Isten országának valósága már ebben a világban megtapasztalható, a történelem keretei között. Ezért utal Lukács itt is a kortörténeti háttérre, Keresztelő János fellépésével kapcsolatban (1–3).*
Isten országának valósága abban nyilvánul meg, hogy Isten követének kiáltó hangja szól az élet pusztaságában, és az Isten által küldött Szabadító, a prófécia szerint (Ézsaiás 40,3–5), végre megváltóan kiegyenesít minden fájdalmas magasságot és mélységet, kisimít minden durva, sebeket szaggató görbeséget, bennünk és közöttünk (4–6).
Isten országának valóságát jelzi, hogy sokan mentek Keresztelő Jánoshoz, és megkeresztelkedve készen várták a Szabadítót.** Zsidók és nem zsidók, valahányan reménykedve várták a megváltó megoldást, várták a Krisztust! Keresztelő János nem engedte, hogy őt magasztalják fel. Pedig hányónk kísértése ez, magunkat és meglátásainkat kiemelni, Krisztust emlegetni, hogy értünk rajongjanak, mintha mi lennénk „a Krisztus”. Szolgálatunk lényege csakis ez, rámutatni Jézus Krisztusra, aki Isten teremtő, újjáteremtő, megtartó, hitet ajándékozó, megtisztító Lelkét bírja és közli. Ez a tűzzel és Szentlélekkel való keresztelés. Ma is sokan várják ugyanezt, csak másként kiáltanak, mert elfelejtették az Isten országának nyelvét (15–17).
Isten országának valóságát jelzi az is, hogy Keresztelő János kemény, konkrét bűnökre rámutató, ítéletes, nem „léleksimogató”, hanem megtérésre hívó, prófétai igehirdetése nem riasztja el a sokaságot, hanem éppen ellenkezőleg, bűnbánatot tartanak. Nem hivatkoznak származásra, érdemekre, hanem leborulnak, meghalnak a régi emberükben, hogy feltámadhassanak új életre (7–9). Sőt, azt kérdezik, mit tegyenek, hogy megtérésüknek látható jelei, gyümölcsei legyenek. Bizony, a valóságos megtérésnek látható gyümölcsei vannak: konkrétan teszünk is valamit a másikért, pont azokért, akik éppen ott nyögnek mellettünk (10–14). Nem megy ez nekünk: – hiszen többnyire megsértődünk bűnbánat helyett; – valamint olyan önzők vagyunk, hogy adni is csak a magunk érdekében tudunk; – végképp nem ismerjük az egyensúlyt a „magamnak adni és másoknak is adni” egyensúlyát, hiszen, ha nekem nincs, másoknak sincs miből adni. A valóságos megtérés pont ezért nem szimplán erkölcsi kérdés, hiszen nyomorúságom naponkénti belátása, és a kegyelembe kapaszkodás áldott ritmusa adja a hiteles, nem képmutató gyümölcstermést.
Isten országának valósága az is, hogy az elhívottak szenvedést is vállalnak az üzenetért (18–20).
3Mózes 8
132. zsoltár
Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:
* Augusztusz császár utódja, Tibériusz uralkodott ekkor.
Júdeában és Samáriában Kr. u. 26 óta Pontius Pilátus volt a helytartó.
Nagy Heródes legidősebb fiát, Archelaoszt Augusztusz még Kr. u. 6-ban száműzte, és tartományát közvetlen igazgatás alá vette, ahol Nagy Heródes fiatalabb fiai úgynevezett negyedes fejedelemként uralkodtak megosztva itt: – Heródes Antipász Galilea és Perea ura; – Liszániász északon, Abiléné ura; – Fülöp északkeleten Iturea és Trakhónitisz ura volt.
Annás Kr. u. 6–13 között volt főpap, de Róma leváltotta a vejére, a lojális Kajafásra, aki miatt Annás csak tekintélyesebb lett népe körében.
A zsidók is hitetlenné lettek, „pogánnyá”, ezért számukra, körülmetéltek számára, a bemerítés a megtérést, a hitvallást, a „konfirmációt” jelentette.
** A nem zsidókat pedig így vették fel Isten népének tagjai közé, ahol a bemerítés egyszerre volt, és annak külső jele (Ravasz László).
