Milyen döbbenetes ellentmondás: Isten szabadító Isten, és a vallásos ember értelmezésében a szabadító Istenre való hivatkozásból mindig az következik, hogy mit nem szabad tenni. A szombat, a nyugalom napja, a szabadító Isten előtti hálaadás ünnepe, az öröm és a pihenés alkalma szigorú, számos végrehajtási utasítástól terhelt, öncélú törvénnyé lett. Szombatnapon a zsidó vallás őrei, a farizeusok, figyelték az embereket, hogy a rabbik értelmezése szerint, mindenki betartja-e a szombatot. Minden elromlik a kezünk alatt? 

A nyugalom napjának megtartása, az Isten szabadításában részesült ember számára boldog lehetőség, amellyel élhet, amely által megerősödik hitében, életében, a mennyei világ erőiből részesül, az Úrral és a másik emberrel való közösségben. Ez az áldás elég lesz az elkövetkezendő mindennapokra. Az Isten szabadításában részesült ember boldogan él az Isten rendjében, tiszteli Isten törvényét, és minden helyzetben – így a szükséghelyzetekben is – szabadon tud azzal az Isten dicsőségére élni. Áldott, boldog, felelős szabadság ez.

Jézus hangsúlyozza, hogy a nyugalom napja lett az emberért. Isten szabadítása azt jelenti, hogy Ő szereti az ember, az emberért teremtett… Az ember szabadulása és egyben szabadsága ott kezdődik, amikor az ember rádöbben Isten szeretetére, ez pedig örömmel és szent felelősséggel tölti el őt. Olyan Urunk van, Jézus Krisztusban, aki Ura a világnak, aki Ura a törvénynek és a szabályoknak is, aki Ura a személyes életünknek: aki egyszerre ajándékoz nekünk életet és örök életet, szabadságot és rendet, örömöt és fegyelmet; mindezt értünk teszi, és rajtunk keresztül az egész teremtett világért, hogy szeretete és irgalma láthatóvá legyen mindenütt!

*

A tanítványok kalászokat tépdesnek. Itt nem írja az igeszakasz azt, hogy egyébként éhesek voltak-e, vagy sem. 

A történet összetettségét nemcsak a szombatnapi kérdés adja elénk, hanem olyan örök emberi kérdések is, amelyek elevenné teszik a történetet egy vallástalan korban is. A mi korunkban ugyanis a nyugalom napja súlytalanná lett, az ezzel kapcsolatos „hitbéli törvénykezés” is értelmét veszítette. Látszólag legalábbis ez a helyzet… 

Szóval a kérdések: Tépdeshetünk-e szabadon, bárhol, bármit, ahogy nekünk tetszik? Behatolhatunk-e más földjére, hogy ott letépdessük a másét, a más kertjét, tulajdonát, feleségét… A szükség mennyiben késztethet bennünket arra, hogy tépdessünk összevissza, indulatból, önzően és dühösen; hiszen sokféle szükség van, a tényleges és jogos testi szükségeken túl, az ösztön is egy szükség, a vágyak meg a hiányok... A szükség mennyiben jogosít fel a határok átlépésre? Miféle szükségek ezek? Kik okolhatók ezekért a szükségekért? Vannak-e átléphetetlen határok? Egyáltalán hol húzhatunk meg határokat? 

Milyen határokat húzogat az egyház? Dogmatikai-tanbéli, írásértelmezési, kultuszi, kegyességi, hagyománybéli, moralizáló határokat húz meg az egyház; vagy azt vallja és hirdeti, hogy Jézus Krisztusra tekintve, Isten akaratának engedve, a határt maga az Isten húzza meg, így csakis megtérésért könyöröghetünk, mert vagy fanatikusok leszünk, vagy szabadosak. Valójában mindegyik rombol. Jézus Krisztus ott van jelen, ahol építést, épülést látunk, nem tépdesést és szaggatást, történjék az szükségből vagy szabadságból, hétköznapon vagy éppen a nyugalom napján…

Szerző: refdunantul  2021.07.18. 04:00

süti beállítások módosítása