Isten népének szól ez az áldás, Áron áldása (22–23). Örüljünk, hogy mi Isten népének tagjai vagyunk és részesülünk az Isten áldásából! Legyünk Isten eszközei, hogy mások számára Isten áldásának követei lehessünk!

Csak az Úr áldhat meg, hiszen az áldás lényege az, hogy az áldott Isten a maga lényének teljességéből, tökéletességéből, jóságából, szeretetéből, békességéből, azaz „boldogságából” ajándékoz nekünk (1Timóteus 1,11). Csak az Úr adhatja ezeket az ajándékokat. Az Úr nélkül a tökéletlenség, a rossz, a szeretetlenség, a békétlenség, a boldogtalanság áldatlan állapota hatalmasodik el rajtunk. Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk (Zsoltárok 127,3), és ezeket a javakat továbbítsuk mások felé is (24). 

Az Úr áldásának maximuma Jézus Krisztus megváltó szeretete (János 3,16). Ezért az Úr áldása azt jelenti, hogy Ő megőriz bennünket gondviselő szeretetével ebben a világban, amíg kijelölt időnk tart (24). De az Úr áldásának megőrző ajándéka túlmutat ezen az életen és a halálon az örök életre. Az Úr áldása azt jelenti, hogy megőriz bennünket az Isten. Nem tűnünk el, nem veszünk el! Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20), mi is feltámadunk, mégpedig egy megdicsőült testben, amiben megőrizzük személyazonosságunkat, új emberként, Isten eredeti gondolata szerint.

Az Úr áldásából úgy részesülünk, hogy Isten felragyogtatja az Ő arcát előttünk (25–26): meglátjuk az Istent, Jézus Krisztusban felismerjük Őt, mint mennyei Atyánkat, és hitben ráhagyatkozunk az Ő könyörülő kegyelmére. Isten mindig könyörül népén (22): megtart e-világban, vagy átvisz az örök hajlékba. Isten áldása az, hogy felénk fordult az Isten, és mi az Úr felé fordulhattunk, így megőrző, könyörülő, békességet ajándékozó kegyelméből részesülhettünk.