ISTEN AZ, AKI AD.* A templom szent területén nem mehettek át például hétköznapi vízhordók, hogy ezzel a „terhes utat” lerövidítsék. Az ember számára az élő Isten felé vezető utat végképp nem lehet az áldozati kultusszal „lerövidíteni” (16). Erre a lerövidítésre csak az Isten képes, én pedig, üres edényként csak imádsággal kérhetem és elfogadhatom azt. A templom csupán az ezért könyörgő imádság háza lehet (Ézsaiás 56,7; Jeremiás 7,11), mégpedig minden nép számára (17). Ez az ember valódi helyzete az Isten előtt; az ember mindig csak kérő és elfogadó, soha nem adakozó és áldozatot bemutató. Az önző, érdemhajhász, másoktól elzárkózó kegyesség rablók barlangjává teszi az életet, a hitéletet is; bizony, tapasztaljuk ezt ma is. Akit üres edényként betölt az Úr Lelke, az persze, az Ő erejével, hiteles életet él. Az ilyen ember nem áldozatot vár, hanem áldozatot hoz másokért, mert Isten már mindent odaáldozott őérette. /Jézus megtisztítja a templomot – A fügefa elszáradása/

1Királyok 7,1-22

273. dicséret

* A jeruzsálemi templomban, a „pogányok udvarában” megengedett, sőt szükséges volt a templomi sekelre történő pénzváltás, és az áldozati állatokkal való kereskedelem; mindez a templomi kultusz érdekében történt. Márk értelmezése szerint Jézus cselekedete itt is „többre mutat” annak szószerinti értelménél. Amikor Jézus „kezdte kiűzni” az árusítókat és a pénzváltókat a templomból (15), akkor ezzel a templomi kultusz közeli megszűnését jelentette ki, valamint azt, hogy ezzel az Isten és az ember viszonyában, éppen Őáltala, valami teljesen új kezdődik. Az ember semmit sem adhat, áldozhat az Istennek, hanem az Úr előtt mindig csak üres kézzel állhat meg, mint aki maradéktalanul kegyelemre szorul. Az ember mindenestül üres „edény”, amit egyedül az Isten irgalma tölthet meg.