Józsué könyvének végén három temetésről olvasunk. Meghalt Józsué, eltemették a saját városában (29–30). József holttestét hazahozták Egyiptomból, és most eltemették azt az Ígéret Földjén, Sikemben (32). Meghalt Eleázár főpap, Áron fia is, akit Gibeában temettek el (33).

Mindhárman idegen földön éltek, és beteljesedett rajtuk Isten ígérete. Most mindhárman az Ígéret Földjében pihennek. Hűséges Istenünk beteljesíti ígéreteit. Lehet, hogy e földi létben nem éljük meg mindazt, amiért imádkoztunk és küzdöttünk, de akkor sem hittünk és éltünk hiába.

Mindhárman az Úr szolgái voltak (29). Nincs ennél nagyobb méltóság: az Urat szolgálva élni, dolgozni a magunk helyén, a magunk „hivatásában”, és másokat is az Úr szolgálatára indítani. A világ halálos nyomorúsága éppen az, hogy mindenki saját magát szolgálja, még a legnemesebbnek mutatott ügyek mögé bújva is. Az Úr szolgálata szabadít meg bennünket ebből az állapotból. Mi, a magunk erejéből képtelenek vagyunk az Úr szolgálatára (19). Az Úr kegyelme hív el bennünket erre a szolgálatra, ez a kegyelem hoz ki bennünket a halálos régiből, és mindvégig megőriz bennünket ebben a szolgálatban (17–18).

Mindhárman meghaltak, és reménységben haltak meg (29–33), mert mindhárman ismerték az Úr szabadító, nagy tetteit (31); és ismerték az Úr velük kötött, megváltó, örök szövetségét (25–28). Sok minden történhet velünk, az élet útján járva. Urunk, kérünk, ne engedd, hogy megkeseredjünk, add, hogy az örök élet krisztusi reménységével, a Te örök irgalmadba kapaszkodva mehessünk el innen! Akkor egy kőoszlop emlékeztette a népet a reménységre, ma Isten Igéje emlékeztet bennünket Jézus Krisztus feltámadására (1Korinthus 15,1–2).

Efezus 6,1024

Szerző: refdunantul  2020.04.30. 04:00