A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött a hét napig tartó sátoros ünnep. Ennek leírásánál most csak az áldozatok bemutatására figyel a szentíró, amikor részletesen leírja az ünnep napi áldozatait. 

A legszembetűnőbb a feláldozandó állatok nagy száma. Minden napon eggyel kevesebb bikát kellett feláldozni, így kerül a hetedik napra hét bika. A többi feláldozandó állatok száma – két kos és tizennégy bárány – azonos marad. Az ünnep záró napján ezekből az állatokból egyet-egyet kellett feláldozni. Minden nap az előírt étel- és italáldozatokat is be kellett mutatni, valamint egy hím kecskét is fel kellett áldozni, vétekáldozatként, nyolc napon át (12–39). Ezek mellett az állandó, naponkénti áldozatokat is be kellett mutatni (16). A hétnapos ünnepnek van tehát még egy „nyolcadik napja” is, mint bezáró ünnepi alkalom, külön áldozati előírással (35–38). Ez az áldozati rendtartás tehát kétségtelenül a 3Mózes 23,33–44 szakasz kiegészítése, a kultusz jó rendjének pontosítására.

Az áldozatok nagy száma döbbenetes. A tegnap említett hitvalló szándék mellett, szemben minden idegen kultusszal, az áldozatok mennyisége és ismétlése mást is üzen nekünk. „Itt” mindig újra és újra ismételni kell, e-világban minden tökéletlen, részleges, készületlen; ismétlésre, megújításra szorul. Minden nap újra kell kezdeni mindent, dolgainkban, kapcsolatainkban; az ember, Istenhez való közeledésében is. Maga az ünnep is, a pusztai vándorlás kapcsán rámutat erre az ideiglenességre: „Sátrakban lakjatok hét napig, hadd tudják meg nemzedékeitek, hogy sátrakban adtam lakást népemnek, amikor kihoztam őket Egyiptomból!” (3Mózes 23,42–43) Ugyanakkor a sátoros ünnep hálaadás is volt Isten, pusztában megtapasztalt, gondviselő, megtartó szeretetéért, amelyet népe minden méltatlansága ellenére, megmutatott rajtuk az Úr, hiszen vezette, etette, itatta, óvta őket. A sátoros ünnep a termésért való hálaadás záró alkalma is volt egyben; de ez a hálaadás csak az ünnep egyik külső kerete volt, mert ebben a hálaadásban sokkal többről van szó.

Ez a több, Isten pusztai létünkről való gondoskodásának maximuma, Jézus Krisztus. A mi Urunk, Jeruzsálemben, ezen az ünnepen beszélt arról, hogy Ő az Isten Fia, az Atya küldötte, érettünk. Jézus Krisztus ennek az ünnepnek utolsó napján kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!  Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (János 7,37–38) Ez az éltető víz a miénk, amely életben tart a pusztában, ahol nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ahol sátrakban lakunk, ahol mindent újra kezdünk, de a megérkezés bizonyosságával…

Szerző: refdunantul  2021.04.23. 04:00

Az ünnepeknek hitvalló jelentőségük volt, mert az előtt az egyetlen, élő Isten előtt álltak meg, aki szabadító Úr. Az ünneplésben a szabadító Istennek adtak hálát, az Ő megtartó és bűnbocsátó kegyelmébe kapaszkodtak, amikor összegyűltek. Amikor Isten népe összegyűlik, már annak is hitvalló jelentősége van, hiszen szabadító Ura előtt áll meg, az Ő hívó szavának enged (1).

A hetedik hónap, szeptember-október, amely a babiloni, tavaszi évkezdet szerint a hetedik – az ősi évkezdet, az újév napja a kürtzengés napjára esett, vagyis a hetedik hónap első napjára – számos ünnepet tartalmazott: kürtzengés ünnepe, engesztelés napja, sátoros ünnep. Ez az időszak, a gyümölcsérés és a szüret időszaka, ugyanis más népek vallási kultuszaiban is tele volt tűzdelve ünnepekkel, különböző termékenységi kultuszokkal. Isten népe, a saját ünnepeivel megvallotta hitét: a szabadító Úr az Isten, aki engesztelést, bűnbocsánatot ajándékoz (7–11), aki gondot visel népéről, aki az ételen és az italon túl is gondoskodó, megtartó Isten. Ahogy a kürt zeng, olyan hangzatosan hirdette a látható összegyülekezés, valamint a bemutatott áldozatok sora Isten megtartó, szabadító szeretetét (1–6).

A számos égő-, étel-, ital-, vétekáldozat bemutatása – amelyeket a napi (11), heti szombati, valamint a havonkénti újhold áldozat mellett mutattak be (6) – valójában Jézus Krisztus eljöveteléért könyörög. Milyen hála lehet a mi szívünkben: Eljött, akit vártunk! A beteljesedett ígéretek népe vagyunk. Ma minden szent összegyülekezés, minden igehirdetés csakis Jézus Krisztust dicsőítheti, Őrá mutathat, életünk szabadítójára; életünk minden perce az Ő egyetlen, tökéletes áldozatának kegyelmét dicsérheti. Ez a hitvallás nem dac, nem identitásőrzés, nem elkülönülés másokkal szemben, nem asztalt verő kinyilvánítása annak, hogy nekünk van igazunk: ez hitvallás, Isten cselekvése bennünk; nem tehetünk másként mi, akik tudjuk, hogy Őáltala élünk…

Szerző: refdunantul  2021.04.22. 04:00

A páska ünnepéről itt a kötelezően bemutatandó áldozatok tekintetében olvashatunk. Vegyük számba ezeket az áldozatokat. A páskaünnep első napja és záró napja szombatra esett, akkor be kellett mutatni a nyugalom napjára rendelt, „heti áldozatokat” (28,9–10). A páskaünnep további hat napján ugyancsak bemutatták a „havonkénti újholdra előírt” áldozatokat (28,14; 19–22). Ezek mellett, a kötelezően előírt „napi”, reggeli és esti áldozatokat is be kellett mutatni (23–24). Ha megnézzük az égőáldozatok, étel- és italáldozatok követelményeit; ennyi áldozatnál mindez egy tekintélyes mennyiséget jelentett, sok előkészületet, sok munkát. Az egész lebonyolítása szinte felfoghatatlan. Az embert folyamatosan az elégtelenségére, a bűneire, valamint Isten szabadító irgalmára emlékeztette ez az áldozati kultusz.

A páska ünnepén szent összegyülekezést kellett tartani és semmi foglalkozáshoz illő munkát nem volt szabad végezni (25). Ez a hét ugyanakkor nagyon munkás lehetett, hiszen számtalan áldozatot kellett előkészíteni; de ilyenkor mindenki az Úr szabadítására emlékezve, azért hálát adva, abból töltekezve serénykedett, hálaadó szívvel! Aki úgy „pihen”, hogy csak az Úr ügyében szolgálva is tevékeny, az hétköznapi feladatihoz is mennyei erőt kap. 

Az ember földi élete akkor áldott élet, ha tevékeny élet, békésen tevékeny és építő élet: az ünnepekre készülve, ünnepelve, és a hétköznapokban is tevékeny… A rengeteg áldozat és vér kiontása ugyanakkor mégis arra utal, hogy valami „itt” még nagyon nem békés, nem rendezett. Minden ünneplésünkben és tevékenységünkben ott van valami rettenetes, valami halandó, valami töredékes, amit újra és újra meg kell ismételni; mint ahogy a gyomosodó kertet újra és újra kapálni kell. Egy fiatal, neves színész elég nyers őszinteséggel fogalmazott az egyik interjúban: „Ez az egész élet sokszor olyan értelmetlennek tűnik, olyan macerás minden, még a legkisebb dolgok is, a nagy kínokról most ne is beszéljünk…” 

Csak Jézus Krisztusban marad abba a nyugtalanság, az örökös áldozathozatal. Csak Jézus Krisztusban adatik nyugalom, pihenés, néha még az állandó tevékenységtől is. Csak Jézus Krisztusban szűnik meg a „vérontás”, hiszen az Ő tökéletes, egyetlen áldozata arra indít minket, hogy ne áldozzunk be senkit. Életünk hálaáldozat, de ne legyünk annyira gőgösek, hogy azt gondoljuk: önfeláldozásunk oldja majd meg a világ gondjait. Erre csakis a krisztusi megváltó szeretet képes. Az Úr szabadítása a miénk!

Szerző: refdunantul  2021.04.21. 04:00

Megváltó Urunk tökéletes, engesztelő áldozatából élünk mi; de ebben az új életben, ebben a megváltó bizonyosságban naponta erősödnünk kell. Így olvassuk a mai igeszakasz üzenetét!

A napi áldozatok elrendeléséhez – ezek rendszeres állat-, étel- és italáldozatot jelentettek akkor – megállapodott, békés, letelepedett, biztonsággal gazdálkodó életre volt szükség. Isten rendelései úgy szólalnak meg a mában, hogy mindig tekintettel vannak a holnapra is. Isten népe most átmeneti időben él: ott állnak az Ígéret Földjének küszöbén, de még nem foglalták el azt. Még minden bizonytalan, és Isten Igéje mégis úgy tanít az istentiszteletről, mint ami mindenkor rendelkezésükre áll, ami reménységet és erőt ad, a holnapot illetően is. Ezért életmentő a napi kegyesség!

Isten rendszeres kegyességet írt elő a népének. Ez jelentette a napi, heti és ünnepi áldozatok rendjét; akkor, a vándorlás idején, a szent sátor közelében. Naponta, hetente és az előírt ünnepnapok idején meg kellett jelenni az Úr színe előtt. Az ünnepi áldozatokat a napi áldozatokon túl kellett bemutatni (10). A napi kegyesség rendszerességére épülhetett fel aztán az ünnep méltósága és lelkisége. Ezt a napi kegyességet reggel és este is gyakorolták: az Úrral kezdték és Ővele zárták a napot (4). Ez a napi kegyesség megszabott időben történt, tehát ehhez igazodott a nap többi programja akkoriban. A megszabott idő azt jelenti, hogy ezt az időt, testben és lélekben is odaszánták az Úrnak. 

A koronavírus-járvány kezdetétől un. „karantén-istentiszteleteket” kényszerültünk tartani. Ekkor az internet különösen áldássá lett, mármint azok felé, akik ezzel a lehetőséggel élhettek. Az idősebbekkel telefonon és segítőket küldve tartottuk a kapcsolatot. Később megtudtam, hogy ezeket az üres templomokban mondott koronavírus istentiszteleteket sokkal többen nézték, mint akik a templomba eljártak. Legalábbis a számok ezt mutatják. De tudjuk, ebből sok csak betekintés, a gyülekezeti tagok jó része sem nézte végig, nem élte végig, háttérben hallgatta, és nem úgy odafigyelve, mint ha a templomban lett volna. Ritkán teremtődött meg az „odaszánt” idő. Én filmeket szoktam így a háttérben nézni, nem is tudom követni az eseményeket. Ez a mód, nem méltó az istentisztelethez, az énekléshez, az imádsághoz, a bibliaolvasáshoz, az igehirdetéshez és igehallgatáshoz. 

Napi ételre és italra szükségünk van; a lelki táplálékra ugyanúgy, méltó körülmények között, odaszánt időben, hogy az Úr áldása legyen rajtunk! Naponta Krisztusra van szükségünk; reggel, este, éjjel és nappal. Mielőtt emberekkel találkozunk, Krisztussal kell találkoznunk! Urunk, bocsáss meg nekünk, hogy rohanva is, annyi mindenre van időnk, miközben minden időt Tőled veszünk el… Állandóan a megváltozott élettempóra, a megváltozott világra hivatkozunk, miközben a Te megtartó szereteted nem változott; igazából csak mi változtunk meg hűtlen hitetlenségünkben. Adj megtérést!

Szerző: refdunantul  2021.04.20. 04:00

Mózes eljuthatott az Ígéret Földjének határáig, de ő sem mehetett be oda. Mózest is megkísértette ugyanis az engedetlenség, népével együtt, amikor Isten cselekvését, a dicsőséget magának akarta tulajdonítani (14; 4Mózes 20,10). 

Mózes hűséges szolgája volt az Úrnak, minden gyarlósága ellenére. Mózes a hit hőse volt (Zsidókhoz írt levél 11,23–29); de lám, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Az Úr nem vetette el Mózest. Többször hangsúlyozta már az Úr Igéje Mózesnek, hogy küldetése az Ígéret Földjének határáig tart. Munkánk, hűségünk, erőfeszítésünk gyümölcseit nem mindig élvezhetjük mi magunk; ha mégis, az annál nagyobb kegyelem. A legnagyobb ajándék, az örök hazatérés, a megérkezés a színről színre látásra (Zsidókhoz írt levél 11,14–16). Nem jutalom alatt, hanem kegyelem alatt vagyunk, „itt” engedelmességben élve is csak azt tettük, ami a kötelességünk volt (Lukács 17,10; 12–14).

Mózes továbbra is felelősséget érzett népe iránt, ezért az Úrtól kért utódot: olyat, akiben az Isten Lelke van; aki pásztora a népének, nem pedig harcosa és menedzsere; aki pásztori lelkülettel vezet; akit tisztel a nép, akinek – minden pásztori lelkülete ellenére –méltósága van, akit tisztelnek; valamint akit az Úr törvénye szerinti külső rendben beiktatnak hivatalába (15–21). 

Mózes átadta szolgálatát. Aki hitben jár, az tud félreállni, az tud teljesen kivonulni, és csendben örülni az életnek, elrendezve a saját dolgait. Mózes még erre is kapott időt (22–23). 

Szerző: refdunantul  2021.04.19. 04:00

Mik az igazán fontos kérdések? 

A törvény biztosítja e-világban a rendet. Ez fontos, Istennek tetsző, hiszen a rend az életet védi. A törvény fundamentumát és keretét, minden alaptörvény alaptörvényét, az Úr adja. Erre épülhetnek rá a vallási és polgári törvények, amelyek aztán az adott berendezkedés szerinti részletes szabályozást megalkotják. A jogtudósok a törvényi szabályozást aztán értelmezik, alkalmazzák az élet megannyi esetére; ha szükséges, a történéseket figyelve, az élet és a rend védelmében, törvénymódosítást javasolnak. A történelem mindig megmutatta, hogy előbb-utóbb összedől az a törvénykezés, amely nem az isteni alaptörvényre épült fel (2Mózes 20,1–17). 

Mai igeszakaszunkban egy ilyen fontos, Isten népének akkori életét rendező szabályozásról van szó, amelyben egy korábbi gyakorlatot módosított. Látjuk itt, hogy az Istennek kedves törvényi keretek között, a problémát bátran meg lehetett fogalmazni, azzal az illetékes vezetőkhöz lehetett fordulni, azok megkérdezték az Urat (5) – mert az Úr alaptörvényére akartak építkezni az új helyzetben is –, és végrehajtották a szükséges módosításokat (1–11). 

A Manassé törzsébe tartozott egyik családban, Celofhád családjában, lányok születtek: Celofhádnak öt lánya volt. Az Ígéret Földjének felosztása előtt, éppen Celofhád lányainak kérése alapján, tisztázni kellett egy problémát. Mivel a föld felosztása a férfi családfők szerint történt, ezért Celofhád családja kihalt volna, mert nem kapott volna földet, örökséget, Manassé törzsén belül (1–4). A kérdésre válaszként, Mózes általánosan megfogalmazta a szabályt: Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fia, a lánya örököl; ha lánya sincs, akkor a testvére, vagy a nagybátyja, vagy a nemzetségében legközelebbi rokon (5–11). 

Mik az igazán fontos kérdések? Fontos az életet védő, rendet biztosító törvény, amely mindig az élő Isten alaptörvényére épít. Egy berendezkedés csak így állhat meg, csak így lehet áldott és kedves az Úrnak, csak így szolgálhatja az abban lakók életének kiteljesedését. Ebben az isteni rendben, a férfiak és a nők egyformán kedvesek az Úrnak, mindegyik a maga szolgálatában. Az igazán fontos kérdések azonban túlmutatnak ezeken. Van-e örökségünk az Úrban, van-e örök életünk? A földi élet nagy ajándék, Isten ajándéka, de olyan rövid; csak az örök élet tágasságában, reménységében lehet az „itteni” teljessé. A jogi kérdések fontosak, de csak addig, amíg itt „bogarászhatunk, szöszölhetünk”; de semmit nem számítanak ezek a kérdések a halálunk óráján. Sok „itteni perünk” semmivé lesz. Csak az üdvözítő Jézus Krisztusban nyer értelmet az emberi élet. Köszönjük, hogy örök örökséget adtál nekünk, Urunk, a Jézus Krisztusban (4). 

Szerző: refdunantul  2021.04.18. 04:00

Számadásra hív ez az Ige, az Úr színe előtt!

Tekints vissza a megtett útra! (5Mózes 1,31; 5Mózes 8,2) Amikor Isten népe elindult a Sínai-pusztából, népszámlálást kellett tartaniuk. Most, amikor az Ígéret Földjének határán állnak, ismét népszámlálást tartottak, az Úr parancsa szerint. A létszám alig kevesebb (51), mint az induláskor (1,46). A számok is mutatják, hogy az Úr megtartó kegyelme hordozta a pusztában vándorló és gyakran engedetlen népét. A számoknál azonban többről van itt szó. Bizonyos életszakaszok indulásakor és zárásakor mérleget kell készíteni, számadást. Visszatekintve a megtett útra, csak hálaadás, bűnbánat és könyörgés támadhat a szívünkben; nem csupán valamiféle szép, de gyarló nosztalgia. 

Visszatekintve a megtett útra, vannak olyan események, amelyek még a törzsek, nevek, számok száraz, de beszédes tengerében is felbukkannak. A szentíró megemlíti azt a lázadást, amikor Kórah és a vele lévők fellázadtak a nép vezetői ellen, a pusztában megmaradást biztosító rend ellen, valójában az Úr ellen, és sokan meghaltak a lázadók közül. Kórah fiai életben maradhattak (8–11). Megremeg-e a szívünk, amikor a visszatekintésben szerepelnek olyan események, amelyeket szégyenfoltként emlegethetnek, még halálunk után is? Minden lázadásban van valami Istent támadó, még akkor is, ha úgy tűnik, a lázadónak nagyon igaza van. Urunk, őrizz meg bennünket a hitben és az engedelmességben, óvj meg bennünket a látványos, nagy bűnöktől; és légy hozzánk irgalmas, bűnösökhöz! (Zsoltárok 51) Milyen nagy az Úr kegyelme, a lázadó Kórah utódainak neve ott szerepel az Istent szolgáló léviták között (58), akiknek örökségük már e-világban is az Úr lehetett (62).

Visszatekintve, a megtett útra, azt látjuk, hogy egy nemzedék kihalt közben (64). Róluk azt mondta az Isten, hogy nem mehetnek be az Ígéret Földjére, hiszen olyan gyarlón viselkedtek a pusztában (14,29). Ez nem azt jelenti, hogy mindnyájukat végleg elvetette az Úr, hiszen épp az előző fejezetben láttuk, hogy a fiatalabb nemzedék sem sokkal különb az előzőnél (25,9). Közben letelt egy emberöltő is. Még Mózes sem mehetett be az Ígéret Földjére, őt is gyötörték emberi gyarlóságok; megbüntette, de nem vetette el őt az Isten. Eddig szólt Mózes és nemzedékének küldetése, a földi Ígéret Földjét más veszi birtokba, de aki – minden gyarlósága ellenére is – hitben járt, az Úr pusztában megtartó kegyelmére hagyatkozhatott, annak mennyei öröksége van. „Odaát” már nem a nagyobb és a kisebb mértéke szerint határozzák meg ezt az örökséget, nem is sorsvetéssel történik annak birtokbavétele, hanem a Jézus Krisztusban adatik az nekünk (52–56). Minden visszatekintés, aztán minden előretekintés csak az örök élet reménységében lesz áldássá, egyébként fiatalosan önhitt tervezésnél, vagy a múló idő feletti csüggedésnél, avagy a keserédes nosztalgiánál nem jutunk többre. A lányom 28 éves lett, és pontosan emlékszem arra, hogy miként ünnepeltük az én 28. születésnapomat egykor. Anyám akkor említette: „Fiam, olyan gyorsan elrepül az idő!” Csak legyintettem, pedig igaza volt, egy csettintés az egész. Az örök örökség távlatainak bizonyosságára van szükségünk.

Szerző: refdunantul  2021.04.17. 04:00

A környező idegen népek folyamatosan kísértették Isten népét a maguk szokásaival, látványos és érzéki vallási cselekményeikkel. Most Moáb és Midján népe tette ezt, amikor meghívták Isten népét isteneik áldozatára (2). Ennek következményeként az egyik izráeli férfi midjáni feleséget hozott haza magának (6).

A probléma azóta is késhegyig menő. Ezt a problémát most nem a teológia, hanem a hétköznapok nyelvén fogalmazom meg, az alábbiakban. Nem szabad keveredni, veszélyes minden nyitottság, mert saját identitásunk feloldódik egy nagy emberi masszában és aztán az erősebb nép legyőz bennünket, ránk erőltetve a maga vallását, szokásait, mindenét, mi pedig eltűnünk. Mások pedig, akár a krisztusi szeretetre hivatkozva, a mindenki felé való nyitottságot várják el tőlünk. Mindegyik tábornak vannak lelkes képviselői, miként mai igeszakaszunkban is, akik felindulásukban bármire képesek lennének, a saját meglátásuk védelme érdekében (7).

Isten hűséget követel népétől, és a paráznaság minden fajtáját tiltja, mert meg akarja őrizni népét szabadító szeretetében. Mi az Úr tulajdonai vagyunk. Visszahullunk a halálba, ha az életet adó Urunkat elhagyjuk. Istenünk féltőn szerető, ezért szeretetében szigorú Isten (4–5). Ez üdvösségkérdés és nem csak identitáskérdés. Ki kell mondani: Nem lehetünk mindenki felé nyitottak, mert az olyan veszélyeket és kísértéseket jelent, amelybe mi halunk bele. Ugyanakkor mindenkin segítünk, akin csak tudunk, amíg erőnk engedi. Krisztusi szeretettel tesszük ezt. A krisztusi szeretet határtalan, de az ember részéről, az Úr iránti hűségnek e-világban pontosan kijelölt határai vannak, amelyeket Jézus Krisztus is mindig világosan hangsúlyozott. 

Isten népe közül a kevésbé indulatosak csak csendesen sírtak a szentély előtt, népük vétkei miatt (6). Mi a megoldás: indulatos, erővel képviseljük a saját hitünknek; vagy pedig a mindenféle bűnök miatti csendes, bűnbánattal teli megszomorodást értékeli az Isten, amelyben Ő majd cselekszik; nyitottak legyünk, vagy zártak? Áldott legyen az Isten, miszerint reménységünk tárgya az is, hogy „odaát” ezeket a kérdéseket végérvényesen megoldja az Ő örökkévaló szeretete (1Korinthus 15,28). 

Szerző: refdunantul  2021.04.16. 04:00

Bálám a harmadik próféciától kezdve nem vergődött többé Bálák hatása alatt, annak kincse, ígéretes jutalma alatt (11–13), nem vett többé részt Bálák „varázslásaiban”, pogány vallásos és világi trükkjeiben, hanem betöltötte őt az Isten Lelke, megnyílt a szeme, és leborulva mondta azt, amit az Úr rábízott (1–4). Ilyen az, amikor az embert megszabadítja az Isten: nem vergődünk többé ide-oda, hanem az Úr előtt leborulva, nyitott szemmel és szívvel szólunk, élünk, szolgálunk; csakis az Úrnak. Ha van boldogság, ez a boldogság (Zsoltárok 1,1).

Bálám próféciájának áldó szavai olyannak látják Isten népét, mint a víz, amely kicsordul a medréből. Isten hatalmas dolgokat tett és tesz népéért, hatalmassá teszi őket a népek között, mint az oroszlánt a sajátjai között. A nagyságot az Úr szabadító irgalma adja Isten népének. Ez a nagyság más népek javára kapja az áldást és a hatalmat, vagyis az Istentől való hatalom mindig áldó, mások számára is áldást hozó hatalom, amely másokat is megöntöz, és ha kell, mint az oroszlán, rendet tart ott, ahol az istentelenség kárhozatos és gonosz káosza kezdene eluralkodni. Csak, ha éltünk már halálos káoszban, akkor tudjuk meg igazán, hogy e-világban nincs nagyobb áldás, mint a rendet tartó, de uralmával nem visszaélő hatalom (6–9). 

Istennek ez a megváltó, üdvösséges isteni rendre újjászülő szeretet-hatalma jött el közénk a Jézus Krisztusban. Bálám próféciája, Isten Lelke által, szól arról a csillagról, amely felragyog majd Jézus Krisztus születésekor (17). Ez a prófécia hirdeti azt a királyi pálcát, amely támad Izráelből, és ítéletet tart minden nép felett. Bálám próféciája felsorolja az akkori népeket, Edóm, Emór, Móáb, a közöttük lakó Amálék, Ammón, Arám, Midján és midjánita kéniek, Asszíria, Kittím partjai, amely nemcsak ciprust, hanem a Földközi-tenger népeit jelenti; sőt, Éber, azaz a héberek is szerepelnek itt. Isten minden nép Ura és ítélője. Isten ítélete áldott védelem, fegyelem, megtisztulás, az istenfélőknek kegyelem és üdvösség. Az ítélet minden bűnös zajongást lecsendesít – a „sét” kifejezés ugyanis zajongást, zűrzavart lármát is jelent (17) – és Isten valódi népét megtérésre, hitre hívja (17–24).

Szerző: refdunantul  2021.04.15. 04:00

Bálám első próféciája azt hangsúlyozza, hogy nem lehet megátkozni azt, akit az Isten megáldott; nem lehet megrontani azt, akit az Isten nem ront meg; nem lehet kárhoztatni azt, akit az Isten nem kárhoztat. Ez a nép kis nép, olyan, mint a por, sok tekintetben egyedül van a világban, de Isten megáldotta ezt a népet, ezt a mindenre elégséges áldást senki el nem veheti ettől a néptől. Boldog az az ember, aki ehhez a néphez tartozhat. Gondoljuk végig, mit jelent ez a prófécia ránk nézve! Isten megáldott minket, a Jézus Krisztusban, és ezt senki, soha el nem veheti tőlünk (Róma 8,38–39). Senki nem bánthat, senki nem kárhoztathat bennünket (Róma 8,1). Bármit mondhatnak ránk, bánthatnak, le is győzhetnek bennünket, de az üdvösség győzelmét senki el nem veheti tőlünk. Közben bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr gondviselő és megtartó szeretete őriz minket, és nem próbál minket erőnk felett (7–10).

Bálám második próféciája hirdeti, hogy az Isten ígéretei megbánhatatlanok; amit Ő megígért, azt beteljesíti. A prófécia azt ígéri, hogy oroszlánként erősíti meg népét az Úr, a baj idején. Végső bajt, amely végleg legyőzné, nem láthat ez a nép; a bajban pedig vele lesz a szabadító Úr, ujjongással és erővel ruházza fel népét. Ebben is megmutatkozik az élő Isten jelenléte, szemben minden babonás vallásossággal. Nagy bizonyosság megtapasztalni, hogy adott helyzetben a legerőtlenebb gyermekét is megerősíti az Úr; utána visszatér az erőtlenség, hogy el ne bízzuk magunkat (18–24).Fölruháztál erővel a harcra, térdre kényszerítetted támadóimat. (Zsoltárok 18,40). 

Bálám, ebben a fejezetben végig, vergődik a Bálák féle pogány kultusz és az élő Isten Igéje között (1–6; 11–16). Nem mondhat mást, mint amit az Úr adott a szájába, de „itt” részt vesz egy pogány varázslási szertartásban (24,1), „amott” pedig találkozik az élő Istennel. Nem lehet két Úrnak szolgálni! (Máté 6,24) Azt se felejtsük el, hogy akit az Isten megáldott, a Jézus Krisztusban, az áldásra kapott parancsot (20), azaz arra, hogy általa megtapasztalják Isten áldásának gyönyörűségét sokan e-világban (1Mózes 12,3). Isten ad áldást, ahová Ő akar (Zsoltárok 133,3), mi azonban csak az áldás közvetítői lehetünk. 

Szerző: refdunantul  2021.04.14. 04:00

Az Eufrátesz folyó mellett élő Bálám próféta ismerte az Urat, az élő Istent. Ebből látható, hogy a prófétizmus köre esetenként szélesebb volt Izráel vallási körének határainál. Hasonlót vehettünk észre Mózes midjáni apósánál (2Mózes 18,1). Amikor Izráel legyőzte az emóriakat, móáb népének királya, Bálák, annyira megrettent, hogy küldöttei által az akkori neves prófétához, Bálámhoz fordult, hogy átkozza meg Izráelt. 

Bálák, móábi király számára ez a kérés gyarló emberi indulatból fakadt, hatalomféltésből, keverve emberi félelemmel és gyilkos hatalomvággyal, valamint babonás hiedelmekkel, hiszen a küldöttei nagy összeget vittek Bálámnak, amit Bálák a varázslás díjának nevezett (7). Bálák király megijedt Izráeltől. Nem ez a baj, hanem ahogy megijedt, ahogy reagált, az a súlyos. Bálák király lelkivilágát kifejezi az a mondat, amelyben nyilatkozik Izráelről, Midján véneinek: „Ez a tömeg úgy legel körülöttünk mindent, ahogyan a marha lelegeli a zöld mezőt.” (4)

Bálám próféta először ellenáll, nem megy, hiszen nem átkozhatja meg azt, aki áldott (12). Ez Bálám részéről egy fontos döntés volt, amit Istentől kért el. Bálámot mégis rábeszélik, egy nagyobb összeg fejében, hogy menjen el Bálákhoz. A történetből kiderül, hogy Bálám az Istenre hivatkozik, amikor mégis elindul, noha ebben az indulásban már ott van a kísértés: elmegyek, de csak azt mondom, amit az Isten mond. Világos a történet „kiszólása”, hiszen az Úr megharagudott Bálámra, amikor a beígért nagyobb kinccsel megkísértve, Őrá hivatkozva, mégis elindult (22). Ezért állt az Úr angyala kivont karddal a szamara elé, hogy feltartóztassa Bálámot a veszélyes úton (31–33). 

Bálám útja tehát egy kétes megoldás, mert fogva tartja valami más; még akkor is, ha így is, ellenére is felhasználhatta őt az Isten. Bálám jól szól, de mégis kétes hírű prófétává lett. Ezért áll meg a szamara, jelezve a kétes utat. Bizony, Isten ilyenkor eseményeken, embereken, állatokon, dolgokon keresztül is megszólít – mint Bálámot a szamarán keresztül –, figyelmeztet, hogy vigyázzunk. Amikor olyan keservesen mennek a dolgaink, akkor ne dühöngjünk, miként Bálám jól elverte a szamarát, hanem higgadjunk le, mert nem jó úton vagyunk: „Forduljunk meg!” (22–35)

Isten népe kapcsán, ránk vonatkozóan, egy megjegyzés. Bálám nem átkozza meg azt, aki áldott (12). Viszont, aki áldott, annak figyelnie kell arra, hogy tényleg ne ő lepje el a földet, hanem az Isten evangéliumi üzenete, általa (11). Ne mi hassunk, ne mi legyünk a középpont, hanem az Úr; mi csak eszközök lehetünk!

Szerző: refdunantul  2021.04.13. 04:00

Érdemes elővenni a térképet, és nyomon követni azt az útvonalat, amit a szentíró elénk tár (10–15). Az útvonalat más igeszakaszok bevonásával lehet pontosabban rekonstruálni (33,41–48): Hór, Calmóna, Púnón, Óbót, Ijjé-Abárím, Zered-patak, Arnón-patak. Az útvonal három akkori nép területeit jelentette: az edómi, hegyvidékes területeket délre és keletre megkerülték; majd a móábiak keleti területein haladtak keresztül, amelyeket korábban már az emóriak elfoglaltak (26–30); és ezután legyőzték az emóriak két királyát, Szíhónt (21–25) és Ógot (31–35). Ezek a területek a mai Egyiptom északkeleti részét, a mai Jordánia délnyugati területeit és a mai Izráel déli részeit jelentik. 

Tehát Edóm népe nem engedte át Isten népét saját területén, ezért Izráelnek kerülőt kellett tenni; délről, majd kelet felől kerülték meg a Holt-tengert, így hatolhattak észak felé a Jordán keleti partján, hogy átkelhessenek a Jordán folyón, Jerikónál. Egyes csapatoknak sikerülhetett délről megközelíteni az Ígéret Földjét (10–15). Isten kerülőket ad, amelyek sokszor kilátástalannak tűnnek. Urunk, adj erőt, világosságot, reménységet, hogy mindenkor láthassuk, javunkra lesz a nyomorúság is (Ézsaiás 38,17). Amit Te, Uram, adott helyzetben teszel, nem mindig értjük, de majd megértjük (János 13,7).

Az öldökléseket mi Jézus Krisztus felől nézhetjük. A honfoglalás „itt” azon az áron történhetett meg, hogy mindenkit kiirtottak, aki eléjük került (1–3; 21–35). E-világban nincs „foglalás” áldozatok nélkül, ezért gondoljuk meg, mire van szükségünk: valójában csak egyre, amihez nem kell „ölni”, amit ajándékba kaptunk az Úrtól (Lukács 10,42). Akinek a mennyben van polgárjoga (Filippi 3,20), az „itt” nem bánt senkit földi javakért. Hitben járva, jutna itt mindenkinek megelégedett bőséggel. A hit él és élni hagy. Megtérés kellene!

Szerző: refdunantul  2021.04.12. 04:00

Isten népe türelmetlen lett az újabb kerülő miatt, minden bajuk van, unják a céltalannak tűnő, egyhangú és mégis halálosan veszélyes vándorlást; visszavágynak a fogságba, hergelik, rémisztgetik egymást. Végül eljutnak a legmélyebbre: azt mondják, hogy szívből utálják azt a helyzetet, amiben most vannak. Ezzel azt mondják, hogy utálják azt, amit az Úrtól kaptak. Gondoljunk bele, hányszor vagyunk türelmetlenek, amikor – kimondatlanul – mi is lejutunk ilyen mélységekig; amikor úgy elég volt az egészből (1Királyok 19,4). Urunk, ne terhelj erőnk felett! (4–5)

Ez a türelmetlenség, valamint a bajban egymás hergelése és ijesztegetése, a közös imádság és bátorítás helyett, kárhozatos. Pont olyan, mintha egy sereg mérges kígyó támadna ránk, és halálosan megmarnák az életünket. Minden ilyen türelmetlen hergelés halálos, kárhozatos, ítéletes. Pedig hányszor műveljük ezt egymással, hányszor engedünk a gonosznak! Jogos az Isten ítélete rajtunk (6).

Mózes az Úrhoz fordult, imádkozott népéért, közbenjárt érettük, könyörgött a nép megtéréséért. Csak ez a megoldás, a megtérés, amely bűnbánattal az Úrhoz fordul és közbenjáró könyörgést mond mások megtéréséért is (7). „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek!” (Ézsaiás 30,15) A rézkígyó készítése, és az arra való feltekintés csak segítette a felfelé tekintést. Az embernek, gyarlósága miatt, gyakran kellenek ilyen mankók a felfelé tekintéshez, de az ilyen „rézkígyók” soha nem lehetnek hiedelem tárgyai, mert csakis az élő Istenben bízunk. Ha a „rézkígyó” vallásos hiedelem tárgya lesz, azaz bálvánnyá lesz, össze kell azt törni (2Királyok 18,4). A rézkígyó az érettünk felemeltetett Jézus Krisztusra mutat (8–9). Maga, a mi Urunk magyarázta ezt a történetet így nekünk (János 3,14). Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Szerző: refdunantul  2021.04.11. 04:00

Mózes és Áron nem mehettek be az Ígéret Földjére, mert amikor víz fakadt a sziklából az Úr hatalma által, magukra irányították a figyelmet és nem az Istennek adtak dicsőséget. Egy pillanatnyi gyarló megingás, és Isten ezt úgy értékelte, hogy Mózes és Áron nem hittek Őbenne igazán és nem tartották Őt szentnek Isten népe előtt (20,12). A legnagyobbak életében is vannak tévedések, de akiknek sok adatott, attól többet is kérnek számon (Lukács 12,48). Miként értékelhet bennünket az Isten? 

Mózes elfogadta, jogosnak tartotta a büntetést, nem perlekedett az Úrral, és ezután csakis az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodott. Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha e-világban nem mehet be az Ígéret Földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róma 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi, a neki kimért rész szerint (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság erőt adott neki ahhoz, hogy többször is, magát megalázva, kérlelje a testvérnépet, Edómot, adják ki az engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz, a „Királyok útján” (17–19). Ez a bizonyosság nem csüggesztette el Mózest akkor sem, amikor, fárasztó vargabetűvel, ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kaptak áthaladási engedélyt a „testvérektől”; sőt, azok fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor meghalt Áron, az Ígéret Földjének határán, az Úr szava szerint, és a fia, Elázár vette át Áron papi szolgálatát; hiszen az Úr ügyét viszik tovább nélkülünk is (22–29). 

Mózest megbüntette az Úr, de nem vetette el. Mózesnek közben megerősödött a bizonyossága, és noha e-világban nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette még nagyobb hűséggel a dolgát, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és a számára kimért rövid időt; mint aki látta a láthatatlant (Zsidókhoz írt levél 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére, mi is csak így tehetünk, az Úr kegyelmében maradva: „itt” mindig az Ígéret Földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az Ígéret Földjén lennénk. A többi részlet, csakis az Úrra tartozik; még azok a vívódások is, amelyeket közben átéltünk, mert csakis az Úr ismeri azokat a gyötrelmeket, amelyek bennünket értek (14), és amelyek ellenére Ő mégis megtartott bennünket a bizonyosságban! Ne is fárasszunk ezekkel másokat. Áldjuk az Urat hűségéért, és amikor ránk zuhanna a fáradtság, könyörögjünk!

Szerző: refdunantul  2021.04.10. 04:00

Ebben az igeszakaszban nagyon sok, gyönyörűséges üzenetet találunk, amelyeket máskor már leírtam. Most egy általánosabb szemszögből tekintsünk erre a szakaszra!

Látjuk itt a vezetők felelősségének súlyát, hiszen ők vezetik, testileg és lelkileg táplálják a népet. A felelősség abban áll, hogy merre vezetik népüket; biztosítják-e a sokaság számára „a pusztaságban” az enni- és innivalót, a létfeltételeket; valamint igen nagy felelősség az is, hogy milyen „szellemi tartalom” az, ami ezt a vezetést meghatározza. Súlyos terhek ezek; a vezetés mindegyik eleme (1–5). 

Ugyanakkor a vezetés egy folyamatos küzdelem, sok munkával, erőfeszítéssel, idegi megterheléssel, és baj esetén kegyetlen számonkéréssel. Amikor nincs mit inni, és szomjas a nép, vagy éhes, vagy beteg; akkor a vezető hibáztatható. Bizony, mindenki dühös, ha nincs mit enni és inni, ha hiányt szenvedünk. Jólétben természetesnek vesszük a luxusdolgokat is, és azok hiányát is perelhetjük… Bármikor bármi történhet: válságok, éhínség, járványok, természeti katasztrófák. Mivel felelős vezetőről beszélünk itt, kimondhatjuk, hogy azért is a vezető a felelős, aminek kialakulásáról nem is tehet. Mindig a vezető a bűnbak, és sok munkájáért nem várhat köszönetet.

A vezetésnek azonban folyamatos kísértései vannak. Még Mózes is elkövette azt a hibát, hogy az Úr cselekvését magának tulajdonította, a nép előtt, mintha ő fakasztana vizet a sziklából (10). A vezető gyakran elfelejti azt, hogy ő csak szolga, egy ideig másokért helyezte őt az Isten mások fölé. A vezető legnagyobb nyomorúsága az, amikor hitetlenül magának tulajdonítja a dicsőséget, önhitté lesz és csakis gyarló érdekek mentén tájékozódik. A vezető szánalmassá lesz, amikor ideje letelt, és nem tud félreállni. 

Az eddig elmondottak azonban akkor érvényesek, ha valóban elhívott vezetőről van szó, aki munkáját szolgálatként, isteni küldetésként értelmezi. Ahol csak hatalomról és karrierről, emberi dicsőségről van szó, ott semmi jóra ne számítsunk. Éppen ezért, tartsuk teljes kegyelemnek, hogy még mindig egyben van ez a világ! Mózes és Áron az Úr vezetését követték, az Ígéret Földje felé haladtak, az újra és újra engedetlenkedő népüket terelve (3–4). Mózes és Áron az Úr színe előtt álltak, minden nehéz helyzetben leborultak az Úr előtt, könyörögve erőért és útmutatásért (6–8).

Imádkozzunk a vezetőkért, hogy amíg szolgálatban állnak, tényleg szolgáljanak, élő hitben szolgáljanak, az Úrtól kapott erővel és bölcsességgel; valamint tudjanak félreállni, amikor már nem ők a vezetők. Ez a félreállás jelentheti akár a nyilvánosságtól való teljes tartózkodást is. Ilyenkor a szolgálat a csendes ima, a családban való szolgálat, és – ha erre kérnek – a gyülekezetben való szolgálat. Kevesen képesek tényleg visszavonulni. 

A magunk gyarlóságait ismerve, vezetőként és vezetettként egyaránt, tényleg leborulhatunk, könyörögve az Úr megtartó kegyelméért, hiszen csak Ő tud vizet fakasztani nekünk a sziklából; és olyan pusztaságban botladozunk önhitt száguldással, ahol csakis az isteni segítség csodája könyörülhet rajtunk. Ő vizet fakasztott a sziklából, Ő legyőzte a halált, Jézus Krisztusban Ő élő vízzel enyhíti tikkadtságunkat, amelyből, ha iszunk, soha többé meg nem szomjazunk! (János 7,37)

Szerző: refdunantul  2021.04.09. 04:00

Aki az Úr színe előtt él, az az ember tudja, hogy két nagy, emberileg megoldhatatlan problémája van, amelyből az összes többi baja fakad: a tisztátalanság és a halál. Nem véletlen az sem, hogy Isten Igéje, a mára rendelt szakaszban is, összekapcsolja a kettőt egymással – mert aki találkozott a halállal, aki halottat érintett, az tisztátalanná lett (11–14) –, amit az Újszövetség így fogalmaz meg: „A bűn zsoldja a halál!” (Róma 6,23)

Éppen ezért mindkettő félelemmel töltötte el az Isten emberét. Csak a hívő ember tart a bűntől és a haláltól. Istenfélelem nélkül, amíg csak lehet, nem veszünk ezekről tudomást, illetve menekülünk a bűn és a halál kérdése elől. Akinek tehát probléma a bűn és a halál kérdése, akit félelemmel tölt el az, ha a saját bűneire és halálára gondol, és aki szánakozni tud mások vétkein és halálán, azt az embert már kézbe vette az Isten.

A megoldás itt úgy olvasható, hogy a vétekáldozatként elégetett vörös tehén hamvából vettek egy adagot (1–10), és forrásvizet öntöttek arra, majd az így keletkezett tisztító vízbe izsóppal mártva, meghintették mindazokat, akik holttest miatt tisztátalanná lettek. A tisztító víz, csak egy időre adott tisztaságot és megoldást, ahányszor például haláleset történt, annyiszor kellett a meghintést megismételni, az előírások szerint. Aki pedig nem élt ezzel a lehetőséggel, azt tisztátalanként ki kellett zárni a gyülekezet közösségéből (14–22). 

Ez lenne a megoldás? Isten Igéje ezzel, a tisztító vízről szóló paranccsal, rámutatott a végső, egyetlen, egyszer és mindenkorra érvényes megoldásra, amely megtisztít és a haláltól megszabadít bennünket. Jézus Krisztus megváltó vére megtisztít bennünket minden bűntől, megszabadít a halál rabságától, és Isten örök szeretetével megtart bennünket az Ő közelében, valamint a gyülekezet – Isten látható népének – szolgáló közösségében. Jézus Krisztus tökéletes, egyszeri engesztelő áldozata levette rólunk Isten jogos büntetését, megváltott bennünket. Áldott, felfoghatatlan kegyelem ez: Ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek, és Jézus Krisztusban mégis szentek vagyunk (Efezus 1,7); ebben a világban marad számunkra a halálfélelem, és mégis bizonyosságunk van, hogy Jézus Krisztus él, Őáltala mi is élünk (2Korinthus 13,4).

Szerző: refdunantul  2021.04.08. 04:00

Isten népe megajándékozott nép: Isten ismeretével, Isten szabadításával, Isten szolgálatával. Akkor ez az igevers a papoknak és a lévitáknak szólt. Ma is nagy ajándék az Urat hivatalosan is szolgálni, ugyanakkor Jézus Krisztusban minden hívő ember öröme ez a megajándékozottság. Teljék meg a szívünk hálával, életünk és szolgálatunk mennyei erővel! (7)

Isten népe felelős nép, hiszen akik az Úrhoz közel állnak, azokban akar az Isten különösképpen megszentelődni (3Mózes 10,3). Ez a felelősség akkor még azt jelentette, hogy a szentély körül elkövetett bűnökért a papok és a léviták voltak felelősek, akkor is, ha nem ők követték el azokat; akár halállal is bűnhődhettek azért (3). Jézus Krisztus levette rólunk a büntetés terhét, de a szolgálat felelős öröme továbbra is a miénk. Ez a felelősség nem félelmetes teher, mert Jézus Krisztussal együtt hordozzuk azt. Ez a felelősség azt jelenti, hogy mindent megteszek a magam helyén, az Úrtól kapott talentumokkal, hűséggel, miközben tudom azt, hogy az eredmény, az áldás, az Úr ajándéka. Ez a hűséges, odaadó felelősség az Úr cselekvő kegyelmére hagyatkozva könyörög az Úr áldásáért (1–7).

Isten népe Isten gondviselő szeretetéből élő nép. Isten, gondoskodott az Ő szolgáinak javadalmáról, megélhetéséről is. A papok és a léviták az Úrnak szánt felajánlásokból részesültek (8–24). A léviták nem kaptak örökséget, e-világi földet és javakat, mert az ő örökségük az Úr (20). Jézus Krisztusban mindnyájunk öröksége az Úr, hiszen Isten megtart bennünket e-világban, de az Ő ígéretei túlmutatnak e-világon. Isten gondviselő szeretete gondoskodik földi életünkről, szükségben is ad annyit, amennyi szükséges; bőségben is ad alázatot (Filippi 4,12); miközben oltalmaz és megtart. Isten gondviselésének maximuma azonban a megváltás, Jézus Krisztusban. Amikor ugyanis „már nincs örökségünk” itt a földön (20), akkor tudjuk, hogy van múlhatatlan örökségünk, mennyei házunk (2Korinthus 5,1). Akkor nem közelíthetett illetéktelen a szent sátorhoz és a szentélyhez: kettős védelemmel látták el, a léviták és papok gyűrűjében (4). Ma szabad az út az Istenhez! (Zsidókhoz írt levél 10,19) Hol vagyunk?

Isten népe adakozó nép. Aki sokat kapott az Úrtól, azért kapta, hogy azt továbbadja. Mi az, amit azért kaptál, hogy azt továbbadd? Még a léviták is, az Úrtól kapott tizedből, a tized tizedét visszaadták az Úr szolgálatára (25–32). Mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól! Most nagy nehézségeket élünk át. De gondoljunk arra, mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól. Nekem személyesen is, csak hálával telik meg a szívem, még akkor is, ha a jelen szenvedései mindig a legnehezebbek, és e gyarló testben türelmetlenné is tesznek. Mindenünk az Úré. Dicsőség legyen az élő Istennek!

Szerző: refdunantul  2021.04.07. 04:00

Minden törzs nagycsaládjának kellett egy vesszőt vinni a bizonyság sátra elé. Áron nevét Lévi vesszejére írták. Akinek a vesszeje legelőbb megered és kivirágzik, azt igazolja az Úr, hogy lecsendesedjen végre a zúgolódás. Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt és mandulát érlelt, a bizonyság sátra előtt (16–24).

Isten igazolta kiválasztott szolgáját. Azt történt ugyanis, hogy Áront, Mózessel együtt megtámadta a zúgolódó nép. Isten azonban szolgája mellé állt és nem engedte szolgáját egy határon túl bántani, megalázni. Isten döntése egyértelműen rendezte a vitát. Isten megmutatta, hogy az Ő rendelése, akarata, elhívása szerint, kinek hol van a helye, a feladata, a szolgálata. Isten parancsol, kijelent, nem hagyja a gyarló emberi szabadságra a lényegi események irányítását. Hitben járva egyre inkább értjük, hogy milyen fontos a vita és zúgolódás nélküli engedelmesség; Istennek, és aztán istenfélelemben egymásnak is. Csak ebben az áldott rendben virágzik ki az emberi élet. Isten a szolgái oldalán áll, az isteni rendben kiteljesedő emberi élet oldalán áll, minden gyarló zúgolódás ellenében. Ezért parancsolja Isten: „Vess véget a zúgolódásnak, hogy ne meghaljanak, hanem éljenek!” (25)

Jézus Krisztusban kivirágzik az emberi élet és gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Jézus Krisztusban a tűzre való vessző életre kel. Jézus Krisztusban zúgolódó és halandó életünk kiválasztott, üdvözült, szolgáló, Isten rendjébe tagozódó életté lesz, ahol mindenki a maga helyén, örömmel teszi a dolgát Isten dicsőségére. Újjászületett életünk – amely korábban annyi nyomorúságot hordozott, és önmagában mindenkor csak halált nemzett, így az Isten szentségéhez sem közeledhet ítélet nélkül – Jézus Krisztusban kivirágzik. Isten mellénk állt, Isten igazolt bennünket, szolgálatára hívott el minket, a magunk hivatásában. Abbahagyhatod a zúgolódást, örülhetsz, hálát adhatsz, lecsendesedhetsz! (25–28)

Szerző: refdunantul  2021.04.06. 04:00

Mi folyton zúgolódunk: Isten ellen, a vezetők ellen, egymás ellen (6). Ezért folyamatos csapások érnek bennünket, ideértve a hétköznapok „kis” tragédiáit, a láthatóan nagy nyomorúságokat, a történelmi és természeti katasztrófákat, a járványokat, és magát a tényt, hogy az élőkből holtak lesznek (13). A zúgolódás az istenfélelem nélküli élet jele. A hitből fakadó, építő észrevétel egészen más. A nagy csapások idején csak elkülönülni tudunk egymástól, hogy önmagunkat és a mieinket védjük (10). Egész életünk zúgolódások és széthúzások sorozata, még a legnagyobb nyomorúságokban is. A börtönökben nem a rabság a legnyomorúságosabb, hanem az az igazán elviselhetetlen, ahogy az egyik rab kikészíti a másikat. A büntetés része a másik ember közvetlen közelségének, dominanciájának, nyomorúságainak elhordozása.

Húsvéti evangélium ez a történet. Miközben az elégedetlen nép Mózes és Áron ellen zúgolódott, ezalatt Mózes és Áron engesztelést végzett ezért a népért (11). Miközben a nép odakint szapulta őket, ezek odabent, az Úr színe előtt, könyörögtek népükért. Nem húzódtak félre a saját népüktől, az övéiktől, akik ellenségekké lettek, hanem imádkoztak értük (10). Az Úr dicsősége betöltötte a szent hajlékot (7), és elfogadta az engesztelő áldozatot, meghallgatta a könyörgést; megszüntette a csapást (11–13). 

Ez a húsvéti evangélium: Megszűnt a csapás! Még zajlik körülöttünk a halálosnak tűnő csata, de hitben már miénk az Úrban való győzelem a halál felett. Isten elküldte értünk egyszülött Fiát, tökéletes engesztelő áldozata levette rólunk engedetlen, zúgolódó, széthúzó életünk bűneinek jogos büntetését. Jézus Krisztus meghalt és feltámadott: megszűnt a csapás; de megszűnik a zúgolódó széthúzás is ott, ahol az Urat elfogadták. Ott új élet kezdődik. Sokan meghaltak a csapásokban, csak ebben az esetben tizennégyezer-hétszázan veszítették életüket (14–15), de aki hisz az Úrban, ha meghal is, él! (János 11,25)

Nem lehet illetéktelenül közeledni az Úrhoz, de az illetékesség Jézus Krisztus feltámadása óta nem szertartások, „rendek” függvénye. Noha ma is csak ékes és szép külső rendben járulhatunk az Úrhoz; de igazából soha nem vagyunk illetéktelenek Őhozzá járulni, ha belátjuk a magunk nyomorúságát, és Őelőtte leborulva, segítségért, szabadításért fordulunk élő Istenünkhöz (1–5). Éljünk ezzel az áldott lehetőséggel naponta: Ő meghallgat, hiszen Ő él (Márk 16,11), Ő feltámadott (1Korinthus 15,20), Ő velünk van (Máté 1,23), minden napon (Máté 28,20).

Szerző: refdunantul  2021.04.05. 04:00

Mózes és Áron ellen lázadás tört ki, mert a lázadók szerint Isten népe fölé emelik magukat. Kétszázötvenen tartottak a lázadást szervezőkkel, akik magukat okosabbnak, tehetségesebbnek tartották, mint amilyen Mózes és Áron volt. Csakhogy az okosság és a tehetség, egyrészt relatív, másrészt az okos és tehetséges ember önhitt és ez gyakran hitetlen és önmegvalósító utakra visz. Más a tehetség, és más Isten elhívása egy feladatra, amire az Úr alkalmassá is tesz. Ez a feladat is egy ideig tart, az Úr akarata szerint (1–5).

Nincs itt elegendő lehetőségünk arra, hogy ezt a lázadást részletesen elemezzük. Érdemes lenne. Csak bűnbánattal közeledhetünk a mai igeszakasz leírásához. Isten népén belül ma is mennyi lázadás, széthúzás, engedetlenség tapasztalható; akár még egy-egy gyülekezeten belül is. Óemberi mutatvány azt perelni, hogy kinek van igaza, mert többnyire mindenki a saját maga, gyarló igazát képviseli. Ugyanakkor ne tegyünk mindent bizonytalanul viszonylagossá! Isten szava, Igéje, döntése az irányadó. Mózes és Áron sem voltak tökéletesek, ők is hibáztak szolgálatuk során. Isten mégis melléjük állt, mert nem engedte felborítani és káoszba zuhanni azt a rendet, amit az Ő tökéletes kiválasztása és elhívása határozott meg. A bűn: lázadás Isten ellen, aminek számos e-világi, nyomorúságos megtestesülése van (12–19).

Döbbenetes a lázadók büntetése; elnyelte őket a föld, a hozzájuk csatlakozókat pedig a tűz emésztette meg (31–35). Éppen itt szólít meg bennünket a húsvéti örömüzenet. Jézus Krisztus elhordozta a mi lázadó, engedetlen, minden szeretettel visszaélő, ítéletre érett életünk büntetését. Jézus Krisztus meghalt és eltemették, de harmadnapon feltámadott (1Korinthus 15,20), legyőzte a rajtunk lévő jogos ítéletet. Örök életünk van, amely minket új életre indít, hogy a magunk helyén, az Isten rendjében éljünk és szolgáljunk; mégpedig örömmel, hálával, megelégedve tegyük ezt, amíg „itt” kimért időnk tart. Mi nem vagyunk különbek senkinél, de az Úr megtartó kegyelme különbbé tett bennünket, ezért hívő, határozott alázattal különüljünk el azoktól, akik folyton lázadozva szaggatják az Isten rendjét, hogy velük együtt mi is, el ne vesszünk (21; 26).

Szerző: refdunantul  2021.04.04. 04:00

Emlékezni és emlékeztetni, az Isten hatalmas, szabadító tetteire, és az Úrnak engedelmeskedve élni, mint aki megtapasztalta az Úr szabadítását, mint aki részesült a mennyei javakból! Ezek keresztyén életünk és szolgálatunk szívverését képezik (39). Jézus Krisztus meghalt, eltemették, de harmadnapon feltámadott, hogy ne csak emlékezzünk, hanem részesüljünk is! Miénk az üdvösség!

Izráel fiainak bojtokat kellett készíteniük a ruhájuk szegélyére, és a bojtokra kék bíbor zsinórt kellett kötniük. Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét az Úr szabadító tetteire és az Úr minden parancsolataira, hogy teljesítsék azokat (39). Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét arra, hogy ők szent nép, Isten tulajdonai, akiknek szolgálatuk van más népek felé, hogy általuk nyerjenek áldást mások (1Mózes 12,3). Emlékezni kellett, hogy emlékeztethessenek másokat az Úr nagy dolgaira: saját népüket „befelé”, másokat „kifelé”. 

Az Úr hatalmára, szeretetére, és az ezeket kifejező parancsolataira való emlékeztetés véd, óv, megőriz az élet útján. Nem a bojtok védtek, hanem az Isten védte népét ezeken a külső jeleken keresztül is. Isten oltalmaz, hogy ne csábítson el senki és semmi minket az Úr útjáról, se a szívünk, se a szemünk, amely paráznaságba vihet (39). A paráznaság az, amikor az élő Isten, Őt megillető, első helyét, valaki, vagy valami más elfoglalja az életünkben, és onnantól kezdve az irányít és mindent átrendez bennünk és körülöttünk; így az isteni, üdvözítő rend káosszá silányul, és az emberi élet halálosan elsorvad. Csak az Úrban, az Úr kegyelmét megragadva, az Úr parancsainak engedve teljesedhet ki az emberi élet. Ez a szentség bibliai tartalma. A magyar teljesíteni kifejezés – teljesíteni az Úr parancsait – gyönyörűen alliterál erre. 

Isten a törvényét a szívünkbe írta (Jeremiás 31,33). Isten nemcsak emlékeztet a javaira, hanem részesít is bennünket az Ő mennyei javaiból. A szív az egész embert jelenti: értelmét, testét és lelkét, egész valóját, amely szerint mozdul minden testrésze; szeme, szája, keze, lába (39). De a látható figyelmeztetések ma is emlékeztetnek, sőt életmentően fontosak is lehetnek, mint egy korlát a szakadék szélén. Először is a napi emlékezés és emlékeztetés, a napi kegyesség: az Isten Igéjének imádságos, rendszeres olvasása és tanulmányozása. 

Egy testvérem említette, hogy a napi Igéből mindig kiír egy igeverset, az egész nap ott van a zsebében, sokszor elolvassa, ízlelgeti, megtanulja. Ez egyszerre az Igére való külső emlékeztetés és emlékezés, másrészt az Ige szívbe fogadása, az Ige üzenetéből való részesülés. Mindkettő fontos: „…kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!” (Példabeszédek 3,3) Az Ige és a sákramentum kapcsolata is ez: nemcsak emlékezés és emlékeztetés, hanem részesedés is, az Úr kegyelme által, a mennyei javakból.

Fontos a rendszeres külső emlékeztetés, hogy a szívünkben, életünkben ne halványuljon el Isten Igéje, annak rendelkezései, valamint annak lényege, Isten megtartó és megváltó szeretete, amelyet kinyilvánított a Jézus Krisztusban. Ez az emlékeztetés arra utal, amit itt is hangsúlyoz a napi Ige, miszerint Urunk van, aki egyedüli, élő Isten, aki mindenek Ura, és aki a mi Istenünk, mert hatalmasan megszabadította népét, kihozta őket a fogság házából (41). 

Dolgozószobám falán mindig előttem van egy igevers és egy imádság, hogy emlékeztessen és én is emlékeztethessek másokat, Isten hatalmas szabadítására, és el ne csüggedjek, hanem engedelmes és szent életet élhessek, minden nyomorúságom ellenére is, az Úrban, mint aki részesült a mennyei javakból (40).

Szerző: refdunantul  2021.04.03. 04:00

Mi már bemehettünk arra a „földre”, amit az Úr szánt nekünk. Jézus Krisztus megváltó halála során a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt (Máté 27,51), hirdetve számunkra, hogy van út, nyomorult emberlétünk számára, a szent Isten felé, van út a mennyei haza felé. Jézus Krisztus nyitotta meg ezt az utat (János 14,6). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (Filippi 3,20). Ez nagypéntek evangéliuma.

Mi az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és bizonyossággal élünk „itt” is, hogy noha jogos az Úr büntetése, és a magunk érdeméből nem mehetnénk be „arra a földre”, mint ahogy a pusztában vándorló, engedetlen első nemzedék sem mehetett be oda. Mi azonban, az Úr kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméért, azzal a bizonyossággal élünk „itt”, földi zarándokutunkat járva, hogy bizonyosan be fogunk menni az Isten ígéreteinek földjére. Sőt, hit által már be is mentünk oda, legyünk bárkik is ezen a világon, mert a legelesettebb jövevény is az Úr gyermeke lehet (14–16). Egyedül az Úr megtartó kegyelme tesz kiválasztottá. 

Micsoda reménység ez, áldott bizonyosság, ami minden nehézség és kín ellenére is örömtelivé teszi ezt a földi életet is. Ettől kezdve, ezzel a hittel élve, mutatjuk be áldozatunkat az Úrnak. Mivel Jézus Krisztus egyetlenegy áldozata minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, ezért hálaáldozatul odaszánjuk az életünket az Úrnak. A mai igeszakaszban azokról az áldozatokról van szó, amelyet az Ígéret Földjére való bemenetel után mutattak be Isten népének tagjai. Az itt leírt áldozatok nem vétek-, vagy jóvátételi áldozatok voltak, hanem önkéntes, örömből, hálából bemutatott tűzáldozatok (3), amelyeket ételáldozattal (4–13), és az új kenyér bemutatásával egészítettek ki (17–21). Aki „hitben bement már arra a földre”, az hálából az Úrnak él, szentlelkes tűzzel és józansággal, azaz rajongás nélküli örömmel (1–2). 

Urunk, erősíts meg bennünket bizonyosságunkban, örömünkben, hálából odaszánt életünkben! Mert olyan sok még mindig bennünk az önzés, a csüggedés, a félelem; olyan nagy még mindig a kétségekkel teli ó-emberünk. Urunk, aki meghaltál és feltámadtál, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), reménységünket, szeretetünket! (1Korinthus 13,13)

Szerző: refdunantul  2021.04.02. 04:00

Tizenketten kémlelték ki az Ígéret Földjét, minden törzsből egy férfi. A tizenkét küldöttből csak ketten bíztak Isten ígéreteiben, és ezekbe az ígéretekbe kapaszkodva csak ezek ketten mondtak jó hírt az Ígéret Földjéről. A többi tíz küldött megijedt, visszavágyott az idegen jólétbe, Egyiptomba. Ezek tízen az egész népet megijesztették, felhergelték, és azok mind vissza akartak fordulni, letérve arról az Útról, amelyen az Úr vezette őket. Döbbenetesen summázza a nép bűnét a mai igeszakasz: Ezek rossz hírét terjesztették az Ígéret Földjének. Rossz hírt mondtak, jó hír helyett. Isten jó hírt mond, örömhírt; Ő szabadítást ad. Mi pedig ezt semmibe vesszük, ennek rossz hírét keltjük, hitetlen és engedetlen életünkkel? (36–37)

Isten megbüntette ezt az engedetlenséget (26–35). Az a nemzedék elveszett a pusztában és nem mehetett be az Ígéret Földjére, de még fiaik is negyven évet sínylődtek a pusztaságban, mire bejuthattak oda. Negyven napig tartott az engedetlen kémlelés, és negyven év büntetés járt érte, még a következő generációnak is jutott belőle. Az atyák közül csak az engedelmes Józsué és Káléb mehettek be a megígért földre (30). Bizony, a mi hitünk és engedelmességünk, illetve hitetlenségünk és engedetlenségünk kihat a következő nemzedékre is, miközben visszahat ránk. Felelősek vagyunk a következő nemzedékért (33–34).

Tartsunk bűnbánatot nagycsütörtökön! Melyikünk ne félne ilyen helyzetben? Hiszen az Ígéret Földjén ott lakók valóban erős és veszélyes népek voltak. A pusztaság is tele volt bizonytalansággal. Melyikünk nem ragaszkodna inkább a komfortos „fogsághoz”? Mielőtt megítélnénk azt a nemzedéket, amely hitetlenségében még a fiait is nyomorúságba sodorta, boruljunk le az Úr előtt: bizony, mi sem vagyunk különbek ezeknél! Urunk, tele van komfortos jóléttel, vagy pusztaságos bizonytalansággal az életünk, nem is beszélve a sokféle népekről itt körülöttünk. Félünk, bizonytalanok vagyunk, öregszünk, fáradunk, elegünk lesz… Mindezeket szeretnénk letenni a Te kegyelmes, erőt adó kezedbe, aki nagycsütörtök estén vetted a kenyeret, hálát adtál, megtörted és nekünk adtad… (Márk 8,6) Értünk meghalt és feltámadott Urunk, adj nekünk hitet, engedelmességet, minden körülmények között ígéreteidbe vetett bizonyosságot, hogy gyermekeink ezt hallják és lássák tőlünk. Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne rossz hírét, hanem jó hírét terjeszthessük a Te áldott és szent ügyednek! Minden más értelmetlen és halálos körforgás a pusztaságban.

Szerző: refdunantul  2021.04.01. 04:00

A követek felelőssége abban van, ha tényleg az Úr küldte el őket a szolgálatba, hogy Isten ígéreteivel biztassák, reménységre és engedelmességre bátorítsák saját népüket. Ehelyett, az Ígéret Földjét kikémlelő követek közül, voltak olyanok, akik elrémítették Isten népét, mert olyan erős, szálas népnek írták le az ott lakókat, mintha óriások lettek volna, és azokhoz képest agyontaposható sáskáknak látták magukat (13,33).

Erre kitört a hisztéria, az emberek egymást hergelték, és a hit józansága helyett, úrrá lett a népen a tömegpánik: jajveszékeltek, sírtak, zúgolódtak, vissza akartak térni Egyiptomba, új vezetőt választva (1–4). A hit embere látja a veszélyt, nem felelőtlen, de soha nem gerjeszt olyan káoszt, vagy félelmet, amelyben csak a gonosz halászhat, sokakat befogva a hálójába, és amelyből így csak Istennel szembeni hitetlenség és engedetlenség következhet.

Mózes és Áron – a velük lévő hűséges követekkel, Józsuéval és Kálébbal együtt – megszaggatták a ruháikat, a nép hitetlen viselkedését látva, majd biztatták a velük lévőket, és leginkább arra kérték őket: „Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek, hiszen az Úr velünk van ott, ahová Ő maga küldött el bennünket!” (5–9) Isten követeinek, mindenkor ezt kell hirdetniük! A felhergelt népet azonban már nem lehetett lecsillapítani, hiszen meg akarták kövezni Mózest és a vele lévőket (10). Nagy a bűne annak, aki hergel!

Mózes ekkor bűnbánattal, könyörögve leborult az Úr előtt, és közbenjáró könyörgést mondott engedetlen népéért. Mózes az Úr hosszú türelmébe és nagy szeretetébe kapaszkodott, és megvallva a nép bűneit, valamint elismerve Isten jogos büntetését, bocsánatot kért engedetlen népe nevében; majd arra kérte az Urat, hogy mutassa meg továbbra is szabadító hatalmát rajtuk a többi nép szeme láttára (10–19). A követek szolgálatának felelőssége a biztatás és a közbenjáró könyörgés azokért, akiket az Isten rájuk bízott. 

Az Úr megbocsátott népének, tovább vezette őket. Ám az a hitetlen nemzedék, e-világban az Ígéret Földjét nem láthatta meg (20–25). Bűneinkre van bocsánat, a Jézus Krisztusban, van újrakezdés; de bűneink „itteni” következményeit viselnünk kell. Új életben járva, ehhez lesz erőnk, mert tudjuk, hogy az örökkévaló haza bizonyosan a miénk, és e-világban is sok örömünk van az Úrban, még a terhek hordozása és a vezeklések közepette is.

Szerző: refdunantul  2021.03.31. 04:00

Isten betekintést enged abba, amit készített. Minden törzsből kiválasztanak egy férfit, akik elmehetnek, hogy „kikémleljék” azt a földet, amit Isten készített nekik. Isten ma is betekintést ad abba, amit Ő elkészített nekünk. Sőt, a Jézus Krisztusba vetett hit által, mi már e-világban részesedünk az Isten által készített, maradandó javakból. Isten Igéjének követei által ma is betekintést kapunk az Ígéret Földjének javaiba. Minden igeolvasás, minden istentisztelet és minden igei alkalom egy ilyen áldott betekintés… (1–16)

Vegyük figyelembe azt, hogy egy ilyen betekintés nem láthatja a részleteket. Isten Igéje a lényeget jelentette ki nekünk: az Ő megváltó szeretetét (János 3,16). Isten Igéje természetesen e lényeghez kapcsolódóan, több konkrétumot is kijelent, amelyek Isten népe számára áldott kapaszkodókat jelentenek, mint ahogy a mai igeszakaszban az Ígéret Földjét megtekintők is sorolják az áldott konkrétumokat, amelyeket ők maguk láttak ott: termékeny föld, élő város, bőséges termés (17–24). A maradandó város örömét, bőségét, a megérkezés bizonyosságát hirdetik a követek. De e betekintés birtokában sem lehetünk elbizakodottak, mintha mi már mindent tudnánk, a részleteket illetően is. A bizonyosság reménységre épít és nem csak az ismeretre, hiszen a hit ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. A bizonyosság szilárd, de alázatos, hiszen „itt” tükör által csak homályosan látunk (1Korinthus 13,12). 

Ugyanakkor minden ilyen betekintés kegyelmi állapot, hiszen akik mehettek, azok láthatták az Ígéret Földjét. Ez a kegyelmi állapot pedig arra kötelez bennünket, hogy biztassuk a többieket is azzal, amit mi már hitben látunk, amibe mi már beletekinthettünk. Józsué is Káléb is ezt tették. A követek között azonban sokan voltak olyanok, akik megijesztették a többieket, mert óriásoknak látták az ott lakókat; így megijedve azoktól, túlzásokba estek, és nem jó hírt mondtak, hanem egymást hergelve rossz híreket mondtak arról a földről. Lesz ítélet, de Isten népének feladata a kegyelem evangéliumának, a jó hírnek hirdetése (25–33). 

Szerző: refdunantul  2021.03.30. 04:00

süti beállítások módosítása