Ez a két ezüst harsona négyféle szolgálatot látott el: gyülekezésre, indulásra, hadra és istentiszteletre (ünnepekre, örvendezésre) szólította ezekkel Isten az ő népét. Vagy az egyik szólt, vagy mindkettő; vagy egyszer, vagy többször harsantva különítették el egymástól a jelzéseket. Ezekben a jelzésekben, noha különböző alkalmakra hívtak, egységes volt az, hogy határozottan kellett megfújni a két harsonát, hogy az üzenet egyértelmű, világos, bizonyos legyen, és mozduljanak rá azok, akiknek szól. Igehirdetésünk, bizonyságtételünk, keresztyén szolgálatunk, egész életünk ilyen harsona, jelzés! Mozdulnak-e rá az emberek Krisztus felé? „Ha a trombita bizonytalan zengésű, kicsoda készül a harcra?” (1Korinthus 14,8) Egy neves teológus (Gerth Otto) írja az egyik általa hallott prédikációról: „a mai igehirdetés semmitmondó, üres, tartalmatlan minősége leverő volt a lelkemnek”. Az harsog bizonyosan és nem bántóan tülkölve, akinek nemcsak harsonája és harsonázási technikája (tudása) van, hanem „tüdeje” is van, meg abban kellő „lélek-zetvétel”, azaz Szentlélek!
Filippi 1,18-30
103. zsoltár