A 106. zsoltár legkiemelkedőbb üzenete az, hogy ez nem az egyes ember bűnbánata és bűnvallása, mint ahogy azt az 50. zsoltárban olvassuk, hanem Isten népének közös bűnbánata. Az Isten örökkévaló szeretetének magasztalása után (1-6) a pusztai vándorlás (7-23), majd a honfoglalás során elkövetett bűnök megbánása és megvallása következik (24-39). Megrendítő olvasni az Úr igazságos büntetésének megfogalmazását, miszerint az Úr megutálta örökségét (népét), és pogányok kezébe adta választottait (40), utalva ezzel a babiloni fogságra, ahol megszületett ez a zsoltár (41). A bűn büntetése azonban az engedetlen nép javát szolgálta, mert akiket az Isten szeret, azoknak minden javukra van (Róma 8,28). Mindig gondolkozzunk el, ha sokan gyűlölnek, sanyargatnak, megaláznak bennünket; nem vagyunk-e túlzottan önfejűek és engedetlenek (41-43). Isten megutálta, de el nem vetette népét, ezért az Úr visszaemlékezett velük kötött szövetségére és „mégis” irgalmasságra indította irántuk fogvatartóikat (44-46). Ez a „mégis”, a kiválasztó kegyelem titka, amely előbb-utóbb alkalmassá tesz a szolgálatra: „mégis rájuk tekintett” (44).*

1János 1,1-4

500. dicséret

* Könyörgéssel és magasztalással zárul a zsoltár: segítsd meg népedet, és gyűjtsd össze őket, Urunk (47-48)