Kibírhatatlan forróság van, amikor ezeket a sorokat írom. Júliusi rekkenő hőség. Mindenki csak piheg és siránkozik, hogy elviselhetetlen az időjárás. Bizony az emberi szervezetet megviseli ez a meleg. Előtte vihar tombolt, az eső szétáztatott mindent, családok lettek hajléktalanná. Velük együtt sírtunk. Egyik ismerősöm régóta komoly depresszióval küzd, mindig újra és újra elsírja panaszait, lelki fájdalmát, kiüresedését, életuntságát, amely testi fájdalmakban is jelentkezik. Felmerül bennem a kérdés: mikor szabad a sírás, és mikor csak siránkozásról van szó, amelyet Isten ítéletének tüze súlyt (2) vigasz helyett?! Isten népe rosszul érezte magát a pusztában, és siránkozva gondolt az egyiptomi halra, uborkára, dinnyére, hagymára (5), az ottani jólétre. Lázadozva nyafogják a mindenkor ismerős kérdést, hiszen ma is minden e kérdés körül forog a világban: "Ki tart jól bennünket hússal?" (4). A hívő ember tud sírni, de ez a sírás mindig az Isten jelenlétében történik, valódi megszomorodásból fakad, és a megvigasztalódás reménységével történik. A hívő ember azonban soha nem siránkozik, mert a siránkozó embernek semmi sem jó, mindig elégedetlen, ezért siránkozása arra utal, hogy sem Istennel, sem önmagával, sem a másik emberrel, sem a világgal; azaz senkivel és semmivel nincs rendben. Egy azonban nagyon fontos: a hívő ember ugyan nem siránkozik, de mindig komolyan veszi azokat, akik körülötte siránkoznak, mert ők valóban szenvednek, nem érzik jól magukat. Ez még akkor is igaz, ha mindenük megvan, és semmi okuk nem lenne panaszra, mégis rosszul megy nekik (1). Siránkozásuk megváltás, valódi vigasz után, azaz Krisztus után kiált. Ne siránkozz, de vedd komolyan a siránkozókat, légy Isten eszköze, hogy Krisztushoz vezethesd őket.
Filippi 2,1-11
454. dicséret