Minden nézőpont kérdése – mondjuk gyakran. Ennek igazsága azonnal kiderül, amint ugyanazt az eseményt képesek vagyunk egymásnak ellentétes szempontokból vizsgálni, magyarázni.* Izráel történetéről is sok nézőpontunk lehet. Itt most az Isten nézőpontját olvassuk, népéről. Ábrahám, Izsák, Jákób, József, Mózes Isten eszközei voltak abban, hogy az Úr csodás tettekkel vezesse népét.** Összegezve: az ellenség elpusztult, „őket pedig kihozta” az Úr (37), mert beteljesítette ígéretét. Isten nézőpontja ez. De aztán ennek a nézőpontnak „tágult” az optikája, Jézus Krisztusban; illetve számunkra lett élesebb az Isten látószöge: hiszen az Úr mindenkire szabadító irgalommal tekint, mert neki minden nemzet között van népe. Ezért aki Krisztusban hisz, az soha nem csak a saját nézőpontjából tekint a világra, hanem mindig a másikéból is, és éppen így lesz krisztusivá. Csak ebbe a szemléletbe fér bele, még az ellenség szeretete is. Éppen ez a szemlélet az, amire éles helyzetben, a saját erőnkből képtelenek vagyunk, és látszólag szabad teret kap a gonosz, de csak látszólag, hiszen a megváltó*** Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére (Filippi 2,11).

* Tanulságos a nagy emberek emlékiratait olvasni, amelyben ugyanarról a történelmi eseményről akár homlokegyenest ellenkező értelmezést olvashatunk, azoktól, akik az adott eseményt átélték, megharcolták.

 ** A mai igeszakaszban, Mózes említésével három szempontot olvasunk: az egyiptomiak legyőzését, tíz csapással (24-36), Isten népének szabadulását Egyiptomból (37-41), majd ennek magyarázatát, teológiai megokolását, azért így történt, mert megígérte szabadulásukat az Úr.

*** - és nemcsak az üdvösségre, hanem erre a szemléletre is megváltó Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.