Ez a fejezet azt a fohászt fakasztja fel a szívünkből, amivel lezárul a Szentírás: „Jövel, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) Itt olyan nehéz kérdések előtt állunk, amelyekre nem tudunk jó válaszokat adni. Bizony, vannak helyzetek, amikor nincs más alternatíva: vagy engem pusztítanak, vagy én pusztítok. Én pedig nem akarok egy olyan világban élni, ahol valójában csak ezek az alternatívák létezhetnek - mondta erre nekem valaki. A megváltás teljessége utáni fohász az egyetlen lehetőség: jövel, Uram Jézus! Persze, amíg itt élünk, ebben az össze-vissza világban, ahol a szabadság csak fokozza a bűn erejét, addig kőkemény ószövetségi meglátások érvényesülnek az életünkben. Az Ószövetség, konkrét, „leföldelt”, a való életből indul ki, és úgy hallja meg Isten szavát. Ez a könyv arról szól, hogy Isten minden körülményt felhasználva, megmentette népét: fordulatot adott (1), mert népe bánhatott el azokkal, akik a vesztükre törtek, és nem hagytak nyugtot nekik (17). Kérdés azonban, hogy Isten népe mennyiben lépte túl a határt, hiszen ez Isten népe nemcsak védekezik, hanem elébe megy a támadásnak (2), még egy további napot kér az ellenség irtására (12), hetvenötezer embert végeznek ki irgalom nélkül (16); utána pedig ünnepet rendelnek el, hogy bánatuk örömre változott (17-22). Nagy szabadulás, de milyen áron? Isten elégtétele más, Egyszülöttjét adta, önmagát! (János 3,16).