Ez könyörgésünk egyik állandó tárgya, a szüntelen imádság során (17): A békesség Istene szenteljen meg bennünket teljesen, és őrizze meg elménket és lelkünket, azaz egész valónkat a feddhetetlenségben, a Jézus Krisztus eljövetelére. A feddhetetlenség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy a feddhetetlen embert mindenestől az Úr kegyelme hordozza, miközben életét megszenteli, egyre inkább megtisztítja, a tetten érhető bűnöktől megóvja; sőt, testét, lelkét, értelmét, idegrendszerét az élet próbái között is épségben megtartja (23).

Ennek az áldott oltalmazásnak és érlelő megtisztításnak része az is, hogy az Isten országának boldog rendje szerint próbálkozhatunk élni – legalább a testvérek közösségében –, miként azt az apostol a mai igeszakasz első felében elénk tárja, hiszen csak így lenne érdemes élni (12–22). 

Megvalljuk, hogy ehhez a magunk ereje kevés! Saját erőnkből és igyekezetünkből nem tudunk feddhetetlen tisztaságban elmenni a világból és megállni a mi Urunk Jézus Krisztus előtt, a számadás napján. Valljuk meg ezt, hiszen annyi minden rendezetlenül nem teljes még az életünkben!

Megnyugtató, bizonyossággal felvértező, boldogsággal megajándékozó biztatás az, hogy a hűséges Isten megőriz bennünket ebben a szentségben, Ő cselekszik az életünkben, bennünk és általunk, Ő tesz minket feddhetetlenné, mindvégig (24); minden nyomorúság, próbatétel, minden kísértés közepette is (Jelenések 2,10). Ő hűséges hozzánk (1Korinthus 1,9), akiket kiválasztott és elhívott, Ő megcselekszi, hogy feddhetetlen épségben maradhassanak meg gyermekei (24). Ez a feddhetetlen épség akkor is a miénk, ha testünk, lelkünk, értelmünk, szellemünk „itt” esetleg szétesett már…

Ez a bizonyosság tesz késszé bennünket arra, hogy szüntelenül imádkozzunk, együtt is imádkozzunk, könyörögve egymásért, megerősödve ebben a bizonyosságban, amikor fáradtságunk ránk zuhan. Az apostol ezt magára nézve is kéri: „Testvéreim, imádkozzatok érettünk is!” (25)

*

Hazafelé tartottam, a már sötét októberi utakon, egy fárasztó nap végén. 

Ekkor kaptam egy üzenetet valakitől: „Imádkozzunk együtt!” 

Nagy erőt adott akkor, ott, hogy valaki valóban testvérként, őszintén, szeretettel és nem csak valami előírt kegyes imakötelességként, egy szükséghelyzetben, ezzel a kéréssel keresett meg. Nem panaszkodott, hanem csak ennyit kért: „Imádkozzunk együtt!” 

Ezzel ő rám is imádságosan gondolt, miközben együtt megerősödtünk abban a bizonyosságban, hogy noha az ember gyakran azt érzi, nem tud „épségben”, azaz „szelíden is stabilan” átjutni az élet viszontagságain; a mi Urunk nem engedi el a kezünket: „Oltalmazó pajzsát átadta nekünk, jobbjával támogatott minket, sokszor lehajolt hozzánk!” (Zsoltárok 18,36)

Annyi, de annyi kudarcot, elbukást, szétesett életet látok; számos idegileg, mentálisan megbomlott emberrel találkozom. Most is az egyikükön próbálok segíteni. Meddig tarthat, hogy mások épségének óvása nem rendíti meg a mi épségünket? 

A kínzó kérdés kapcsán valósággal felemelt ez az igevers: „…teljes épségben, feddhetetlenül” állhatunk majd meg az Úr előtt. Nem enged szétesni bennünket a mi Urunk, de ha megbomlana is valahol az életünk szövete, Ő akkor sem engedett el minket!

Imádkozzunk együtt ezért az épségért, mint akik már eleve hálát adnak a bizonyosságért!

Szerző: refdunantul  2021.10.20. 04:00

süti beállítások módosítása