Ez a jelenet azt mutatja meg,* hogy a názáreti Jézus a Krisztus. Amikor az Úr azt felelte, hogy Ő az, akit keresnek (5), akkor az ellene érkezők megtántorodtak és a földre estek (6). Ez a hatalom a Krisztusé, és azoké, akiket Ő elküldött; ez a hatalom nem támad, nem pozícionálja magát, de letagadhatatlan. Ott van-e ez a krisztusi „hatalom” az egyház jelenlétében, szolgálatában, igehirdetésében, amely minden ügyeskedés nélkül meggyőz, ledönt önhittségünk lábairól, mint Sault a damaszkuszi úton? Jézus Krisztus tehát előállt, amikor eljött az Ő órája, megmutatta már most hatalmát, amely a megváltó szeretet hatalma. Ez a „hatalmas szeretet” az, amely most sem magával foglalkozik, hanem védelmébe veszi az övéit: „engedjétek ezeket elmenni” (8).

Zsoltárok 119,113-176

503. dicséret

*  Mit tett Jézus az elfogatása előtt: Jézus imádkozott, tanítványaival elvonult, amikor eljött az óra, előlépett, rákérdezett a katonai csapatnál jövetelük céljára, és bizton válaszolt, hogy Ő az, akit keresnek (1-5). „Amikor ellenséges erők vonulnak fel, az Úr Jézus Krisztus nyugalmával, erejével állhatunk elő; Ő megadhatja.” (Victor János) Nem kell keresni a bajt, de aki küldetésben jár, az engedelmes, és ha ez próbatétellel együtt adatik, akkor nem menekül gyáván. Aki hisz, az nem menekül el (Ézsaiás 28,16). Vigyázzunk azonban, mert rendkívüli időkben kapunk küldetést, egyébként „csak” szolgálatban vagyunk.