Az a baj, hogy mindig többet szedünk el a másiktól, mint ami járna. Egyébként is, mi az, ami jár? Igazából, szeretnénk mindent kisajátítani, és annak örülnénk, ha a másik mindent önként odaadna, mindenben egyetértene velünk. Tudom, csak azokkal az emberekkel van esély a felületesen jó viszony kialakítására, ahol mi bólogatunk, és engedelmeskedünk. Nagy vámszedők vagyunk mi mindnyájan, még Krisztus nevében is jól megvámolnánk a másikat, mert az a másik vagy úgy néz a Bibliára, ahogy mi; – vagy úgy érti annak minden sorát, mint mi, és hitét is úgy éli meg, mint mi; – vagy nem működhetnek a közös dolgaink…

Persze ennél arcátlanabb, alávalóbb vámszedésre is vetemedhetünk, amely már árulás, amikor a sajátjainkat beáldozva, idegen érdekeket kiszolgálva, többre becsüljük a ránk bízott embereknél, hitnél a misztikus „másmilyent”. Valami, hamis, általános, értelmezhetetlen szeretetre hivatkozunk ilyenkor; – kockáztatva, beáldozva saját értékeinket, örökségünket, hogy másokat segítsünk, mert mi annyira „jók” vagyunk. Ez árulás. Jegyezzük meg, fontos az egész világot magunkhoz ölelni, de ezt csak a sajátjaink megölelése után tehetjük meg, mert ezek után kiderül, mennyire tágítható még ez az ölelés.

Ebből a megnyomorító „vámszedésből” hív ki a mi Urunk, ahogy Lévit, azaz Mátét elhívta: „Kövess engem!” (27) Ez a megtérés, ez az emberileg megmagyarázhatatlan csoda, hogy a vámszedő azonnal felállt, és otthagyott minden régit, mindenekelőtt a saját önző énjét, amivel másokra rávámolta saját magát, elárulva övéit az idegen rómaiaknak (28). A megtérés boldog örvendezéssel jár, asztalközösséggel, a mennyei lakoma „előízével”. Jézus Krisztus velünk van már itt ezen a lakomán (29). Nem baj, ha sok szigorú, kirekesztő, kegyes farizeus irigykedik az örvendező, krisztusi szabadság láttán (30–31).

3Mózes 15

373. dicséret