Egy közeli általános iskolában feltűnően magas lett az egyik „kisegyházba” tartozó tanárok száma. Ezek komoly „missziót” fejtenek ki a szülők és a gyerekek között, amelynek eredménye elsősorban nem üdvbizonyosság és ebből fakadó, megújult élet, hanem mások „szapulása”. Az ide tartozó gyerekek büszkén mondják a más hittanra járóknak: „mi vagyunk az igazi hívők, ti pedig el fogtok kárhozni”. Mennyi elbizakodott ember lélegzik e földtekén, mint a példázatbeli farizeus, akik a másikat semmibe veszik, baj esetén pedig mindig a másikat okolják. Leginkább a „vallásos” meglátásaiba bebetonozott embert fenyegeti ez a veszély. Ezért az Ige története nekik (?) szól, azaz nekünk szól! Mindig Istenhez kell mérni magunkat, és nem emberekhez. Az Isten tökéletességének fényében állva láthatjuk igazán, hogy csekély  „érdemünk” ellenére is mennyi fogyatékosság van bennünk, és mindenestül az Úr kegyelmére szorulunk.
Ézsaiás 11
311. dicséret