuma Jézus Krisztus megváltó szeretete (János 3,16). Ezért az Úr áldása azt jelenti, hogy Ő megőriz bennünket gondviselő szeretetével ebben a világban, amíg kijelölt időnk tart (24). De az Úr áldásának megőrző ajándéka túlmutat ezen az életen és a halálon az örök életre. Az Úr áldása azt jelenti, hogy megőriz bennünket az Isten. Nem tűnünk el, nem veszünk el! Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20), mi is feltámadunk, mégpedig egy megdicsőült testben, amiben megőrizzük személyazonosságunkat, új emberként, Isten eredeti gondolata szerint.

Az Úr áldásából úgy részesülünk, hogy Isten felragyogtatja az Ő arcát előttünk (25–26): meglátjuk az Istent, Jézus Krisztusban felismerjük Őt, mint mennyei Atyánkat, és hitben ráhagyatkozunk az Ő könyörülő kegyelmére. Isten mindig könyörül népén (22): megtart e-világban, vagy átvisz az örök hajlékba. Isten áldása az, hogy felénk fordult az Isten, és mi az Úr felé fordulhattunk, így megőrző, könyörülő, békességet ajándékozó kegyelméből részesülhettünk.

Szerző: refdunantul  2021.03.19. 04:00

süti beállítások módosítása