– Moáb népe gazdag volt. Bőséges szőlőskertjeiről ír az Ige (8), a szüretek mulatozásairól (10). Gazdagsága gőgössé tette. A gőg nem csak a nagybirodalmak sajátja (6). Aztán egyik pillanatról a másikra minden romokban hevert: a szüret örömét jajgatás, rettegés, menekülés váltotta fel (7–10).

– Moáb népe Júdához menekült, Jeruzsálemhez, akikkel Dávid idején együtt éltek, majd Salamon ideje alatt onnan elszakadtak. Isten népéhez menekültek. Remélhetjük, magához az élő Istenhez menekültek? Tény: „bálványaik áldozóhalmain” nem találtak segítséget a nyomorúság idején (12). A nagy baj idején „e-világi bálványainkkal” semmire sem megyünk.

– Júda részvéttel van a menedéket kérő, kiszolgáltatott moábiak felé. Erre a részvétre a prófétától is kaptak a júdaiak isteni biztatást (3; 9; 11). Nagy dolog a részvét, amikor, mint a citera zeng a bensőnk a szenvedőkért (11), amikor sírni is tudunk mások nyomorúságán (9). Azt azonban nem tudjuk, hogy valójában oltalomra leltek-e? Van-e oltalom?

– Csodálatos messiási prófécia ez (4–5). Elérkezik a Megváltó, Isten kegyelme által egyetlen királyi trón épül, amely megingathatatlan. Akkor vége lesz minden erőszaknak és pusztításnak. Ez az uralom a rossz végének kezdete. Ehhez az egyetlen, igazságos és irgalmas trónhoz járulnak majd a nemzetek (Filippi 2,10-11). Akkor az magától értetődő lesz, hogy aki Júdába menekül, az csakis az Úrhoz imádkozik.

– Van-e oltalom? Jézus Krisztusban bizonyosan örök oltalmunk van. De sok próbatételen keresztül vezet népét odáig az Úr.

Jelenések 8,7–13