Vannak olyan terhek, amelyeket egyedül kell hordoznunk, de a gondok jó része megosztható, nem kell összeroskadnunk alattuk. Mégis felmerül a kérdés, hogy kivel „merhetjük” megosztani a terheket? Kiben bízhatunk? Ki az, aki valóban segít, és nem újabb teher lesz a jelenléte számunkra: mert gyakori tapasztalatunk, hogy „itt” ugyan segít, de ugyanakkor kétszeres problémát okoz más területeken? Esetleg riválisunkká is lehet a segítség, ahogy ez gyakran megesik. Mózesnek be kell látni, hogy segítségre szorul; annak ellenére, hogy az Úr kiválasztotta, vezette; nem bírja egyedül ellátni a feladatokat. Hetven idős embert rendel mellé az Úr, akik tapasztaltak; tehát nem fiatalok, mint manapság, amikor rendre hatalmas pozícióba kerülnek huszonévesek. A „vénekben” Isten Lelke munkál, és ha a Lélek indítja őket, bizonyságot tesznek az Úrról (25). Ezek a vének tudják, hogy feladatuk a terhek hordozása, és nem valamiféle „önmegvalósítás”; tisztában vannak azzal is, hogy továbbra is Mózes maradt a nép vezetője. Nem tévesztik el helyüket és feladatukat. Isten Lelkének világossága elég a bizonyságtételhez, de nem elég az írásmagyarázathoz. A hit exegézise (magyarázata) adja a legáldottabb bibliai felismeréseket. Az Írás magyarázatához azonban szentlelkes „szakértelem” kell. Merjük elhinni, hogy akik ezt tanulták, és erre tették fel az életüket, azok helyesen hasogatják az Úr Igéjét, éppen ezért nem házat terveznek, mint a mérnökök. Az Úr szolgálatában közös az ügyünk, de tudnunk kell, melyik a mi Istentől ránk bízott feladatunk, és hol van a magunk helye az egyházban és a gyülekezetben.
Filippi 2,12-30
231. dicséret