A TALENTUMOK.

– 1. Isten ránk bízta vagyonát (14). Minden Istené, Ő a javak birtokosa, amelyeket ránk bízott, hogy sáfárkodjunk javaival az Ő dicsőségére, egymás és a teremtett világ javára (27).

– 2. Isten mindenkinek adott a javaiból (15–18). Ez a kiindulás. Soha ne azt nézd, hogy a másiknak mije van, meg őneki mennyi jutott, hanem hogy neked mid van: azért légy hálás, azzal élj hűséggel, és még adatik hozzá (29). Ne mennyiségként értelmezzük ezeket a javakat, mert mihez képest sok, vagy kevés valami! Ehelyett arról van szó, hogy az Úr különböző talentumokat adott a szolgáinak: mindenkinek mást, másként. Ezért egymásra szorulunk. Ez csodálatos így.

– 3. Amennyiben mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy mennyiségként is komolyan vegyük a kapott talentumokat, akkor erre csak azt mondhatjuk, hogy az van nehezebb helyzetben, aki ötöt kapott, mert annak még ötöt kell tenni ahhoz a számadásig (19). Vagyis, akinek több adatott, attól többet várnak, felelősen és hűséggel, minden gőg nélkül. De, aki az egyet kapta, az sem áshatja el duzzogva, sértődötten (18), istenkáromlóan (24–25) az ő „csak” egyetlen talentumát (18), mert ugyanolyan hűtlenséget követ el, mint a gőgösen sáfárkodó ötös.

– 4. Isten nézőpontja nem mennyiség-szemléletű! A miénk csak az! Ezért sírás és fogcsikorgatás az életünk, és ebbe bele is ragadunk (29–30), ha az empirikus számokon túl nem tudjuk megragadni az Úr kegyelmét, akié mindenünk, és aki hálás, felelős és üdvösséges élettel ajándékozhat meg; „odaát” pedig ez az üdvösséges élet teljességre jut, minden „külső sötétség” ellenében. Nem lehet szebben kifejezni emberi nyelven az üdvösséget: Osztozunk Urunk örömében (21).

2Mózes 32,15–35