Valóságos vigasztalás ez a fejezet. Júda népét a próféta már Babilonban látja (43,14), míg Jeruzsálem romokban hever (44,26).* A kor ebben a fejezetben más, Babilónia legyőzte Asszíriát. Lám, milyen ingatag a világbirodalmak jövője. A Júdai Királyságot Babilónia hurcolta fogságba. Kell a vigasztalás ebben a helyzetben. Korábban Ézsaiás kemény szavakkal intette meg Isten népét, hitetlensége miatt,** és megjövendölte mindazt, aminek ebben a fejezetben már tanúi vagyunk. Akkor kemény, határozott, prófétai hangra volt szükség, most pedig vigasztalásra. Bizony fontos azt tudni, mikor kell prófétaként, és mikor testvérként jelen lennünk a másik mellett; és mikor van szükség a kettőre együtt. A vigasztalás azonban csak akkor nem üres és hiábavaló, ha tényleg van megoldás, szabadulás, ha valóban nem a halálé az utolsó szó (6-8). Ennek okán a vigasztalás után ismét megszólalhat a prófétai hang, a biztos útról (3), az örömteli, örök jövőre nézve. Ez a fejezet valójában Krisztusra mutat (Máté 3,3).

*  A kortörténészek szerint a 39. és 40. fejezet között több, mint száz év is eltelhetett, szerzőjét ezért Deuteró Ézsaiásnak is nevezik (Kr. e. 701 és 587 között). Nem tagadjuk azt, hogy Ézsaiás maga is megprófétálhatta mindezeket, Isten kijelentéseként.

**  Visszautalva az előző fejezetre, ahol Ézsaiás próféta egy kétes helyzetben eligazító kérdéseket tesz fel Ezékiás királynak, aki félreérti az akkor még csak „erősödő” babiloni király látogatását; - talán rejtett szövetségest látott benne akkor, Asszíria ellenében, az Úrban való bizalom helyett, - talán felelőtlenül, érzelmesen és hiú módon kitárulkozott a babilóni király előtt, aki száz év múltán a nép ellenségévé lett.