„Adj pacsit a bácsinak” – kérleli a nagybácsi a kisgyermeket, de az durcásan elfordul, a csokira sem közelít. Ugyanez felnőttesebb kivitelben, amikor valakinek nyújtjuk a jobbunkat, és az szándékosan nem fogadja el a kéznyújtást, kifejezve elutasítását. Van ebben valami mélységesen elszomorító, érthetetlen és rémisztő; valami emberileg helyrehozhatatlan „hasadtság”. Ezékiás király evangélizáló felszólításában most nem az a kérdés, hogy mennyiben van hatalmunkban a döntés, amivel Isten felénk kinyújtott kezét elfogadhatjuk, (szabad akarat). Az azonban bizonyos, hogy az ember szorult helyzetében nem teheti meg, hogy ne nyújtózkodjon kapaszkodóért. A halálra ítéltek kezeit azért bilincselik hátra, hogy haláltusájukban ne hadonásszanak. Itt nem „pacsiról”, csokiról, elismerő gesztusról van szó, hanem az egyetlen, életmentő kapaszkodóról, az Úrról. Mi kötözi meg a kezed, hogy legalább elkezdj hadonászni ezért: pótszerek helyett az Úr feléd kinyújtott kezéért?
Zsidókhoz írt levél 8,6-13
323. dicséret