Volt olyan ismerősöm, aki őszinte vággyal kereste az Urat, és óhajtotta Isten szavát, de nem érezte jól magát a gyülekezetben: „félek ezektől az emberektől” – mondta. Már az első gyülekezet egyszerre vonzó és taszító is. Ez a történet joggal megítél minden képmutatást és hazugságot, de rámutat arra is, hogy Krisztus népét az első perctől fenyegette az a veszély, hogy magát, a maga erejéből hitelesebbnek tüntesse fel, mint amilyen. Állandóan méregetjük és figyeljük egymást, hogy ki milyen szintre jutott a hitben. Ahol munkálkodik a Lélek, ott nemcsak Anániás és Szafira módjára jelentkezik az „Antilélek”, hanem úgy is, hogy mindig a másik képmutatását vesszük észre, és akár halálát is büntetésként nyugtázzuk, miközben saját tévesztéseink felett szemet hunyunk: pedig mi is hányszor félreteszünk magunknak „dolgokat”…(3). A mi gyülekezetünkben Krisztussal találkoznak. Ha Krisztussal találkoznak, a félelmük megtérést szül, ha velünk találkoznak, a félelmük elkergeti őket az Úr közeléből, így mi álltunk közéjük és Krisztus közé.
3Mózes 9
205. dicséret