Vegyük komolyan, hogy Sámson minden tetténél, annak gyarlóságai ellenére, azt olvassuk, hogy megszállta őt az Úr Lelke! (14). A mai igeszakaszban egyértelművé lesz ennek a ténynek a fontossága. 

Isten népe beletörődött a helyzetébe; abba, hogy idegenek, ez esetben a filiszteusok uralkodtak rajtuk, és kezdtek komfortosan berendezkedni ebbe a kiszolgáltatott állapotba, védve a mindennapok békességét, kerülve a konfliktusokat, hogy legalább ezt az állapotot fenntartsák maguknak. Számukra bajkeverővé lett Sámson, aki miatt a filiszteusok újból felvonultak Júdába (9–10). 

Sámson megéri azt, hogy saját népe megy érte a rejtekhelyére, hogy megkötözzék, átadják őt a filiszteusoknak, és helyreálljon újra a „hamis békességük” (11–13). Isten népe szinte kikéri magának, az Úr által küldött szabadítója, Sámson előtt, hogy vegye már tudomásul, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtuk (11). Sámsont magára hagyta a népe, miközben rengeteg jogtalan sérelem érte azt, aki csakis népét képviselte egy nehéz helyzetben, az Úr felhatalmazásából. 

Ezért Sámson élete ezen a ponton a leginkább prófétai: magányában, jogtalan sérelmeivel, és annak kimutatásával, hogy népe nem nyugodhat bele a fogságba, a sokféle idegen hatás uralmába. 

Ugyanakkor Sámson nem próféta volt, hanem karizmatikus bíró, szabadító volt, aki a karizmatikusok közül sem fér bele egyetlenegy sémába sem. Éppen így használta őt az Úr Lelke, hatalmas erejével, sajátos egyéniségével, döbbenetes magányosságában.

Amikor Sámson hagyja, hogy népe megkötözze, felsejlik benne a krisztusi alkat is. Abban is krisztusi, hogy megszabadítja népét. Sámson azonban korának szokásai, lehetőségei között vihette végbe ezt a szabadítást. De ezt vegyük komolyan! Ne „lelkizzük” el a fejezetet, mert pont a lényeget nem halljuk ki az igeszakaszból. Amikor Sámson lerázza magáról a köteleket, és egy emberként legyőzi a rá – és népére – támadó filiszteusokat, akkor megszállta őt az Úr Lelke, és kinyilvánította, hogy minden „hamis békességet” védő, a komfortos fogságban berendezkedő, magamat mindenfélének átadó lelkület, hitetlen és hűtlen élethez vezet.

Amikor Sámson legyőzött ezer filiszteust, annyira kimerült, hogy vízért könyörgött az Úrhoz. Nincs az a földi szabadító, aki ne fáradna meg, és ne menne tönkre az itteni harcokban, ahol még mindig – Krisztus feltámadása után is – a komfortos hamis békesség kiszolgálása, és azon belül mégis a bosszúállás lelke (10–11) vezet bennünket. Testben-lélekben, egyéni és közösségi léptékekben, az egyetlen szabadítóra van szükségünk, Jézus Krisztusra, megváltásra. Ő az, aki kimozdít a komfortos fogságból; de Ő az is, aki megszabadít bennünket attól, hogy önmegvalósító módon, az Úr felhatalmazása nélkül, örökké konfliktusokat keressünk. Ez az utóbbi még inkább életveszélyes.

Szerző: refdunantul  2021.06.05. 04:00

süti beállítások módosítása