ILLÉS NAGYON BUZGÓ. – 1. Aki pedig nagyon buzgólkodik, az észre sem veszi, hogy „árad”, így kárt okozva „elönti” mások életét, miközben ő maga is megfárad, és önmagát sajnálgatva veregeti a saját vállát, úgy gondolva, már csak egyedül ő maradt hűséges az Úrhoz. Pedig vannak ott még sokezren (9–18). – 2. Tisztelem Illés buzgóságát, de az Úr jelenlétére, és nem a mi lánglelkű buzgóságunkra van szükség; – vagyis ne a mi lelkünk buzogjon, hanem az Isten Lelke! Isten nem szaggat, nem tördel, nem „árad”, nem lángolva perzsel és éget, hanem a halk, szelíd szóban van jelen (11–12). Ez a szó azonban szíven üt, talál, megtalál, megtart! – 3. Egy harsány világban mi látványos, buzgó, pörgő keresztyénséget akarunk: – „síppal, dobbal, nádihegedűvel”; – profi módszerekkel, szervezőkkel, alkalmakkal, tömegekkel; – adott esetben szigorú, elizeusi prófétai lelkekkel, akik az „ökör erejével” odamondják az Úr Igéjét (19–21). Semmirevalónak tartjuk a szelíd szót. Jézus Krisztus ilyen volt? (Ézsaiás 42,2)*

Róma 2,11–16

100. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – 4. Jézus Krisztusról így szól a prófécia: „Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki…” (Ézsaiás 42,2; Máté 12,7–21)

Az Ő buzgósága nem az öntömjénezésben, hanem az önmegtagadásban lett áldássá, egészen a megváltó keresztig, a húsvéti üres sírig.