Nézzük szembe a ténnyel, két irányból is nyomorgatják a keresztyénséget, miközben erről beszélni sem lehet. Egyrészt a multikulturális, szekuláris világban történik ez. Előbb-utóbb a „semmibe” taszít bennünket a „gyökértelenség”, a hamis nyitottságot hangsúlyozókat is, akik egyébként csak addig nyitottak, amíg a saját bőrükön nem tapasztalják, hogy ebben ők is áldozatokká lesznek. Másrészt a konkrét üldözések területein szenvedik meg ezt, az ott élő keresztyének, sok ezer mártírral, többek között azokon a területeken, amelyekről a mai igeszakasz is hírt ad, a keresztyénség bölcsőjében. Az okok akkor részben mások voltak, a lényeg ugyanaz. Figyeljünk a mai Igére, mert példát ad arra nézve, hogy mi az egyetlen, Istennek kedves eszköz, az üldöztetések elhordozására. Ezek imádkoztak, bátorították egymást (22); tehát nem vágtak vissza, de nem is estek kétségbe, hanem örömmel beszélték el, hogy milyen hatalmas dolgokat tett velük az Isten (27).*

1Mózes 34

212. dicséret

* Pál apostolt megkövezték, azt hitték meghalt, kivonszolták a városon kívülre. Isten azonban megőrizte őt (19-20). A tanítványokkal együtt imádkoztak, bátorították egymást (22), tovább hirdették az evangéliumot (21), amíg csak tehették; böjtöltek, a gyülekezetek vezetőinek szolgálatát az Úr kezébe tették le, akiben hittek (23), és megállapították, hogy sok nyomorúságon át vezet az út az Isten országába (22). Tehát nem vágtak vissza, de nem is estek kétségbe, hanem örömmel beszélték el, hogy milyen hatalmas dolgokat tett velük az Isten (27). Ezzel a hittel tértek vissza, a szíriai Antiókhiába, ahonnan elindultak az első missziói útra (24-26). Ma is „csak” ennyit tehetünk, de ez elég, a többi az Úr kezében van.